A városi ember számára elképzelhetetlen az élet a Gyimesben. Kirándulásán adományokat is vitt Erdélybe a Dunamelléki Református Egyházkerület több munkatársa. 

Mindenki jövevény 

A hosszú hétvégét felölelő túrán a csoport ízelítőt kapott a vadregényes Gyimes vidékéről; a lélegzetelállítóan szép tájról, a kulturális gazdagságról és a Gyimes völgyében élő csángók életéből. Megtudtuk, hogy a Gyimesben mindenki jövevény, csak a csángó a benszülött. 
„Patakországban”, a Tatros folyó közelében, Hidegségpatakán szálltunk meg, innen indultunk felfedező útra. 

Önellátás a 21. században 

A közeli Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok településen a legutóbbi népszámlálás szerint alig kilencezren élnek. A térségben a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás és a fakereskedelem adja. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, az élelmet, a ruházat nagy részét maguk állítják elő. Lakóházaikat egymástól több száz méterre építik, és azokkal együtt a zöld bársonynak tűnő hatalmas kaszálókat és legelőket is bekerítik.

Nincs villany és vezetékes víz

A havasokban, az esztenán a házak gerendákból készülnek. Az urbanizált, városi ember számára szinte elképzelhetetlen az élet fenn a hegyen és nemcsak a nomád életmód miatt. Épített út nem vezet a nyájak nyári szálláshelyére, a kalyibákhoz. Az aprócska faházakban nincs villany és vezetékes víz. A pásztorok petróleumlámpával világítanak, ivóvizüket a közeli kristálytiszta forrásból hozzák. Lavórban mosdanak, ha pedig hűvösre fordul az idő, a tűzhely ad meleget. Esténként megfejik az állatokat, majd a tejből ízletes sajtot, túrót és ordát készítenek. Nem ismerik a stresszt, a gépkocsik zaját, nem látnak televíziót, internetet. Gondolkodásuk az egyszerű, józan paraszti észen alapul. Tavasztól egészen késő őszig élnek messze a civilizációtól, fenn a hegyen, ahol harapni lehet a fenyőillatú levegőt, bokáig járkálni a harmatos fűben és persze reggeltől estig dolgozni, hogy végül jóízűen aludjanak a szénapadon. Csoportunkat szívélyesen fogadták és azt is megengedték az eső elől menekülő tucatnyi vándornak, hogy elfoglalják az apró kalyibát, amíg eláll a zápor.

Nem szokás tanulni

Egy csángó családnál tett látogatásunkkor kiderül, hogy a távolságok, a pénztelenség, valamint a hagyományok miatt (ti. egyszerűen nem szokás tanulni) az alapfokon túl az iskoláztatás nehéz. A gyerekek már egészen kicsi koruktól kezdve segítenek a szüleiknek: állatokat őriznek, etetnek, tehenet fejnek, fát hordanak. Sok gyimesi csángó egyáltalán nem jár(t) iskolába. A magyaroknak egyébként sem volt mindig könnyű az iskoláztatás kérdése. Sokáig csak román nyelven tanulhattak. Még harminc évvel ezelőtt is olyan törvényt hoztak az országban, hogy csak akkor lehet magyar osztályt indítani, ha harminchatan jelentkeztek oda, de román osztályt már öt diák esetén is létrehoztak. Az 1990 decemberében bekövetkezett fordulat után már lehetővé tették az anyanyelvi oktatást.

Szoba van, mosdó nincs

A négygyermekes Molnár családnál a legidősebb lány a nagyenyedi líceumban tanul, tanárnak készül. Noémi taníttatását szállásadónk, Szász Ágnes patronálja. 
A tanárnő, aki most panziót üzemeltet, nyolc csángó fiatalnak segít, hogy egy ösztöndíjprogramnak köszönhetően tanulhassanak. A hattagú csángó családot a dunamelléki püspöki hivatal munkatársai, valamint az Ágoston Sándor Alapítvány is támogatja. Ezek az adományok is hozzájárultak, hogy élhetőbbé tehették a Molnár család házát. Ma már nem egy helyiségben szoronganak hatan, hanem épült egy igazi lakószobájuk is. Az otthonuk így már majdnem akkora, mint egy másfél szobás bérházi lakás, igaz komfort nélküli, mert mosdó, fürdőszoba, gáz és vezetékes víz nincs.

