belépés | regisztráció RSS

2012. március 12., hétfő Nyomtat

Szerkesztő

Szeretek utazni

– avagy reformáció Wittenbergben

 

Kirándulás, utazás, világlátás. Miért mindez? Turistaság? Kalandvágy? Sznobizmus? Én már jártam …-ban, …-ben, …-on, …-en, …-ön. Trendi? Idegen kultúrák megismerése? Minél távolabbi, annál érdekesebb? Nyelvgyakorlás? Zarándoklat? Üzlet? Vagy egyszerűen hozzátartozik a huszonegyedik századi emberhez, hogy mozgásban van, mert milyen dolog az, hogy valaki nem tud a világról semmit, mert ott is csak olyan zöld a fű, mint Perkátán. (Bár aki látta a skót füvet, már nem így gondolja.) 

Szeretek utazni. 
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim 3 évig spóroltak arra, hogy megnézhessék a világ más tájait, amikről olvastak, hallottak. Édesapám még agglegény korában a hatvanas évek közepén egy bőrönddel és egy ún. circulare-jeggyel - azaz annyit utazott vonaton, amennyit csak tudott - bejárta Olaszországot. 
Sokat mesélt erről, és főleg arról, hogy mennyire rácsodálkozott az ottani kulturális alkotásokra. Felsorolni sem érdemes, mindenki számára biztosan megjelenik a legkedvesebb olasz műemlék. 
Aztán arról, hogy milyen érdekes volt háromszögletű dobozból inni a tejet akkor, amikor itthon csak a zacskósat ismerték a városban, és azt is, hogy már a mediterrán konyha ilyen mértékű reklámozása előtt érezhette a napérlelte paradicsom édes ízét. És persze mindezt azért is tapasztalta meg, mert csak erre volt pénze, de az élmény mindent megért. 
70 dolláros keretből utazhatott. Ezt ma már el sem tudjuk képzelni, mit jelent. Hivatalosan ennyi pénzt lehetett beváltani 1 főnek 1 utazásra. Persze a magyarok ügyeskedtek, erre járó külföldiektől feketén beszereztek még valamennyit, de vigyázni kellett, hogy a vámos észre ne vegye, mert nem csak a pénzt, hanem az útlevelet is elkobozhatta. Tehát 70 dollár, és még egy kis plusz, 3 hétre, szállás, étkezés, múzeumok. De megérte, mert gazdagabb lett élményekkel, ismeretekkel, és lenyűgözte az emberi vagy éppen az isteni alkotás szépsége. 

Szeretek utazni.
Amikor már én is mehettem, 8 éves koromtól, vittek mindenfelé. Autóval hármasban, kempingben vagy vadkempingezve töltöttük az éjszakákat. Tudtam, hogy sokat spórolunk ezekre az utakra. Tudtam, hogy Bécsben csak én kaphatok fagyit, ebbe nyaltak bele szüleim is, kóstolóképpen. A banánt ők nem is szerették, legalábbis ezt mondták. De mindent megmutattak, ahol korábban nélkülem jártak. És néhány olyan helyet is, ahova együtt jutottunk el először. Útközben édesanyám olvasta az útikönyvből a városok leírásait, az épületekét pedig a helyszínen.

Jó volt együtt felfedezni egy-egy üvegablak ábrázolásait, megfejteni a római számokat, megismerkedni egy híres ember életének helyszínével, vagy felkeresni határon túli magyar írókat, művészeket, mesterembereket, bekopogtatni hozzájuk, és pesti füllel hallgatni ízes szavaikat, életlátásukat. 
Mindig vittünk nemzeti szalagot, és ahol csak lehetett, mert éppen valamilyen magyar emlékhely volt, ott hagytunk belőle egy darabot. Nyugaton és Keleten is. 

Szeretek utazni.
Az ilyen hosszú utazások alkalmával gyerekként sokat elálmosodtam az autóban. Édesapám még vezetés közben is rám szólt: ne aludj, nézd a tájat! Ez más, mint otthon. Ki tudja látod-e még egyszer. Vedd észre a különlegességeket! Nézd, milyen szép! Én meg nem értettem, mit hagyhatnék ki. Ébren tartott nem csak engem is, hanem bennem a kíváncsiságot, hogy érdemes odafigyelni mindenre, mert valami szépet fedezhetek fel benne. Ma már alig tudom lehunyni a szemem még egy gyakran bejárt útvonalon is. 