Erdélyben sok gyermek fél és szomorú

Négynapos kirándulásunkon meglátogattuk a gyimesbükki gyermekotthont is, amelyet három éve avattak fel. Az ezeréves határ közelében lévő létesítménynek otthont adó épületet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány önerőből, közadakozásból, valamint a helyiek támogatásával vásárolta meg és újította fel. Csaknem ötven árva vagy sorsára hagyott magyar gyermekről gondoskodnak a háromszintes épületben. Az árvaháznak a Dunamelléki Református Egyházkerület több mint ötvenezer forintnyi adományt – játékokat, mosószert, tisztítószert, sporteszközöket, édességet - adományozott, míg a püspöki hivatal munkatársai hatvanezer forinttal támogatták a gyerekeket. Az árvaház alapítója, Böjte Csaba atya szerint Erdélyben nagyon sok gyermek szomorú, magányos és fél, mert egyedül van, éhezik, fázik, mert kilátástalan az élete. 
A támogatókhoz írt levelében így fogalmaz: „A megmentett gyermekben nem csak az érett, okos, ügyes felnőtt bontakozik, hanem a te vigasztalód is, mert a kölcsön kenyér visszajár. Eljön az idő, mikor maréknyi porból született létedet, életed végén a Teremtőd kezébe kell helyezned. Akkor és ott, Istened előtt, ki minden szeretetből adott pohár vizet számon tart, egy-egy megvigasztalt, megmentett élet, reméljük sokkal többet fog jelenteni, mint emberi botlásaid, vagy akár bűnös tévedéseid.”

Amikor útnak indultunk, az utazás szervezője, Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa kezünkbe nyomott egy négyoldalas programot, amelyben az állt, hogy személyesen is lehet támogatást nyújtani a gyimesieknek, akár élelmiszert, cukrot, olajat, lisztet, tankönyveket, játékokat, édességet. Mindennek örülnek, mert mindennek van helye – olvastuk a papíron, de akkor nem volt könnyű elképzelni, ugyan ki örülhet egy liter olajnak, vagy egy kiló lisztnek 2011-ben, Európa közepén. Ma már tudjuk. 

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

Gyimesben
19 fotó található ebben a galériában

Erdélyben nincs idő

Az erdélyi ember számára nem fontosak a modern ember által megszabott „törvények”. Az erdélyi szórványmagyarságnál jártak budapesti teológus hallgatók.

A budapesti teológusok a szorgalmi időben minden hétvégén ellátogatnak gyülekezetekbe teológusnapra. Minden évben van néhány hely, ahová először látogatnak el és vannak olyan területek is, ahová évente visszajárnak. Ilyen például az erdélyi Magyarigen és környékének szórványvidéke. Idén tavasszal is ellátogattak Gyulafehérvárra és több környező településen szolgáltak igehirdetéssel. Beszámoló az erdélyi szórványmagyarságnál töltött teológusnapról.

Mező Zsófia II. éves hallgató
A tavalyi tapasztalataim miatt nagyon vártam már, hogy idén is nekivágjak Erdélynek, látogassak szórványgyülekezeteket Gyulafehérvár környékén, gyönyörködjek a tájban és kapcsolatokat építsek olyan teológusokkal, akikkel egyébként év közben alig van alkalmam beszélgetni. Idén a megszokott program gazdagodott a kolozsvári Öreg Graduál emlékkonferenciájával, amin a teológia kórusával együtt vehettem részt. Igen tanulságos volt hallgatni az előadásokat és a hozzászólásokat, mert rájöttem, mennyire nem értek a tudományos értelemben vett zenéhez, és milyen keveset ismerek a magyar zenetörténetből. Ennek ellenére szívesen vettem ki a részem a közös éneklésekben, az esti vesperán és a reggeli prímán, mert csodálatos módon kelt életre a közösen énekelt Ige.

Gyulafehérvárra érve ismét meglepetés ért, sosem ettem még igazi templomi galambot – holott édesapám elbeszéléséből már sokat hallottam róla. Igazi ízes-fűszeres étel, amit sok küzdelemmel és kizárólag puszta kézzel lehetett csak elfogyasztani, mert az a kevés hús, ami a csontokra tapadt, igen ragaszkodó természetű volt. A mellé tálalt puliszka pedig külön örömet jelentett. Vasárnap a társaság szétoszlott több gyülekezetbe szolgálni. Igyekeztem olyan helyre menni, ahol még nem voltam. A búzásbocsárdi lelkészcsalád nagy szeretettel fogadott és jót beszélgettünk. A templomuk lenyűgöző, István-kori alapon nyugszik maga az Árpád-kori templom. Megdöbbenésemre – hiszen szórványvidéken jártunk – tele voltak a padok! Az ének csak úgy zengett... Hihetetlen élmény volt! Sok a templombajáró elrománosodott magyar, aki még vallását megőrizte, de a nyelvet már alig beszéli és úgy ül ott a templomban ősei helyén, hogy az igehirdetést csak részleteiben érti...
Hazafelé meglátogattuk Déva várát. Talán pontosabb megfogalmazás lenne azt mondani, hogy bevettük, mert a csoport egyik fele bizony konkrétan hegyen kúszott fel és falat mászott a várbajutás érdekében. Ha az úton maradtunk volna, biztosan kevésbé lenne emlékezetes magas Déva vára, Dávid Ferenc börtöne. Útközben Bethlen Gábor szülőházát néztük meg kívülről. Nagyon szépen karbantartott 16. század végi udvarház méteres vastag falakkal. Sajnáltam, hogy nem tudtuk bemenni.
Összességében ismét feltöltődve és élményekkel gazdagon jöttem haza. Erősödött az elhatározásom, hogy minden évben jövök, mert Dél-Erdélyt látni, a gyülekezetekkel pedig találkozni kell. Aki megteheti, feltétlen vegyen részt a következő úton!

Varga Zsófi II. éves hallgató
Nagyon jó hangulatban tölthettük el azt a hétvégét. Sokat nevettünk, humorban nem volt hiány, nagyon jó kis csapattal voltunk kint. Volt idő a szórakozásra és a munka sem maradt el. Úgy gondolom mindenkinek áldásos volt vasárnap a szolgálata a különféle gyülekezetekben, csak jó visszajelzéseket kaptunk. Kolozsváron a konferencián egy szó semmiképpen nem maradhatott el a szókincsünkből, és ez nem volt más, mint a GRADUÁL. A pénteki esti vespera/vecsernye nagyon jó volt. Ami viszont számomra még fura volt, az az, hogy a közönség nem nagyon mert énekelni (holott még próbák is voltak), így egy kicsit inkább előadás jellege volt, mint közös együtt éneklés, én ezt hiányoltam. Az előadások nagyon izgalmasak voltak, sok kérdést vetettek fel bennem is, elgondolkodtató, hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a graduál világát.

Szombaton kicsit féltünk, hogy a borús, párás, esős reggel miatt el kell majd halasztani vagy kihagyni a „repedéket”.

Itt, a Tordai-hasadéknál volt egy különleges találkozásunk, amikor az ösvény végén a tó mellett megpillanthattuk „Szent Johannát”, teljesen elcsodálkoztunk azon, kivel nem találkozunk. Vasárnap a szolgálatok után délután tettünk egy sétát Gyulafehérváron, de nem akármilyen kalauzolással, két kislány, Noémi és Évi (a lelkész gyermekei) vezetett minket végig a székesegyháztól a vársáncig, teljesen az ő vezetésükre bíztuk magunkat. A székesegyházat akkor nyitották ki előttünk, amikor odaértünk, Noéminek köszönhetően nyertünk bebocsátást, így megtekinthettük belülről is. Egyedül azt sajnálom, hogy ez a pár nap ilyen gyorsan elröppent.

Nagy Dávid I. éves hallgató
Engem az erdélyi hétvégén leginkább az ragadott meg, hogy amikor Zalatnán a szórványban is voltam, láttam annak a maroknyi magyar reformátusnak az összetartását és az Istenbe vetett hitét és bizodalmát. Szerintem igazán példát vehetnénk róluk a kitartás és az összetartás szempontjából, és nekem az őszinteségük is nagyon tetszett. Mindezek mellett a táj is lélegzetelállítóan szép volt. Annak ellenére, hogy eleinte ódzkodtam a prédikálástól, mégis ez a szolgálat volt a legjobb élmény számomra és igazán lélektöltő volt.

Pető Gergő I. éves hallgató
Az első dolog, ami tetszett, az volt, hogy láthattuk a felújított Mátyás-szobrot! (Én személy szerint még nagyjából 5-10 évet adtam volna, mire a románok engedikbefejezni, de hála Istennek elkészült és nagyon szép lett a restauráció.) Nagyon tetszett a térképészeti előadás is, nemcsak azért mert érdekelnek a térképek, hanem hallottam újat is! Többek között, hogy melyik a legkorábbi ábrázolás Erdélyről. A két előadót is nagyon humoros embernek, ismertem meg. Nagyon örültem, hogy eljutottunk a Tordai-hasadék végéhez, melyet úgy láttam most, mint eddig még soha. A prédikáció is jó emlék. Nagyon örülök, hogy Szászsebesen szolgálhattam! A nénik kedvesek voltak,sőt  figyeltek is a prédikáció alatt, sőt a végén sütit is adtak. Nem hagyhatom ki beszámomból Dévát! Örültem, hogy feljutottunk a várba. Gyönyörű volt a panoráma! Inkább az fogott meg, mert a várból sajnos alig látszott valami. A sok hegy, a mezők, a felhők a távoli hegyek csúcsánál lenyűgöző volt.

Vass Réka IV. éves hallgató
Számomra a múlt, jelen, jövő hármassága alkotta egységet jellemezte az erdélyi teológus-hétvégét. Akárhol voltunk is, mindig ez a három dolog vett körül. A biztos, a megmásíthatatlan múlt, a biztos és a bizonytalan határán lévő jelen és a bizonytalan és kérdőjelekkel teli jövő. Felejthetetlen élmény volt számomra az, hogy a kolozsvári teológia épületében sétálva láthattuk a tablókat, és ott több olyan lelkésznek a fényképét is megtaláltuk, akikre nem csak az erdélyi, hanem a magyarországi református egyház is feltekint, hiszen életük példa a mindenkori teológusok számára. Ilyen volt többek között Csiha Kálmán erdélyi református püspök és felesége, Csiha Emese, valamint Ravasz László dunamelléki református püspök. Nagyon jó volt megélni azt, hogy a múlt, az ő életpályájuk, a jelen, a mi életünk és a kérdőjeles jövő hogyan fonódik szorosan össze és alkot egy egészet.A vasárnapi szolgálatok a szórványgyülekezetekben bizonyára mindannyiunk számára sokat jelentettek. Jómagam ezt is ebben a hármasságban éltem meg. Láthattam olyan templomokat, melyek egykor még tele voltak magyar reformátusokkal, amelyek ma már sajnos csak szórványnak számítanak, és előttem lebegett újra a jövő. Vajon mi lesz a sorsuk ezeknek a gyülekezeteknek? Megtapasztalhattuk azt, hogy mit is jelenthet az, hogy egy lelkész küzd nem csak azért, hogy fennmaradjon a maroknyi református közösség, és nem csak az omladozó templomok gondjait próbálja megoldani, hanem a szórványban élő magyarok mindennapjai is a vállán vannak. És vállukon hordozzák a jövőjük terheit is. Vajon hogyan tovább? Általában az ilyen kérdőjelek negatívak, elbizonytalanítóak a számunkra. De most mégsem voltak azok. Hiszen több helyen is találkozhattunk gyermekkel. És a gyerekek léte, gondtalan élete, néhány lakást betöltő zsivaja mindig reményt ad. Hálaadásra és reményre ad okot az is, hogy mindeddig megsegített minket az Úr! (1Sám 7,12), és a mi Urunkra, aki eddig megsegített minket, méltán bízhatjuk jövőnket.

Horváth Mariann II. éves hallgató, a teológusnap szervezője
Erdélyben nincs idő. Az erdélyi ember számára nem fontosak a modern ember által megszabott „törvények”. Például hogy hat óra után nem eszünk, mert az egészségtelen, vagy tíz órakor már ideje lefeküdni, és nem ártana a gyerekeket is ágyba küldeni. Itt senki nem lepődik meg azon, ha késve érünk oda egy előadásra, akárhová.