Szeretek utazni.
Ma már férjemmel, aki hasonló gyerekkori élményekkel nőtt fel, együtt utazunk, de szinte soha nem kettesben. Szeretjük megmutatni másoknak is az utazásnak azt a szépségét, amit mi átéltünk. Úgy érezzük, ahogy minket gazdagított, tágított mindaz, amit eddig láttunk, azt teszi majd másokkal is. Elsősorban azokkal a fiatalokkal, akik körülöttünk vannak. Aztán talán kicsit csalódom, ha nem érdekli őket úgy, ahogy engem. Az utazás számomra még mindig arra lehetőség, hogy minél többet megismerjek a világból és magamról is. 

Szeretek utazni.
A reformációt Wittenbergben tölthettem, ismét csapattal. Eisenachban a diakonisszáknál szálltunk meg. Wartburg is nagyon szép, de az idős Helga nővér csillogó szeme, ahogy reggel 6-kor már mosogatott utánunk, ahogy a ház igéjével ellátott érmet adott át, („Az Úr az én pásztorom!”), ahogy szolgált szeretettel és mosolygott, és elmesélte, hogy a Velencei-tónál járt a nyáron, igazi szépség volt számomra. Ilyen megható élményben már régen volt részem.

Nem értettem, hogy a teológusok közül miért olyan kevesen kíváncsiak a nővérek hétzáró áhítatára, hiszen a krisztusi közösséget a nyelvtudás hiányában is lehet érezni. Ilyet ma már nem nagyon lehet látni. Én járhattam már egyiptomi kopt istentiszteleten, ahol két „szót”: Josef, Moses értettünk, de legalább a muszlim közegben átélhettem, hogy vannak keresztyének a világnak azon a pontján is. Voltam francia istentiszteleten Toulonban, ahol Fülöp-szigeteki gyülekezeti tagok énekeltek a saját nyelvükön, imádkozni itt is tudtam, pedig egy szót sem beszélek franciául. Miért ragaszkodunk mindig az értelemhez, az értéshez? Miért nem hagyjuk, hogy egyszerűen csak átéljük a dolgokat? 

Szeretek utazni.
Wittenbergben nem csak a reformációhoz kapcsolódó emlékhelyeket kerestük fel, hanem kisétáltunk egy Hundertwasser iskolához. Nem szokványos épület. Kívülről nincs két egyforma ablaka, nem egyenesek a falakon a vonalak, színes, tarka csempék díszítik.

Most olvastam utána, hogy eredetileg egy szocreál iskola volt, amit a 90-es években renováltak Hundertwasser tervei alapján. Nem biztos, hogy a mi ízlésünknek megfelelő, de nekem tetszik, hogy mert másképp gondolkozni, nem csak kockában. Nem értettem útitársaim megjegyzéseit, melyben az épület legéppuskázását indítványozták. 
Szép-e az épület? Nekem tetszik. 
Nem úgy szép, mint a gótikus katedrálisok, sem mint az Akropolisz. De gondolkodásra ösztönöz, és ez tetszik. 

Szeretek utazni, mert tágítja a képemet a világról, mert megismerhetek mosolygós diakonisszákat, akik testvéreknek tekintenek. És megismerhetek olyan alkotásokat, amik segítenek a megújulásban, új nézőpontba helyezni a dolgokat, mint a reformáció tette egykor.

Miért nem éli át így mindenki? És én miért vártam ezt el?

 

Bölcsföldiné Türk Emese

 

 

A reformáció géniuszai

Genius loci: annyit tesz, a hely szelleme. Ma már profanizáltuk annyira a kifejezést, hogy egyszerűen egy hely kisugárzását értjük rajta, pedig a kis geniusok (latinul védőszellemek) léteznek, óvják a területüket, ha idegen merészkedik oda. Van, akin bosszút állnak, de ha alázattal közeledik feléjük az ember, olyan tanítókká válnak, akik leckéi elkísérnek egész életünkben. 
 

A geniusoktól lehet a legtöbbet megtudni egy helyről, az egyháztörténet nagy eseményeiről pedig különösen. Ezért indultunk el október végén húsz teológushallgatóval és hat gimnazistával a budapesti Baár-Madasból, hogy egy tanulmányúton felkeressük a reformáció elindulásának emlékhelyeit.

Ott, ahol éppen

Eisenach, legelső megállónk. A városka egészen szelídnek tűnik, bár a főtéren túlságosan ragyog egy arany Sárkányölő Szent György, és a sétálóutca kövei között is komorak az emlékkövek: mindegyik egy-egy elhurcolt embernek állít emléket. De Luther itt töltötte gyermekkorának java részét. Itt született Bach, én pedig beülök a szülőház helyén kialakított múzeumban egy hangszigetelt hintabuborékba, ahol kizárom a világot és fülemre teszem a fülhallgatót. Egyszerre lecsendesedem és rájövök, hogy teljesen jelentéktelen mindaz, ami Budapesten vár vissza. Ez a pár nap annak az ideje, hogy a reformáción gondolkodjam. És egyszerre felszabadulok arra, hogy teljesen ott legyek jelen, ahol éppen vagyok.