Ha éjjel tizenegykor ülünk le a gyulafehérvári parókia ebédlőjében, akkor sem marad el a vacsora. És ha kell, akkor éjfélig beszélgethetünk Magyarigenben a lelkészcsaláddal, és játszhatunk csótánypókert a gyerekeivel. Mi pedig örömmel ülünk, fetrengünk a földön, elviselve, hogy a három kislány már megint fodrászkodni szeretne a hajunkkal. Ha már fáradunk, csak leülünk a kényelmes fotelbe és belecsöppenhetünk egy kis tudományos értekezésbe, ami persze pár korty jófajta erdélyi pálinka után poénos, vicces, arcpirító történetekkel fűszerezett. Erdélyben nincs idő, viszont a magyar ember számára van, és habár belefeledkezünk a pillanatokba, az adott fejfordítással már a faliórára fókuszál a szemünk. Tizenegy óra, és mi még nem vagyunk a szálláson! És ezzel az idilli képnek vége is szakad, mert hát aggódni kezdünk a holnapi korai kelés miatt, és az addig energiától fűtött tagjainkat elnehezíti „az idő fáradtsága”. Mint tudjuk, az idők gonoszak! És az idő pénz! De minden pénznél többet ér számomra az a pár óra, amikor nem hallom a kismutató másodperces kattogását a fejemben, amikor nem számít, hogy mi lesz holnap. Nem számít a holnap, hanem carpe diem, „ragadd meg a napot módba” kapcsolok, és az a dolog: az idő, ami a mindennapokban megkötöz, végre nincs! Olyankor, ahogyan azt egy alternatív együttes is énekli: „olyankor szabadság, olyankor szép minden, olyankor fiatal, olyankor ránc nincsen, olyankor élni csak, olyankor no halál, olyankor céloz, és olyankor betalál”. Nem tudom, talán az örökkévalóság idejét tapasztaltam meg pár órára. Most már csak egyvalamit nem értek: miért kell ehhez hatszáz kilométert utaznom?
Ha idegen helyen járok, emlékműveket, természeti képződményeket, templomokat nézek, mindig elmélázom a múlton. Kérdések piciny katonahadával kell megküzdenem ilyenkor. Miért? Hogyan? Kik? Hogy kerülök én ide egyáltalán? Múlt. Az ember, múlt és jövő közt középen áll. Jó esetben. Látja a múltat, amit próbál megérteni, s a jövőt, amit próbál elképzelni. A megértés és a „képzelgés” határán állva, nem tud mást tenni, mint kérdezni. 
Az égig érő hatalmas hasadék aljában vánszorogva, megcsúszva a vizes köveken, a függőhidakon sétálva akarva-akaratlanul csodálkozni kezdtem. Hogyan képződhetett az évezredek során? Mitől vált a kövek felülete egyes szakaszokon érdessé, másokén pedig tükörsimává? Földrajzilag, geológiailag mitől olyan, amilyen? Hogyan lehetséges, mikor alakult ki? Mit jelentett őseinknek? Hogyan keltek át rajta? És persze, miért kérnek belépőjegyet azért, hogy egy természeti kincset megnézhessek? 
A nagyenyedi gimnázium udvarán sétálva olvasom Áprily Lajos Enyedi csendcímű versét. A remek költő és kitűnő pedagógus munkájából, a múltban elvégzett cselekedeteiből mi maradt? Az omladozó falakat elnézve talán semmi. De mégis! Egy márványtábla, mely születésének 106. évfordulójára készült. De más is maradt ott. A múlt nem a tegnapé, hanem a jelené is. Verseivel tele van az iskola folyosója. Az iskola múltja, híres tanárai, ma az ott tanuló gyerekekben vannak már. Bennük, akik híven őrzik emléküket, és tovább viszik örökségüket.

Gyulafehérvár. Talán a fenyőfák árnyékában meghúzódó református templom és a mellette lévő pünkösdista „gyűjtőhely” az, ami a legtöbb kérdést felveti. De itt a jelen nyomait is láthatjuk. Mi van most? Ki a lelkész? Mit csinál? De Gyulafehérvár nemcsak templomból áll. Ott a vár, és az ortodox teológia. Napfény, enyhe szellő. Az idilli képeket azonban rögtön elfelejtjük, ha a Nicolae Ceausescu uralma alatt épült szökőkútra tekintünk. De hát ez is a múlt! Nemcsak a szép, a jó, a „régi dicsőségünk”, mely valóban pár évtizede már „késik az éji homályban”. Itt a múlt mocskos lábnyomát hagyta. Hogy legyőztem-e a múltnak „kérdéshadsereget”? Arra talán Thomas Mann gigantikus művének kezdősorai válaszolnak leginkább. „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? [...] Mert [...] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy »újra és tovább«, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz, látszatmegállókat és úticélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb szakaszok tárulnak fel.”
Kutatom az igazságot, keresem a válaszokat. Erdélyben is kerestem. És próbálom elviselni, azt az alapvető igazságot, hogy minél többet tudok, annál több kérdésem van. Egy dolog biztos a múltban, a jelenben és a jövendőben. Van, ami nem változik, ami ahogy mondjuk, „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”! Egy dolgot kell látni, (amit persze a szememmel nem látok), ott, a Tordai-hasadék oldalán sétálva, a nagyenyedi gimnázium zárt udvarán, a gyulafehérvári templom és vár emlékeiben és a román emlékművek között, egy dolgot: az egyetlen, láthatatlan Istent.