 

 Nincs két egyforma

Az őszi thüringiai erdő szinte betakarja az embert, amíg felsétál egy kaptatón a wartburgi várhoz, amely a város felett emelkedik. Itt évszázadok sűrűsödnek össze néhány száz négyzetméterre, a német kultúra egyik fellegvára ez: a wartburgi mesterdalnokok, Árpádházi Szent Erzsébet, Goethe mind fontos szereplő. És persze Luther, aki itt fordítja le az Újszövetséget németre. Nincs két ugyanolyan faragott oszlopfő, de két pad vagy korlát sem ugyanazokkal a motívumokkal.

 

Szemtelen katedrális, visszaforduló hernyó

A hely geniusát azonban nem csak a múlt adja. Egy jókedélyű idegenvezető, aki a vicces kiejtésű magyar szöveget egy kazettás magnóról játssza le a csapatnak, egy beszélgetés, míg körbesétáljuk a várat, és az a hihetetlen vendégszeretet, amivel az ottani diakonisszák vártak, mind tanít és formál bennünket.
A következő nap első programja Erfurt, ahol Luther az Ágoston-rendi kolostorban élt. A város főterén a hatalmas gótikus katedrális a legszemtelenebb, amellyel csak találkoztam: a városnak a fenekét mutatja, s mintha még vissza is fordulna és kacsintana egyet: na mi van, nem tetszik? Bár alaprajza hagyományos és a főbejárat eredetileg az apszissal szemben van, a domborzati viszonyok miatt azt senki nem használja, így egy új kapu miatt valóban úgy néz ki, mint egy visszaforduló hernyó.

 

A homokóra

Ó, Weimar. Hetek kellenének ahhoz, hogy a weimari geniussal összebarátkozzon az ember, ő pár óra alatt alig válik beszédessé. Az eislebeni is komor hangulatban van, egyébként is ködös az idő, egyetlen dolgot mutat meg: egy homokórát, amelyben Luther feje fölött pörög a homok, míg az Újszövetséget fordítja. A reformátor itt született és itt halt meg. Nem különös?

 

Fesztivál akkor és most

És végre elérkezünk Wittenbergbe, október 31-én. A városban éppolyan vásári hangulat van, mint Luther idejében lehetett, aki azért szögezte ki éppen ekkor 95 tételét a vártemplom kapujára, mert mindenszentekre összegyűltek az emberek: hasonló fesztivál lehetett az is. Útitársaimat ez zavarja, én egy ideig élvezem, hogy elmerülhetek a tömegben a piactéren Luther és Melanchton szobrai alatt, és hálásan veszem a forró teát egy csendes kávézóban a forgatagtól távol.

 

Luther egykori házában ma múzeum van, tele 16. századi könyvekkel. Míg Melanchton, Karlstadt és Luther kéziratait hasonlítgatom össze, megdöbbenek a Szentírás egy 1511-es olasz fordításán és kibogarászok néhány metszetet, valamit megértek a tanulásról.

Az egyetemi lét struktúrája sajnos rászoktatja a hallgatót, hogy azt gondolja, a tudásnak maximum két forrása lehet: a könyvek és a professzorok (ez már nagy előrelépés, hiszen Lutherék bizonyos szempontból még azért küzdöttek, hogy ne csupán az egyház legyen az egyetlen forrás). Pedig ez csupán kettő a számtalanból, és nem is az elsődleges! A kis geniusok olyan tudás különösen beszédes és hiteles forrásai, amely sehol másutt nem szerezhető meg. Ezért kell utazni, elmenni mindenhova, ahova csak lehetősége nyílik az embernek. Luthernek Rómába kellett mennie ahhoz, hogy rádöbbenjen arra, nincs minden rendben a pápasággal. Abszurd helyzet tanúja lehetett a mai Szent Péter tér 1510-ben: az egyik zseni, Michelangelo éppen festi a Sixtusi-kápolna mennyezetét, Luther pedig búcsúcédulát vásárol, és míg kívülről nézi a bazilika építését, a megváltásról gondolkodik. Ezekről a pillanatokról egyedül a kis geniusok tudnak mesélni nekünk. S amelyikünk szóra bírta őket ezen az úton, az másként ünnepli már a reformációt, mint korábban. 

szöveg: Dull Krisztina
A filmet Dobó Márti készítette

 

2017. június 23., péntek,
Zoltán napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 4899
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 37641680

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat