Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 27 hozzászólás ]  Oldal 1, 2  Következő
 

Klasszikus igehirdetések (és más hosszabb cikkek is még)
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 20., péntek 07:20 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Kedves Testvéreim!

Íme egy újabb "doboz". Néhány szót a topic létrehozásával kapcsolatban: Igaz, hogy ez Fórum, ami az én értelmezésem szerint is elsősorban a résztvevők beszélgetését kell, hogy tartalmazza. De mivel református fórum, szerintem (is) magán kell, hogy viselje azt az arculatot, ami a klasszikus református voltot jellemzi. És mivel azért nem vagyunk helyszűkében, elférnek itt a hosszabb klasszikus idézetek is, amelyekből (meggyőződésem szerint) nem keveset tanulhatunk még mindnyájan. Aztán- gondolnunk kell a csak olvasókra is. Aztán: ezek az anyagok, amelyeket bemásolok, nem nagyon hozzáférhetők a szélesebb nyilvánosság számára.
Ami a többi, általam nyitott topicokban megtalálható hosszabb idézeteket illeti (pl. Blumhardt, V. J. Heidelbergi Káté, Dogmatika), azokat azért már nem hozom ide vissza, de igyekezni fogok a többi, beszélgetős topicokba belépni, illetve csatlakozni, és odavinni a témákat megbeszélésre, illetve csak rövid idézetekkel "fűszerezni" azokat.
Azt hiszem, leírtam, amit akartam.
Szeretettel.

(Megjegyzés: A "klasszikus" - ezt mindnyájan tudjuk - azt jelenti, hogy jelenleg már nem a földön tartózkodik.)

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Victor János igehirdetése
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 20., péntek 07:22 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
VANNAK, AKIK MEG FOGJÁK ÉRNI.
- Újév napján, 1936. január 1-én. –

Lectio: Lukács 9, 57-62.
Textus: „Bizony mondom néktek: azok között, akik itt állanak,
vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, a-
míg meg nem látják az embernek Fiát eljönni hatalom
mal. Máté 16, 28.


A sok szívből fakadó újévi jókívánság közepette, amellyel jóbarátainkat köszöntjük, szeretteinket megsimogatjuk és mimagunkat is biztatgatjuk, vigyázzunk, ne essünk bele egy nagy tévedésbe! Abba a tévedésbe t. i., mintha a boldogság esztendőkre kiporciózható dolog volna; mintha egy-egy év önmagában véve boldog év lehetne. Az a boldogság, amely egy-egy földi esztendőnket beragyoghatja, mindig rajta túlról sugárzik feléje. Igazán boldog ebben az évben az az ember lesz, aki olyasmit remélhet és várhat, amit megadni maga ez az év kevés is lenne. A legnagyobb dolgok, amelyek a földi életben megadatnak nekünk, s amelyeken földi boldogságunk megfordul, olyanok, hogy nem is kívánjuk, hogy ez az esztendő már meghozza őket.
Mi volna a szülőnek forróbb kívánsága, és mit kérhetne a maga boldogságára buzgóbb imádsággal, mint azt, hogy kicsinyeit testben-lélekben, épségben felnevelhesse? Szeretné egyszer ott látni most még játszadozó kisfiát, mint erős, derék férfit a világ munkás, küzdelmes életének valamilyen megbecsült helyén. Szeretné egyszer ott látni most még pösze-szavú kislányát viruló hitvesként hűséges élettárs oldalán. De amikor Szilveszter éjszakáján még egyszer odament az új évbe békességesen átszenderülő kicsinyeinek az ágyához és eltűnődött azon, hogy vajon mit hoz rájuk az új év, nem kívánta azt, hogy vágyai ebben az évben már beteljesedjenek. Addig még sok-sok évnek kell eltelnie. S az időnek ezt a közbevetett szakaszát a világért sem akarná átugrani. Mert a boldogsága éppen abban áll, hogy ezért a jövőért szakadatlanul küzdhet, és közben remélheti, hogy egyszer megéri.
Ilyesmi teheti ezt az új évet mindnyájunk számára boldoggá: tudni, hogy ezen az éven át is előbbre visz az utunk valamilyen cél felé, amelyhez egyszer majd elérkezünk. Nem baj, ha még sok évig kell is küzdenünk és várnunk! Csak egyszer elérhessük! Csak azzal biztasson ez az év is, hogy közelebb jutunk hozzá! És csak tartassunk meg, hogy az a felénk integető reménység, amely néha olyan közelinek látszik, hogy szinte csak a kezünket kell kinyújtani érette, el ne tűnjék idő előtt elhomályosuló szemünk és lehanyatló karunk elől!
Mi mindent nem szeretnénk megérni! Mindnyájan szeretnénk megérni azt, hogy megint útlevél és határvizsgálati kellemetlenségek nélkül mehessünk el azokba az országrészekbe, ahol talán az őseink tetemei porladnak. Mindnyájan szeretnénk megérni, hogy ünnepi örömmel bevonulhassunk megépült templomunkba és felszentelhessük azt az Isten dicsőségének szolgálatára. És így folytathatnánk sok-sok reménységünknek a felsorolását. Ezen az újévi reggelen azt kívánjuk Istentől, hogy bárcsak lenne ez az esztendő megszakítatlan út ezeknek a reménységeknek a beteljesedése felé!
Vannak köztünk, akik aggódva kérdik: vajon megérjük-e mi is? Az útjuk már lefelé halad a lejtőn. Ha számon veszik, hogy vajon hány évük van még hátra, talán elégnek látszik a két kezük tíz ujja, és nemcsak minden egyes év, hanem minden egyes hónap, sőt nap is ajándék az Istentől, amelyért hálát kell adnunk. A fiatalok talán nem így vannak vele. Ők még úgy érzik, hogy gazdagok az eljövendő esztendők bőségében. De tudjuk, hogy az élet viharai sokszor fiatal hajtásokat is kettétördelnek s ezért az ő számukra sem magától értődő dolog, hogy meg fogják érni reménységeik beteljesedését! Ez újév reggelén az ő szívükből is forró imádság kell, hogy felszálljon Istenhez és mi ezzel a forró imádsággal, kell, hogy átöleljük őket, hogy adassék meg nekik megérniük reménységeik beteljesedését!
Ilyen forró kívánság szólal meg alapigénkben is, - sőt nem is kívánság: határozott ígéret. Tanítványainak során végigtekintve, ha nem is valamennyiüknek, de egyeseknek közülük, azt ígéri Jézus, hogy meg fogják érni, - „nem kóstolják meg a halált” addig, míg meg nem látják, hogy „az embernek Fia eljő hatalommal”. Tegyük újévi elmélkedésünk tárgyává ezt az ígéretet!
I.
Mindenekelőtt próbáljuk meg tisztázni: miről is van benne szó? Megvallom előttetek: a Szentírás magyarázói kevés helyen ütköznek bele olyan nehézségekbe, mint ennél. S ezért hadd mondjam el röviden csak azt, hogyan tárul fel előttem ennek a kijelentésnek az értelme? Ha aztán ez ellen az értelmezés ellen támadhatnak is ellenvetések, nem a mi mostani feladatunk velük vitára szállani, s a homályban maradó kérdéseket megvizsgálni. Végeredményben úgyis az érdekel majd minket, hogy bármint érthették is Jézus szavait az Ő tanítványai, mit jelent a bennük foglalt ígéret a mi számunkra?
Azoknak a beszélgetéseknek a kapcsán fordul elő ez a kijelentés az Evangéliumok lapjain, amelyek során Jézus előkészítette tanítványait a rájuk váró rettentő napokra: nyíltan megmondta nekik, hogy el kell menjen Jeruzsálembe, ott ellenségeinek a kezére kell jutnia, sokat kell szenvednie, aztán harmadnapra feltámadnia. Mindez azt jelentette, hogy az ő lelkükben élő messiási reménységeknek vége van. Mert olyan Messiást, aki ellenségeinek kezére adatik, hogy kényük-kedvük szerint elbánhassanak vele és csúfos halálra juttassák, - ők sohasem tudtak volna elképzelni. Ezeknek hallatára nem csoda hát, ha lázadozik a lelkük. Hogy ezeken a kínos nehézségeken átsegítse őket, azért adja Jézus ezt az ígéretet. Megnyugtatja őket: túl a bekövetkező fájdalmas, érthetetlen eseményeken van még valami más is, arra tekintsenek előre! A legközelebbi jövőben majd úgy látszik, mintha romba dőlne minden régi, szent prófécia, amely az Isten Felkentjének országát, hatalmát és dicsőségét hirdette. De az Isten ígéretei azért megállnak, és győzelmes valósággá válnak. Látszólag hiú álomnak bizonyul majd az Isten Országa, s úgy tűnik majd fel, mintha ebben a világban a bűné, a gonoszságé volna az utolsó szó. De aztán majd fordul a helyzet. Az embernek Fia, akit a világ megcsúfolt és eltiport, meg fog jelenni, mint Úr, világfeletti dicsőségben és hatalomban.
Hiszen tudjuk, hogy az egész apostoli keresztyén kor ebben a reménységben élt: várta, hogy a megfeszített és feltámadása után ebből a világból eltávozott Krisztus még egyszer meg fog jelenni, most már nem szegénységben és alázatosságban, hanem erőben és fenségben. De hogy értsük azt, hogy ezt a reménységet Jézus maga is úgy csillogtatja meg tanítványai előtt, mint amelyet egyesek még őközülük meg fognak érni földi életükben? Hiszen azóta sok évszázad elmúlt, s az apostoli kor imádsága még mindig sóvárogva szólal meg a Krisztus népének ajkán: „Jövel, oh jövel, Urunk!”
Erre a kérdésre magyarázatul csak annyit mondhatunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, a testté lett Ige, az embernek megszületett Fiú, olyan valóságosan emberré lett, titokzatos isteni valójának ellenére is annyira benne élt a mi emberi életünkben, annak kicsiny, véges, gyarló látóköré-ben, hogy egészen a mi emberi szemünkkel látott és élt át még isteni dolgokat is. Amikor belenézett a jövendőbe, abban a tulajdon visszatérésének dicsőségébe, s vele együtt az Isten Országa győzelmének a fényébe, akkor mindezt úgy látta a látóhatáron ragyogni, ahogy előttünk, emberek előtt ragyoghat. Emberi látás prizmáján át megtörve tündöklött bele az ő lelkébe is az a káprázatos reménység. Ez pedig azt jelenti, hogy nem emberi lélek által megfoghatatlan igaz valójában, hanem csak úgy látta az Isten jövendőjét, - „tükör által”, - mint mi: igazat mondó és mégsem teljes igazságot kifejező képekben. Ha ez bűn volna, akkor nem állíthatnánk Őróla, mert bűn Őbenne nem találtatott. De ez nem bűnünk nekünk, hanem emberi végességünkbe, „szolgai formánkba” Isten teremtő keze által beleírt vonás, és Jézus Krisztus dicsőségét nem csökkenti, hanem fokozza az, ha benne is megtaláljuk.
Közelebbről azt jelenti ez, hogy a mi „szolgai formánkban” élve a jövendőt Ő is sommázva látta maga előtt, holott az a valóságban nem egyszerre, sommás teljességében következik be, hanem olyasféleképpen, mint a tenger dagálya. Állj meg egy tengeröböl partján és figyeld! Órákhosszat elnézheted. Jönnek a hullámok, mint megannyi lovasroham az ellenség területére, a parti fövenyre. Amint elpihen az egyik, visszahúzódik a víz. Mintha erőt akarna gyűjteni újabb támadásra. S milyen meddőnek látszik a harca! Mintha ugyanazt a játékot kezdené mindig elölről. Hol van a dagály? Sehol sem látod közelegni azt a rettentő, falmagasságnyi víztömeget, amely a tenger szintjét egy háznyi magassággal feljebb emelhetné! Csak ha jól odafigyelsz, veszed észre, hogy nini, valamelyik beérkező hullám nem ott nyugszik el, ahol az előbbiek, hanem átlépte azt a határt, amelyet tarajas mérgüknek hátrahagyott habfoszlányai jeleztek. A víz beljebb jön a partra! Egyre beljebb! S akkor megérted, hogy minden egyes hullám – dagály. Gondolataidban az egészet szoktad annak nevezni. A valóságban részekre bomlik. De valóság azért az egész.
Így jő el ebbe a világba az Isten országa. A hívő embert s magát az ember Jézust is, amint belenéz a jövőbe, nem az egyes hullámok érdeklik, hanem az egészet összefoglaló áradat, a dagály. Azt látja, arról beszél, és annak örvend. Tudja, hogy nincs sem földön, sem égen olyan hatalom, amely annak útjába állhatna! Ez az ígéret, ez a reménység.
Így, a maga teljességében Jézus tanítványai közül senki sem érte meg az Ő győzelmének bekövetkezését. Az elsők után élők közül sem, mind máig! És mégis felséges, vigasztaló igazság volt abban az Ő ígéretében, hogy: „azok között, akik itt állnak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált”, míg meg nem érik.
Mert az első nemzedék igenis láthatta már a dagály hullámait! Láthatta az Isten Lelke hatalmának kiáradását ebbe a világba, s láthatta, mint borít el első rohamaival széles mezőket. Egy nemzedéken belül már futótűzként terjedt el az Evangélium. Rövid évtizedek alatt emberek ezrei és tíz-ezrei vallották Uruknak Jézus Krisztust világszerte. A megvetett, a halálba hurcolt Názáreti igenis még az első tanítványok egy részének életében világhatalommá lett, s az a maroknyi kis csapat, amely olyan remegő, gyáva vitézekből állt, hogy menten szétrebbent, mihelyt veszedelmessé vált a helyzet, olyan világot behálózó ármádiává nőtt, hogy képes volt dacolni a cézárok gőgjével, és a maga számára követelhette az ókori világ továbbirányításának a szerepét. Akik ezt megérhették, vagy ennek csak a kezdetét is, azoknak eszébe juthatott az egykor elhangzott ígéret. Hálásan vallották, hogy az minden kishitűségüket megszégyenítő módon igazolódott. S boldogok voltak, hogy „látták az embernek Fiát eljönni hatalommal”.
II.
Szól ez az ígéret vajon nekünk is? Ez mindenekelőtt attól függ, hogy vajon úgy állunk-e Jézus körül mi is, mint azok az első tanítványok? Elmondható-e rólunk is az, ami elmondható volt őróluk? Nem az, hogy tökéletes hívei vagyunk Őneki. Ezt róluk sem lehetett elmondani, - rólunk sem lehet. Nem az, hogy mocsoktalan vértezetű rettenthetetlen vitézei vagyunk az Ő ügyének. Ők sem voltak azok, mi sem vagyunk.
De róluk el lehetett mondani a következőket: Először is azt, hogy volt az életüknek valami nagy nyeresége, amit azért szerettek volna megosztani mindenkivel. Ők Jézus által megízlelték az Isten országának üdvösségét, s ezért az volt a kívánságuk, hogy ennek a csodás országnak a határai hadd terjedjenek úgy ki, hogy mindenkit felöleljenek, és mindenki részt vehessen áldott ajándékaiban. Ha nem így lett volna, akkor mi értelme lett volna, hogy Jézus ilyen ígérettel vigasztalja őket? Ez volt éppen a benne foglalt megnyugtatás: ne féljetek, nem marad a ti vékátok alá rejtve a fény, amely bennetek kigyulladt! Ragyogni fog az egész világ felett, és mindenki örvendezni fog áldásainak!
Azután el lehetett mondani ezekről a tanítványokról azt is, - ami voltaképpen az előbbi megállapításnak a visszájára fordítása, - hogy látták a világnak egy nagy betegségét, amelyre ők tudtak orvosságot. Látták, hogy Szabadítót várnak a népek, és ők ismertek Valakit, akiről meg voltak győződve, hogy benne megérkezett az Isten-adta Szabadító. Ezért volt olyan nagy vigasztalás számukra az az ígéret, hogy nem maradnak megoldás nélkül a világ súlyos bajai; meg fogja ismerni Azt, aki kivezeti nyomorúságából; meg fog jelenni neki az embernek Fia az Ő hatalmában nyilvánvalóan.
Vagy hogy mindent összefoglaljunk, el lehetett mondani róluk azt, hogy ők egész szívükkel csüngöttek az ő Mesterükön és Urukon. Szerették Őt mindennél jobban. Ezért volt számukra elviselhetetlen gondolat, hogy Ő a világnak csúfságát és gonosz bántalmait viselje csak. Ezért élt a lelkükben a vágy, hogy Őt a dicsőség fényében lássák mindenek felett ragyogni. S ezért szólt hozzájuk az ígéret: Bízzatok, így is lesz, és vannak köztetek, akik meg is fogják érni!
Nos, elmondhatók-e ezek mirólunk is? Az új év küszöbén tele vagyunk kívánságokkal. Ott vannak-e közöttük ezek a kívánságok is, - ott vannak-e minden más kívánság előtt és fölött? Vágyakozunk-e megosztani másokkal azt, amit Isten nekünk Jézus Krisztusban adott, hogy a mi hálaénekünkbe csendüljön bele ezerek szava, akik most még némák? Érezzük-e mi is ennek a kornak titkon zokogó fájdalmait, sokszor lázálmokban vergődő betegségét, és vágyakozunk-e arra, hogy megismerje Orvosát, akiről mi biztosan tudjuk, hogy segítene rajta? És van-e bennünk olyan ragaszkodó szeretet Őiránta, hogy nem nyugodhatunk addig, míg el nem hallgat ellenségeinek minden csúfolódása, és senki nem mondhatja már, hogy: hol van hát annak a Krisztusnak a hatalma, akivel olyan nagyra vagytok?
Ha ott él a lelkünkben ez a leghőbb újévi kívánság és imádság, hogy szakassza meg az Isten az Ő egeit, és dicsőítse meg a világ előtt az Ő Fiát, akit előttünk megdicsőített, akkor van értelme, hogy hozzánk is szóljon az ígéret: vannak közöttünk, akik meg fogják érni, hogy eljő az Embernek Fia az Ő hatalmában.
És valóban szól is. Mert olvasnunk lehet, és olvasnunk kell az idők jeleiből. Olyan korszakot élünk, amelyben csakugyan várható, hogy az Isten országának egy újabb hatalmas hulláma csap bele a világ életébe. Mögöttünk hitetlen idők vannak. El volt merülve a világ a látható, az érzékekkel felfogható dolgok örömeibe és hasznaiba, és más céljai és reményei nem voltak. Csak megmosolyogni való elmaradt embernek számított az, aki a lelkével is törődött, s annak üdvösségét komolyan vette. Magányos őrhelyeken, elhagyatottan virrasztott csak néhány hívő ember, hűségesen, kitartóan várva az idők fordulását. Most közeleg a fordulat. A hitetlenség csődöt mondott. A világba beletemetkezett ember rászedettnek, kifosztottnak érzi magát. Százezrekben él a vágy: újra megtalálni Istent – és a sejtés: hátha mégis igaz a Jézus Krisztusról szóló Örömhír.
Mi sokszor türelmetlenek vagyunk. Szeretnénk ezt a folyamatot siettetni. De bízzuk csak rá az Istenre a menetsebesség kérdését. Legyünk hálásak, ha annyit tudhatunk, hogy jó irányba haladunk. Sokáig tarthat még, amíg igaz örömmel gyönyörködhetünk majd a lelki átalakulás kellő kibontakozásában és kívánt eredményeiben. De ez a kibontakozás és ezek az eredmények el fognak jönni. Az Embernek Fia el fog jönni az Ő hatalmában. Zengeni fog a szava, - nemcsak meghitt gyülekezetek kicsiny köreiben, hanem messzehangzóan, országok életét áthatóan. Hatalma érezhető lesz ott is, ahol népek sorsát intézik. Gondolatai át fognak sütni a milliók lelkét formáló irodalom és sajtó betűsorain. Kezét rá fogja tenni erre a mostani, súlyos betegségekben sínylődő nemzedékre, s annak meggyógyult életén rajta fogja hagyni érintésének fénylő bélyegét. Eljövendő idők úgy fognak visszatekinteni erre a korra, mint amelyben – honnan, honnan nem, - tisztább, egészségesebb lélekáramlás csapott bele az emberiség életébe, s ez által elhárultak felőle a fenyegető katasztrófák, és új utak nyíltak előtte a jövő felé.
Hangzik az ígéret hozzánk is, valóban: „Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az Embernek Fiát eljönni hatalommal.” S akik ezt megérik, akik részesülnek majd abban a kiváltságban, hogy mielőtt szemüket lehunyják, maguk körül láthatnak ilyen, nem a keresztyénség mázával bevont, hanem a keresztyénség erejétől újra áthatott világot, - azok ebben el fogják nyerni minden más vágyuknak és reménységüknek a beteljesedését is. Ez lesz a magyarság legboldogabb holnapja is. Ez lesz a szétzilált társadalmi életnek a harmóniája is. Ez lesz ma mélységekben senyvedő rétegek felemelkedése is. Ez lesz a békesség beköszöntése is olyan népek között, amelyek ma gyűlölködve villogtatják egymás felé a szemüket.
**
Nem mindenkinek ígérte meg Jézus, ma sem ígéri meg mindenkinek. „Vannak némelyek...” – mondotta. S el tudom képzelni, hogy a tanítványok összenéztek: vajon ki lesz közülük az a kiváltságos? És felmerülhetett bennük a kérdés: mi lesz velünk, többiekkel? De meg vagyok győződve róla, hogy amint újra visszatekintettek Jézus arcára, ez a kérdés elhallgatott bennük. Hiszen akár megérik, akár nem, elég volt tudniuk, hogy a győzelem napja el fog következni. S nekünk is nem elég-e tudnunk, hogy az ígéret elhangzik felénk, s mi egyek lehetünk azokkal, akiken be is fog teljesedni? Ne számolgassuk az életünk naptárán: hány esztendőnek hány napja van még hátra, és kinek mennyi az eshetősége emberi ítélet szerint a krisztusibb jövendő megérésére. Elég nekünk itt az újesztendő küszöbén megállva messziről látnunk a célt, és tudnunk, hogy a mi útitársaságunk ha megritkulva is, ha leapadva is, el fog oda érkezni. Ha mi magunk nemsokára kidőlünk is a többiek közül, azért az utunk arrafelé visz, és ezért az új esztendőt is annak a jövőnek az ígéretes fénye sugározza be.
Előttünk egy esztendő. Minden napján előfutárai és hírnökei lehetünk az Ember Fia eljövetelének. Végig élhetjük úgy, hogy közben az Ő közelgetésének útját egyengetjük. Nem kell az utcák szegletére kiállnunk, a járókelőket megállítanunk, és harsány szóval belekiáltanunk a világba az eljövendő nagy fordulatot. Járhatunk csendesen, nap mint nap, a magunk megszokott dolga után. Csak legyen az orcánk efelé a jövő felé fordítva, és legyen minden fáradozásunk, minden küzdelmünk annak céljaira felajánlva! Sokszor készítettek már elő csendben, szívósan dolgozó ismeretlenek nagyobb győzelmeket, mint a világ nyílt színén ágáló hangosszavúak!
Ki áll hát be ebbe a csapatba az újesztendő reggelén? A mi Urunk rajtunk is körülhordozza tekintetét. Én elindulok – mondja -, hogy ennek a világnak újra megmutassam hatalmamat. Ki tart velem? Nem mindenkinek ígérem, hogy földi életében megéri az eredményeket. Ebben a harcban is sokan elesnek még a győzelem előtt. De ebben a harcban elesni, ezt a küzdelmet csak csonkán is megharcolni, egyáltalán részt venni ebben a lelki hadjáratban, és messziről már látni azt a napot, amelyen megjelenik az Embernek Fia az Ő hatalmában, - van-e ennél nagyobb kiváltság? Mi tehetné ennél boldogabbá ezt az új esztendőt?
Ilyen boldog új esztendőt adjon az Úr Isten mindnyájunknak!
*****
***

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

A Hegyi Beszédről
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 21., szombat 03:27 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Victor János:

Vázlatos útmutatás a HEGYI BESZÉD tanulmányozásához
(1915)


A Máté evangéliuma V-VII. fejezeteiben találjuk feljegyezve Jézus néhány legfontosabb tanításának olyan összefüggő és rendszeres összefoglalását, hogy e fejezeteket, Jézusnak ú.n. „hegyi beszédét”, mint különálló egészet is érdemes beható tanulmányozás tárgyává tenni.
A négy Evangélium között Máté írása az, amelynek gondolatvilága legmélyebben benne gyökerezik az Ótestamentumban, és a Jézus-korabeli zsidó néplélekben. Ezért úgy állítja elénk Jézust, mint az Izraelnek régóta megígért és évszázadokon át várva várt Felkent (Messiás) királyt, aki azért jött el, hogy elhozza, felállítsa, és diadalra vigye a rábízott isteni országot.
Az egész Evangéliumnak főgondolata, mely Jézus itt feljegyzett tanításaiban és cselekedeteiben egyaránt uralkodik: e mennyei királyság uralma, „a mennyeknek országa”.
A zsidó gondolatvilágnak egy másik fontos vezéreszméje, mely ezért a Máté evangéliumában is kidomborodik: a Törvény. Ha Isten uralkodni akar a földi életben, ki kell jelentenie fejedelmi akaratát, mellyel szemben engedelmet követel. A Törvény szükségessé teszi azután a „törvénytudók” intézményét, akik Isten kijelentett akaratát illetékesen, hivatottan értelmezzék a nép előtt. Ezért olyan fontos Máté evangéliumában Jézusnak és az apostoloknak „tanítói” működése. Jézus első tanítványaiból egy új „írástudói” rendet akart nevelni a korabeli átkosan megromlott helyébe.
A hegyi beszédben mármost ez a két főgondolat: Isten királysága és a Törvény ismerete, a legteljesebben bontakozik ki előttünk. Úgy tekinthetjük e fejezeteket, mint az Istentől elküldött nagy Király proklamációját az egész világhoz, melyben kihirdeti az Ő uralkodásának törvényeit, azokat az elveket, melyek szerint Ő igazgatni akarja az emberi életet, s amelyek iránt engedelmes meghódolást követel mindenkitől. Másfelől pedig úgy tekinthetjük, mint a mennyei királyság hivatott és felhatalmazott képviselőinek, az első tanítványoknak adott fejedelmi instrukciót, melynek alapján ők is „taníthatnak” és kormányozhatják a világ életét az emberek gondolkozásának irányítása által Jézus tanításai szerint.
A IV. 23 – V. 2. versek igazolják ezt a beállítást. A „hegyi beszéd” elhangzására az adott okot és alkalmat, hogy Jézus a galileai falvak körül tett utazása alatt szélesebb körben érintkezésbe jutott az emberi tömegek nyomorúságával és sóvárgásával. E tapasztalatoknak nyomasztó súlya alatt abbahagyja a falvak járását, és tanítványainak körébe vonul vissza. Nem azért, mert hátat akar fordítani a nagyobb tömegeknek, hanem nyilván azért, hogy tanítványaiból munkatársakat nevelve, a tömegeknek annál szélesebb körére terjeszthesse ki segítő munkáját. Ezért hát tanítványaihoz szól, hogy egészen világossá és öntudatossá tegye előttük az Ő Országának természetét és törvényeit. Míg azonban előttük így feltárja Országának alapigazságait, nem mulasztja el ennek vonzó varázserejét azokra is érvényesíteni, akik még nem voltak tanítványai, de odasereglettek beszédének meghallgatására. Lehetetlen észre nem venni a beszéden, hogy a meglevő tanítványok képzésén kívül új tanítványok megnyerésére is törekedett e szavaival Jézus.
A hegyi beszédnek évszázadokon át e mai napig ez a kettős nagy hivatása és áldása volt: akik hittek Jézusban, azok itt megismerhették, hogyan kell berendezniük gondolkozásukat és életüket, hogy igaz képviselői lehessenek Jézus országának az emberek között, a nyomorúságban vergődő, kísérletező, kereső világ pedig mindig úgy figyelhetett e beszédre, mint a bajait megoldó, végső, tekintélyes király szavára, aki előtt engedelmesen kell leborulnia.
Aki tehát Jézus tanítványának tudja magát, tükörnek használja a „hegyi beszédet” s kérdezze meg magától: miben nem voltam igaz képviselője Jézus felfogásának és akaratának az emberek között? Aki pedig nem tudta még élete Urának és Mesterének elfogadni Jézust, ezzel a kérdéssel mélyedjen el a „hegyi beszéd” vizsgálatába: vajon az, aki ilyen törvények szerint akarja igazgatni az én életemet és felebarátaimét, nem érdemli-e meg, hogy egész hitünknek bizodalmával feltétlen alattvalói hűséget esküdjünk és tartsunk neki?
A beszéd három részre oszlik: A): Bevezetésül Jézus ismerteti a mennyek országának polgárságát V. 3 – 16.; B): A főrészben kifejti a mennyek országának törvényeit V. 17. – VII. 12.; és C); a befejezésben hallatja a mennyek országának hívását. VII. 13 – 27.
Célunk most nem lehet a „hegyi beszéd” minden egyes nehezebben érthető és magyarázatra szoruló helyénél megállni. A beszéd főgondolatait, az egésznek vázát keressük csak, melybe az egyes mondások és versek beleilleszkednek. Sok homályos hely már az által is világossá válik, ha valamilyen nagyobb összefüggésben látjuk meg egy-egy ilyen főgondolat szempontjából. Arra sem fordíthatunk most gondot, hogy Jézusnak e főgondolatait a mai élet részletes viszonylataira vonatkoztatva gyakorlati alkalmazásukban lássuk meg. Ha őszinte, engedelmeskedni kész lélek vezet tanulmányunkban, kinek-kinek lelkiismerete megsúgja majd, hol és miképp várnak Jézus gondolatai gyakorlati megvalósulásra az ő életében.
A); A bevezetésben (V. 3 – 16.) Jézus a mennyek országa polgárságát ismerteti, feltüntetve a) annak mivoltát (3 – 10), és b) annak rendeltetését. (11 – 16.)
a) Miben áll a mennyek országának polgársága? (3 – 16.) Erre nézve Jézus elmondja I. hogy milyen jellem szükséges a polgárság elnyeréséhez és bírásához, II. hogy milyen kiváltságokkal jár e polgárság, és III. mint valami meg-megújuló hívogató harangszóval magasztalja azoknak boldogságát, akik e polgárságra jutottak.
I. A mennyek országa polgárainak jellemét nyolc vonással rajzolja meg Jézus: 1. Lelkük elért állapotával mélyen elégedetlenek (3.) 2. Az emberi élet bajait kínos fájdalommal érzik (4.) 3. Készek engedelmes odaadással vezettetni magukat (5.) 4. Erős vágyuk, hogy bennük és másokban az igaz élet váltsa fel a bűn uralmát (6.) 5. Segítő szeretettel hajolnak a segítségre szorulókhoz. (7.) 6. Szívük odaadásába nem keveredik semmiféle tisztátalan indok (8.) 7. Abban lelik örömüket, ha harc és gyűlölet helyén békességet szerezhetnek (9.) 8. Nem rettennek vissza nehéz támadások elviselésétől sem ügyükért. (10.)
Figyeljük meg, hogy Jézus nem nyolc különböző fajta jellemet állít itt elénk, hanem e nyolc vonás együtt teszi ki a mennyek országa polgárságára alkalmas jellemet. Megfigyelhetjük azt is, hogy az első négy jellemvonás inkább azt mutatja, hogy milyen emberek nyerhetik el a mennyek országát a maguk számára, míg az utóbbi négy vonásból inkább az tűnik ki, hogy milyen emberek által terjedhet tovább a mennyek országának hatalma másokra. Ez természetesen nem jelenti, hogy a polgárság elnyerése után az első négy vonás már túlhaladott álláspont. Ami szükséges a mennyek országába való bejutáshoz, az továbbra is nélkülözhetetlen a benne való megmaradáshoz és emelkedéshez. Aki tehát polgára akar lenni Jézus országának, sajátítsa el és továbbra is gondosan ápolja magában mindezeket a jellemvonásokat.
II. A mennyek országa polgárainak kiváltságait Jézus a felsorolt jellemvonásokhoz fűzött ígéretekben biztosítja. Az első és az utolsó ígéret ugyanaz, és mindent összefoglal: „övék a mennyeknek országa”. (3. 10.) Vagyis életük belekapcsolódik abba a mennyei eredetű és mennyei természetű birodalomba, melyet Isten az emberek között felállít, s annak minden ereje és minden értéke rendelkezésükre áll. Megfigyelhetünk azonban némi eltérést ez ígéret értelmében az első és az utóbbi elhangzása között. Amott (3.) azt jelenti, hogy akik önmagukkal elégedetlenek, azok elnyerhetik ezt az országot életük minden hiányának betöltésére. Emitt pedig (10.), hogy akik odaáldozzák magukat háborúságok elviselésére, azok kezébe van letéve ez országnak biztos előnyomulása. A mennyek országa a legfőbb jó úgyis, mint a legnagyobb ajándék, úgyis, mint a legfelelősségteljesebb hivatás. A többi ígéret mind ennek az összefoglaló ígéretnek az elemzése. Aki ezt a polgárságot elnyeri, az 1. az élet legsötétebb tényeit is megnyugtató megvilágításban tudja nézni (4.); 2. az anyagi, múlandó értékek felett is igazán úrrá lesz, s azok igaz élvezésének kulcsát bírja (5.); 3. elégtételt talál az igaz élet mind teljesebb megvalósulásában (6.); 4. minden személyes szükségében megtapasztalhatja a vele érző Isten segítségét (7.); 5. Istent oly világosan megismeri, hogy többé semmi sem takarhatja el Őt szemei elől (8.); és 6. életén földöntúli nemességnek a méltósága fénylik át (9.).
Mindezeket együtt élvezheti a mennyek országának minden egyes polgára. Mégis aszerint, hogy melyik jellemvonást fejlesztette ki valaki magában jobban, mint a többit, e kiváltságok közül is nagyobb mértékben élvezheti az egyiket, mint a többit.
Figyelemreméltó az az összefüggés, melybe Jézus az egyes jellemvonásokat az egyes kiváltságokkal összefűzi. Miért éppen a „szelídek” azok, akik a „föld öröklésének” örülhetnek? Miért éppen a „békességszerzők”, akik az istenfiúság méltóságát viselik? És így tovább.
III. Nem csoda, hogy Jézus, összehasonlítva a közönséges emberi életet azzal, amelyet Ő valósít meg alattvalóiban, az utóbbiakat „boldogok”-nak dicséri. Megfigyelhetjük, hogy boldogságuk nem felsorolt jellemvonásaikban, hanem a megígért kiváltságokban rejlik, - tehát nem a maguk önnevelésének eredménye és érdem, hanem Isten ajándéka. Ők csak a szükséges feltételeket fejlesztik ki jellemükben, melyek mellett Isten e boldogságot megvalósíthatja bennük.
b) Mi már most a rendeltetésük ezeknek a boldog mennyei polgároknak? (11 – 16.) Mire valók ebben a földi környezetben, amelyből annyira kirínak? I. A maguk számára nem remélhetnek előnyöket e földön (11 – 12.) II. Embertársaik számára származzék életükből mindaz az áldás, amire legégetőbb szüksége van a világnak (13 – 15.), és III. Isten számára nyerjék vissza a tőle elfordult emberiség hódoló dícséretét. (16.)
I. A maguk életét tekintve az a hivatásuk, hogy elszenvedjék a bűnös világnak a szent és igaz Istennel való összeütközését a saját tapasztalataikon keresztül, míg ebben a világban élnek. Ki kell venniük a részüket abból a keserű pohárból, melyet Isten embereinek mindig inniuk kellett e földön, s amelyet azóta, tudjuk, maga Jézus fenékig kiürített, amely nélkül azonban a mennyek országának ügye nem haladhat előre e földön. Ki kell tenniük magukat minden félreértés, rágalom, gúny, és ártatlan bántalom elviselésének. Csak az ily szenvedő áldozatkészség emelheti fel a világot oda, ahová Isten juttatni akarja (11 – 12.).
II. Felebarátaik számára ennek a tűrő kitartásnak és küzdelemnek mérhetetlen haszna lesz. Bőséges áldások származnak a mennyek országa polgárainak önfeláldozó életéből az egész világra. Az emberiség testén rothasztó bajok rágódnak, melyek felbomlásra átkozzák az egyéni, a családi, a társadalmi, a nemzeti életet. S ezért az egész világmindenség, melynek az emberi élet volna a koronája, gyászos, reménytelen éjszakában sötétlik. A földi élet sokféle romlásának mármost a mennyek országának polgárai vetnek gátat. S amennyiben önfeláldozó kitartásuk folytán tisztábbá, egészségesebbé lesz az emberiség, annyiban nyer bíztató megoldást az egész világ rejtélye. A reménység világosságát derítik fel az egész mindenségre (13 – 15.).
Jézus különösen hangsúlyozza ennek a hivatásnak a súlyos felelősségét, mert ha a mennyek országának polgárai nem róják le a megóvásnak és orvoslásnak e szolgálatát az emberiség életében, akkor a helyzet valóban kilátástalan mind reájuk, mind az emberiségre nézve. (13.). Továbbá hangsúlyozza e hivatás könnyűségét, mert ha igazán azt az életet élik, amelyet kell, az minden külön erőfeszítés nélkül, ellenállhatatlanul érvényesíteni fogja hatását. (14.). És végül hangsúlyozza e hivatás észszerűségét; valóban tékozlás lett volna őket eljuttatni boldog életükre, s azután azt nem értékesíteni környezetük áldására (15.).
III. Isten számára önfeláldozó tűrésük és áldásos hatásuk által kivívják azt a nagy eredményt, hogy az emberek ajkán megint felhangzik az Ő dicsérete. Az emberiség a mennyek országának polgárai által fogja megint megtanulni az elfelejtett és eltaszított Istennek a megbecsülését. Isten örök célja megvalósulásához közeleg: a világ megtelik az Ő dicsőségével (16.).
B); A hegyi beszéd főrészében (V. 17 – VII. 12.) mármost a mennyek országának törvényeit ismerteti Jézus, azokat az elveket, melyek szerint a mennyek országának polgárai, kiknek mivoltát és rendeltetését feltüntette, élnek.
I. Előbb általában szól a törvény jelentőségéről az Ő országában (V. 17 – 20.).
II. Azután kihirdeti országának alaptörvényeit, melyek szerint emberi életünket három fővonatkozásában kormányozni akarja: a) a felebaráttal szemben (V. 21 – 48.); b) Istennel szemben (VI. 1 – 18.) és c) önmagunkkal szemben (VI. 19 – 34.).
Végül III. még néhány fontos tanítást nyújt különösen e törvények felhasználásáról (VII. 1 – 12.).
I. Mielőtt kihirdetné országa főtörvényeit, előbb rámutat azoknak jelentőségére (V. 17 – 20.). El akarja hárítani azt a félreértést, mely esetleg felmerülhetett hallgatóinak lelkében, hogy ő az ótestamentumi törvénnyel szemben olyan új korszakot akarna felhozni, melyben az embereket nem kötelezné többé a törvénynek megtartása. Igaz, hogy a mennyek országával a kegyelemnek korszakát hozta el Jézus, de ez nem jelenti azt, hogy fel volnánk mentve a törvény kötelező ereje alól, hanem azt, hogy meg vagyunk mentve önerőnknek attól a tehetetlenségétől, mely a törvényt nem tudta betartani, s azért csak félelemmel, a büntetéstől való rettegéssel tekinthetett fel arra. A mennyek országába épp azért hívogat Jézus, hogy megadja nekünk azokat az erőket, melyek által a törvényt betölthetjük. Ezért az Ő országának törvényeiben voltaképpen a régi törvény jelenik meg teljesebb és tökéletesebb alakban. Aki ezt betartja, beteljesíti amazt.
I. A törvény kötelező elsősorban Őreá magára, a mennyek országának Királyára. Ő azért jött, hogy végre megvalósulásra juttassa az emberiség életében Istennek azt az akaratát, amelyet már a régi törvény is kijelentett. Abban a törvényben is az igazi emberi élet alapelvei foglaltattak, s amíg az valóra nem válik, addig ég és föld nem töltötte még be rendeltetését. (V. 17 – 18.).
II. Különös erővel kötelezi a törvény tanítványait, kik a mennyek országában vezető szerepet akarnak betölteni mások irányításával. Akinek tulajdon életében nem teljesedik be a törvény, az hasznavehetetlen a mennyek országának továbbterjesztésében (V. 19.).
III. De nemcsak az ország királyát és nagyjait, hanem minden egyes alattvalóját kötelezi a törvény. Aki polgárságába be akar jutni, annak ki kell tűnnie azzal, hogy a törvény komoly, buzgó megtartásával felülmúlja még a régi korszak legbuzgóbb híveit is. A mennyek országa éppen azért, mert nem a félelemtől sarkallt, hanem az újjáteremtett és megerősített élet országa, annál magasabb igényeket támaszthat polgárainak életszínvonalával szemben. (V. 20.).
II. Ezek után előterjeszti Jézus, hogy melyek az Ő országának a kötelező főtörvényei (V. 21 – VI. 34.)
a) Először az emberi életnek azt az oldalát érinti, ahol a baj és zavar a legnyilvánvalóbb: az ember és ember közötti viszonyt. Az erkölcsi életet, melynek tényei a felszínen láthatók (V. 21 – 48.)
b) Innen halad mélyebbre az erkölcsi élet alapjaihoz: a vallási élethez, és tárgyalja az ember viszonyát Istenhez (VI. 1 – 18.)
c) És miután megrajzolta az erkölcsi eszményt, és megmutatta a helyes vallási magatartást, melynek alapján az előbbi megvalósítható, végül rámutat arra, hogy így mint találja meg az ember az önnön életéhez való viszonyában is, az elszigetelt egyéni élet terén is a helyes utat. (VI. 19 – 34.).
Előre leszögezhetjük azt a három főelvet, melyből Jézusnak törvényei folynak: 1. Isten az embernek végtelenül szerető Atyja, s az embert a maga gyermekévé teremtette. 2. Az emberben, mert Istennel ilyen rokonsági viszonyban áll, a szellemi valóság, a lélek a fő, nem a test. 3. Mert minden ember Istennek ilyen szellemi sarjadéka, az emberek egymásnak testvérei. A mennyek országának követelménye az, hogy lényünknek e szerint az igaz teremtettsége szerint éljünk, szem előtt tartva, hogy Isten Atyánk, a többi ember testvérünk, magunk pedig elsősorban lelki valóságok vagyunk. Az Ő országának polgárait ezeknek az elveknek az uralma alá akarja Jézus igazgatni.
a) Az embereknek egymáshoz való viszonyát, az erkölcsi életet igazi testvéries életté akarja tenni Jézus (V. 17 – 48.) Újra meg újra visszatér ebben a szakaszban ez a kifejezés: „a te atyádfia”. A testvériség törvényének a hirdetésébe azonban belejátszik a másik két elv is: a lelkiség és az istenfiúság. A testvériség ne külső cselekedetek dolga, hanem a lélek belső alapminősége legyen elsősorban, és erejét abból merítse, hogy az emberi testvérek felett mindnyájunkat szerető közös Atya áll.
Erről szóló tanításait Jézus az Ótestamentumból idézett törvényekhez fűzi. Hatszor halljuk felhangzani ezeket a bevezető szavakat: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek...” (V. 21., 27., 31., 33., 38., 43.) A harmadik idézetet (31.) úgy tekintjük, mint a másodikhoz fűzött függeléket, s az így megmaradó öt idézetet így csoportosíthatjuk: I. az első három esetben (21.,27.,33.) Jézus helybenhagyja az idézett régi tanítást, csakhogy megszigorítja és elmélyíti. II. A negyedik esetben (38.) Jézus szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi törvényt félreértette: a magánélet cselekedeteire is átvive a hatósági igazságszolgáltatás elveit. III. Az utolsó esetben (43.) Jézus ismét szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi parancsolatot („szeresd”) megtoldotta olyan függelékkel („gyűlöld”), amely soha sem volt Isten akarata az ember számára.
I. Az első három esetben (21 – 37.) Jézus kiválaszt három olyan ótestamentumi törvényt, melyek az emberi társasélet legkiáltóbb és legundokabb sebeire vonatkoztak: a gyilkosságra, a paráznaságra és az esküszegésre. Ahol az Istentől való elfordulás az embereket egymás iránt –testvérietlenekké teszi, ott ez a három fekély nem maradhat el a társadalom testén. Az emberek érdekei és törekvései össze fognak ütközni, és egyesek a maguk boldogulása érdekében szükségesnek fogják tartani azt, hogy felebarátjukat, kivel nem férnek el együtt e világban, kiűzzék az életből (21.) Az emberek közömbösek lesznek az iránt, hogy milyen fenséges lehetőségek, milyen isteni tervek rejlenek a felebarátaik életében, és lesznek egyesek, akik minden lelkifurdalás nélkül a maguk érzéki vágyainak eszközévé alacsonyítják felebarátjukat (27.) Az emberek nem fogják érezni a felelősségüket, hogy felebarátaik élete számára támaszul és alapul kell szolgálniuk, és lesznek olyanok, kiknek megbízhatósága a világon semmiféle garanciával sem biztosítható (33.) Ez a három seb ott tátong mindenütt az emberi társadalom életén, ahol nem Jézus uralkodik az ő mennyei országával. (Lásd a napilapok híreit: gyilkosságok, az érzékiség pusztításai és csalások.)
Ezekkel szemben Jézus akarata és törvénye: megvalósítani az emberek között azt a testvériességet, mely a békés jó akaratú együttélésre minden körülmények között képes; mely minden felebarátjában köteles tisztelettel respektálja az emberi méltóságot, s amely a felebarát számításainak és várakozásainak mindig megbízható alapot nyújt.
A testvérietlenség e romlásai ellen felemelte tiltó szavát már a régi törvény is. Jézus törvénye csak annyiban különbözik tőle, hogy míg az a testvérietlenség végső, kiáltó elfajulását támadta (a tényleges gyilkosságot, paráznaságot és esküszegést), addig Jézust itt a lelkiség elve mélyebbre vezeti. E szerint az elv szerint az emberi életben nem az a lényeges, ami külső és látható, hanem ami belső és elrejtett, s azért a testvérietlenség bűneit is nem elég külső végzetes megnyilvánulásaikban elfojtani, hanem a belső lelki forrásokban kell elfojtani. Jézus nem testvéries viselkedést sürget elsősorban, hanem testvéries lelket; ebből majd biztosan folyik amaz is.
1. Azt parancsolja, hogy már a legelrejtettebb érzelmek világában is elítélendő és megsemmisítendő minden, ami ember és ember összeférhetetlenségére vallana. Az embereknek egymásról való gondolkozását is meg kell tisztítani minden diszharmóniától. A lelkek legmélyén meg kell őrizni az egymásnak csak javát akaró indulatot. Akkor csíra híján magától ki fog pusztulni az erőszakos, testvérietlen összeütközésnek minden cselekedete is. (21 – 22.)
2. Úgyszintén nem elégszik meg a tisztátalan cselekedetek megakadályozásával. Amíg az emberek lelkivilága nem tiszta, addig nincs megoldva az emberek társas életének ez a betegsége. A gondolatot el kell már fojtani, mely a felebarátra másként tekint, mint tisztelettel. Tanulja meg az ember felebarátait úgy nézni, mint aki magában öncél, akinek életével Istennek külön, dicsőséges tervei vannak. Ha az emberek lelkük mélyén tisztelik egymásnak ezt a méltóságát, akkor ki lesz zárva annak esete, hogy az egyik a maga vágyainak eszközéül odaáldozza a másiknak boldogságát, becsületét, jövőjét (28.).
3. Azzal sem elégszik meg Jézus, hogy az emberek ne esküdjenek hamisan. Nem biztosíthatja a társas élet szilárdságát az, ha az emberek eskükényszerrel és más külső biztosítékokkal kötelezik egymást. Utóvégre azok a külső erősségek, amelyekkel az adott szó szentségét biztosítani igyekeznek az emberek, egészen kívül esnek az ő hatalmukon. Bent, az ember lelkében, őszinteségében és nyíltságában kell rejlenie a megbízhatóság alapjának. Ahol nincs kétszínű, álnok –gondolat, ott nem lesz soha csalárd cselekedet sem, és lehetetlen lesz az, hogy az egyik ember élete összeroppanjon azért, mert a másikba vetett bizalomra építette fel (34 – 37.) – Ezek tehát a testvéries magatartás első törvényei: jóakarat, tisztelet, őszinteség. És mindezekben uralkodó elv az, hogy az emberben a lelki világ a lényeges.
Figyeljük meg azokat az érveket is, amelyekkel Jézus e törvények betartását sürgeti. A békés jóindulatról szólva rámutat arra, hogy annak biztosítása fontosabb még a vallási szokások buzgó betartásánál is. Isten előtt elfogadhatatlan az olyan ember vallásossága, aki testvérietlen viszonyban él valamelyik felebarátjával (23 – 24.) Továbbá rámutat arra, hogy a testvéri jóindulat követése még önző szempontból is sokkal ajánlatosabb, mint a makacs rosszindulat. Aki nem akar megbékélni felebarátjával, balgatag módon önmagának szerez tömérdek hátrányt (25 – 26.) Amikor az önző érzékiséggel szemben a felebarát személyiségének tiszteletét sürgeti Jézus, hangsúlyozza, hogy a legnagyobb ár sem túl nagy, amit le kell fizetnünk esetleg a tiszta gondolkozásért. A tiszta testvériség útján járni annyi, mint az örökkévalóság számára élni. Arról hajszálnyira is letérni annyi, mint pusztulásnak átadni az életünket. (29 – 30.).
Ugyanerről a törvényről szólva függelékként idézi és megszigorítja Jézus az Ótestamentumnak a házassági elválásról szóló utasítását (31 – 32.) Leggyászosabb rombolását az érzékiség bűne a családi tűzhelyek feldúlásával szokta végezni. És mint minden ország életében, úgy a mennyek országa életében is döntő szerepe van a családi körnek. Ez a jövendő nemzedéknek a bölcsője. A család minősége dönti el az emberiség haladásának az irányát. Ezért siet Jézus a házastársi kötelék ünnepélyes szent jellegét megvédeni, különösen a korában uralkodó laza válási szokásokkal szemben.
II. Negyedízben Jézus az Ótestamentumnak egy félreértett utasítását idézi, mert ebben a félreértésben a testvérietlen magatartást a legmezítelenebb valóságában mutathatja be (38 – 42.) Az Ótestamentum a megtorló viszonzást állította fel a hatósági ítélet törvényeként. S ez a régi kezdetleges viszonyok között megjárhatta. Az emberek azonban átvitték ezt az elvet a magánéletre is, és ezzel a testvérietlenség legsötétebb átkát idézték fel magukra. A viszonzó leszámolás alapján rendezték be egymással való viszonyaikat. „Amint te nekem, én úgy neked.” Jézus ezzel kíméletlenül szembeszáll, mert a testvériesség, amit Ő meg akar valósítani, ennek éppen az ellenkezője. Itt domborodik ki legvilágosabban a testvériség elvének a lényege. Egy igazi családnak gyermekei nem élhetnek egymással szemben üzleti alapon, a leszámolás és viszontszolgáltatás elvei szerint. Igaz testvérek között az „enyém-tied” határvonala úgyszólván nem is áll fenn! A testvéri viszonyt a kész-séges, odaadó lemondás, a nagylelkű szolgálatkészség és türelem jellemzi. Még akkor is, ha az egyik testvér visszaél a másiknak szeretetével, addig, amíg annak szeretete elég erős lesz a testvéri viszonyt fenntartani, nem fog megvonni tőle semmiféle igazi segítséget. Jézus ezt a magatartást akarja az egész emberiségre kiterjeszteni. Leszámoló és megtorló önzés helyett kiáradó, erős szeretetet sürget. (39 – 42.).
III. Utoljára az Ótestamentumnak egy megrontott szavát idézi Jézus, hogy azzal szemben feltüntesse a testvériességnek, amelyet követel, teljes nagy mértékét. (44.). Az Ótestamentum népszerű magyarázói a felebaráti szeretet köréből kizárták az ellenséget. Ezzel szembeszállva Jézus követeli a testvéri szeretetet mindenkivel szemben, megkülönböztetés nélkül. Hogy a testvériségnek ezt a hallatlanul magas mértékét felállíthassa, rá kell mutatnia az istenfiúság elvére, melyből az szükségképpen folyik. E nélkül csakugyan képtelen utópia volna az egyetemes testvéri szeretet eszménye. Testvéri szeretetet csak azok között lehet követelni, akik csakugyan testvérek, egy közös család tagjai. És mi tesz egy családot? Nem a közös szülőktől való származás. Nem is a közös háztartásból való élés. Ezek még nem nyújtanak elég alapot a testvéri összeforrásra. Ami igazán testvérekké neveli és kapcsolja a család tagjait, az a közös szülői szeretet, gondoskodás és nevelés megtapasztalása. Az egyik testvér a másikban olyas valakit lát, akit odaadó fáradsággal és gonddal táplál és fejleszt ugyanaz a szülői szeretet, melynek maga is a legtöbbet köszönheti. Az a kérdés tehát, hogy az emberiség tarka tömege felett is van-e ilyen közös nagy gondoskodó és nevelő szeretet? Van-e felettünk valaki, aki iránt gyermeki hála köt, s aki különbség nélkül ugyanazt a szeretetet pazarolja embertársainkra is, mint mireánk? Ha van, akkor azok nekünk mind testvéreink, és szeretetünk köre nem lehet szűkebb, szegényesebb, tökéletlenebb, mint Atyánké. Méltóknak kell lennünk hozzá. A viszonzásra találó szeretetnek könnyű testvériesnek lenni. De Isten gyermekei többre is képesek. Ott is tudnak szeretni, ahol minden ok megvolna a gyűlöletre, a szeretetre pedig semmi, azon az egyen kívül, hogy azt a másik embert Isten mégis szereti! (44 – 48.)
Egy szempillantás Jézus eme tanításaira, meggyőz azoknak ellentmondhatatlan igazságáról. Adjatok embereket, kiknek életében megvan a testvériségnek a koronája: az egymás iránti jóindulat, tisztelet és őszinteség ápolása; a testvériség törzse: az üzleti számítással ellentétes nagylelkűség; és a testvériség gyökere: az Atya szeretetének utánzása; és valóban elközelgetett a mennyeknek országa erre a viszálydúlta boldogtalan földre. De hogy megvalósulhasson ez az eszmény, az szükséges, hogy igazán Isten gyermekeivé váljunk. S ezért Jézus, erkölcsi törvényeinek kihirdetése után áttér:
b) az embernek Istenhez való viszonyára, és kihirdeti törvényeit a vallási életre vonatkozólag (VI. 1 – 18.) A főtörvény itt az, hogy úgy álljunk Istennel szemben, mint Atyánkkal. „A te Atyád, aki titkon néz” – ez ennek a szakasznak az uralkodó kifejezése. Mindannak illusztrálására, amit a vallási élet épsége érdekében mondani akar, a korabeli zsidó vallási életnek három jellegzetes cselekvését választja ki Jézus. Beszél 1. az alamizsnálkodásról (2 – 4.). 2. Az imádkozásról (5 – 15.). és 3. A böjtölésről (16 – 18.). Ez a három valóban fel is öleli vallási életünknek minden oldalát, és egész területét. Az Istenhez való viszonyunknak meg kell nyilvánulnia az embertársainkkal szemben, Istennel szemben, és az önnön életünk berendezésében. Az alamizsnaadás – ha igazi – képviseli mindazt, amit mint Isten gyermekei az ő többi gyermeke javára teszünk, hogy ezzel Őt szolgáljuk. Az imádságban – ha igazi – nyer legtökéletesebb kifejezést az a viszony, melyet közvetlenül Istennel szemben fenntartunk. És a böjtölésben láthatjuk jellegzetes példáját annak, hogy szükség esetén milyen fegyelemnek kell alávetnünk a saját testünket, hogy lelkünk zavartalanul szolgálhassa Istent. Megfigyelhetjük, hogy mint érvényesül itt ismét mind a három főelv: testvériség egymás között, gyermeki viszony Istennel szemben, és a lélek fensőbbsége a test felett a saját életünkben.
Két nagy törvénye van Jézusnak az Istenhez való viszonyunkra nézve: a bensőség és a bizalom. Vagy másik oldaláról tekintve a dolgot: két veszélytől akarja megtisztítani vallási életünket: I. a külsőieskedéstől, és II. a hitetlenségtől.
A legnagyobb veszedelem, melytől Jézus meg akarja óvni vallási életünket mind a három oldalán: a külsőieskedés. És mesteri keze nem tapinthatott volna elevenebb pontra. A vallási életnek, mely az embernek Istennel való dolga volna, ősi veszedelme volt mindig és máig is az, hogy az emberekkel való dologgá válik. A vallási tapasztalatoknak és lelkiállapotoknak, ha valóságosak, kifejezésre kell jutniuk. Külső cselekményeket, szokásokat és szertartásokat teremtenek maguknak, melyekben kifejezésre juthatnak. És mennél erőteljesebb a lélek belső megindulása, annál nagyobb hévvel fogja felhasználni e külsőies kifejezéseket, melyek által felebarátaihoz is továbbíthatja érzéseit, tapasztalatait. De itt következik be a vallásnak örök tragédiája: a külső mez csakhamar veszedelmessé válik a belső tartalomra nézve. A szokások és szertartások úgy lekötik a figyelmet, hogy a lélek már ezekben a dolgokban látja a vallás lényegét. És nemsokára elsorvad az Istennel való belső titkos érintkezés forrása, és marad az üres, száraz külső gyakorlat, amit az emberek kedvéért folytatunk. Ez ellen tiltakozik főképpen Jézus: „Ne az emberek előtt!...Titkon, a te Atyád előtt!” S ez az óvás annál helyénvalóbb, mert Ő a vallási életünket éppen az emberek közötti társas élet átalakító és éltető erejévé akarja tenni; istenfiúságunkon az emberi testvériség rendjét akarja felépíteni. A külsőiesség veszedelme nem akkor fenyegeti a vallást, amikor félénken visszavonul a világtól. Az ébredező vallási mozgalmak kicsiny zárt köreiben, vagy a remeték életében nincs veszélyeztetve a bensőiség. De amikor a világot meghódító és alakító erővé lesz egy-egy vallási ügy, amikor az Istennel való csendből kimegy az emberek közé érvényesülni, akkor vigyázzon: ne hagyja el az Istennel való belső viszonyt, és ne az emberek kedvéért folytassa életét. Éppen kitűzött célját semmisíti meg, ha az emberek mellett elfelejti Istent. Maradjon meg, ha az emberekre hatni akar, az emberek elől elzárt benső ügy, a léleknek titkos ügye Istennel, amilyen titkos, családi ügyei a gyermeknek vannak atyjával. Mihelyt az a törekvésünk, hogy az emberek figyelmét kössük le vallásunkkal, félő, hogy Isten figyelmét van okunk kerülni. Ennek ellenkezője a Jézus törvénye: inkább titkon az emberek előtt, de egész benső meghitt őszinteségben az Atya előtt. Egyszóval: legyünk igazán gyermekei az Atyának.
1. Ez jellemezze mindazt, amit Isten számára az emberek között teszünk. Az igazi gyermekre reáhárul a kötelesség, hogy szükség esetén szülőjének munkatársa legyen a többi gyermek fenntartásában. De a testvérei eltartásához és neveltetéséhez adott hozzájárulását szégyellni fogja a világ elé tárni. Ez családi ügy. Ha istenfiúságunkból kifolyólag Atyánk reánk bízza, hogy valamilyen javainkat megosszuk más gyermekeivel, akiknek szükségét ezzel megszüntetjük, ez az ügy maradjon Őközötte és miközöttünk. Ebből reklámot csinálni a magunk dicsőségére a legízléstelenebb szentségtörés. (2 – 4.)
2. Ugyanez a gyermeki bensőség jellemezze azt, amivel közvetlenül Isten előtt jelenünk meg. Az igazi gyermek nem lehet el anélkül, hogy fenn ne tartsa az érintkezést szüleivel. Ha személyesen nem láthatja, levélben keres kapcsolatot vele. De nem fogja elrejteni előle semmi örömét, vagy baját. Azonban gyermeki lelkének ilyen megnyilatkozásai mindig bizalmas családi ügyek lesznek. Csak akkor fog előállni vele, ha idegenek szeme előtt becsukódott az ajtó. Így nyilatkozzék meg lelkünk a legmeghittebb, mások elől titkolódzó bizalom őszinteségével Isten előtt (5 – 6.).
3. És ugyanezt a benső meghitt viszonyt viselje magán az az önfegyelmezés, mellyel magunkkal szemben fel kell sokszor lépnünk Isten kedvéért. Az igazi gyermeknek, hogy hű maradjon a család becsületéhez, sok mindent meg kell tagadnia magától. Isten is megkívánhatja gyermekeitől, hogy az Ő családjának színvonalát minden nehézség, áldozat, önmegtagadás árán fenntartsák. Nem szabad megengedniük, hogy testi természetük valaha is felülkerekedjék lelkükön, és így elhomályosítsa szellemi származásuknak nemességét. A testet féken kell tartani, ha kell, még a szükséges táplálék megvonásával is. De milyen gyermek volna az, aki mások elé panaszkodni menne, hogy milyen nehéz neki szüleihez illő színvonalon élni? Mindazt az önmegtagadást, belső harcot és tusakodást, amibe belekerül az isteni rokonság fenntartása, titkos némaság rejtse el a világ elől. Jézus azt akarja, hogy országának polgárai az Istenért folytatott legsúlyosabb önfegyelmezést is hősiesen takarják el a készséges engedelmesség boldogsága alá, mely mit sem sejtet a lélek mélyén meghozott áldozatokról. (16 – 18.)
Figyeljük meg azt a mindháromszor visszatérő gondolatot, hogy aki hitéletét igazán titkon éli Istennel, az biztos jutalmát látja ennek (4. 6. 18.) Az Atya „megfizet neki nyilván”. A jutalom abban rejlik, hogy Isten mind nagyobb hatalomra jut az ilyen életben. Az emberek között is azoknak a személyisége szövődik bele a mi életünkbe, akikkel közös titkaink vannak. És mennél több olyan cselekedetet hajtunk végre belső vagy külső életünkben, amit csak Istenért és csak az Ő tudtával tettünk, Isten annál nagyobb valóság lesz számunkra, és annál nagyobb hatalom lesz életünkben. És ennek meglesznek a nyilvánvaló, az emberek előtt is érvényesülő gyümölcsei. Hiszen Jézus nem akarja országa polgárainak hitéletét belezárni az ő saját belsejükbe. Ellenkezőleg: ki akarja annak erejét árasztani az emberek közötti testvérietlenség megszüntetésére. Csak arra figyelmezteti őket, hogy hitéletüknek ezt a kifelé való érvényesítését nem lehet nekik mesterségesen erőltetniük, ha nem akarják egészen elveszteni vallásuk igazi voltát. Ápolják a titkos oldalt: az Atyával szemben. A többit majd elvégzi maga az Atya.
Másfelől szintén visszatér mindháromszor az a gondolat is, hogy aki az emberek számára éli vallási életét, azt pótolhatatlan veszteség éri. Igaz, hogy amit keres, azt megkapja: az emberek figyelmét, helyeslését, tán csodálatát. De ezzel vége van. Már „elvette jutalmát”. Pedig az emberi lelket csak az elégítheti ki, ami több ennél: az isteni helyeslés, a titkon látó Atyának öröme.
II. A külsőieskedés veszedelme ellen, amelynek példáit a korabeli zsidók vallási életéből vette, így megóván alattvalóit, az Istenhez való viszonynak még egy másik veszedelmére is rámutat Jézus: a hitetlenségre. Ezt nem vezeti végig a vallási élet mindhárom irányú megnyilatkozásán, csak az imádságnál említi, mivel ebben nyer kifejezést a vallási életnek lényege (7 – 15.) Ezt a veszedelmet a korabeli pogányok vallásosságában látta legjobban példázva. Azoknak imádsága elárulta, hogy olyan istenekben hisznek, akiknek nem lehet bízni a jólértesültségében, vagy jóakaratában. Sok beszéddel kell őket felvilágosítani szükségeink felől, és sok beszéddel kell őket hajlandóbbá tenni a segítségre. Ezzel szemben Jézus a gyermeknek azt a bizodalmát sürgeti, mely tudja, hogy atyja jól ismeri szükségeit, és szívén is hordja azoknak fedezését. Figyeljük meg, hogy Istennek mindentudósága és szerető érdeklődése, melyben feltétlenül bízhatunk, nem azt bizonyítja Jézus szerint, hogy tehát felesleges az imádkozás. Csak azt, hogy a bizalmatlan, hosszadalmas imádság felesleges. Ha az imádság nem Isten felvilágosítása és nem is Istennek adott utasítás akar lenni, hanem ellenkezőleg, mint a gyermek kérése, csak egyszerűen a bizalomnak megnyilvánulása, akkor helyénvaló. S akkor nélkülözhetetlen is. Mert bár a szülő ismeri gyermeke szükségeit és készen is tartja már ajándékait, mégis megvárja gyermekének kérését gyakran. Így várja Isten is, hogy imádságunkban fejezzük ki azt a bizalmat, mely elismeri, hogy minden jó tőle származik.
Ennek a bízó gyermeki imádságnak Jézus megadja a mintáját is az „Úri imádságban” (9 – 13.). Már a megszólítás, mellyel ez az imádság kezdődik, kifejezi ezt a gyermeki bizalmat Istennek mind jóindulata, mind korlátlan hatalma iránt. (9.) Ugyanez a gyermeki bizodalom nyer kifejezést az első három kérésben, melyek egy csoportot alkotnak. Az emberi lélek, mint Isten gyermeke, magáévá teszi az Ő világkormányzó munkájának céljait, és óhajtva imádkozik az Atya terveinek megvalósulásáért, még mielőtt a saját szükségeivel állna elő. Bízik abban, hogy Atyjának dicsősége, Atyjának országa, Atyjának az érvényesülése a legfőbb jó, melynél fontosabbért és sürgősebbért nem könyöröghet (9 – 10.). Kifejezést nyer ugyanez a gyermeki bizalom az utolsó három kérésben is, melyekben az emberi lélek minden aggodalmát és gondját nyugodtan leteszi Isten kezébe. Fontos, hogy Jézus előbbre valónak tekinti az Isten világterveire vonatkozó kéréseket, de az is fontos, hogy a mi saját életünk szükségleteit is oly gonddal belefoglalja ebbe az imádságba. Ez utóbbi kérések csak addig lesznek időszerűek, míg e földön élünk, mikor átlépünk az örökkévalóságba, elmaradnak tőlünk. Ott már csak az első három kérés lesz imádságunk. Addig azonban jogunk van teljes bizalommal imádkozni a leganyagibb, múlandó testi szükségleteinkért (11.) csakúgy, mint lelki életünknek szükségleteiért (12 – 13.). Ez utóbbiak két nagy kérésre oszlanak: a múlt bűneivel szemben bocsánatra, a jövő bűneivel szemben segítségre van szükségünk. S e legutóbbi kérésünkben megint két kérés nyer kifejezést: óvatos érzése a magunk gyengeségének, de másfelől diadalbiztos bátorság az Isten erejében.
Végül e mintaimádsághoz fűzött megjegyzésében (14 – 15.) külön hangsúlyozza még Jézus, hogy a bűnbocsátó szeretet élvezésétől el van zárva, és így az Atyával való társalgás gyermeki jogától megfosztja magát az, aki nem kész ugyanolyan megbocsátó szeretetet tanúsítani felebarátjával szemben. Nem lehet az Atyának gyermeke az, aki testvéreivel szemben nem akar úgy viselkedni, mint ahogy az Atya tenné.
Az Istennel való ily meghitten benső és ily erősen bízó gyermeki viszonyban akarja kifejleszteni Jézus az Ő országa polgárainak vallási életét. Lehetetlen, hogy ahol ez az istenfiúság megvalósul, ott a testvériség is meg ne valósuljon, és az emberi társaséletnek sebei be ne gyógyuljanak. Azonban még egy kérdésre kell feleletet kapnunk: ha elfogadjuk Jézusnak e törvényeit, és ha ez által az istenfiúság által beleilleszkedünk az Ő országának testvériségébe, jól járunk-e a magunk egyéni szempontjából? A közös emberi élet tisztul és békésebb, boldogabb lesz talán, de a magunk részéről nem nagy károsodás árán történik-e ez? Ezért
c) Jézus reátér az erkölcsi és vallási életviszonylatok után az elszigetelt egyéni életre, és elmondja az Ő törvényeit arra vonatkozólag, hogy az önnön életünkkel szemben milyen álláspontot foglaljunk el (VI. 19 – 34.). Itt jut teljes érvényre az elv, hogy az egyes emberben a lélek a fő, s a test másodrangú. Jézusnak tehát az a főtörvénye az egyéni élet számára, hogy a léleknek boldogulását és szabadságát ővjuk meg a világ fenyegető hatalmától. Kétféleképpen veszélyeztetik a testi javak a léleknek fensőbbségét: I. úgy, hogy életcéllá válnak, s a lélek odaadja elsőszülöttségi jogát a földi kincsgyűjtés hitványságáért, és II. úgy, hogy mint az életnek nélkülözhetetlen szükségletei foglalják le a léleknek egész figyelmét, és ez által fojtják meg szabad kibontakozását. Jézus mind a két veszedelem ellen felemeli óvó szavát.
I. Az Ő országa polgárainak életében ne rontsák meg a földi értékek a lélek szabad fensőbbségét az által, hogy életcéllá válnak. (VI. 19 – 24.). Az egyéni életnek ez a legkényesebb kérdése: milyen célokat tűzzön ki törekvése számára? Érezzük ennek a reánk bízott titokzatos életnek az erőit, a lelkünk mélyén forrongó képességeket, és tudjuk, hogy van hatalmunk – de egyúttal kötelességünk is ez – valamit alkotni: eredményeket elérni; gazdagabban végezni az életet, mint ahogy kezdtük. A kérdés csak az: milyen eredmények elérésére fordítsuk a bennünk feszengő erőket? Miben lássuk azt a nagy jót, aminek megszerzésére és felhalmozására érdemes odaszánni ezt az egyetlen életet? Az embernek ezt az értékeket kereső, javakat megbecsülő és válogató, életcélt választó képességét akarja Jézus itt veszedelmek ellen biztosítani. A legnagyobb veszedelem, mely érheti, az, hogy megfeledkezik az ember szellemi természetéről, és ebben az anyagi világban, melyhez testénél fogva hozzátartozik, keres életcélt. Három nagy érve van Jézusnak arra, hogy megmentsük életünket ettől a veszélytől, és szem előtt tartva lelki mivoltunkat, a lelki világban keressünk magunknak életcélt.
1. Aki élete célját földi értékekben keresi, annak hiábavaló az egész élete (19-20.). Egész fáradsága, minden küzdelme kárba vész. Hasztalan ért el bármilyen eredményeket a földi értékekben, nem tarthatja meg azt, amit szerzett. A kincseket, amiket gyűjtött, nem magába gyűjtötte, nem igazán a tulajdon életét gazdagította. Már itt a földön is mezítelenül maradhat az élete úgy, amint volt, amikor pedig a lélek megválik a földi környezettől, semmit sem vihet magával abból, amit összehalmoznia sikerült. Ezzel szemben az, aki a lelke számára keresett eredményeket, gazdagodást, sohasem veszítheti el kincseit. Amije van, az igazán a tulajdon énjében van, és ha testét leveti is, életének eredményeit magával viheti az örökkévalóságba.
2. Továbbá: aki élete célját földi értékekben keresi, annak lealacsonyodik az egész élete (21-23.). Az emberi léleknek az a képessége, hogy öntudatosan választhat magának értékeket, melyeknek megvalósításáért élni akar, a legmagasabb képessége; minden más képességének a koronája, szemefénye. Akiben ez eltorzul, annak egész élete eltorzul. Aszerint, hogy miben keresi valaki életének kincseit, alakul ki egész lelkének működése. Aki ezzel az értékelőképességével tisztán lát, és nem engedi megtéveszteni magát csalóka, hiábavaló céloktól, annak egész életét világosság fogja áthatni. Helyesen eltalált életcél mellett minden egyéb kérdés is szépen megoldódik, és úgy járhatunk, mint akik biztos mozdulatokkal világos napfényben forognak. Életünk az igazi emberi élet rendezettségének a méltóságában fejlődik ki. Ezzel szemben, aki lelkének ezt a célokat meglátó szemét bele engedte tapadni az anyagi világ megtévesztő javaiba, annak egész élete zavaroknak, botorkálásnak, tapogatózásnak a silány sötétségében fog eltengődni.
3. S végül: aki élete célját földi értékekben keresi, az kitagadja magát Isten szolgálatából (24.). Ez az érv természetesen csak olyanokra hat, akikben él a vágy Istennek szolgálni. De eddigi beszéde alatt Jézus éreztette már hallgatóival az Istennel való életnek és az Isten országában való részvételnek a varázsát, s azért felteheti róluk, hogy él bennük a vágy Istennek szolgálatában forgolódni. Csak azt kell megérteniük, hogy ez a szolgálat nem lehet mellékfoglalkozás, hanem éppen azt az értékelőképességünket foglalja le, mellyel életünknek egyetlen főjavát felismerjük és megragadjuk. Isten az Ő szolgálatát az életünk kincsévé akarja tenni. S ilyen kincsünk csak egy lehet. Aki ezt földiekben keresi, örökre lemondhat Istenről.
Ha azonban legyőztük is ezt a veszedelmet, és lelkünket megmentettük attól, hogy anyagi célok rabszolgaságába süllyedjen, nem kerültük még el egyéni életünknek minden veszélyét. Az anyagi világot, ha a legfőbb érték polcáról leszorítjuk is, még ezzel nem küszöböltük ki az életünkből. És nem is küszöbölhetjük ki. Testünknél fogva beletartozunk ebbe az anyagi világba. Életünk fennmaradásának anyagi feltételei vannak. Testünket táplálnunk, és testi egészségünket védenünk kell.
II. Jézus országának polgárai azonban nem szabad hogy megengedjék még azt sem, hogy az anyagi világ, mint életszükséglet is megrontsa a léleknek szabad fölényét. (25 – 34.). „Ne gyűjtsetek...” – ez volt az előbbi óvás. „Ne aggodalmaskodjatok...” – most ez hangzik. A testi szükségletek megszerzése sohase hozza a mennyek országának polgárait lázas nyugtalanságba; sohase zavarhassa ez meg lelkük békességét. Ám törődjenek a megélhetésükkel, gondoskodjanak magukról és az övéikről, fáradjanak a kenyérért; de sohasem úgy, mintha ez volna életük legfőbb ügye, melynek sikerénél minden kockán forog. Lelküket tartsák meg bizonyos fölényes nyugalom magaslatán a testi szükségletek alárendelt kérdésével szemben. Háromszor hangzik Jézus tiltó szava: „Ne aggodalmaskodjatok...” (25.,31.,34.), és mindannyiszor súlyos érvei vannak szavának támogatására.
1. Tiltja az aggodalmaskodást az, amit a természetben látunk (25-30.). Ha az ember csak test, ennek az anyagi természetnek egy része volna, akkor sem kellene aggodalmaskodnia. Az egész természetben csodálatos gondoskodás uralkodik. Minden lény számára előkerül a szükséges táplálék (26.) és ruházat (28-29.). S amennyiben testénél fogva az ember csakugyan hozzá tartozik a természethez, a saját testében is megtapasztalhatja, mint munkálkodnak a saját érdemén kívül Istennek a természeti erői, és mint hoznak létre nagyobb eredményeket, mint amilyeneket a saját ereje és munkája biztosíthatna. Ezeknek a természeti gondoskodó erőknek köszönheti testi életben maradását (25.) és növekedését (27.). Ha az egész természetben ily gondviselés intézkedik minden szükséglet ellátására, az embernek fel kell ébrednie lelki méltóságának tudatára: ő még több az anyagi természetnél, drágább Isten számára minden virágnál és állatnál, - és ebben a tudatban nyugodtan folytathatja élete munkáját. Biztos lehet, hogy a nagy gondoskodásból nem maradt ki éppen ő, aki koronája a természetnek.
2. Tiltja az aggodalmaskodást még inkább az, amit Isten kijelentéséből tudunk. (31-33.). A pogányok, akik Istent csak a természet jelenségeiből ismerhetik, még talán menthetők azért, hogy az anyagi szükségletek zsarnoki uralom alá hajtják lelküket. De aki tudja, hogy miképpen tárta fel előttünk Isten az Ő jellemét, az Ő szándékait, - különösen, aki minderről hallotta és elfogadta Jézus kijelentését, annak nem szabad többé kérdeznie: „Mit együnk? Mit igyunk? Mivel ruházkodjunk?” Aki ismeri az Atyát, annak nem lehet aggodalmaskodnia. Az tudja, hogy milyen végtelen szeretettel viseli szívén Isten az emberi életnek minden gondját-baját, és hogy mily erővel munkálkodik Isten az emberek között azon, hogy a lelkileg-testileg minden hiányában kielégített teljes, egészséges emberi élet megvalósuljon. Az Isten legfőbb vágya, hogy a bűnnek és bajoknak romjain felállítsa az igaz életnek boldog uralmát. Ennek az országnak és ennek az igaz állapotnak az elterjedése kétségtelenül véget vet a testi ínségnek is úgy az egyén, mint az egész emberiség életében. Azért minden igyekezetünket és aggódó buzgalmunkat arra fordítsuk, hogy a mi lelkünk is részt vegyen ennek a mennyei országlásnak az elterjedésében. Ha Isten céljait szolgáljuk, ismervén Őt, biztosak lehetünk: ez által szolgáljuk legalaposabban a magunk életének anyagi biztosítását is.
3. És tiltja az aggodalmaskodást az is, amit az egyszerű élettapasztalatból tudunk. (34.). Eltekintve minden természeti gondviseléstől és Isten üdvterveinek a kijelentéseitől, a közönséges józan megfontolás előtt is balgatagságnak bizonyul a töprengő aggodalom, mely belevész a földi szükségletek útvesztőjébe. Senkit sem segített még szükségleteinek sikeresebb biztosításához az aggodalmaskodás. Ellenkezőleg: a jövő felett való töprengés csak megbéníthatja azt a munkánkat, mellyel a jelen közvetlen szükségleteit kell elintéznünk. Ma intézzük el nyugodt lélekkel, biztos kézzel azt, ami ma szükségletünk. Ne engedjük, hogy kapkodóvá tegyen és elveszítse a fejünket már ma a holnap, és a holnapután gondja.
A saját elszigetelt egyéni életét tehát az az ember rendezi be legbölcsebben, aki nem engedi sem a földi életcélokat törekvése, sem a földi szükségleteket aggódása tárgyaivá válni, hanem a lélek örök meggazdagítását tűzi ki élete céljául, s élete folyamán a földi aggodalmaskodástól menten, szabadon bontja ki lelki életét az Isten országában. Az az eszmény, amelyet Jézus az emberi társaséletről s az embernek Istenhez való viszonyáról rajzolt, ilyen egyéni életet követel tőlünk. Nem vesztünk tehát, ha az istenfiúság által a mennyek országának megújult, testvéries társadalmába illesztjük be a magunk egyéni életét is, sőt ez az egyetlen igazi meder, melyben nyugodtan láthatjuk folyni életünk napjait az örökkévalóság felé. Az az összhang, melybe egybeigazítják Jézus törvényei az isteni, az egyéni és a társas érdekeket, valóban méltóvá teszik Őt a világ feletti uralomra. Ahol az Ő királyi hatalma keresztülviszi ezeket a gondolatokat, ott az emberiség a régi zűrzavar alatt rátalál az Isten által eleitől fogva a teremtett világba beletervezett dicsőséges rendre és harmóniára.
III. Így kihirdetvén országlásának elveit, melyeknek szigorúan kötelező voltát előrebocsátotta, Jézus még néhány utasítást csatol e törvénytárhoz, különösen a törvények felhasználására vonatkozólag (VII. 1 – 12.). Országának alattvalóit a) óvni akarja bizonyos ballépésektől e törvények alkalmazásának a módszerében (1 – 6.); b) meg akarja mutatni nekik a törvények megvalósítására képesítő erőt (7 – 11.), és c) végül röviden összefoglalja az egész törvény gyakorlati lényegét (12.), mely az egyes törvények felhasználásánál útmutatója és próbaköve lehet alattvalóinak.
a) Szükséges volt a törvény alkalmazásának módszerére nézve tanácsokat adni, mert előrelátható volt, hogy e törvények olyan elemi erővel fogják megnyerni és lelkesíteni a hallgatókat, hogy nagy sietségükben, mikor reászabják e törvényeket az emberi életre, súlyos hibákat fognak elkövetni. S a hegyi beszéd tanításainak eddigi története igazolja Jézus félelmeit. Különösen három veszedelmet látott fennforogni. Óvja alattvalóit I. a szeretetlenségtől (1-2.); II a képmutatástól (3-5.); és III. a meggondolatlanságtól (6.).
I. Az emberi természet ősi szeretetlensége már ott leskelődött, amikor végighallgatta Jézusnak törvényeit, s azokban felismerte az emberi élet igaz tükrét, - és előre örült, hogy e tükörben hogy fognak meglátszani más emberek hibái. Milyen tökéletes mérték a Jézus törvénye ahhoz, hogy felebarátaink bűneit kimutathassuk vele, s azután kárörömmel pálcát törjünk felettük. De Jézus nem azzal a szándékkal hirdette ki törvényeit, hogy azok világánál elkárhoztasson bennünket, hanem hogy azok megvalósítása által boldogokká tegyen. Ha e törvény világánál hibák tűnnek ki embertársaink életében, nekünk nem az ítélet, hanem a segítés, nem a rosszakaratú megbélyegzés, hanem a hibák szeretetteljes kiküszöbölése lehet a célunk. Aki ítéletre használja fel e törvényt, az ellen maga Jézus is az ítélet perzselő, megsemmisítő fényével villogtatja követelményeit. (1 – 2.)
II. Ha elkerültük is azt a veszélyt, hogy Jézus törvényeit felebarátaink hibáinak a kárörvendő feszegetésére használjuk fel; ha teljes jóindulattal azért fáradozunk is, hogy e törvényeket megvalósítsuk mások életében és segítsünk felebarátainknak megszabadulni bűneik szúrásától, egy másik veszélynek eshetünk áldozatul: a képmutatásnak. (3 – 5.) Annak, hogy felebarátainknak ajánlgatjuk a Jézus törvényeinek követését, de magunk nem igazítjuk ahhoz életünket. Talán nem akarjuk megcsalni embertársainkat, magunkat ámítottuk már el. Annyira belegyakoroltuk magunkat a Jézus elveinek mások előtt való képviseletébe, hirdetésébe és alkalmazásába, hogy el sem hisszük már, hogy a magunk életében is van még tisztogatni való. „Nem veszed észre.” Az ilyen esetekben Jézus a legkíméletlenebb. A legmaróbb gúny szemrehányásával igyekszik felébreszteni az embert arra, hogy az Ő törvényeit becsületesen vigye keresztül a saját életében, ahol talán kiáltó bajok vannak, s csak azután próbáljon mások elé menni e törvények igazságával.
III. De a legjobb indulatú és legbecsületesebb lélek is súlyos hibákat követhet el, ha e törvényeknek az emberek életére való alkalmazásánál meggondolatlan. (6.) Vannak emberek, kikhez jobb el sem vinni Jézus követelményeit, vagy jobban mondva: nem mindig lehet azoknak hirdetésével előállni bárki előtt. Sokszor ahelyett, hogy érvényt szerezhetnénk azoknak, és Jézus uralmát terjesztenénk ezzel, csak inkább rontjuk a helyzetet, elmérgesítjük az ellenállást, és magunknak is keserű zaklattatást szerzünk. Igaz, hogy arra el kell készülve lennünk, hogy sokszor ellenállás és makacsság a felelet Jézus törvényeire. Csak arra vigyázzunk, hogy olyankor ne hozzuk elő azokat, amikor a makacsság nem is a törvényeknek maguknak szól (mert azokat meg sem értették még), hanem a mi ügyetlen és meggondolatlan eljárásunk visszhangja. A legkíméletesebb körültekintés vezesse a mennyek országának polgárait felséges törvényeiknek a hirdetésében.
b) A módszer hibáinak a feltüntetése mellett még szükségesebb volt, hogy Jézus rámutasson a törvény megvalósításának az erőforrására. (7-11.) Úgy a maguk belső életében, mint kint az emberek között, temérdek nehézség és akadály fogja alattvalóinak útját állni, amikor e törvények szerint élni, és másokat is irányítani akarnak. Hamarosan rá fognak jönni, hogy az emberi erő számára egyszerűen lehetetlenség, hiú megvalósíthatatlan ábránd a mennyeknek országa, melyről Jézus olyan felséges képet rajzolt.
Azonban nem is az ő erejükre van bízva. Isten maga akarja elvégezni az Ő országának megvalósulását, s ezért annak minden polgára maga mellett érezheti Istennek teljes segítségét. Így semmi sem lehetetlen. Ha Isten rendelkezésünkre bocsátja az Ő erejét, akkor megvalósulhat Jézus eszménye.
1. Jézus azért itt figyelmünkbe ajánlja az imádkozást, mint annak módját, hogy életünkbe és azon keresztül, a magunkénál nagyobb erők áradjanak. És ismételt nyomatékkal hirdeti az imádságnak biztos értékét, meghallgattatásának kétségtelen voltát minden látszólagos ellentmondás közepette is. Sokszor könnyű hinni az imádság eredményt hozó erejében. Olyan közel érezzük magunkhoz Istent, hogy egyszerűen színről-színre eléje állunk kérésünkkel, és mindjárt tudjuk is, hogy megadatott nekünk. Máskor útvesztőbe jutunk. Nem tudjuk, hogy mit is kérjünk, és szinte elvesztettük magát Istent is. De a komoly kereső imádság előtt ilyenkor is tisztázódik a helyzet, és ha sok zűrzavaron át, mégis rá fog találni az óhajtott eredményre. Sokszor azonban egészen reménytelennek látszik a helyzet. Mintha be volnánk zárva a változhatatlan körülmények sötét börtönébe, és aki ránk fordította a kulcsot, az is messze elment volna, hogy magunkra hagyjon tehetetlenségünkben. Ilyenkor se mondjunk le arról, hogy a mennyek országának törvényei mégis megvalósulnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva; a körülmények torlasza mögött csendben ott vár Isten, és imádságunk elszánt ostroma alatt meg fogja nyitni számunkra a szabadulásra kivezető utat. (7-8.)
2. Az imádság erejébe azért vethetjük ezt a feltétlen bizalmat, mert Isten – Atya. A földi atya, aki megromlott, szegényes hasonmása az Ő lényének, nem tehet mást, minthogy azonosítsa magát gyermekének szükségleteivel; ha a gyermek valami jót akar, az atya is kénytelen akarni azt, és ereje szerint meg is szerezni gyermeke számára. Isten – mert Ő szeretetben tökéletes, - még teljesebb egységbe forr a mi életünkkel, s ami nekünk jó, azt feltétlenül kívánja és akarja Ő is. És az Ő hatalma nincs korlátok közé szorítva. Ez Jézus szerint a biztos alapja az imádságnak, és az imádság által a mennyek országa megvalósulásának.
c) És végül egy mondatba összefoglalva megadja Jézus az egész törvénynek, amelyet kifejtett, a lényegét. Hogy tanítványai könnyen megvizsgálhassák bármikor: helyes nyomon követik-e királyuknak akaratát, adja nekik ezt az „arany szabályt” (12.). Nem azt, hogy ne tegyék másokkal, amit maguknak nem kívánnak. Ez nagyon szegényes élet volna, - puszta tartózkodás a mások megbántásától. Hanem: „cselekedjétek!” Tevőleges szolgálatban kell állniuk mindenkor felebarátaikkal szemben. Ismerjék és érezzék felebarátaik szükségét, és róják le azokkal szemben a segítés kötelességét. Ebben természetesen ne mindig a felebarát kívánságai vezessék őket. Képtelenségre vezetne, ha mindenki meg akarná tenni felebarátainak azt a szolgálatot, amit az tőle óhajt. Használja a mennyek országának minden polgára itt a maga megtisztult ítélőképességét. Képzelje bele magát felebarátjának helyzetébe, és amit akkor másoktól óhajtana a maga számára, azt tegye meg az ő felebarátjának. Nem más ez, mint a szeretet egyszerű parancsolata. Az a lelkület képes betölteni ezt az „arany szabályt”, amely ment a maga önző vágyainak és érdekeinek a hajszolásától, és eléggé szabad önmagától ahhoz, hogy beleélje magát mások világába, elgondolja az ő gondolataikat, érezze az ő örömüket és fájdalmukat, és akarja munkás akarattal az ő boldogulásukat. Jézus olyan emberekkel akarja benépesíteni a földet, akik az önzés elzárkózásából kibontakozva így mások életében és mások életéért élnek. Ez volt isten terve eleitől fogva. Ez a tartalma annak a régi kijelentésnek is, melynek megvalósulása előtt nem múlhat el ég és föld. A mennyeknek országa a szeretetnek országa.
C) Miután így megismertette hallgatóival azokat a törvényeket, melyek szerint Ő az Ő országában kormányozni akarja az emberi életet, beszédének befejezésében azokhoz fordul, kik vonzódnak ugyan már hozzá országának igazságától és szépségétől megragadva, de akik határozott döntéssel még nem szánták oda életüket az Ő szolgálatára. Komoly szavakkal intézi hozzájuk a mennyek országának hívó szózatát. (VIII. 13-27.) Ez a hívás I. sürgetés (13-14.), azután II. óvás (15-20.), és végül III. egy utolsó felvilágosítás alakjában igyekszik megnyerni és megragadni a mennyek országához vonzódó szíveket.
I. Mindenekelőtt feltünteti Jézus annak a lépésnek, mellyel az ember az Ő országához csatlakozik, a félelmetes komolyságát, hogy ezzel sürgesse hallgatóit annak megtételére. (13-14.) Nem titkolja el a nehézségeket, amelyek a határozatlan lelkeket visszariaszthatnák, de hirdeti azt is, hogy e nehézségekkel érdemes elszántan leszámolni a kockán forgó végtelen érdekek végett.
a) Nehéz a mennyek országába belépni is, abban tovább haladni is. Senki sem csúszik bele önként, és senki sem boldogul benne küzdés nélkül. Ennek oka nem a mennyek országában rejlik, mintha annak uralma zord és félelmetes volna. Az emberi természetben rejlik az ok: az ember önző, önhitt, anyagi lénye fellázad Jézusnak a testvériségről, az istenfiúságról és a lelkiségről adott törvényei ellen. Csak ennek a megromlott természetnek legyűrése árán és annak állandó fékentartása által lehet valaki Jézus alattvalója. Mivel a mennyek országának polgársága ily belső nehéz küzdelemmel jár, az emberek többsége inkább kikerüli ez utat. Választja azt a kényelmesebb életmódot, melyben mit sem törődve Jézus törvényeivel, egyszerűen szabad folyást engedhet hajlamainak, természetének. Csak a kisebbség vállalja a harcot önmaga ellen.
b) De érdemes

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Victor János pr-ó. 1948. május 30. (töredék)
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 23., hétfő 22:18 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
1948. május 30. Lectio: Márk 6: 7-29. (töredék kézirat)

Textus: Márk 6: 7.: „Majd magához szólította a tizenkettőt, és kezdte őket kiküldeni kettőnként, és adott nekik hatalmat a tisztátalan lelkeken.”


„Mikor erre a prédikációmra készültem, első gondolatom az volt, hogy a mai alkalommal nem folytatom a Márk evangéliumáról szóló sorozatos igehirdetésemet, hanem azt megszakítva, valamely más alkalmas textus alapján megvilágítom azokat a kérdéseket, amelyek az egyház és állam viszonyával kapcsolatban most mindnyájunkat annyira foglalkoztatnak, és izgalomban tartanak. Hiszen lehetetlen volna, hogy erről a fontos kérdésről éppen a szószékről ne essék egyetlen szó sem. Sajnos, nagyon nagy a zavar és a tájékozatlanság ezekben a kérdésekben. Egyfelől egyesek szidják, másfelől mások dicsérik az egyházi felelős vezetőket. A mi dolgunk az, hogy legyünk türelemmel és főképpen legyünk bizalommal egyházunk vezető férfiai iránt. Ne gondolja senki, hogy ő talán jobban szereti az egyházat, mint azok, akiket a közbizalom odaállított. És higgyük el, hogy ha mi lennénk ott az ő helyükben, mi sem tehettünk volna mást, mi sem csinálhattuk volna jobban náluk. Legokosabb, ha nem hallgatunk se az ócsárló kritizálókra, se a dicsérőkre, ha nem nézünk se jobbra, se balra, hanem arra figyelünk, hogy mit mond Isten az Ő Igéjében a számunkra. Hogy ebben az előttünk levő nehéz kérdésben is mi az Ő akarata és üzenete.

Amikor megnéztem a Márk evangéliumának most sorra kerülő szakaszát, meglepetve és örömmel láttam, hogy ebben Isten éppen ezekben a kérdésekben adja meg nekünk a választ és a megoldást. Én legalább is így értettem és ezt értettem belőle s nekem súlyos felelősségem terhe alatt azt kell hirdetnem, amit és ahogyan Isten Igéjéből megértettem. Nem akarom a látásomat senkire ráerőltetni kényszerítő parancsok vagy utasítások formájában, inkább csak kérdéseket intézek majd hozzátok, melyeken szeretném, ha elgondolkoznátok és megpróbálnátok megfelelni rá magatokban. Ne csodálkozzék ezen senki, ha most ilyen igehirdetést hall, hiszen Isten is gyakran kérdésekben szólott a Szentírásban az Ő népéhez és szól hozzánk is. Kérlek, vessétek mérlegre ezeket a kérdéseket, és ha bennetek más gondolatok ébrednek, azt is vessétek az Ő Igéjének mérlegére. Ha Isten Igéje másra tanít, azt kövessétek.

Az itt elmondott történetből azt látjuk, hogy Jézus nemcsak elméletileg képezte ki a tanítványait, hanem gyakorlati kiképzést is adott nekik. Elküldi őket, hogy kipróbálják gyakorlatban is, amit eddig tanultak. Bölcs gondolat van abban is, hogy kettenként küldi őket. Így könnyebb a feladatuk. Segíthetik, erősíthetik egymást, bátoríthatja egyik a másikat. Útravalóul ad nekik néhány bíztatást s aztán szárnyra bocsátja őket Isten országa evangéliumának hirdetésére.
Itt aztán közbeiktat egy másik történetet az evangélista. Mintha azt mondaná: a tanítványok elmentek, amíg visszajönnek, úgyis várni kell, azalatt hallgassuk meg ezt a másik történetet. De közelebbi, természetes magyarázata is van annak, hogy miért esik szó éppen itt erről a másik dologról, Keresztelő János életének végéről. A tanítványok igehirdető munkája nyomán ugyanis eljutott a hír a királyi udvarba, Heródes Antipáshoz is. Nyugtalan, háborgó lelkével úgy vélte, hogy Keresztelő János támadt fel a halálból. Ez a körülmény szolgáltat okot az evangélistának arra, hogy a tanítványok kiküldésének elbeszélésébe beleszője Keresztelő János elfogatásának és halálának történetét.
Amit Jézus a tanítványoknak mond, az szoros értelemben nem vonatkozik ránk. Még a tanítványokra is csak alkalmilag vonatkozott. Így pl. az a korlátozás, hogy csak Izrael területén hirdessék az evangéliumot, s hogy ne vigyenek magukkal az útra se táskát, se kenyeret, se pénzt, csak egy botot. De azért van ebben az elbeszélésben valami, ami örökérvényű, ami ránk is vonatkozik. Tükröződik ebben ugyanis Jézus ügyének a jellege. A cél az, hogy az örömhír befussa az egész országot. Megállás nélkül egyre tovább és tovább kell menniük s prédikálni, hogy itt a mennyek országa, közel van az Isten uralma, kívül ne rekedjen senki. Az se tartóztassa fel őket, ha valahol szíves fogadtatásban részesülnek, mert nem az a dolguk, hogy vendégeskedjenek, hanem az, hogy az Evangéliumot minél messzebbre és minél többekhez elvigyék. A lényeg, ami ebből kiviláglik, az, hogy Krisztus Egyházának ügye mozgó ügy, nem statikus, hanem dinamikus. Menniük kell azoknak, akik küldetésben vannak. Erről meglehetősen megfeledkezett a múltban és napjainkban Jézus serege. Jól esett berendezkedni, intézményeket létesíteni, s azokba befészkelődve meghúzódni. Igaz, hogy nincs olyan mozgó harc, amelynek ne volna szüksége otthon, a front mögött támaszpontokra. Az természetes, hogy a keresztyénség is kiépítette a maga intézményeit, csak az a baj, hogy azután belefeledkezett és belemerevedett ezekbe és egyik legfőbb feladatának tartotta elért pozícióit megtartani.
Ha jönnek idők, amikor a pozíciók veszélyben forognak, az ilyen veszélyek nem érintik a keresztyénség lényegét. Elvehetik minden pozíciónkat, ezzel még nincs végünk. Ez a lényeget nem érintheti, sőt akkor kezdődik az igazi élete az egyháznak. Ez a történet és a tapasztalat azt mutatja, hogy a külső világnak a hatalmai nagyon drasztikusan bele tudnak nyúlni az Egyház életébe, mint ahogy ez Keresztelő János esetében is történt. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy nem az-e a dolgunk, hogy ellenálljunk? Keresztelő János azonban nem állott ellent. Ellenben amíg szabad volt börtönbe kerülése előtt, nyíltan, gerincesen és rettenthetetlenül felemelte szavát Heródes ellen, de jól vigyázzunk, nem a királyi uralma, nem politikai ténykedése ellen emelte fel a szavát, hanem egy magánügyében. „Nem szabad néked a te testvéred feleségével élned.” Ez az ő tiltakozása személyesen Heródeshez intézett üzenet volt. Nem a háta mögött bírálgatta. Keresztelő János mindig szemtől szembe azoknak a fejét mosta meg, akik ott voltak előtte. A pusztában a vámszedőkét és a katonákét. Úgy látszik a Szentírás többi helyeiből, hogy nem Heródes volt az ő igazi ellensége, hanem a felesége, Heródiás. Egyes helyek arra engednek következtetni, hogy bizonyára lehetett valamikor közvetlen találkozása Heródessel s akkor feddette meg házasságtöréséért. Ez mindenesetre lelkipásztori szolgálat volt és nem politikai tiltakozás. Lett volna ugyan elég oka politikailag is bírálni, de nem ezt tette. Heródes Antipás, akinek atyja halála után Galilea tartománya jutott, uralkodótársai közül a legtovább, évtizedekig fenntartotta uralmát. De ehhez sok ügyesség és ravaszság kellett. Ezért jellemzi Jézus is így: „az a róka”. És nagy lelkiismeretlenség is kellett hozzá. Utálta a nép is, amikor a nevéről elnevezett várost egy régi temető helyére alapította, erőszakkal kellett odatelepíteni a kegyeletérzésében megsértett lakosságot. Forrt a népben a keserűség és várva várták, mikor dönti le Isten a trónjáról. És Jézus mégsem ezért kelt ki ellene, aminthogy Keresztelő János sem ezen a vonalon támadta meg. Pedig ez lett volna a közkívánat. Ez volt az a nagy kísértés, amely már működése elején is ostromolta, amikor a kísértő a pusztában megpróbálta rávenni, hogy ragadja magához a világi hatalmat. De Ő ezt nem akarta. Nem politikai mérkőzésekre akarta felhasználni a hatalmát. Tudta, hogy Heródes egy nappal sem marad tovább a trónján, mint ahogy azt Isten akarja és engedi. Az sem ejti kétségbe efelől, hogy Ker. János börtönbe kerül. Isten prófétájának sohasem tragédia meghalni. Nem Keresztelő Jánosnak, hanem Heródes tragédiájának és bukásának a története ez.
Az evangélista úgy beszél itt, mint szemlélő. Ennek a világnak erői és hatalmai még ha kíméletesek is, hiába követik egyben-másban a bölcs intést, végül is óhatatlanul belerohannak olyan következményekbe, melyeket ők maguk sem akartak. Heródes is azt hitte, hogy megoldotta a kérdést börtönbevettetéssel. De tévedett. Nem kerülhette el a súlyosabb következményeket. Egyszer adódott egy lakoma s annak felelőtlen izgalmában, mámoros hangulatában kicsúszott a száján egy könnyelmű ígéret. S később, amikor rádöbbent balgatagságára, gavalléros önérzetének kényelmetlen volt már visszatáncolni a vendégsereg előtt s kiadta a parancsot a hóhérnak Keresztelő János lefejeztetésére. De ítélete hamarosan utolérte. Ettől kezdve voltak nyugtalan éjszakái, rémlátásai s hatalmának is nemsokára vége lett. Ebből világosan látjuk, hogy nem lehet pórázon tartani az Isten prófétáit. Nem lehet valamelyes szabadságot adni nekik, de azért bebörtönözve tartani. Ezzel a saját pusztulásának útját egyengeti. Ezért ne mi remegjünk, hanem ők ilyen esetben. Az ő tragédiájuk ez, nem az egyházé. A mi dolgunk csak az, ami Keresztelő Jánosé: a lelkipásztori szolgálat elvégzése. S ha erre sincs lehetőség, imádkozzunk értük. Ezt aztán Isten vagy meghallgatja, vagy nem. Isten akkor is hagyta, hogy fejét vegyék Keresztelő Jánosnak. Akik az evangéliumot szolgálják, tudniuk kell csendesen könnyeket is hullatniuk, amikor olyan dolgok történnek, amiken Isten nem változtat.
Egyelőre az a helyzet, hogy az Ige hirdethető, tehát hirdetendő. Most vettem részt egy evangélizációs konferencián, amelynek a jelentőségével sajnos kevesen vannak tisztában. Ezt a fontos ügyet érzéketlenül és engedetlenül elhanyagolni...."

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Victor János: A Szent Lélek munkája életünkben
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 27., péntek 03:27 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
A SZENT LÉLEK MUNKÁJA ÉLETÜNKBEN.

(1929. ápr. 24-én, a Keresztyén Diákok Világszövetségének Balatonfüreden tartott délkeleteurópai vezető-konferenciáján.)


Emberi életünk legeslegnagyobb élménye az, amikor tudatára ébredünk a négy Evangélium időfelettiségének. Kétezer évvel ezelőtt elhangzott, egészen más viszonyok adottságai által kiváltott szavak egyszerre úgy ütik meg belőlük a lelkünket, mintha most hallanánk olyasvalakitől, aki önmagunknál is jobban ismeri éppen jelenbeli szükségeinket. A bennük leírt események úgy megragadnak, hogy áhítattal csatlakozunk azoknak szemtanúihoz, és képzeletben elkísérjük őket mindenüvé, hogy úgy szívhassuk magunkba a benyomásokat, mintha mi is ott lettünk volna. A Jézus Krisztus alakja körül lejátszódó küzdelmek bennünket is bevonnak örvénylésükbe, és olyan érdekeltséggel veszünk részt fel s alá kavargásukban, amilyet csak a jelen világ sorsdöntő eseményeivel szemben szoktunk tanúsítani. Egész személyisége kilép a kétezer éves távolságból, és minden napunknak és minden pillanatunknak kifogyhatatlanul friss, örökké aktuális, élő hatalmává lesz. Kereszthalálának a látványa az életünk legmélységesebb válságát támasztja fel és tartja ébren bennünk, – azt, amelyben ítéletet kell mondanunk, és ítéletet kell elfogadnunk egész valónkra. És csak annak köszönhetjük, hogy ebből a krízisből épen kerülünk ki, sőt éppen általa épülünk meg mindig újra, hogy együtt örvendezhetünk az első tanítványokkal, akik a húsvéti „harmadnap” után sok bizonyságát nyerték annak, hogy Ő nem maradt a sírban, hanem él.
És mégis, sőt éppen ezért nem állhatunk meg a négy Evangéliumnál. A mi helyzetünk már nem az, mint amelyben az evangéliumokban Jézus körül nyüzsgő kortársak voltak. Ha a magunk helyzetének igazi párhuzamát keressük, tovább kell lapoznunk az Apostolok Cselekedeteinek könyvére. Az Evangéliumokban olyan emberek között forgolódunk, akikre nézve Jézus Krisztus még időben élő valóság volt. Számukra lehetséges volt ezért olyan viszonyban állni Ővele, amely azóta az Ő idejével együtt visszahozhatatlanul letűnt a múlt feneketlen mélységeibe. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve mutatja fel olyan emberek életét, akikre nézve, már a múltból a jelenbe nyúló, az idők korlátaiból kilépett, örökké élő valóság.
Itt találjuk meg a feleletet arra a kérdésre is, amely titkon ott feszeng és megvilágításra vár, valahányszor az emberi életben megismétlődik az Evangéliumok időfelettiségének az átélése. Mert mégis csak meg kell kérdeznünk: mi a titka ennek a csodálatos kapcsolatnak egy távoli múltban élő alak, és a mi jelenlegi legmélyebb tapasztalataink között? A feleletet megkapjuk mindjárt az első fejezetekben. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve a pünkösdi történet nyitányával kezdődik. A Szent Lélek kitöltetése az alaptéma, amelynek variációja aztán az egész irat. Ezzel az Isten terveiben egy új világkorszak kezdetét jelöli meg ez a könyv. Pünkösd óta egy új rend köszöntött be az emberiség és Isten viszonyában: a Szent Léleknek ökonómiája. És ha azt kérdezzük, mi ennek a lényege, akkor az a felelet, hogy ütött az Isten órája mindannak az értékesítésére, ami Jézus Krisztus után, mint összegyűlt és kivívott érték itt maradt a világban. Az emlékezetét ébren tartani, az ígéreteit beváltani, a követelményeit érvényre juttatni, – általában mindazt, ami Őbenne egyetlen, csodálatos emberéletben összezsúfolva volt, egymás utáni nemzedékek során a történelemben kibontani és mindenki számára hozzáférhető közkinccsé tenni, örökké igazolni és egyetemesen megvalósítani: ez az új idők programja. Isten most már Jézus Krisztus alapján áll szóba az emberrel és igazgatja az emberiség történéseit. Istennek ez az új bemutatkozása a Szent Lélek kitöltetése, és ebben van a nyitja annak a titoknak, hogy Jézus romolhatatlanul élő valóság a múló évezredek ellenére is. A Szent Lélek Isten hozza Őt közel hozzánk az egyre növekvő távolságon át, hogy „bizonyságot tegyen róla” és „megdicsőítse Őt” mindig újabb nemzedékek emberei előtt.
A Szent Léleknek ez a munkája életünkben nem volna teljesen megvilágítható a nélkül, hogy egynéhány nagyon súlyos kérdésre is ki ne kelljen terjeszkednünk, amelytől az idő rövidsége eltilt bennünket. Olyan kérdések ezek részben, amelyek a múltban évszázados nagy vitákban foglalkoztatták a keresztyén gondolkozást, és nem egy egyháztörténelmi meghasonlásra is vezettek. Nem ezért térünk ki az útjukból. Hiszen éppen az a körülmény, hogy nagy keresztyén közösségek útjai elváltak egymástól miattuk, mutatja ezeknek a kérdéseknek a súlyos komolyságát, és ajánlaná a megbeszélésünkbe való bevonásukat. Hiszen ma már, legalább ebben a körben, számíthatunk arra, hogy különböző keresztyén felekezetek hívei nem tekintik a maguk felekezete elleni hűtlen árulásnak, ha minden izgatott ingerültség nélkül meghallgatják az eltérő véleményt is, és megbecsüléssel, komolyan veszik számon másnak még azt a meggyőződését is, amelynek helytelenségéről vannak meggyőződve. Nyugodtan szólhatnánk tehát az érintett vitás kérdésekről is, de nem vállalkozunk rá, mert korlátoznunk kell magunkat. Csak azért vetünk mégis egy futó pillantást rájuk, hogy a tudatában maradjunk a továbbiak során korlátozottságunknak. Súlyos hiba volna akár mások, akár önmagunk előtt csak a látszatát is kelteni annak, mintha megfeledkezhetnénk ezekről a kérdésekről, vagy lebecsülhetnénk őket.
Az első nagy kérdés, amelyet így meg kell említenem, tárgyunknak jelentősége a keresztyén Isten-fogalomra vonatkozólag. A Szent Lélek munkája életünkben nem tudatosítható a nélkül, hogy el ne jussunk a Szent Háromság kérdéséhez. Azután, hogy Jézus Krisztus személyiségében felragyogott a keresztyének előtt Isten valósága, az az újabb meggazdagodás érte őket, hogy Istennel, mint a maguk életében munkálkodó Szent Lélekkel is megismerkedtek. És adva volt az elkerülhetetlen feladat, hogy ezt a két sajátlagosan keresztyén Isten-ismeretet világos fogalmazásban beleépítsék a régebben is bírt Isten-ismeret anyagába úgy, hogy egyik se veszítsen a maga külön értékéből, és mégis kitűnjék, hogy nem három, hanem egy Istent vallanak. Ennek a szellemi munkának harcaiban történt, hogy a keleti keresztyénség elvált a nyugatitól, másképpen fogalmazván meg mindegyik a Szent Léleknek viszonyát a Fiúhoz.
Egy másik súlyos kérdés az egyház jelentősége a Szent Lélek munkájában. Mert akármennyire legbensőbb személyes ügyünk is a Szent Léleknek életünkben való munkája, nem szakíthatjuk ki magunkat mások közösségéből. A háború utáni lelkiség egyik nagy nyereségeként könyvelhetjük el éppen azt, hogy megszabadultunk az előző évek túltengő individualizmusától. Nem egyéni karrierek izgatják már ma a diákságot, hanem a kollektív életnek nagy, megoldásra váró kérdései. Élesen áthat ma mindnyájunkat annak tudata, hogy nem egyedül álló és magányosan küzdő lények vagyunk, hanem csak tagok egy-egy nagy testben, amellyel együtt emelkedünk vagy zuhanunk. Ezért ma nem kell bővebben hangsúlyoznunk, hogy a Szent Lélek munkája sem különálló egyénekben, hanem összefüggő közösségben megy végbe. Apró sejtekként éltet minket a Szent Lélek egy hatalmas organizmusban, amely a maga egészében hordozója és teste. Az egyén és az egyház viszonyának olyan súlyos kérdései merülnek itt fel, amelyek választófalat képeznek a protestantizmus és a többi keresztyénség között.
Azután: ha valaki egyházat mond, egyházi rendet is kell mondania. Ha a Szent Lélek közösségteremtő és közösség által munkáló hatalom, akkor nem hiányozhatnak módszereiből bizonyos megállapított intézmények, berendezések, szertartások, amelyeket felhasznál munkájában. Munkája nem csaponghat minden megkötöttség nélkül, és ezért vannak bizonyos név szerint megnevezhető „kegyelmi eszközök”, amelyeket engedelmesen el kell fogadnia és hálásan fel kell használnia annak, aki azt akarja, hogy a Szent Lélek munkája valóság legyen az életében. Itt megint nagy eltérések támadtak és tátonganak máig is protestánsok és mások között, sőt maguk között a protestánsok között is.
De mindezeket csak éppen érintve, az említett kényszerű okból mellőzöm most, és csak egyet szeretnék: egészen gyakorlati, egyszerű módon azt feltüntetni, milyen óriási valóság életünkben a Szent Lélek munkája. Ne féljen senki attól, hogy ezzel a magunk személyes életébe fordított tekintettel valamilyen beteges szubjektivizmusba vezetném hallgatóimat. Az élmények meleg fürdőjében való olvadozás szintén azoknak a háború előtti hajlamoknak egyike, amelyekből hála Istennek kigyógyított a szellemi életünkön átvonult földrengés. Megtanultuk, hogy a „vallás” helyett újra Istent keressük, a lélek érdekes tapasztalatai helyett Arra figyeljünk inkább, Akit a lelkünk megismer tapasztalatai közben, az ingatag, változó alany helyett a szilárdan álló Tárgyat állítsuk a középpontba, mint erre egyedül jogosultat. De nem is arról van most szó vizsgálódásunkban, hogy számon véve személyes életünk néhány tényét, gyönyörködjünk tarka színeikben, hanem arról, hogy ezeken az alanyi mozzanatokon át egyenesen tovább haladjunk a Szent Lélek Istenhez, akire utalnak, mint beszédes nyomai a keze munkájának.
Hadd idézzek az emlékezetünkbe egy, jobban mondva két hasonlatot, amelyet Pál apostol szeret együttesen használni. Sokszor hasonlítja a keresztyén életet, az egyénben is, az egyházban is, egyrészt épülethez, amelynek alapokkal kell bírnia, s a kövek egybeilleszkedésével kell mind magasabbra emelkednie, hogy Istennek alkalmas lakóhelyéül szolgálhasson; másrészt pedig növényhez, amelynek gyökerekkel kell megfogódzania a talajban, és növekedésben kell megmutatnia az erejét, hogy meghozhassa várt gyümölcsét. Világos, hogy mire utal ezzel a hasonlatpárral. Két oldala van a keresztyén életnek. Az egyik oldaláról nézve emberi munkának is tekinthetnénk. A másik oldaláról nézve tűnik ki, hogy nem emberi munka, hanem a Szent Lélek munkája. Ház csak úgy épülhet, ha van világosan átgondolt tervezet, s ha építés közben mindig pontosan igazodunk ahhoz. Itt gondos számítás szerint történik minden. Az egész folyamat tudatos célzatosság és tervszerűség. A növény életében minden másképpen van. Egyetlen rügy vagy bimbó fakadása sem mondható meg előre. Hiábavaló minden beleszólás a dolgok rendjébe. Valami belső titkos erő működik itt a maga szuverén tetszése szerint, s az ember csak utólag veheti számon hálás csodálkozással, hogy mi történt. – Épület a keresztyén élet, mert nem lehet el tudatos, tervszerű munka nélkül. Semmire sem megy benne az, aki világosan ki nem tűzi a terveit és megfeszített igyekezettel nem váltja azokat fokozatosan valóra. Nem lehet eléggé a lelkünkre kötni a felelősséget, amely a mi emberi vállunkon nyugszik mindezekben. De növekedő plánta is a keresztyén élet, mert van egy másik oldala is. Van benne valami, ami kiszámíthatatlan, ami sokszor megcsúfolja előre felállított szándékainkat, s ami meglepetések elé állít gyakorta. Észre kell vennünk mindig újra, hogy tőlünk független, szuverén életerő bontogatja bennünk titkos terveit, s mi csak hálás részesei lehetünk ajándékainak. Ez a Szent Lélek munkája életünkben.
Két irányba fordulhatunk szemlélődésünkkel, ha ennek bizonyságait keressük. Az egyik a saját belső fejlődésünknek, a másik a másokra gyakorolt hatásunknak az iránya. Az előbbi téren abban foglalhatjuk össze a való helyzetet, hogy legfőbb javaink nem a mi vívmányaink, hanem ajándékok, az utóbbi téren ugyanúgy megállapíthatjuk, hogy legfőbb eredményeink nem a mi teljesítményeink, hanem szintén csak ajándékok. Bennünk is, és általunk másokon is a Szent Lélek végzi ezekben a maga munkáját.
Ami a bennünk végzett munkáját illeti, jöhetnek ajándékai váratlan meglepetésként is úgy, hogy felkorbácsolják egész lelkünket, mint a tóra hirtelen lecsapó szél, vagy legalább is megrendülünk tőlük, mint ahogy jó ideig remeg az ág, ha rászállott a madár; de jöhetnek észrevétlenül is, és mi csak azt vesszük észre egyszer, hogy itt vannak, mint ahogy a gyermek ébred fel éjszaka az ablakába tett meglepetés örömére. De mindig nyilvánvaló, hogy nem mi terveztük el és nem mi küzdöttük ki. Még ha meg is küzdöttünk az ilyen javainkért, akkor is kitűnik utólag, hogy nem is tudtuk, miért küzdöttünk, mert sokkal többre, sőt talán másra jutottunk el végül, mint ami a szemünk előtt lebegett.
Ilyenek a hitünk bizonyosságai. Isten, bűn, kárhozat, bűnbocsánat és mind a többi régi, jól ismert hittani szó és belénknevelt dogmatikai fogalom, – milyen üresen hangzik sokáig, vagy milyen bosszantó vagy kínzó ellentmondásokkal teljes marad, amiért nem is verhet élő gyökeret bennünk. Ha jelentenek is valamit nekünk ezek a szavak és fogalmak, a jelentésüket elutasítjuk magunktól. Mindaddig, amíg egyszer, magunk sem tudjuk hogyan, beáll a nagy változás. Ami érthetetlenül közömbös dolog volt, eleven, személyes ügyünkké vált. Ami ellen felsorakoztattuk érveinket, most lefegyverez és hatalmában tart. Mint amikor a megfagyott növény újra meleg helyre kerül, úgy költögeti életre bennünk egy titkos napfény ereje átöröklött, eltompult hitbeli fogalmak és tételek megdermedt tartalmát. Eleven tulajdonunkká, személyes bizonyosságunkká válnak, és uralkodnak az életünk felett.
Legszembeszökőbb a dolog a Jézushoz való viszonyunkban. Az alakja mindig vonzó, tiszteletet parancsoló, példaként serkentő. De akárhogy imponáljon is, sokáig olyan bőséges keretnek tűnik fel körülötte az, amit a keresztyén hit vall róla, hogy sehogyan sem tölti be annak végtelen távlatait. Idegen, nem rászabott, s ezért szétbontható váznak látszik csak. Mindaddig, amíg egyszer új látásunk nem nyílik meg. S akkor megnő az alakja úgy, hogy a legmagasztosabb meghatározások is szűknek bizonyulnak. Ha lehetne, még többet szeretnénk mondani róla, mint amennyit valaha is állítottak és vallottak a hívei. Igénytelen emberi alakján át olyan földöntúli, örök fenség és hatalom sugárzása özönlik ránk, hogy leborulunk és dadogva mondjuk: „Én Uram és én Istenem!” Nem test és vér jelentette meg nekünk ezt a megismerést. Nem is használt, amíg megpróbáltuk, akármilyen tudós elmék gondolataival birkóznunk érette. Ajándékba kaptuk.
Így vagyunk az erkölcsi győzelmeinkkel is. Hiába vettük fel a harcot kísértéseinkkel. Ha kitértünk az útjukból, megkerestek s újra a szemünkbe nevettek. Ha szembeszálltunk velük, előbb-utóbb elernyedt a karunk és kihullott a kezünkből a fegyver. De aztán voltak tapasztalataink a győzelemről és szabadságról is. Hogyan-hogyan nem, a hosszúnak ígérkező harc hamar véget ért, mintha mögöttünk meglátott volna valakit az ellenfél, akitől megfutamodott. Vagy meg sem támadott, hanem észrevétlenül meglapult. Olyan vidékeken, amelyeken máskor lépten-nyomon nyugtalanított, békességesen mehettünk át, és nem is jutott tudomásunkra, milyen veszedelmek lesnek ránk. Láthatatlan védőpajzs vett körül, hogy a közelünkbe se férkőzzék az ártalom. Nem mi győztünk. Valaki más harcolt érettünk. Ajándékba kaptuk a tisztaságot és épséget.
Ugyanez a tapasztalatunk a külső körülményeinkkel való leszámolásainkban. Valahányszor jóról rosszra, vagy rosszról még rosszabbra fordulnak, vagy valahányszor hosszas várakozás és reménykedés után is csak mind messzebbre tolódik ki a kívánt javulásuk, megannyi megrendülés éri az egyensúlyunkat. Veszteségeink kínoznak, csalódásaink sorvasztanak. S mennél jobban igyekszünk felülkerekedni, annál jobban von le, mint a hínár, az elkedvetlenedés, a csüggedés, a lázongó mogorvaság. Egyszerre aztán egészen új megvilágításban látjuk helyzetünket. A bajok, mintha a visszájukról látnánk őket, fényes oldalukat mutatják, amelyről nem is tudtuk addig, hogy van. Nyereséget fedezünk fel a fájdalmas csonkaságban. Áldásra bukkanunk rá a veszteségben. Megvigasztalódunk és megtaláljuk újra egyensúlyunk biztonságát. Ha valaki előre megmondta volna, tiltakoztunk volna ellene. De bekövetkezett. A Szent Lélek ajándéka volt.
Még egyet a sok közül, amit erre a lapra felírhatnánk. A közösségünk kitágulásával is így vagyunk. Voltak válaszfalak, amelyeken nem tudtunk túl látni. Úgy éreztük, hogy semmi közünk sincs azokhoz, akik a túlsó oldalon élnek. Csak ellentétek viszonyában tudtunk lenni velük. Védekező állásba helyezkedtünk, ha valaki azt merte ajánlani, hogy keressük a találkozást, mert tanulhatunk tőlük is, és gazdagabbakká lehetünk a közösségük által. Tele voltunk előítélettel és ellenszenvvel. Valahogyan aztán megtettük a nagy felfedezést, hogy ott túl is csakugyan testvéreink élnek, akik ugyanattól az Atyától nyerték ajándékaikat, – ha másokat is, mint mi. Az ellentétek mellett megismertük a mély azonosságokat is. És most már jól tudjuk, hogy mennyivel szegényebbek voltunk, amíg elzárkóztunk tőlük. Az elválasztó határok megmaradnak, de már nem égbenyúló falak, amelyek elzárják a tiszta kilátást, hanem csak kerítések, amelyeken át öröm kezetfogni a szomszédokkal. Az történt csak, hogy megnőttünk. Magasabbról nézünk már szét. És jól tudjuk, hogy amilyen lehetetlen lett volna ezt „megcsinálni”, olyan természetesen következett be ajándékképpen a Szent Lélek munkája által.
A legfőbb javaink mind nem a mi vívmányaink, hanem az Ő ajándékai.
Ami a Szent Léleknek általunk másokon véghezvitt munkáját illeti, abban is ugyanez a helyzet. Az eredmények nem akkor mutatkoznak, amikor mi terveink szerint elvárnánk, hanem a mi számításainktól függetlenül. Néha sokkal előbb, máskor sokkal később. Nem is ott jelentkeznek, ahol mi célba vettük őket. Ott sokszor egészen elmaradnak. Ellenben, mintha a földből bukkannának elő, egyszer csak onnan mosolyognak ránk, ahol egyáltalán nem számítottunk rájuk. A módjuk és a formájuk sem igazodik a mi programunkhoz. Az a fajta eredmény, amelyért mi dolgoztunk, néha lehetetlenségnek bizonyul. És mégis kitűnik, hogy nem volt hiábavaló a fáradozásunk és az imádságunk, mert megszületett belőle valami, amire mi álmunkban sem gondoltunk.
Aki munkába áll, hogy más emberek életében eredményeket érjen el Krisztus ügye előbbreviteléért, mint ahogy mi is, a keresztyén diákmozgalom munkásai ki-ki a maga nemzete diákságában, annak mindenekelőtt ezzel a nagy igazsággal kell tisztában lennie. Különben teméntelen keserű csalódásnak teszi ki magát, és jóvátehetetlenül árt annak az ügynek, amelyet szolgálni akar. Jól elkészített tervek, fokozatos előhaladásra beállított számítások, statisztikai gyarapodásra feltett reménységek mind halomra dőlnek az Isten országának történetében. Az nem „szemmelláthatólag” jön el, mondotta Jézus, vagy szavainak pontosabb fordítása szerint, nem „megfigyelhetőleg”. Nincs menetrendje, mely szerint ellenőrizhetnénk, mennyire haladt már és mekkora utat kell még megtennie. Amikor egy helyben látszik vesztegelni, talán akkor közeledik rohamosan egy-egy győzelme felé. S amikor azt hinnénk teljes megelégedéssel, hogy biztos lendülettel, szemlátomást fogyasztja a távolságot célja felé, ki tudja, nem él-e igazában meddő napokat, vagy nem hanyatlik-e éppen akkor nem is sejtett visszaesésbe? Sikernek és bukásnak minden emberi mértéke illetéktelen itt, mert alapjában véve nem emberi munka vívja ki az eredményeket, hanem a Szent Lélek ajándékozza a maga szuverén tetszése szerint, ott, akkor és úgy, ahogy jónak látja.
Hogy milyen alárendelt szerepe van embernek emberek életére gyakorolt hatásában a tervszerű munkának, az valóságos közhely a nevelés világában. Visszatekintve a magunk nevelőire, világosan látjuk, hogy mindaz, amit nagy gonddal, céltudatosan igyekeztek belénkhelyezni, már régen szétszóródott a szelek szárnyán. Ami maradandó nyomot hagyott az életünkben, az legnagyobb részben azokból az önkéntelen hatásokból csapódott le bennünk, amelyeknek a kisugárzását talán ők maguk sem vették észre. És minden öntudatos nevelő eleve tisztában van azzal, hogy munkája javarészét nem a céltudatosság napfényében, hanem az önkéntelen hatások sötétségében végzi el, és levonja ebből a komoly konzekvenciákat nevelői személyiségének önnevelésére vonatkozólag.
Még inkább így áll a dolog annál a legmagasabbrendű lélekformáló szolgálatnál, amelyet mi szeretnénk elvégezni. Éspedig közelebbről két okból. Az egyik az, hogy sohasem ismerjük eléggé önmagunkat, a másik az, hogy sohasem ismerjük eléggé azokat, akikre hatással akarunk lenni.
Az önismeretünk hiányossága magában is eléggé óvhatna attól, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsunk öntudatos igyekezetünknek. Ki tudja: amíg mi legjobb belátásunk szerint szólunk és cselekszünk, a lényünkből magából mi szólal meg minden szónál hangosabban, és milyen erők hatnak ki minden cselekedetnél nyomósabban? Hiszen még az a veszély is fennforog, hogy tudatos buzgólkodásunkat észrevétlenül meghiúsítjuk rácáfoló öntudatlan magaviseletünkkel. „Nem hallom, amit beszélsz”, – mondja Emerson – „olyan hangosan kiabál, ami vagy!” Milyen jó, hogy fordítva is megtörténhet! Sokszor nagyon elégedetlenek vagyunk elvégzett munkánkkal. Ügyetlenül szóltunk és cselekedtünk. Nem jól képviseltük a szent ügyet. S ugyanakkor, magunk sem tudtunk róla, valahogyan mégis kellő súllyal esett a latba a fellépésünk, mégis megragadott valakit a komolyságunk, s utólag, meglepetésünkre, mégis előttünk áll az örvendetes eredmény. Ajándékba kaptuk. A Szent Lélek munkálkodott általunk.
Másfelől az embereket sem ismerjük, akikkel dolgunk van. A legjobb esetben is vékonyka réseken láthatunk csak bele a lelkükbe. Mindabból, ami bennük végbemegy, s amibe nekünk a mondanivalónkkal és a segítségünkkel bele kellene kapcsolódnunk, csak kicsiny töredéket árulnak el nekünk, vagy pedig egyenesen hazug színjáték mögé rejtik a javarészét. Hogyan tudhatnánk mi azt, hogy a mi munkánk szikrái hol hullanak csakugyan gyúlékony anyagba, és hol alusznak ki nyirkos rongyok között? Néha, jól átgondolt tervek alapján, lelkiismeretesen véghez vitt szolgálat után biztosra vesszük az elmaradhatatlan hatást. Máskor talán joggal is számíthattunk volna rá. De éppen akkor ismeretlen gátlások forogtak fenn. És mi hazug álmoknak adjuk át magunkat, ha sikerek tudatában pihenünk le aznap. Máskor a szemünkbe sötétlenek a nehézségek. Biztosak vagyunk, hogy szirtekről pattan vissza minden igyekezetünk. S nem tudjuk, hogy milyen termőfölddel kínálkozó repedések voltak ott mégis, amelyekben meg is fogamzott az új élet. Szédítően váratlan meglepetések érik az embert a tekintetben, hogy hol, mikor, mely elejtett szava vagy elhullatott tette bizonyult maradandóan jelentősnek valakire nézve! Nem vívmányok ezek, hanem ajándékok a Szent Lélek általunk végzett munkája nyomán.
A mag is titokzatos, amit vetünk. A talaj is kifürkészhetetlen, amelybe vetünk. Sokszor rá kell gondolnunk a példázatbeli gazdaemberre, aki elvégezve munkáját hazamegy, alszik és felkel, mert tudja, hogy a vetés „magától nő”. A döntő része a mi munkánknak is nem a mienk, hanem az általunk munkálkodó Szent Léleké.
Nem azt jelenti ez, hogy akár a magunk fejlődésében, akár a másokra kiható munkánkban fel volnánk mentve az építőmester felelőssége alól. A Pál apostolnál látott másik hasonlat, az épületé is érvényben van minden konzekvenciájával egyetemben. De ennek a felelősségnek a komoly lerovása közben mindig szem előtt kell tartanunk az Apostolok Cselekedetei írójának az ideálját. Ha valakiről a legszebbet akarja mondani, ezt a jellemzést adja róla: „teljes volt Szent Lélekkel”. Ilyen megteljesedett emberekké kell válnunk, elhárítva minden akadályt a Szent Léleknek útjából, és kitárva előtte a lelkünk minden rejtekét. Akkor bennünk is állandóan több fog végbemenni, mint amennyire mi magunk igyekszünk, rajtunk keresztül másokra is mindig több hatóerő fog kiáradni, mint amennyinek mi tudatában vagyunk; és gazdag lesz a Szent Lélek „gyümölcseinek” termése, amelyet mi sohasem mesterkedhetnénk elő. Beteljesedik életünkben a növény hasonlatában hirdetett törvény.
Végül még egyet, – egy nagy dolgot, – egészen röviden. Azt a világot, amelyből mi itt néhány napra összeverődtünk, ezzel a szóval lehet jellemezni: káosz. Az az összhang, amelyben mi itt együtt vagyunk, nem felejtetheti el velünk az ellentétek kavargását, amelyet a hátunk mögött hagytunk, s amelybe vissza kell térnünk. Rá kell, hogy nehezedjék a lelkünkre most is, és állandóan az a nagy kérdés: hogyan lehetséges ebből az összevisszaságból, ebből a megbomlott állapotból kibontakoznia egy új teremtés szép rendjének? Mennél biztosabbak vagyunk a Szent Lélek munkájáról életünkben, annál kétségtelenebb feleletnek birtokában vagyunk. Mint ahogy a teremtés hajnalán ott lebegett a kavargó vizek felett a Szent Lélek, úgy tűnik fel előttünk ma is a sötét hullámok felett szárnyait kiterjesztő csendes, biztos isteni valósága. Tudjuk, a magunk életéből tudjuk, hogy itt van és munkálkodik. Ő az a rendező elv, amelynek uralmát az elemek el kell hogy ismerjék előbb-utóbb. Ő szabja meg az új világ kristályosodását, amelynek folyamán minden zűrzavar áttetszővé lesz, és minden rész megtalálja a maga helyét. Isten él, és a világ sorsa jó kezekben van. „Veni Creator Spiritus.”
*****
***

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Victor János prédikáció
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 28., szombat 20:54 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
Orvosság a félelem ellen.
(1944. január 1-én.)

Lektio: I. Ján. 4, 14-21.
Textus: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a
teljes szeretet kiűzi a félelmet”.
I. Ján, 3, 18.

Valljuk meg őszintén, – tegnap esti óévi elmélkedésünkben is megvallottuk – mindnyájunkban van félelem, amint belenézünk a ránk virradt új esztendő titkaiba. Kisgyermekedet kézenfogva visszaránthatod és biztosabb, távolibb helyre vezetheted onnan, ahol két tagbaszakadt és nekidühödött ember egymásnak esik az utcán. De amikor, mint előre látható, dübörögni és porzani fog a világ ebben az esztendőben a döntő mérkőzésre összecsapó óriás világhatalmak tusájától, ki veti közbe magát egy olyan, az útjukban lábatlankodó kis nemzet épségben maradásáért, mint amilyen a miénk? Ha Isten csodája volt, hogy eddig is aránylag sértetlenül maradtunk, s inkább nézők lehettünk, mint szenvedő részesek ebben a páratlanul nagyra nőtt és elmérgesedett háborúban, most attól félünk mindnyájan, hogy az új évben megszűnik ez a kiváltságos helyzetünk.
Nem szégyen ezt megvallani. A félelem még nem gyávaság. „Ha te úgy félnél, mint én, fiam, már régen megfutottál volna innen!” – mondta a tiszt a roham előtt, amikor bakája megjegyezte: „A hadnagy úr is reszket?” Maga a félelem nem esik még erkölcsi elbírálás alá. Olyan lelki jelenség, amely egyszerűen tényként lép fel, mert bizonyos körülmények vagy hatások kiváltották. Erkölcsi elbírálás alá az esik: mit csinál az ember ezzel a benne felbukkanó érzéssel? A gyáva ember azért érdemel megbélyegzést, mert átengedi magát a félelemnek, s az eluralkodva felette, az ő egész magatartásában megtermi dicstelen gyümölcseit. De az ember szembe is szállhat a félelmével, hogy ne az határozza meg magatartását. Arra igyekezhet, hogy leküzdje, és elfojtsa a félelmét. És nyilvánvaló, hogy ez a mi dolgunk is, amint szemtől-szembe állunk az új esztendő félelmes lehetőségeivel.
Ebben lehet nekünk hathatós segítségünkre alapigénk, amely éppen a félelem ellenszeréül kínálja nekünk a szeretetet. Szeretet és félelem, azt mondja, olyan ellentét, mit tűz és víz. Vagy az egyik, vagy a másik hatalmasodik el bennünk. Mennél több szeretet, annál kevesebb félelem. És ha „teljes a szeretet”, akkor egészen eltűnt a félelem. „A szeretet kiűzi a félelmet.”
I.
Nyilvánvaló, hogy az Isten iránt való szeretetről van szó. Az emberek iránt való szeretetről nem mondhatna ilyet az Ige. Hiszen arról azt kell mondanunk, hogy éppen ellenkezőleg: mennél több szeretet, annál több félelem. Aki senkit sem szeret, hanem csak a magányos élet könnyű poggyászával járja az élet országútját, az ilyen csavargó léleknek a saját bőrén kívül nincs mit féltenie. A szeretet által ellenben úgy kiszélesedik az életünk, úgy benne élünk a hozzátartozóinknak, a baráti körünknek, az egyházi és nemzeti közösségünknek az életében, hogy a veszedelmek támadási felülete beláthatatlanul kiterjed. Sokan vannak, akik drágák nekünk, és sok minden van, ami drága nekünk. S ezért a szeretetért nem hogy megfogyna, hanem csak megsokszorozódik bennünk a félelem.
Az Ige szem előtt tartja az ilyen szeretetet is. Sőt, amint elolvastuk az egész szakaszt, amelyből alapigénket vettük, hallhattátok, milyen nagy súlyt helyez Istennek arra a „parancsolatára”, amely megköveteli, hogy ki-ki „szeresse az ő atyjafiát”. De ezt az emberek iránti szeretetet úgy tekinti, mint megnyilvánulását, következményét, és ezért ismertető jelét egy másfajta szeretetnek: az Isten iránt valónak. És erről hirdeti, hogy: „a szeretetben nincsen félelem”.
Ebből az tűnik ki, hogy félelem alatt is az Istentől való félelem értendő itt. Isten az, akit vagy szeret az ember, vagy fél tőle. Ne gondolja senki, hogy ez elvezet most bennünket a tárgyunktól, s valami olyan kegyes elmélkedés mezejére terel, amelynek semmi köze nincs már a lelkünket nyugtalanító mai valóságokhoz. Mert, ha jól meggondoljuk, az a félelem, amely bennünk ez új év küszöbén megszólal, nem az Istentől való félelem-e? A legtöbben persze nem így nevezik. Félnek az események szükségszerű kifejlésétől, félnek a világbeli nyers erők kegyetlen játékától, félnek a sors könyörtelenségétől és a végzet megmásíthatatlanságától. És így tovább. De hiszen mindenek mögött Isten rejtőzik, aki mindeneket igazgat! Alapjában véve Őtőle félünk mindnyájan. Akik kerülik az Ő nevének említését, éppen azt árulják el ezzel, hogy olyan félelmes szörnyetegnek sejtik, aki nem is érdemli meg az Isten nevet.
Nem is csoda! Isten, aki e világ történései mögött rejtőzik, valóban félelmes Titok. És a tőle való ösztönös rettegés alól semmi sem szabadítana meg bennünket, ha Ő maga a titok homályából elénk nem lépett volna, és Jézus Krisztusban meg nem jelentette volna magát nekünk. Azóta is ennek alapján lehetséges egy másik magatartás Őiránta: nem félni tőle, hanem szeretni Őt. Szeretni Őt – „mert Ő előbb szeretett minket”. Jézus Krisztus hallatára és láttára elcsendesednek az emberi szív ősfélelmei. Reásugárzik az Isten örök szerelme, és viszontszeretetre melengeti fel érzéseit. Akiben pedig kivirágzott az Isten iránti szeretet csodavirága, az nyugodtan tud már szemébe nézni a világ fenyegető rettentéseinek. Ha nem érti is, hogy Isten miért igazgat mindent úgy, ahogy az a szemünkbe tűnik, annyit mégis tud, hogy Isten mindig szereti Őt. Istent szeretni annyit is jelent, mint bízni Istenben akkor is, amikor nem értjük Őt. Tehát: tudni, hogy akkor is áldott és jóságos célokat munkál velünk, amikor a látszat teljességgel ellene mond ennek. És így: „a szeretetben nincsen félelem”.
A félelemnek ezt a hathatós ellenszerét sehol nem nyerheti el az ember, csak Jézus Krisztus kezéből. Másutt találhatsz a változhatatlanba való bölcs beletörődést, a kegyetlen valóságtól való áhítatos elvonatkozást, a végzet rideg fensége előtt való néma leborulást. De azt a boldog bizakodást, hogy „akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van”, csak Ő adja meg. Mert Ő tanít meg Istent úgy szeretni, hogy ettől elmúlik minden félelmünk.
II.
Van az Isten iránt való szeretetnek más köze is a mi szívünk félelmeihez. Nem csak bizalomra késztet Isten iránt, hanem a magunk megtagadására és odaadására is. Az Isten iránt való szeretetben felolvad a magunkkal való törődésünk és a magunk akaratának a mindenek fölé helyezése, – és ezzel elszárad a félelemnek fő forrása. Hiszen, ha valakit igazán szeretünk, annak a kedvéért, sőt annak a kezéből mindent el tudunk viselni készségesen!
Így van ez már a mi földi viszonylatainkban is. Sokszor, amikor egy-egy ifjú pár megáll előttem a házassági eskü letételére, különös kérdések ébrednek bennem. Csakugyan komolyan veszik, amit az esküben mondanak? „Sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, hűtlenül el nem hagyom”. Hátha szavukon fogja majd egyszer az élet? Hátha az, akitől a sorsuk szépséges kiteljesedését várják, egyszer csakugyan nehéz teherré válik rajtuk, és házasságuk a szenvedéseknek előre nem látott hosszú, keserves próbáinak a forrása lesz? Nem fogják-e akkor azt mondani: ha ezt előre láttam volna, visszariadtam volna tőle? Vagy nem keresik-e akkor még utólag is az odábbállás útjait és módjait? Minden azon fordul meg: szívből, őszintén, igazán hangzott-e el az esküjüknek az elején az a nagy szó: „ezt a nőt, ezt a férfiút...szeretem”.? Ha ez nemcsak annyit jelentett, hogy: kedvelem, vagy: tetszik nekem, vagy akár: szerelmes vagyok bele; ha valóban az egymás iránti szeretet megvallása volt, akkor nincsen baj! A szeretet azért szeretet, mert nem a maga kényelmét, élvezetét, hasznát és előnyét keresi, hanem annak a javát, akit szeret, – még ha ez a saját megáldoztatását jelenti is sok tűrésnek, lemondásnak, szenvedésnek az oltárán. Ezért „a szeretetben nincsen félelem”, csak mindenre kész odaadás.
A régi idők kálvinistáiról azt mondogatták gúnyos bírálatként, hogy: „az Isten dicsőségéért készek volnának akár el is kárhozni.” Ebben valóban mosolyra késztető a benne rejlő logikai képtelenség, mert hiszen az, aki olyan hódolattal csüng az Isten fenségén, hogy ha az Ő dicsősége úgy kívánná, még az elkárhozást is boldogan vállalná Őérette, az éppen az Isten előtti ilyen elragadtatott hódolatában az üdvösség birtokosa, és nem lehet a kárhozat martaléka. De egyébként ez az elméskedő bírálat csak a legnagyobb dicséretként fogható fel. Csak az marad rejtélyes, hogy ugyanazok a bírálgatók hogyan mondhatták ugyanezeket a kálvinistákat rideg és száraz lelkűeknek? Hiszen más szavakkal azt állapították meg róluk, hogy bennük „teljessé lett a szeretet” Isten iránt! Istenhez való viszonyukban mellékessé vált számukra az, hogy milyen áldásait nyerhetik el, és milyen nyereségük lehet belőle. Még az a kérdés is alárendelt helyre került az ő szemükben, hogy hogyan juthatnak el az üdvösségre. Nem Istent akarták a maguk javára biztosítani, hanem maguk akartak életükben és halálukban az Isten dicsőségére gyújtott szövétnekként elégni.
Ez az a „szeretet”, amely ha „teljessé lesz, kiűzi a félelmet”. Ez az az Istennel kötött szövetség, amely nemcsak a jó napokra szól, hanem életre-halálra. Aki így szereti Istent, az válságos, nehéz napok jöttével sem fogja felmondani neki az egyességet, mert az nem olyan szerződés-féle, amelyben a maga kockázatmentes hasznát kereste, hanem a magával nem törődő, feltétlen odaadás elkötelezettsége, amely áment mond az Isten akaratára minden körülmények között.
Ez a szeretet „kiűzi a félelmet” a mi szívünkből is. Ha Isten a mi testünkön át akarja kivívni az Ő győzelmét, hát hadd jöjjenek az Ő ítéletei! Múltak felgyülemlett bűneiért hadd teljesedjék be a mi nemzedékünkön az Ő haragja, és hadd legyünk példa az utánunk jövők számára, hogy megszégyenülésünkből okulva alázatosabban és engedelmesebben szolgálják majd Istent ezen a földön! Csak az fél, aki magát szereti, és minden egyebet is csak úgy szeret, mint a magáét. Ha Istent szeretjük, és Őérette szeretünk egyebeket is, akkor mindenre felkészült lelki nyugalommal nézhetünk elébe az elkövetkezendőknek!
III.
De megvan-e bennünk ez az Isten iránti szeretet? Nem rúgtuk-e ki a lábunk alól a valóság talaját, és nem szálldosunk-e képzelt magasságokban, amikor erről beszélünk? Persze, hogy meg kell vallanunk az igazat: azért vagyunk tele félelmekkel, mert nem szeretjük Istent úgy, ahogy alapigénk azt elénk írja. És hiába határoznánk is el, előre tudjuk, hogy ez az Isten iránt való szeretet nem gyulladhat szívünkben olyan nagy lángra, egyik napról a másikra, hogy „teljessé” legyen bennünk. Ezért, ha hozna ránk ez az esztendő nagy csapásokat, el kell ismernünk, azok megérdemelt ítéletként sújtanának bennünket is, mint akárki mást. Felrémlő látomásukból is kizendül már felénk Istennek velünk szemben kimondott elégedetlensége. Adósai vagyunk neki azzal a teljes szeretettel, amellyel tartoztunk volna mindig. Ezért morajlik a látóhatáron feltűnő viharfelhőkből az Ő ellenünk szóló ítéletének a mennydörgése!
Bűnös voltunkban gyökerezik valóban minden félelmünk. De nézzétek, van az Isten iránt való szeretetben ez ellen is orvosság, mert ebben a szeretetben, ha még oly fogyatékos is, megvan a bűneink bocsánatának a bizonyossága is. Az alapigénk előtti vers ezt mondja: „Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához.” Vonatkozik ez az ítéletnek arra az utolsó napjára, amelyen Isten meg fog semmisíteni mindent, ami ebben a világban nem az Ő akarata szerint való. És vonatkozik az olyan napokra is, amelyeknek rémségeiben Isten olykor-olykor ízelítőt ad a világnak az Ő eljövendő végítéletéből. Akik Őt szeretik, azoknak „bizodalmuk van”: az utolsó ítélet nem fogja őket az örök kárhozatba taszítani, noha jól tudják: megérdemelnék; a földi történet során elkövetkező ítéletes napok sem dönthetik őket az Istentől való elvetettség sötét mélységeibe, noha jól tudják, hogy erre is rászolgáltak. Honnan van ez a „bizodalmuk az ítélet napjához”? Az Ige így magyarázza: ”mert amint Ő van, úgy vagyunk mi is e világban”. Vagyis: Isten joggal perbe szállhatna velünk, mint kikerülhetetlen Ellenfelünk, de Ő ugyanakkor mégis egy oldalon áll velünk. Jobban mondva: maga mellé, magával egy oldalra fogadott bennünket, közösséget vállalt velünk, és közösséget teremtett maga közt és mi közöttünk. Mi nemcsak ehhez a világhoz tartozunk, amelyen beteljesedik az Ő ítélete. Mi Őhozzá is tartozunk, s amint Ő fölötte áll a világ elmúlásának, „úgy vagyunk mi is e világban”: az ítélet hullámai minket sem nyelhetnek el.
Ha csak egy kicsiny szikrája van is bennem az Isten iránt való szeretetnek, ez már annak a bizonysága, hogy Ő belém oltott valamit az Ő tulajdon lényéből, és a maga rokonává avatott ezzel. És ha könnyes fájdalmak között panaszkodom is amiatt, hogy olyan kevéssé tudom Őt szeretni, ez is csak annak a bizonysága, hogy megízleltem már az Ő szeretetének édességét, és azért kívánkozom annak kiteljesedésére. Tudom, hogy a legbenső, legigazabb énem az, amelyet az Ő újjászülő kegyelme teremtett meg bennem, és ezért sóhajtozom és nyögök a régi énemnek sok nyomasztó terhe miatt, amely amazt nem engedi teljes erejére kibontakozni. Távol élek Istentől, a magam bűnös életének hidegségében és sötétségében. De ezt is csak azért érzem gyötrelmes valóságnak, mert Isten igazában már nagyon közel vont magához, és, ha elborítva, elrejtve ég is bennem az Ő szeretetének meleget, fényt sugárzó lángja, de ég bennem, mert Ő meggyújtotta, táplálja, és őrzi ezt a belőle való tüzet!
Ezért lehet „bizodalmunk az ítélet napjához”. Az véget vethet sok mindennek, de nem árthat ennek az Isten kegyelméből való legbelső életünk-magjának. Ami odaveszhet, az csak a külső burok. Nem kár érte. Ami összeomolhat, az csak a gerenda-állvány, amely mögött a tulajdonképpeni épület emelkedett. A végső ítélet napján is, minden részlet-ítélettartásban is, Isten csak azt hántja le az Őt szeretőkről, ami amúgy is elmúlásra van ítélve, hogy annál erőteljesebben kitáruljon az örökkévalóságra szánt lényeg: „úgy vagyunk mi is e világban, amint Ő van”. A világ megítéltetése felett felragyog az Ő dicsősége, de kitündöklik egyúttal a mi megváltott életünk dicsősége is.
Ezért: bűnös szívünk minden félelmét is „kiűzi” az a szeretet, amely az Ő szeretetének visszhangjaként él bennünk.
***
Csak ennek az öröktől fogva való szeretetnek a sugárzásába kell hát odaállnunk. Csak el ne húzódjunk a Jézus Krisztusban reánk feljött tündöklő napnak a fényessége elől! Hadd költögesse, növelje, forrósítsa bennünk ennek az évnek minden napján a mi dermedt, nehézkes szívünkben az Isten szeretésének a lángját! Akkor ébredhetnek ugyan bennünk félelmek minden új napra való felkelésünkben, és minden új éjszakára való lefekvésünkben, de erőt nem vehetnek rajtunk. Békességünktől és bátorságunktól meg nem foszthatnak.
Ez az Isten újévi parancsa számunkra. Hiszen az Ő egész törvénye ebben foglaltatik benne: „Szeresd a te Uradat, Istenedet...” Tegyük hozzá újévi könyörgésünkképpen az Augustinus imádságát: „Uram, add meg nekem magad, amit tőlem követelsz!”
*****
***

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Victor J. A kereszt kikerülhetetlensége.
HozzászólásElküldve: 2007. júl. 29., vasárnap 22:10 
Offline

Csatlakozott: 2007. jún. 20., szerda 10:20
Hozzászólások: 209
Tartózkodási hely: Kunbábony
A kereszt kikerülhetetlensége.


Gyulai Pál u. 1929.(1919?) szept. 21. „Az ember Fiának sokat kell szenvednie.” Márk 8,31.


Felületes olvasásra is meg kell, hogy ragadjon mindenkit Jézus élete, különösen annak utolsó szakasza történetében az a biztonság, amellyel egyenesen, ingadozások nélkül a Golgota felé halad. Mintha valami láthatatlan Kéz tartaná fogva és vezetné, elzárva előle minden kitérést jobbra és balra. Van Jézus szenvedéseiben valami hatalmas aktivitás, - Ő önként veti alá magát a bekövetkezendőknek, - az Ő halála a legnagyobb tett. De másfelől úgy áll előttünk, amint járja a fájdalmak ez útját, mint a passzivitás megtestesülése. Mint valami elháríthatatlan, útjaállhatatlan fergeteg, úgy sodorja őt magával az események torlódása. Ő áldozat is, éppúgy, mint hős. „Alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint a bárány, mely mészárszékre vitetik.”
Így érezte Ő maga is. Úgy nézett elébe a reásötétlő halálnak, mint ami minden gyötrelmével egyetemben végzetszerűen elkerülhetetlen, és azért szelíd, néma odaadással elviselendő. Amikor elő akarja készíteni tanítványait a rémes napokra, amiket Jeruzsálemben át kell majd élniük, nem csak egyszerűen jelzi: az ember Fia sokat fog szenvedni, - hanem reáveti küszöbön levő szenvedéseire éppen ennek az elháríthatatlanságnak a fényét: „Az ember Fiának sokat kell szenvednie.”
Mennek fel Jeruzsálembe. Elől a Mester, valami titokzatos, mély elgondolkozásba merülve. Ha szól, a szava rettenetes dolgokat sejtet, az arcán félelmes árnyak futnak át. Utána a tanítványok tétován, bódultan, nem tudva, mit jelentsen ez. De végig kíséri őket egész útjukon Jézusnak ez a szava: „kell”. Nem lehet máshova menni, biztosabb, csendesebb, barátságosabb helyre. Az ellenség torkába, a gyűlölet tűzfészkébe, Jeruzsálembe kell menni. S ami ott történni fog, hát hadd jöjjön, - mert meg kell történnie.
Hatoljunk a mélyére ennek az egy szócskának: „kell!”, - amit Jézus odaírt a halála fölé. Próbáljuk kissé elemezni, mi tette ilyen elháríthatatlanná ezt a véget számára. Ha elgondolkozunk felette, azt látjuk, hogy: 1. önmagára való tekintettel kényszerűség, 2. az emberiségre való tekintettel szükségesség, és 3. az Ő mennyei Atyjára való tekintettel kötelesség volt, hogy elszenvedje mindazt, amit elszenvedett. Mind a három szempontot fel kell ölelnünk, ha a maga egészében akarjuk látni Jézus halálának kikerülhetetlenségét.
I.
1. Az Ember Fiának sokat kell szenvednie, - már önmagára való tekintettel is. Nem hatolunk a dolgok mélyére ezzel a megállapítással, és nagyon elégtelen képet alkotnánk Jézusról magunknak, ha itt elakadnánk vizsgálódásunkkal. De nem is hagyhatjuk el azért a dolognak ezt az oldalát, mert e nélkül is szegényebbé válna Jézus képe, mint amilyen.
Jól tudjuk, hogy vannak erkölcsi lehetetlenségek is csakúgy, mint természetiek. Éppoly elképzelhetetlen számunkra pl. hogy valamelyik ismerősünk sikkasztott vagy csalt, mint ahogy hitetlenül csóválnánk a fejünket, ha valaki azt mesélné, hogy felfelé látta folyni a vizet a hegyi patakban. Amilyen kényszerűség rejlik a természeti törvényekben, nem kevésbé magában hordja változhatatlansága törvényeit egy kialakult tiszta jellem. S ő maga is tudatában van ennek a meghatározottságának, mondhatnánk: megkötöttségének. Megvannak az elvei, amelyekre szíve mélyén felesküdött; megvannak az eszményei, melyeknek eljegyezte az életét szent fogadással. Egyszerűen lehetetlenség cserben hagynia ezeket. Ha megtenné, roncsokra hullana szét a becsülete, az önbecsülése, - és ez egy egészséges lelkű ember számára annyi, mintha a létből törölné ki önkezével a nevét. Sőt, még több az öngyilkosságnál, mert élni, továbbélni nem kell okvetlenül, az élet hossza nem számít, de a minősége számít, tehát hűnek, tisztának lenni kell, minden áron.
Ilyen kényszerűség volt Jézus számára a kereszthalál. Önmagára, a becsületére való tekintettel. Vagy hogy a saját szavát használjuk: a „dicsősége” forgott kockán. Képzeljük csak magunk elé helyzetét. Ő fellépett az Isten országának üzeneteivel; hirdette azt a megbocsátást és szabadságot, ami Isten minden gyermekére vár, ha megtér az Atyához. És egymásután el is vezette őket az istenfiúságnak e megújhodott boldog életére. Egyszerre aztán kitűnt, hogy ez magában véve felséges egy munka, de kínos ellentétben áll az uralkodó vallásos szellemmel, annak egész rendszerével és szervezett intézményeivel. Hát Ő mellőzi, mint felesleges, káros megterheltetést, mindazt a sok szabályt és szertartást, amit a nép tisztes vezetői pedig az üdv egyedüli útjaként tanítottak? Hiszen akkor megrendül az egész hagyományos vallásosság épülete, és vele együtt ingadozik, mintha földrengés rázná, az egész nagytanács, törvénytudó testület és papság hatalmi helyzete? Az ellentét nem volt áthidalható: mennél jobban terjedt Jézus hatása és szaporodtak hívei, akik az Ő vezetése alatt megtalálták az Atyával való gyermeki közösséget, annál elszántabban kialakult a befolyásos körökben az elhatározás, hogy ezt a veszedelmes fiatal tanítót valahogy el kell hallgattatni, hogy megmentessék az ősi törvény tisztelete, és persze az önmaguk hatalma a nép fölött. A háló már ki volt feszítve Jézus számára. Tudta, hogy nem sokáig prédikálhat már, és nem gyűjtheti tovább is maga köré a lelkes követőket. Mit tegyen hát?
Kíséreljük meg elgondolni egy percre a lehetetlent, - ha nem követünk el vele sérelmet Őellene, - hogy Jézus visszarettent volna a reáváró veszedelemtől. Mi történt volna, ha az elibe tűnő vésztörvényszék, fegyveres katonák, hóhérok képe megfélemlítette volna? Ha például kereste volna a közeledést valamilyen „okos” kompromisszum formájában az ellentétes szellemmel, a törvényeskedővel, hogy elhárítsa maga felől a végzetet? Megmondotta Ő maga. Aki az új bort régi tömlőkbe tölti, az a régi tömlőket is tönkre teszi, a bort is elveszti, mert megrepesztve a tömlőket az el fog folyni a porban. Ellaposodott volna, erejét vesztette volna az egész mozgalom, amit működése támasztott. Ugyanazt érte volna el, mintha abbahagyta volna munkáját, és a tornyosuló zivatar elől elvonult volna csendes, magányos életet élni valahol. A felkavart hullámok lassanként elültek volna. Néhány évig még emlegette volna nevét a tömeg, majd még egy-két emberöltőn át azok, akik legközelebb álltak hozzá. De nem az imádatteljes hódolat hangján. Szánakozás, és hovatovább csendes, megvető bírálat szállt volna a nevére. Hiszen kiábrándultak belőle! Aminek mutatkozott eleinte, működése csodás tavaszán, az nem tudott megmaradni mindvégig!
Elég csak egy pillanatra is beletekinteni ebbe a lehetőségbe, hogy azonnal teljes lehetetlenségként álljon előttünk. Nem lehetett meghátrálni! Egészen kizárt dolog volt mást választani, mint a szemrebbenés nélkül való, nyílegyenes továbbhaladást. Jézus nem alkudhatott. Amit mindig hirdetett, hogy Isten az Ő országának nagy megújhodására, gyökeres változásra szólítja népét, azt továbbra is állni kellett, ha még oly ellenséges szándékkal sietne is a régi, megkövesedett világ megvédeni uralmát. És ha ez azt jelentette, hogy az összeesküdött hatalmasságok le fognak csapni őreá, és kimondhatatlan szenvedésbe, sőt a halálba fogják dönteni, - nos hát akkor ennek meg kell lennie. Más választás nincs.
Mi lett az eredmény? Ma a Jézus nevére az ég minden táján milliók százai hajtanak főt és térdet. Fejedelmi fénnyel ragyog alakja az évszázadok fölött, utolérhetetlen magasságban. Ő „megdicsőíttetett”, mert „engedelmes volt mindhalálig” annak az eszménynek, amelyért élt.
Nem a férfiatlan, szenvelgő gyengeség megtestesítője volt Ő, mint ahogy sokan gondolják. Még abban a passzív kénytelenségben sem, mellyel engedte magát a kereszthalál felé vitetni az eseményektől. A hősök megkötöttsége tette Őt néma áldozattá. Azok közé tartozott Ő is, akik annyira eggyé lettek egy gondolattal, hogy aki azt a gondolatot el akarja nyomni, őket magukat kell, hogy megölje, mert számukra nincs külön élet az ő életük igazságától. Közéjük tartozott? Nem jól mondtuk: Ő volt a vezérük. Akik előtte jártak, mint az a próféta, akinek szenvednie kellett, mert amikor megpróbált elhallgatni, „csontjába rekesztett tűzként” kényszerítette szólni az igazság, - az Ő előfutárai voltak. S akik utána jöttek, mint az a reformátor, akinek jóbarát tanácsa, ellenség vesztegetése, hatalmak rémítése ellenére szintén szembe kellett szállnia minden vésszel és zivatarral, mert „ott állt és nem tehetett másként”, - az Ő tanítványai voltak.
Hadd hallja meg ezt az üzenetet az ifjú nemzedék! Férfiak akartok lenni, akiknek életében törhetetlen vasgerinccé lett valamely nagy elv vagy szent igazság? Hősök akartok lenni, akiknek az útja nem alkudozások kanyargásain vezet, hanem nyílegyenesen az eszmény szolgálatában előre úgy, hogy nincs menekvés se jobbra, se balra? Oda akarjátok állítani az életeteket egy nagy Kell! varázshatalma alá, hogy annak kizendülő szava tiszteletet parancsoljon irántatok?
Előttetek megy a Mester. Neki „sokat kellett” szenvednie. Szegődjetek a nyomába!

II.
De hatoljunk mélyebbre, mert bizonyos, hogy nem az önmaga iránti tekintet volt a fő szempont Jézus lelkében, amikor halálának kikerülhetetlenségét szemlélte. Ő a maga dicsőségét csak abban kereste, hogy mivé válhat Ő az emberiség számára, milyen szerepet tölthet be a világnak kielégítésre váró nagy szükségei közepette. És éppen ebből a szempontból is, az emberiségre való tekintettel – úgy látta, hogy „az ember Fiának sokat kell szenvednie”. Amint előtte felmagaslott a kereszt mindazzal egyetemben, ami vele járt, Őt az a meggyőződés töltötte el, hogy arra szükség van, e nélkül az emberek nem fognak hozzájutni ahhoz az áldáshoz, amit szét akart árasztani rájuk.
Szerette Ő az embereket, és ennek a szeretetnek fényét, melegét akarta belevinni az életükbe. Szeretetre volt szükségük mindannyiuknak. Hiszen olyanok voltak mind, mint a sápadt pincenövény, amit sohasem ért a napfény, vagy a szárazságverte virág, ami elfonnyad az esőcsepp utáni epedésében. Ami a növény életének a napsugár, meg az áldó eső, az az emberi lélek számára a szeretet: életének az eleme. Vedd körül szeretettel és kivirágzik, pompázik, boldog lesz. Vond meg tőle a szeretetet, taszítsd önző, számító, hideg lények közé, akiknél nem talál megértést és érdeklődést, akiknek végeredményben mindegy, hogy mi lesz ővele, amíg nekik nincs káruk abból, - és meglátod, napról napra, mint zárja be önmagába már nyílásnak indult szirmait; fonnyadozik, senyved, és szomorú torzképe lesz csak annak, amivé lehetett volna. Ezerféle az emberek panasza, pedig csak egy a bajuk: szeretet után sóvárognak. Maguk sem vallják be, nem is tudják, hogy így van, pedig ha egyszer karjaira emelné az életüket valami nagy szeretet, mint fáradt gyermekeket, és azt mondaná és éreztetné velük: „az enyéim vagytok és én a tiétek”, úgy elhallgatna minden panaszuk, olyan játszva elviselhetővé lenne minden bajuk.
Ezt akarta Jézus nyújtani. Megtestesült örömüzenet akart lenni minden e világra születő emberhez: „Testvér, az én Atyám téged is szeret”. Minden szavával és tettével ennek a hírnek a sugarait akarta szétlövellni bizalmatlanná lett, összezsugorodott emberszívekbe.
De kitűnt, hogy szeretni ebben a mi embervilágunkban nem könnyű, nem olcsó dolog. Annyi szeretetlenség járt már az előtt, aki elindul szeretni, és annyi minden el van már rontva, amit a szeretetnek jóvá kell tenni. S amíg jóváteszi, addig sok mindent el kell tűrnie. A szeretetnek a jövő érdekében el kell bírnia a jelent; képesnek kell lennie arra, hogy bízva várjon hatalmának érvényesülésére, még ha sokáig semmi bíztató visszhang sem jön, sőt ellenkezőleg: elutasításra talál. Jézus szembe találta magát, amikor az egész emberiséget szeretni akarta, az egész emberiség romlásával, elzárkózottságával, eltorzulásával, - amit éppen az okozott, hogy addig egymás szeretetlenségének a mérges légkörében éltek. Ebbe a mérges légkörbe le kellett szállnia annak, aki onnan ki akarta emelni az embert, és ami kárt az okozott az emberben, azt türelmesen el kellett viselnie. Ha Ő meg akarta ajándékozni az embert mentő szíve gazdagságával, el kellett előbb fogadnia cserébe az emberi szívnek nyomorult gyűlöletét. Ha meg akarta valósítani az Isten szeretetének országát, engednie kellett: előbb hadd tombolja ki magát őrajta az emberben megtelepedett Sátán hatalma. Szeretete nem érhetett célt a kereszt nélkül. Neki „sokat kellett szenvednie.”
Ismét – csak egy percre, csak az ellentét kedvéért, - képzeljük el: mi történt volna, ha Jézus meghátrál a szenvedés elől? Mi lett volna, ha sokallja az árt, amibe az emberiség szeretése kerül, és látva a rettenetes fogadtatást, amellyel szíve kiáradását viszonozni akarja az ember, hátat fordított volna neki? Milyen volna a világ ma, ha Jézus nem tartotta volna érdemesnek az embert arra, hogy szenvedjen miatta és meghaljon érette? Röviden megmondhatjuk: akkor ma nem volna Evangéliumunk. Nem volna senkink, akinek a szívén keresztül bizonyosságot szerezhetnénk arról, hogy mennyei Atyánk van. Nem volna számunkra vigasztalás, bátorítás, megbocsátás, reménység. A szeretetlen világ sivár börtönébe volnánk bezárva, és nem tudnánk, hogy kitől várhatnánk szabadítást.
Ez volt az éppen, amibe Jézus nem tudott belenyugodni. Ebből a rabságból akarta az Ő szíve kivezetni az embert az isteni szeretet tágas, verőfényes világába. És ha sokba került is a kiszabadítás, nem riadt vissza a „váltságdíjtól”. Nem számlálgatta, hogy tőle mennyi áldozatot kíván a cél. Csak azt mérlegelte, hogy milyen üdvösség lesz az embereknek az Isten szeretetének uralma alá jutni. Nem tudott Ő lemondani arról, hogy ez valóra váljon. Akármilyen áldozat árán is, valakinek egyszer szeretni kell az embereket, szeretni őket úgy, amint vannak, szeretni őket mindaddig, míg le nem foszlik róluk sok boldogtalanságuk és bűnük. Valakinek ezt a szolgálatot egyszer le kell rónia a világ életében, hogy a lángoló szíve utat mutasson a többieknek az Atyához. És Jézus nem hárította másokra, utána jövőkre ezt a feladatot; nem választotta a tanácsadó, a célkitűző, az útmutató kényelmes szerepét ezzel a kiáltó szükséglettel szemben, hanem maga vetette bele magát a szolgálat mélységeibe. Várt reá kín és megaláztatás? Az velejárt az elvállalt szereppel! Fenyegette Őt az elvakult, gyűlölködő szenvedély? Az mind hozzátartozott hivatásához! Lesújtott reá az erőszakos halál? Ez volt a kialkudott, eleve tudomásul vett ára szeretete győzelmes sikerének. Ezt nem lehetett kikerülni. Ez szükséges volt. „Az ember Fiának sokat kellett szenvednie”.
Oh, hogy tudnánk elkapni egy-egy szikrát a szeretetnek ebből a lobogó örök tüzéből, s tudnánk lángra gyújtani rajta a magunk szívét! Mennyi fagy van még a világban! Hogy elkél a legkisebb melegség, amit bele tudunk árasztani! És milyen sivár, sötét még annyiaknak az élete! Hogy várják a szeretet sugarát, hogy fény derüljön rájuk! Valakinek el kell mennie hozzájuk, hogy egyszer testvért lássanak és érezzenek! Valakinek el kell kezdeni szeretni őket, hogy felocsúdjanak dermedtségükből, és emberekké legyenek már egyszer ők is a szó boldogabb és dicsőbb értelmében! Oh, nem könnyű, nagy ára van. Fáj szeretni az embereket, a szívünk vérébe kerül sokszor. Nem érdemlik meg, nem viszonozzák, nem jutalmazzák. Keresztet vesz fel az, aki komolyan szeretni kezdi őket. És mégis meg kell lenni. A kereszt árán is. Ez hozzátartozik. Ez szükséges. Ez nem meglepetés, és nem kiábrándító, - ez magától értődő, amióta Jézusnak az életébe került szeretete műve. Ha neki sokat kellett szenvednie, nagyobb-e a tanítvány az ő Mesterénél, hogy kedvezőbb feltételek mellett akarjon részt venni munkájában?
III.
De még mindig nem jutottunk a dolog legmélyére. Csodáltuk Jézust, a hőst, akinek önmagára való tekintettel kényszerűség volt szembe haladni a legrettenetesebb sorssal is. És csatlakoztunk hozzá azzal a forró elhatározással, hogy követjük Őt a becsületnek ezen az áldozatos útján. A pitvar előcsarnokában jártunk vele. – Azután beléptünk az Ő nagy emberszeretetének szentélyébe, s átéreztük, hogy a szükségesség milyen láncaival vonta Őt a kereszt felé az a vágya, hogy megáldja az Isten Országával a vergődő, megnyomorított emberiséget. És részt kértünk az Ő szeretetéből, hogy hadd töltsük be mi is a magunk mértéke szerint, „ami az Ő szenvedéseinek híja”. – De van még egy legbensőbb rejtek is, amibe be kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni, miért „kellett az ember Fiának sokat szenvednie”. Ez azonban már a szentek szentje, ahová rajta kívül senki sem léphet be. Ott magára marad Ő, megdöbbentő, egyedülálló fenségben, és mi csak áhítatos, sejtő pillantásokkal követhetjük, amint bemegy a kárpit mögé, - az Isten színe elé.
Mindenekfelett ebből a harmadik szempontból tárult fel előtte halálának kikerülhetetlensége. Isten iránti kötelességből, mivel Ő kívánta tőle, - „kellett az ember Fiának sokat szenvednie.”
Ki tudná feltárni azoknak a szent óráknak a titkait, amelyekben Jézus az Atyával való társalkodásában meghallotta és átvette ezt az isteni megbízatást? Ki tudna utána járni csak képzeletben is annak, hogy milyen lelki élmények rejlenek e mögött az ilyen nyilatkozat mögött: „Azt a parancsolatot vettem az én Atyámtól, hogy letegyem az én életemet”? Kezdve zsenge ifjúkorától, amikor megtanulta az Ószövetség könyveiben elmerülve s kijelentéseiken elgondolkozva „azokkal foglalkozni, amelyek az Ő Atyjának dolgai”, a negyven napi pusztai csendességen át, amikor véglegesen tisztáznia kellett, hogy milyen pályát is jelöl ki neki a mennyei szózat, mely az imént hangzott el: „...az én szerelmes fiam, akiben kedvemet lelem”, - el egészen a galileai hegyormokon töltött magányos imádságos éjszakákig, amikor mindennapi útja számára lépésről lépésre irányítást kért az Ő Atyjától, - sőt el egészen a Gecsemáné vérverejtékes, elhagyatott tusájáig, ahol még egyszer, utoljára meg akarta tudni, hogy csakugyan, biztosan, félreérthetetlenül az-e az Atya akarata, hogy a keserű poharat kiürítse, - egész életén át valami, előttünk megfoghatatlan hang hallatszott feléje onnan felülről, az Örökkévalótól, s ez a hang Őt a szenvedésre, a halálra küldte. Mi nem vagyunk beavatva a Fiúnak párbeszédeibe az Ő Atyjával. Mi csak azt látjuk, hogy mit tett, és azt tudjuk, hogy „mindig azt cselekedte, ami az Ő Atyja előtt kedves volt”, - ebből tudjuk, hogy az Atya kívánta tőle, az Atya parancsolta neki a kereszt sorsát.
Azt a keresztet nem az események véletlen játéka állította oda a Golgota ormára. Nem a bűnös emberi akarat műve az csak, amely esetleg másképpen is akarhatott volna. Nem a Júdás árulásától, nem Kajafás galádságától, és nem Pilátus nyegleségétől függött az, hogy Jézus élete beletorkolljon-e a nagypénteki tragédiába, vagy ne. Itt a földi esetlegességek fölött, - nem jól mondtuk: a földi esetlegességeken át – egy magasabb akarat rendje érvényesült. Ha a történet szereplői – tegyük fel a lehetetlent – ezerszer megszöktek volna is szerepük elől, lényegében véve a történet mégis megtörtént volna: „az ember Fiának – mindenképpen – sokat kellett volna szenvednie.” Azt a keresztet örök gondolatként szívében hordozta Isten, akinek gondolatai szerint bonyolódnak és kifejlődnek itt a földön az események. S ezért annak a keresztnek, amikor eljött az ideje, fel kellett állíttatnia.
Ne járjunk most utána annak a kérdésnek, hogy vajon mennyire volt ez az isteni akarat Jézus előtt teljes indokoltságában és összefüggésében világosan végiggondolt, vagy mennyiben volt számára is titkokba burkolt, ha kétségtelenül megérzett és átélt bizonyosság is. Úgysem mérhetjük mi fel a magunk lelki életének mértékével azt, ami Jézusban lakozott. Állapítsuk csak meg a tényt, hogy Ő maga is úgy ismerte fel szenvedéseit és halálát, mint az örökkévalóságból ide, a múló világ eseményeibe beleparancsolt valamit, aminek éppen azért elkerülhetetlenül be kell következnie. És azután adjunk hálát Istennek azért, hogy előttünk mindenesetre már világos, sok mindenben, az a magasabb logika, mely a kereszt tényében ellenállhatatlanul kifejezésre tört.
Elakad ugyan a dadogó emberi nyelv, ha erről akar szólni, de mégis, amit tudunk, s ahogy tudjuk, vessük annak világát a Jézus útjára. – Isten kívánta tehát tőle az áldozatot. Istennek magának a dicsősége követelte meg, - nem csak Jézusnak egyéni jelleme, nem is csak az emberi boldogság érdeke, - hogy Jézus vissza ne riadjon a reá váró végtől. Annak a keresztnek az elve öröktől fogva ott élt az Isten szíve közepében, és abban bírta egyensúlyát, összhangját, rendjét, az erkölcsi mindenség. A Bárány, ki „a világ bűneit elhordozza”, ugyanaz, mint aki „megöletett a világ fundamentumának felvettetése előtt.” Ebben sarkallott az Isten világot teremtő és célra vezető dicsősége, hogy Ő a szentséges szeretetnek áldozatos tűrése által akarta öröktől fogva kivívni a diadalt a bűn felett, - nem az által, hogy erőnek hatalmával megelőzi a bűn belépését a mindenségbe, sem nem az által, hogy pusztító ítélettel zúzza szét megromlott alkotását, hanem – a kereszt által.
Ennek az örökkévalóság titkaiból bele kellett világlania a földi nyilvánvalóságok közé, mert amíg ezt nem látták meg az emberek, addig az Örökkévaló a legkínosabb rejtély volt éppen a legjobbjaik számára. És most utólag is: próbáljuk csak meg kitörölni a világból a Krisztus keresztjét mindazzal a világossággal együtt, ami róla szerteárad, - és mi marad hátra? Marad egy világ, mely Isten teremtettsége akarna lenni, de vajmi kevés dicsőségét tükrözi vissza Teremtőjének. A szenvedés, és ami még borzalmasabb: a bűn valósága sötét gyászkárpittal borítja a teremtettséget, és alig tud azon keresztül törni valami az Isten tökéletességéből. Hogy nézzük ezt a világot? Úgy, minthogyha magára hagyta volna Isten, mint valami kisiklott vonatot, és most közönyös távolságból nézi, hogyan rohan alá a romlás lejtőjén? Hogyan lehet akkor szerető Isten, ha így leveszi kezét teremtettségéről? Vagy nem így áll a dolog, hanem van még reménység az egyén s az egész világ számára, mert Isten közel van, és megváltásunkra kész? De hogyan lehet akkor szent Isten, akinek semmi köze, sem érintkezése nem lehet a bűnnel és tökéletlennel?
Homály és sötétség mindenfelé. De állítsd bele minden kérdések közepébe a Megfeszített Krisztust, és akkor fény derül. Nem látsz ugyan bele Istennek minden titkába még, nem is fogsz soha, de eleget látsz ahhoz, hogy az Ő atyai mivolta felragyogjon előtted fényes dicsőségben. Megérted, hogy Isten közel van hozzánk, bűnösökhöz, - betölti ezt az egész világot, és szeretetével itt munkálkodik a megmentésünkön, a megújhodásunkon. Nézz fel a keresztre, és látod: mint fájnak a fájdalmaink neki, és mint viseli a mi terheink súlyát! Kell ennél hatalmasabb bizonysága a Szeretetnek, mely soha el nem hagy? És ugyanakkor, ugyanazokban a sebekben van kihirdetve ég és föld előtt a legszigorúbb ítélet is, amivel csak Isten a bűnt sújthatja és irthatja. Semmiféle világítélettel nem manifesztálhatta volna megsemmisítőbb hatalommal azt az ellentétet, mely az Ő szentsége és a bűn között tátong, mint a golgotai szenvedés által.
E nyomorult, vergődő világ felett van tehát dicsőséges Atya az örökkévalóságban. A szentséges szeretet nem önmagában ellentmondó semmis értelmetlenség, hanem a legnagyobb Valóság; világot teremtő, fenntartó és kormányzó hatalmasság. Isten öröktől fogva fájdalmat vállalt, amikor egy bűnbe, romlásba is süllyedhető világot teremtett, és viseli is e fájdalmat, amióta a sötét lehetőség valóra vált. És ugyancsak e fájdalmával, mint égő tűzzel emészti meg e világban a bűnnek rontó erejét, hogy közeledjék az új ég és új föld, melyben tökéletesen meglesz az Ő akarata.
Ami ebben a világban istenellenes volt és lesz, ami megbontja a mindenség harmóniáját, azt kiegyensúlyozza a kereszt szenvedése. Mint valami mély örvény, úgy tátong előttünk e szenvedés sebe a mindenségen, hogy magába szívja a világ minden baját és bűnét, elnyelje titkos mélységeiben s örökre eltemesse, legyőzze, megsemmisítse. Ez öröktől fogva hozzátartozott az Isten gondolataihoz.
Kicsoda tárhatta volna fel az Istennek ezt a dicsőségét előttünk? Csak Az, aki maga olyan egyedülálló közösségben és ismeretségben volt az Örökkévalóval, - Jézus. Tőle kívánta az Atya ezt a szolgálatot. Ő érezte a lelke mögött úgy feszülni az örökkévalóság rejtett hatalmait, hogy odavethette magát eléjük áldozatul, hadd lépjenek be testén, mint eleven hídon át, a történelem világába. Ez az Ő küldetése volt. Legyen tehát meg. „Dicsőítsd meg magadat a te Fiadban”. Ennek az imádságnak a tüzében el kellett égnie életének, mint ahogy a szénpálca elemészti magát, hogy rajta vakító fénnyé gyulladjon a rejtve keringő titkos áram. „Az ember Fiának sokat kellett szenvednie.
Csak Ő tehette meg, aki az örökkévalóságból jött, s aki azért fel tudta fogni az onnan hangzó csodás üzenetet, hogy lefordítsa azt a mi nyelvünkre. A Szentek Szentjében forgolódik Ő itt, amint világellentéteket kiengesztelő szenvedéseivel Atyja dicsőségét szolgálja, - nincs égen sem földön, ki részt kérhetne ez egészen egyedülálló főpapi szolgálatból. Mi csak utána nézünk ámuló tekintettel, elfogódott szívvel, míg egyszercsak meghasad a kárpit tetőtől mind tövéig, előttünk is megnyílik az imádat útja a Dicsőség színe elé, s akkor felzeng a hálaének szívünkből Annak magasztalására, aki által lett nekünk ez a kegyelem.
***
De akár akkor, amikor még gyenge, bukdácsoló léptekkel megoszthattuk útját, akár itt, ahol már elmaradtunk az Ő megközelíthetetlen egyedülvalósága mögött, - nincs-e mindig ugyanazzal a csodálatos hatással reánk? Amint kizendül az Ő életéből a nagy „Kell!”, nem támad-e annak visszhangja mibennünk is? Látva Őt, amint engedelmes készséggel veti alá magát élete törvényének, a reá háruló kényszerűségnek, szükségességnek, kötelességnek, nem tör-e fel a mi életünk mélyéről is a magunk kategórikus imperativusza? Az által, hogy olyan rendületlen megjárta az Ő nehéz útját, nem nyert-e hatalmat felettünk, mellyel a nyomdokaiba parancsol bennünket? Akkor Ő nem térhetett ki a kereszt elől. Most mi nem térhetünk ki Őelőle!
*****
***

_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 04., vasárnap 17:48 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Lelki nagyothallás
2006. május 21. | Bandi bácsi üzenetei

Egyszer valakinek annyira tetszett, hogy szóböjtöt kell tartani, hogy öt óra hosszat magyarázta a párjának, mit mondott a pap: hogyan és mint kell fegyelmeznünk magunkat a beszédben. Egy béke-vasárnap után két drága barát, akik szívvel-lélekkel akarták a békét, hazafele az autóbuszon úgy összevesztek a béke értelmezésén, hogy talán azóta se beszélnek.

Elolvasásra: Mk 10,35-45.

A mai bibliai történetünkben Jézus azt mondja meg, hogy miért nem jött. Ebben az is benne van, hogy miért jött, kikhez jött.
Először is olyanokhoz jött, akik süketek a hallásra.
Úgy kezdődik az Ige, hogy Jézus bejelenti szenvedését, hogy majd elfogják, megostorozzák, arculköpik, megkínozzák, és meg fog halni. Ekkor hozzá lép Jakab és János, s azt kérik, hogy Jézus mellett a két főhely legyen az övéké. Világos? Jézus bejelenti, hogy meg fog halni, ők pedig valami kivételes helyet kérnek maguknak.
Különös lélektani dugó van a fülünkben, pontosabban a lelkünk mélyén, hogy csak azt halljuk meg, amit akarunk! A tudomány ezt nevezi kiválasztó odafigyelésnek. Kiszűrjük, ami nekünk kellemetlen. - Volt egy kedves, öreg takarítónőnk, egy kicsit nagyot hallott és mindig mosolyogtunk, mert ha azt mondtuk: - Drága Bözsi, egy kicsit jobban kellene a szőnyegeket kiporszívózni - akkor szemrebbenés nélkül ment el mellettünk, mintha meg se nyikkantunk volna. De ha akármilyen halkan azt mondtuk, hogy készítettünk egy kis karácsonyi csomagot neki, abban a pillanatban ott termett. - Hát ilyenek vagyunk mi is. Amit akarunk, meghalljuk; lelki nagyothallásunk van mindnyájunknak.
Ám nemcsak az érvényesülési vágy hajtotta Jakab és János az, aki lelkileg süket - a többi tanítvány is az! Amikor meghallják, hogy a Zebedeus-fiak kiváltságot kérnek Jézustól, nagyon megharagusznak a testvérpárra. Ez is mennyire emberi! Megharagudtak. Hát miért akar ez a kettő több lenni?! Ők se hallják a keresztet, ők is csak azt hallják, hogy az a kettő mit kér. És néhány nappal a keresztre feszítés előtt azon torzsalkodnak, hogy azok ketten nagyobbak, többek akarnak lenni, közelebb akarnak kerülni Jézushoz, előkelőbb helyre.
Így értem meg azt az ismerősömet, aki hívő ember lévén, nagyon sokat dolgozott, mások helyett is. Megtudta, hogy egy ünnepségen, amikor prémiumot is osztanak, őt külön meg fogják dicsérni és a külön munkáért X összeggel többet fog kapni, mint a többiek. Bement a főosztályvezetőhöz, és - a főnök ilyet még nemigen hallott - könyörögve kérte, hogy egy fillérrel se adjon többet:
- Nagyon szépen kérem ne tegye! Én most igazán jó viszonyban vagyok a munkatársaimmal. Úgy érzem, hogy mindenki szeret, elfogad, de ha most száz forinttal több jutalmat kapok náluk, vége az egésznek! Inkább száz forinttal adjon kevesebbet!
Időbe telt, míg a főosztályvezető megértette. Másképp intézte el az ügyeket, megmaradt a békesség. Igen, plusz száz forint és kész a neheztelés, a harag, a keserűség! Hát ilyenek vagyunk!
És mit tesz Jézus? Valószínűleg sóhajtott egyet és rájött, hogy újra és újra el kell mondania az isteni sorrendet. A tanítványoknak nem most mondja először. Halála előtt közvetlenül meg úgy érzi, hogy be is kell mutatnia a lábmosással.
Figyeljük újra az Igét, a Jézus-i rendet, amit nekünk kétezer év óta újra és újra nemcsak hallgatni, hanem meghallani kellene! Jézus odahívta őket és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtunk és nagyjaik hatalmaskodnak rajtunk. De ti köztetek nem ez a rend.” - Valami hallatlanul nagy és új rendre tanítja őket, a homo christianus rendjére: „hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenki rabszolgája.” És akkor megokolja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.”
Az evangéliumnak szinte minden oldala arról beszél, hogy keresztyén és tanítványi élet nincs szolgálat nélkül. Akkor mit akar itt mondani Jézus ezzel: én nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak? - Újra elmondja a nagy rendet és ez a nagy rend egy sajátos Jézus-i sorrend.
Mi ez a sorrend? Az, hogy nem tudunk valójában igazán, Jézus-i módon szolgálni, ha előbb nem fogadtuk el és be az Ő szolgálatát! Az Igéből! Például: ha nem fogadjuk be az úrasztalnál az Ő megtöretett testének és vérének szent jegyeit; ha nem fogadjuk el, hogy Ő előbb szolgáljon nekünk, amikor a lelkünk mélyén megszólal és mond valamit - akkor nem sokat ér a szolgálatunk.
Ha nincs Jézus-i töltet; ha előbb a Jézus-i sorrendet nem vesszük halálos komolyan: hogy hagytuk, hogy Ő szolgáljon, hagytuk, hogy megmossa a lábunkat, a szívünket, a lelkünket, Igéjével, Szentlelkével, hogy mertünk csöndben maradni és hagyni, hogy Ő beszéljen a lelkünkkel - ha ez nem előzi meg a szolgálatunkat, akkor annak nem lesz Krisztus-i töltése, nem lesz Szentlélek töltése, nem lesz evangéliumi töltése, csak az én töltésem lesz és az nem sokat ér!
Azért csodálkozunk sokszor, hogy jót akarunk, megtesszük ezt meg azt - és mi az eredmény? Nincs semmi. Hát persze! Ember szolgál embernek, valamit próbálgat, fanyalogva, legfeljebb a másik lekötelezettnek érzi magát, hogyan lehetne ezt viszonozni. De ha a Jézus-i sorrend megvan, hogy előbb Ő, akkor egészen mássá válik az a szolgálat.
„Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak.” Mintha Jézus azt mondaná, hogy előbb én szolgálok, aztán majd mehettek szolgálni. Majd küld Ő bennünket szolgálatba!

Kedves Atyánk! Köszönjük, hogy újra és újra várhatjuk azt, Aki már eljött és újra eljön, ha befogadjuk. A Világ Világossága be akar világítani az életünkbe, a legmélyebb rétegekbe, lelkünk legsötétebb zugába is.
Köszönjük Urunk, hogy merhetünk tanítványaid lenni, mert ilyen tanítványaid voltak és Te mégsem zavartad el őket. Olyanok, akik csak azt hallották meg, amit akartak, akik mindig nagyobb emberek akartak lenni, sőt még uralkodni is akartak.
Bocsásd meg, hogy újra és újra el kell mondanod nekünk, hogy más a rend mi közöttünk és mi még ezt se nagyon értjük. Állj mellénk, Urunk, és segíts, hogy egyszer mégis megértsük. Ámen.
Gyökössy Endre


Vissza a tetejére
 Profil  
 

HozzászólásElküldve: 2007. nov. 06., kedd 19:52 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 05., csütörtök 20:20
Hozzászólások: 3994
Fülöp szolgálat
2006. január 25. | Bandi bácsi üzenetei

Küldetés. Keresztény körökben gyakran emlegetett, még gyakrabban félreértett fogalom. Amikor küldetésről beszélünk, legtöbben a nagy misszionáriusokra gondolunk, akik ezreknek, vagy tízezreknek prédikálnak. De ki fog Jézusról beszélni a rokonoknak, szomszédoknak vagy éppen a hontalanoknak? Miért gondoljuk mindannyian azt, hogy a lelki életben vannak alacsonyabb és magasabb rendű szolgálatok?
Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: „Kelj fel, menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető, amely néptelen.” Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki a kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt fent Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve olvasta Ézsaiás prófétát. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” (ApCsel 8,26-39)
Az ötvenes években, a személyi kultusz idején hazánkban még a szót se igen lehetett kimondani, hogy evangelizáció. Sokan úgy gondoltuk, hogy az ajtó becsapódott, valami lezárult. Ám akkor Isten megnyitotta azt a másik ajtót, amiről azt mondja a Jelenések Könyvében: „Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” (3,8). Ez volt az „egyszemélyes szolgálat”, a Fülöp-szolgálat, amikor nem háztetőkről hirdettük az Igét a tömegeknek, hanem egy ember egy embernek. Azután az egy ember megint egy embernek - és szentséges szent láncreakcióval megindult valami. Lassúbb szolgálat ez, de hadd merjem hozzátenni: mintha eredményesebb lenne.
Én magam 1952-ben a betegágyon, egy nagyon súlyos műtét után, éppen csak túlélve a halálomat, hálát adva Istennek a visszakapott életemért, kaptam ezt az Igét, Fülöp történetét. Ezért nagyon kedves nekem. Akkor aláhúztam a Bibliámban: „Menj oda és csatlakozz!” És 52-ben erre a parancsra vállaltam az „odamenő” - lelkigondozást, ezt az egyszemélyes Fülöp-szolgálatot.
Fülöp nem volt különösen ismert ember. Diakónus volt, azaz a szeretet-szolgálatban vett részt: megterítette az úr asztalát, özvegyeket és árvákat istápolt. Hét diakónust választottak az apostolok, hogy legyenek segítségükre. Fülöp egy volt ezek közül.
Egyszer ez a Fülöp valamiképpen - titokzatos dolog ez - lelke, lénye mélyén hallotta Isten Szentlelkétől, hogy menjen el Samáriából a Gázai útra, ami Jeruzsálembe vezet, mert ott valakit meg kell szólítania. És Fülöp elindul. Nagy út az. Tiszteletreméltó dolog, hogy valaki egy belső-felső hangnak engedelmeskedve elindul, megtesz, ki tudja, hány kilométert, odaáll az útra és tudja, hogy az a Lélek, Aki őt erre biztatta, majd megmondja, mit kell cselekednie.
Nem olyan könnyű megszólítani egy idegen embert! Fülöp azért tudta a hintóján arra menő etióp főembert megszólítani, mert őt előbb Isten Szentlelke szólította meg.
De ki volt ez az idegen ember? Valami Isten után vágyakozó etióp kincstárnok. A régészek meg a kortörténészek azt mondják, hogy abban az időben egy afrikai királynőnek nem lehetett más az udvari főkincstárosa, csak eunuch, egy megférfiatlanított férfi, tehát nyilván lélekben is sérült. Nem volt könnyű az élete. Valahol hallotta, hogy van egy különös Isten, aki nem bálványisten, hanem Lélekisten és ő vágyott erről, Istenről valamit hallani. Anyagilag megtehette, nagy úr volt. Hintóján elindult Jeruzsálembe és ott, mondjuk a nagytemplom iratterjesztésében, vett egy tekercset. Nyilván ó-testamentumot, egy Ézsaiás-tekercset.
Ült a hintójában, olvasta Isten Igéjét és egyszer csak látja, hogy az út szélén, talán egy pálmafának dőlve, álldogál valaki. Az a valaki Fülöp volt, aki Isten Lelkétől ihletve úgy érezte, ezért kellett neki odamenni. Fölszólt a hintóra, hogy „Érted-e, amit olvasol?”
Az etióp nem sértődik meg. Gondoljunk arra, ha valaki ránk szólna a villamoson mellettünk, a kezünkben lévő könyvre mutatva, hogy „Mondja, kérem, érti maga, amit olvas?” - Azt hiszem, odakapnánk a fejünket, és azt felelnénk: „Mi köze hozzá, vagy miért kukucskál bele a könyvembe?” - Tehát egyáltalán nem olyan nyitott szívvel és lélekkel fogadnánk megszólíttatásunkat, mint ahogyan tette ezt az etióp ember.
Fülöp nem azt kérdezte, hogy „Na, hova, hova, Etiópiába? Sose jártam Etiópiában, szép ország az?” - Szép mai kérdéseket lehetett volna feltenni: „Milyen emberek lakják; melyik városba megy; hegyes vidék-e?” - Ugye, ilyen sablonosokat kérdezünk? Ilyen bájcsevegés a beszédünk.
Isten Szentlelke mindig a lényeget kérdezi. Fülöp úgy érdeklődött, hogy az nem volt bántó. Az Igét, a lényeget kérdezte. Isten Szentlelke ad egy finom hallást, segít a tapintatos fogalmazásban: tudjak úgy kérdezni, hogy a másik ne tudjon mást mondani:
„Hát hogyan érteném? Segíts, magyarázd meg, mondd meg, miről van szó?” Az a főember valóban örült neki, hogy végre beszélhet valakivel. Megkérte a diakónust, hogy üljön mellé és beszéljen. És mivel a Szentlélek „intézi” a dolgokat: nem bájcsevegés van, hanem Fülöp Jézust hirdeti. Isten Szentlelke mindig Jézusról beszél.
Nagyon árva lett a XX. század embere. Pedig van már mit ennünk, van pénzünk, lakásunk. Mi nincs nekünk? Emberünk nincs. Akit meg lehet kérdezni, aki odaül mellénk, aki nemcsak feleslegesen fűzi a szót, hanem megkérdezi: „Értetted, miről volt szó? Meghallottad Jézus szavát?”
Odaült mellé. Bennünket mindig fenyeget az a kísértés, hogy valakinek fölibe kerekedjünk, hogy mi legyünk a nagyokosok, a bölcsek. Majd én megmagyarázom! Oh, te kis bugyuta, hát honnan is tudhatnád, hogy miről szól az Ézsaiás-tekercs! Ám Fülöpben semmi „rámenősség”, semmi agresszió nincsen. Nem akar tudásával kérkedni. Ő „csak” hirdeti Jézust.
Hosszú utat tehettek meg - egyszer kikerestem térképen -, van egy kis erecske ott, valahol az etióp határon, és a főember megkérte Fülöpöt: - Keresztelj meg! mi az akadálya, hogy megkeresztelj? - Nem Fülöp tukmálja rá a szentséget, hanem a főember önként, magától szeretne Jézus Krisztus követője lenni. - Régi hagyomány azt tartja, hogy ő lett az első keresztyén Etiópiában, ő alapította meg a kopt egyházat.
A kereszteléssel kapcsolatban Fülöpnek egy feltétele van: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet”. Az pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia”. Ennél csodálatosabb (és rövidebb) hitvallás nincs: Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia! Az úrasztalnál sem kérdez Ő mást: „Szeretsz-e engem, hiszed, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás? Akkor jöjj ide!”
Sok ember azért nem élte még át a Szentlélekkel való telítettséget, mert annyira tele van valamivel, hogy már nem fér bele más. Úgy menjünk Hozzá, hogy „Uram, vedd el most azt - ugye tudod, hogy mit? Nem is fogalmazom meg, Te úgyis tudod, mit kell tőlem elvenni: vedd el, vedd ki belőlem, és add helyette a Szentlelkedet, hogy meghalljam azt is, amit füllel nem lehet, megértsem azt is, amit ésszel nem, csak szívvel lehet megérezni; add nekem a Te Szentlelkedet!”
Utána köszönd meg és menj békével, mert bizony megígérte, hogy aki hittel kér, az kap, és pecsétünk is van erre: a Szentlélek maga. „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21-22)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imre : A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. márc. 02., vasárnap 21:43 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Miután eljött a szeretet

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birto¬kában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen bennem: semmi vagyok." (lKor 13,1-2)

G. Panini: Krisztus története című világhírű könyvében a Jézus születése előtti időt így határozza meg: „Mielőtt a szeretet jött". Ezzel arra utal, hogy a Jézus eljövetele előtti világ nem ismerte a szeretetet, legalábbis abban a formájában, ahogyan azt Jézus felmutatta. Ebből az következik, ha a Krisztus előtti időre azt mondjuk, hogy „mielőtt eljött a szeretet", akkor a Krisztus utáni időre azt kell mondanunk, hogy „miután eljött a szeretet".
De megváltozott-e a világ, miután Jézusban eljött az igazi szeretet ebbe a világba? Válaszul elég felidéznünk, hogy ezt az esztendőt is úgy kezdtük el, hogy folytatódnak benne a különböző háborúk, öldöklések, terrorcselekmények és egyéb szörnyűségek, amelyek abban az őskorban kezdődtek, amikor két testvér közül az egyik meggyilkolta a másikat.

1. Mert a világ még mindig nem fogadta be Jézust. Igaz, a világgal szemben a keresztyénség volna az a kisebbség, amely igenis befogadta Jézust. De ha őszinték akarunk lenni, akkor meg kell vallanunk, hogy reánk sem igen jellemző a szeretet, mi sem tudunk igazán szeretni. Beszélni annál inkább. De szép szavainktól messzire elmarad az életünk. S hogy félreértés ne essék, szeretném hangsúlyozni, hogy most Jézus szeretetéről beszélünk, nem pedig a mi szívbéli érzelmeinkről és ellágyulásainkról, vagy éppen testi szerelmeinkről. „Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást" - mondotta Jézus. (Jn 13,34) Az igazi szeretet az, ahogyan ő szeretett. Viszont éppen ez az, amit nem tudunk: úgy szeretni, ahogyan ő szeretett.

2. Úgy gondolom, hogy három oka is van ennek. Először az, hogy nem hiszünk a szeretet erejében és győzelmében. Úgy tapasztaljuk, hogy a világban farkastörvények uralkodnak.Az erőszakosoké a siker és a gátlástalanok érnek célba. Úgy érezzük, hogy egy ilyen kemény és kegyetlen világban a szeretet csak hátrányt és gyengeséget jelent. Aki szeret, azt kihasználják, eltapossák. Hát ezért nem merünk szeretni, hanem inkább alkalmazkodunk a világ szelleméhez. Hiszen „nekünk is meg kell élni", mi is boldogok szeretnénk lenni. Másodszor azért nem tudunk szeretni, mert alkalmatlanok, képtelenek vagyunk rá. Nem egyezik természetünkkel. Már konfirmandus koromban megdöbbentett a Heidelbergi Káté 5. kérdésére adott válasza: Azért nem tudjuk megtartani Isten törvényét, mert természetünk szerint hajlandók vagyunk Isten és felebarátunk gyűlölésére. Súlyos szavak ezek. Valóban így volna? Sajnos, így van. Többek között az is igazolja, hogy nemcsak erőnk nincs a szeretethez, hanem kedvünk se. De, hogy itt se kerüljük el a félreértést: azt persze szeretjük, ha minket szeretnek. De most a mi szeretetünkről beszélünk. Harmadszor azért nem tudunk szeretni, mert a szeretetnek ára van. A szeretet sokba kerül. Mármint az a szeretet, amelyről szó van: a jézusi szeretet. 0 úgy szeretett, hogy életét adta értünk, s ha ó't követjük, akkor mi sem kerülhetjük el, hogy áldozatokat vállaljunk, néha életünk odaadását is. Szeretni annyi, mint adni. De ki az, aki kész adni és áldozni? Hiszen mindnyájan éppen az ellenkezőjére vágyunk: kapni és gazdagodni kívánunk.

3. Mindezek ellenére is érdemes feltennünk a kérdést: tényleg bölcs dolog ilyen meggondolások alapján feladni a szeretetet? Úgy tűnik, hogy minden a kíméletlen agresszivitás mellett szól és semmi a szeretet mellett. Alapigénk, a Szeretet Himnuszának kezdő versei azonban megállítanak bennünket. Szinte mellbe vágnak bennünket Pál apostol szavai: Ha szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. Szabadjon ezt most kissé profánul így lefordítanom mai nyelvünkre: Ember, értsd meg, hogy szeretet nélkül nulla vagy, és egy nagy nulla az egész életed is! Annál komolyabban kell vennünk Pál megállapítását, mivel előzőleg néhány dolgot sorol fel, amelyek a legmagasabb keresztyén értékek közé tartoznak: az imádságot, a prófétálást, a hitet, a bölcsességet. Azt akarja ezzel kifejezni, hogy nemcsak akkor vagyok senki és semmi, ha a világ módja szerint élek, hanem akkor is, ha ugyan fényes erényekkel dicsekedhetek, de szeretet nincs bennem.

4. Hogyan állíthatja ezt Pál? Úgy, hogy az élet és a szeretet nem választható el egymástól. Élni és szeretni egy és ugyanaz. Pontosan ezt mondja János apostol is, amikor ezt írja levelében: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti a testvérét, az halálban van." (1Jn 3,13-14) Erről a szeretetlenségből fakadó halálról sokszor beszél a Szentírás, s általában azt az erkölcsi és szellemi állapotot érti alatta, amelybe a bűneset következtében jutott az ember. Ezt az állapotot pedig azért nem lehet enyhébb kifejezéssel jellemezni, mint halállal, mert az ember szeretetre született, nélküle nem élet az élete. Az emberi életnek ezt a titkát egyre inkább kezdi megsejteni a mai ember. Minél inkább elhatalmasodik a közöny, a gyűlölet és az agresszió a világban, annál inkább.

5. Talán századok óta nem volt akkora esélye a keresztyénségnek arra, hogy hathatósan bizonyságot tegyen a világ előtt Krisztusról, mint éppen napjainkban. De csak annak a keresztyénségnek, amely komolyan veszi Mestere szavát: ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.
Ez azt jelenti, hogy először nekünk keresztyéneknek kell átmennünk a halálból az életre, a szeretetlenségből a szeretetre. Az evangelizáció alkalmával szüntelenül azt halljuk, hogy el kell fogadnunk Isten szeretetét, amely Krisztusban hajolt le hozzánk megváltásunkra és üdvösségünkre. Valóban ez az evangélium. De félre érti az evangéliumot, aki Isten szeretetét csak befogadni tudja, de továbbítani nem akarja. Hiszen ezzel megváltoztatja, meghamisítja az isteni szeretet természetét, amelynek éppen az a legfőbb tulajdonsága, hogy nem önmaga, hanem a másik a célja, nem a maga javát keresi, hanem a másikét. Jézus első nagy csodáját a kánai mennyegzőben vitte véghez, amikor a vizet borrá változtatta. A keresztyénség viszont az isteni szeretet édes borát változtatja vízzé, amikor úgy fogadja el, hogy csak a bűnbocsánat és az örök élet ajándékát ragadja meg benne. A végtelen isteni önzetlenséget így változtatjuk ismét csak véges emberi önzéssé. Ez a keresztyénség nyomorúsága.

6. Van azonban lehetősége és módja annak, hogy elkerüljük ezt a
„borhamisítást". Ez pedig abban áll, hogy ne csak a bűnbocsánat ajándékát fogadjuk el Jézus váltságában, hanem a Szentlélek ajándékát is. Az ortodox keresztyénség nagy pompával ünnepli meg a január első vasárnapi Vízkereszt napját is Jézus megkeresztelkedésének emlékére. Akkor pedig Keresztelő János így szólt: „Én vízzel kereszteltelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog keresztelni". Erre van szükségünk. Mert Isten szeretetét nemcsak igazán elfogadni, hanem továbbsugározni is csak úgy tudjuk, ha megtelünk Szentlélekkel, a Szeretet Lelkével. Imádkozzunk hát érte szüntelenül.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

SzabÓ Imre A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. márc. 21., péntek 12:10 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Mit ér az Isten az embernek és mit ér az ember Istennek?

, Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskariótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: "Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?" Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki." (Mt 26,14-15) „Mikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket: az egyiket jobb, a másikat a bal keze felől." (Lk 23,33)

A megfeszített Jézus csak néhány szót mondott a kereszt rettenetes kínjai között. Amit azonban Ő nem mondott el szavakban, azt némán is hangosan kiáltja és prédikálja a Kereszt. Éppen ezért nemcsak a fülünket, de az eszünket is jó kinyitnunk a kereszt előtt - ahogy az énekünk is mondja: „Jer lássuk az Úr keresztjét."

Miről beszél a Kereszt? Erről szeretnék szólni ezen a nagypénteken. Számomra az a legmegrázóbb, hogy a Kereszt leleplezte az embert, de ugyanakkor leleplezte az Istent is. Megmutatta, hogy mit ér az Isten az embernek, és mit ér az ember Istennek.

Lássuk először az elsőt, azután a másodikat.

1. Mit ér az Isten az embernek?

Akár a múltba tekintünk, akár a jelent nézzük, azt kell mondanunk, hogy emberek óriási többsége sohasem viseltetett valami barátságosan Isten iránt. Mindig csak egy törpe kisebbség hitt komolyabban Istenben. A világ nagyobbik része ma is pogány.
De még az istenhívő kisebbik részről sem mondhatunk igazán sok jót. A vallásos emberek között is mennyi a képmutató, a kételkedő, az engedetlen! Az egyház nagy tömegeinek a keresztyénsége nem áll másból, minthogy be vannak jegyezve az anyakönyvbe.
Ézsaiás prófétán keresztül egyszer így szólt Isten szövetségi népéhez: „...Csak bűneiddel terheltél, vétkeiddel fárasztál engemet." (Ézs 43,24) - Újszövetségi népéhez pedig már az apostoli korban is így kellett szólnia: „...mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból." (Jel 3,16)
Megállapíthatjuk tehát: túl enyhe kifejezés az, hogy Isten és az ember viszonya sosem volt barátságos, sokkal inkábbb hidegnek és rossznak kell azt mondanunk.


Az idők folyamán azonban mégsem mutatkozott meg teljesen világosan, hogy mi van az ember szívében az Isten iránt. Ennek pedig egyszerűen abban a különbségben van a magyarázata, amely fennáll Isten és az ember között. Isten lélek, az ember test, Isten az égben lakozik, az ember a földön. Isten mindenható, az ember gyenge.
Ez a helyzet azonban Jézus eljövetelével megváltozott. Jézusban Isten öltött emberi testet magára. Ahogy a Filippi levélben olvassuk: „Önmagát megüresíté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonló lévén." (Fil 2,7) Ily módon Isten kiszolgáltatta magát nekünk Jézusban. Az emberré lett Istennel ugyanazt megtehette az ember, amit bármely más emberrel megtehetett.
S hogy mire képes, azt csakhamar meg is mutatta az ember. Jézus három évig munkálkodott nyilvánosan. Minden szavával, gyógyításával és csodájával egyetlen célja az volt, hogy nyilvánvalóvá tegye Isten szeretetét. S mily különös: minél inkább megjelenítette magában az Atyát, annál dühödtebben fordultak ellene. Végül nagypénteken leplezetlenül kimutatták, mi van az ember szívében Isten iránt. Mihelyt kezükkel megragadhatták, durván és kegyetlenül meggyilkolták.
A nagypénteki szereplők között az áruló tanítvány, Júdás alakja vált leginkább a megvetés tárgyává. Méltán, hiszen 30 ezüstpénzért adta el mesterét. Neki ennyit ért, egy rabszolga árát. De mit kaptak azok, akik elítélték, megköpdösték és kigúnyolták? Ők még annyit sem kaptak ezért, mint Júdás.

Ne ítélkezzünk azonban Júdás és a nagypénteki emberek felett. Inkább tegyük fel a kérdést: Mit ér nekünk Jézus? Igen kellemetlen kérdés ez, jól tudom. De mikor tegyük fel, ha nem Nagypénteken? Ha komolyan elgondolkozunk rajta, akkor mély alázattal és szégyenkezéssel kell meghajtanunk a fejünket a kereszt előtt. Mert sem áldozatkészségünk, sem buzgóságunk nem bizonyítja, hogy nekünk többet érne Isten, mint azoknak az embereknek. Olcsóbb vallást, mint a mi keresztyénségünk, el sem lehet képzelni. Miközben mindent elvárunk Istentől, aközben egy istentiszteletre szánt órát, vagy néhány fillérnyi adományt is oly nehéz kiizzadni magunkból.
Miért is van ez így? Bármit mondunk is, nem tudunk elfogadható magyarázatot adni erre a kérdésre. Az emberi szív ősi titka előtt állunk itt, amelyben az első Isten elleni lázadás is megfogant. Ádám istenellenességét hordozzuk magunkban azóta is, amelyet azonban sem akkor, sem most nem lehet igazolni semmivel, hacsak nem azzal, hogy az ember maga akar isten lenni. Ezért is válik istengyilkossá.

2. Ezek után lássuk a Kereszt második leleplezését: Mit ér az ember Istennek?


Ha szomorú az első, annál fénylőbb a Keresztnek ez a második üzenete. Ugyanis azt láthatjuk meg, hogy ha nekünk semmit sem ér az Isten, annál többet érünk mi neki. Péter apostol igéje szerint nem ezüstön vagy aranyon, hanem a Krisztus drága vérén váltott meg bennünket Isten atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből. (lPét 1,18)
Nem ez volt az első eset, amikor Isten kinyilvánította az ember iránti szeretetét. A történelem minden lapja arról tanúskodik, hogy ha az ember el is hagyta Istent, Isten nem hagyta el az embert. Ha az ember nem is törődött Istennel, Isten akkor sem vonta meg tőle gondviselő kegyelmét. Ahogyan az ma is történik: mennyei Atyánk felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. (Mt 5,45)
De Isten soha nem bizonyította be ember iránti szeretetét olyan hatalmas mértékben, mint Nagypénteken, amikor a legdrágábbat, az ő egyszülött Fiát adta értünk áldozatul a Keresztfán azért, hogy mi bűnbocsánatot nyerhessünk. Ki hallott olyanról, hogy a bűnös helyett a sértett bűnhődjön? Ahogy nagypénteki énekünk is mondja: „Meghal a jó, ki hűség volt s alázat, Az él, aki Isten hántására lázadt. A vétkes ember sértetlen, s bilincsben ott áll az Isten." (340. é.)

Mindez nem jelent kevesebbet, mint hogy Isten a legmagasabbra és a legnagyobbra értékelt bennünket. „Ne féljetek azért, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok" - mondotta Jézus. (Mt 10,31) De hogy ilyen drágák vagyunk, - ki képes igazán felfogni és elhinni?
Látva a Keresztnek ezt a csodáját, lehet-e érzéketlennek maradni Isten szeretetével szemben? Nem azt kell-e mondanunk teljes szívünkből: Uram, ha Te ilyen nagyra becsülsz engem, akkor Te sem érhetsz kevesebbet számomra, minthogy neked adjam egész életemet.

Lehet-e segíteni azon az emberen, akinek a szíve még a kereszt alatt sem törik össze?

Mindenesetre tudnunk kell, hogy a kereszt az Isten utolsó szava az emberhez.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imre : A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. márc. 24., hétfő 14:10 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
A felebarát


Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte:„Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?"Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." (Lk 10,25-27)

A keresztyénség olyan, mint a kétszárnyú madár. Nem véletlen, hogy a hívő élet erejét adó Szentlélek bibliai jelképe a Galamb. A keresztyén élet egyik szárnya: az istenszeretet. A másik szárnya: az emberszeretet. Ahogy a nagy parancsolat is mondja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet ... és szeresd felebarátodat, mint magadat."

Jól tudta ezt az a törvénytudó is, aki azzal a kérdéssel fordult Jézushoz, hogy mit kell cselekednie, hogy az örök életet elnyerje. Csakhogy Istent szeretni könnyű, embert szeretni nehéz, nagyon nehéz. Ezért, amikor Jézus a törvényre utalt, akkor egy újabb kérdést tett fel: „De ki az én felebarátom?" Lukács evangélista itt külön is megjegyzi, hogy ezzel a kérdéssel a törvénytudó „igazolni akarta magát". Magyarul: kibúvót keresett.

Megvallhatjuk őszintén, hogy a kibúvók keresése a mi életünkben sem ismeretlen dolog. Az Isten iránti szeretetünket még valahogy ki tudjuk fejezni, legalábbis kegyességi formákban, vagyis imádságban, éneklésben, az istentiszteleti liturgiában való részvételben. Emberszeretetünkkel viszont újra és újra csődbe jutunk. Ismertem valakit, aki miközben ezt mind végigcsinálta, aközben semmiféle szorosabb közösség gyakorlására nem volt hajlandó keresztyén testvéreivel. Azt szokta mondogatni, hogy csak Krisztus van, keresztyénség nincs. Tulajdonképpen neki is az volt a kérdése, mint az írástudónak: Ki az én felebarátom? - és erre saját maga így válaszolt: senki. Mert azt tapasztalta, hogy a keresztyén testvérektől sem várhat el semmit az ember, azokban is csalódni kell. Sajnos ebben sok igazság van.

Jézus azonban tökéletesen megfordította ezt a kérdést. Úgy mondja el az irgalmas samaritánus történetét, hogy közben kiderül: nem az a fontos, hogy én találok-e egy igazi felebarátot magamnak, hanem az, hogy én tudok-e felebarátja lenni valakinek. Tehát nem az a nagy kérdés, hogy ki a felebarát, hanem az, hogy én felebarát vagyok-e?

A történet során aztán az is szépen kiderül, hogy mit jelent igazán felebarátnak lenni? Úgy is mondhatjuk, milyen az igazi testvér-ember? Kísérjük hát végig lépésről-lépésre a történetet, hiszen keresz-tyénségünk lényegéről van szó. Emlékezzünk, mit is mond János apostol: „Havalaki azt mondja: „Szeretem Istent", a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is." (1.Jn 4,20)

1. Ha felebarát vagyok, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy kicsoda az a másik ember, akit szeretnem kell és akin segítenem kell.
Legalábbis Jézus óta, aki így tanított: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket." Ha Isten gyermekei kívánunk lenni,
akkor a mi szeretetünkben sem lehet semmiféle kirekesztés,diszkrimináció -ahogy ma mondják-, miként a mennyei Atyánk is felhozza napját gonoszokra és jókra, és erőt ad igazaknak és hamisaknak. A további szavaival pedig Jézus egyenesen kigúnyolja azokat, akik csak azokat szeretik, akik őket szeretik. (Mt 5,43-48/
Az irgalmas samaritánus történetének éppen az az éle, hogy itt olyan ember cselekszik jót, akit a kirabolt utas és a mellette szívtelenül továbbmenő pap és lévita is ellenségnek tekintettek, ő azonban nem viszonozza a zsidók samaritánusok elleni megvetését, hanem nagylelkűen felebaráthoz illő módon jár el.

2. Az igazi felebarátnak van szeme, meglátja a bajbajutott embert. A történet szerint a pap és a lévita is meglátta a félholtra vert embert, de elkerülték, azaz nem akarták meglátni. Van erre egy jó magyar kifejezés: keresztülnézni valakin. Ott van előttem, nézem, de nem látom, mert csak a szememmel nézem és nem a szívemmel is. Jézus még a fügefa lombjaival eltakart Zákeust is meglátta, mert megérezte szívében, hogy ez az ember segítségére szorul. Nincs nagyobb dicséret, mint amikor hívő emberről azt mondja valaki: azonnal észrevette, hogy valami bajom van, pedig nem is szóltam neki.

3. A felebarátot továbbá az jellemzi, hogy keze is van a segítséghez. Amikor az irgalmas samaritánus borral és olajjal kimosta a megtámadt ember sebeit, akkor olyan szakszerűen cselekszik, mintha kitanulta volna az elsősegélynyújtási tanfolyamot. Aki viszont nem tud, illetve nem akar segíteni, az mindig olyasfélével szokott mentegetőzni, hogy „nem ért a dologhoz", meg hogy „megfelelő eszköz
nem áll rendelkezésére" stb. A felebaráti szeretet mindig leleményes, ügyes és talpraesett. A felebarát kezében mindig ott az áldás.

4. Azt is meg kell látnunk ebben a történetben, hogy az igazi felebarátnak mindig van ideje. Sőt, ezt a tényt külön ki is kell
emelnünk, mert talán éppen ez az, amire legtöbbször hivatkozik az
ember, amikor nem akaródzik neki felebarátnak lenni. Nincs időm,
nincs időm. A papnak és a lévitának sincs ideje arra, hogy megálljanak. Némely igemagyarázók azt mondják, hogy az istentisztelet
körüli szolgálatokra siettek éppen Jeruzsálembe. Lehetséges, hogy
tényleg így volt. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy ma is sokszor
előfordul, hogy valakit a kegyesség szabályai akadályoznak meg
abban, hogy kegyesen cselekedjék.
A samaritánusnak is meg lehetett a maga dolga, de lám nemcsak arra van ideje, hogy bekötözze a szerencsétlen ember sebeit, hanem még arra is, hogy a saját szamarára téve elvigye a vendégfogadóba. (Miközben neki gyalog kellett menni.) Sőt még ennél is többre telik neki: még ott a vendégfogadóban is ápolta a sebesültet. És ami számomra egyenesen bámulatos, másnapig ott maradt vele. Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent igazán Jézus igéje: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük" (Lk 6,31) - akkor olvassuk el az irgalmas samaritánus történetének ezt a részletét újra és újra. Nincs ennél szemléltetőbb példa.

5. Az igazi felebarát jellemvonásaihoz hozzátartozik még az is,
hogy zsebei is vannak szeretetének finanszírozásához. Az irgalmas
samaritánus „elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mond
ta neki: „Viselj rá gondot, s ha valamit még ráköltesz, amikor
visszatérek, megadom neked." A szeretet nem olcsó dolog. A szeretet
luxus. Szeretni annyi, mint áldozni. Aki képtelen az áldozatra, abból
sosem lesz felebarát.
Mikor Jézus végigmondta a történetet, megkérdezte a törvénytudót: „Mit gondolsz, a három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Erre nem lehet másként felelni, mint ahogy a törvénytudó is felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Erre Jézus ezt mondta neki - és mondja nekünk - Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj! Ezzel befejeződik a történet a Lukács evangéliumában, de nem fejeződik be a szívünkben. Mert sokszor éppen itt a végén szólal meg bennünk a kétség: És ki fog velem így cselekedni?

Nos, tudd meg, hogy lesz, sőt már van is, aki így cselekedett veled: Jézus Krisztus. Nem kevesebbet, mint egész életét adta érted. Nyugodtan és bátran lehetsz igazi felebarát, mert neked Jézusban mindenkinél nagyobb felebarátod van. Tulajdonképpen ő az az irgalmas samaritánus, akiről ebben a történetben szó van.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imre : A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. márc. 30., vasárnap 13:19 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
Az aratnivaló

„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Akkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába," (Mt 9,36-38/


Nem nehéz elképzelnünk azt a jelenetet, amelyet itt leír Máté evangélista. Nyomorult emberek tömege gyűlik össze, akiket a nélkülözés, betegség, elesettség, sérelem, és ezer más baj hozott Jézushoz.
Ő pedig látva ezt a szánalmas sokaságot, így szólt tanítványaihoz: „az aratnivaló sok, a munkás kevés". Miért használta Jézus ezt a képes kifejezést: aratnivaló? Az aratnivaló az, ami megérett. Tehát nyilván azért, mert ez a tömeg megérett valamire. Mire? A kegyelemre. Az Ő megváltó munkája számára, arra az isteni szeretetre, amelyet ő hozott a világba.
Az evangéliumokat olvasva láthatjuk, hogy mily csodálatos gyógyulást és szabadulást jelentett sok ember számára Jézusnak ez a megváltó szeretete. De találkozunk olyan esetekkel is, amikor - hogy úgy mondjam: hatékonytalan maradt az Ő hatalmas ereje..És ez később, az egyháztörténelem során egészen a mai napig így van. Hirdettetik az evangélium, s egyik helyen hatalmas ébredés támad, az emberek megtérnek és meggyógyulnak, a másik helyen pedig ugyanerre az evangéliumra még a fűszál sem rezdül meg, az emberek megmaradnak bűneikben és hitetlenségükben. Mi ennek a magyarázata? Mi az evangélium hatékonyságának, illetve hatékonytalanságának a titka?
Vannak, akik az isteni kiválasztás, a predestináció mélységes titkaiban keresik erre a kérdésre a választ. De mi most ne szálljunk ilyen mélyre. Maradjunk meg csak Jézus szavainál, az aratnivaló képénél. Eszerint arról van szó, hogy vannak emberek, akik megértek a kegyelemre, és vannak emberek, akik nem értek meg a kegyelemre. Éppen nemrég olvastam egy könyvet, amelyben a következő kifejezéssel találkoztam: Vannak nem megváltható emberek. Azok is maradnak, vagy megérnek rá? És én? Megértem már a kegyelemre? Arra, hogy tényleg a kegyelemből és kegyelem szerint éljek? Egyáltalán mit jelent az, hogy érettnek lenni a kegyelemre?

Ezekről a kérdésekről szeretnék most szólni, s hogy ezek milyen fontos kérdések, elég csak arra gondolnunk, hogy Isten erős Isten, de nem erőszakos Isten. Nem állít falhoz bennünket és nem mondja: add meg magad, hanem sokkal inkább érlelget bennünket, mint a napfény a kalászban rejtőző magot vagy színesedő gyümölcsöt.
Hat pontban foglalom össze, mit jelent érlelődni, illetve éretté válni a kegyelemre.
1. Meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk életünk igazi valóságát, mert nem ismerjük igazán sem magunkat, sem életünk realitását. Általában igen elégedetlenek vagyunk sorsunkkal, és igen elégedettek önmagunkkal. Tele vagyunk problémákkal, feszültségekkel, sérelmekkel, talán komolyabb bajokkal vagy éppen testi gyengeség, betegség is terhel bennünket. Valahogy mégis mindezt „normálisnak" tekintjük, abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy csak átmeneti állapotról van szó, rendbe jön minden. Pedig sokkal nagyobb a baj, mintsem gondolnánk, mert ezek a dolgok csak tüneti jelenségek, amelyek azt jelzik, hogy az életünk, mint egy kormányos nélküli hajó, csak hányódik ide-oda, meghatározott cél és értelem nélkül. Amikor erre rádöbbenünk és ki tudjuk mondani: elveszett élet az én életem, akkor kezdjük felismerni életünk valóságát. Az ige ezt így fejezi ki: Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. (Jel 3,1)
2. Életünk realitása mellett önmagunkat is igazán meg kell ismernünk ahhoz, hogy megérjünk a kegyelemre. Ősi szokásunk -Ádám és Éva óta -, hogy minden nyomorúságunkért másokra hárítjuk a felelősséget, s ahogy Jézus is mondja: mások szemében hamarabb észrevesszük a gerendát, mint magunkéban a szálkát. (Mt 7,3)
De megtörténhet, meg kell történnie, hogy egyszer mégiscsak magába száll az ember, mint ahogy Dávid tette, amikor a prófétai intésre ilyen bűnvallás fakadt fel szívéből: „Könyörülj rajtam én Istenem ...mert ismerem az én bűneimet ...egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt..." (Zsolt 51) Semmi sem visz közelebb a kegyelemhez, mint a bűnbánat, és semmi sem visz távolabb, mint önigazságunk.
3. Azt mondják, hogy egyetlen teremtmény sem bír el annyit, mint az ember. Csakugyan fantasztikus az, hogy a bűnöknek és bajoknak micsoda rettenetes súlyát képes sokszor elhordozni az ember. Igaz,
vannak olyanok is, akik nem bírják el ezt a terhet és eldobják az
életet maguktól. De a többség beletörődik sorsába. A kegyelemre
azonban nem beletörődéssel érik meg az ember, hanem azzal a szent
lázadással, hogy változtatni akar az életén. Egy tisztább és boldogabb
élet erőteljes vágya nélkülözhetetlen a kegyelem elnyeréséhez.

4. Csak az a baj, hogy legtöbb esetben az ember nem mindjárt a
kegyelmet keresi, hanem a maga erejéből akar változtatni az életén.
Azt hisszük, hogy csak akarnunk kell, s egyik napról a másikra
minden megváltozik, mert hiszen eddig is azért volt úgy, ahogy volt,
mert mi akartuk, hogy úgy legyen. De el kell jönni annak a napnak,
amikor rádöbbenünk arra, hogy semmit sem vagyunk képesek meg
változtatni, s nem azért volt úgy, mert úgy akartuk, hanem azért,
mert rabjai voltunk a bűnnek és az erőtlenségnek.
Ennek a keserű felfedezésnek ki kell terjednie azokra a filozófiai, vallási és tudományos rendszerekre is, amelyektől esetleg megoldást reméltünk, és persze az olyan emberekre is, akik tudományában és erejében bizakodtunk. Ahhoz, hogy éretté váljunk a kegyelemre, ahhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a kiábrándulás és csalódás is.
5. De éppen a csalódást használhatja ki Isten Szentlelke legjobban arra, hogy Jézus felé fordítsa a tekintetünket és arra indítson, hogy hozzá menjünk. Ez az a kritikus idő, amikor minden eldől: életünk csődje vagy Jézushoz visz, vagy a további romlásba és pusztulásba. Mert vagy kegyelemre és üdvösségre érik meg az ember, vagy ítéletre és kárhozatra. A Jézushoz tóduló tömegekben sokan voltak olyanok, akik már másutt is próbálkoztak, mint az a vérfolyásos asszony is, aki minden vagyonát orvosokra költötte. (Lk 8,43) De most Jézushoz jött. A sok csalódás után megérett Jézus kegyelme számára. Az ilyen emberekből álló tömegre mondja Jézus: sok az aratnivaló. Mert az ilyen emberek már érettek a kegyelemre. Akik a tékozló fiúval tudják mondani: „Felkelvén elmegyek az én atyámhoz..." (Lk 15,18/.
6. Az ilyen kegyelemre érett emberről mondja Jézus: „...és azt, aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem." (Jn 6,37) Ha a Bibliai képben maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy ezeket „learatja" Jézus. Levágja őket gyökérzetükről és „csűrébe takarítja be őket", azaz kézbe veszi őket, hogy bűnbocsánatával, gyógyító és szabadító szeretetével újjáteremtse életüket. Mert ez és ilyen a kegyelem, melynek görög eredetijében, a carisban az van benne, hogy kedvesség, kedvezés. Igen, Isten kedvessége és kedvezése nyilvánul meg a kegyelemben, az Ő világot átölelő megváltó szeretete. És itt hangsúlyozni kívánom, hogy ebben a kegyelemben nem csupán a bűnbocsánat van benne, hanem minden, de minden, amire szükségünk van. A hívő élet nem más, mint naponta a kegyelemből élni. És a kegyelemre való érettséghez ez is hozzátartozik: tudom, hogy minden kegyelem, de tudom azt is, hogy mindennap élhetek a kegyelemből.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imre : A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. ápr. 20., vasárnap 12:51 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
A szerencse titka

„De az Úr Józseffel volt, ezért szerencsés ember lett, és egyiptomi urának házában élt. Látta az ura, hogy vele van az Úr, és mindazt eredményessé teszi az Úr, amihez hozzáfog." (lMóz 39,2-3)


Úgy gondolom, hogy mindnyájan ismeritek József történetét, amelynél alig van drámaibb, de ugyanakkor kedvesebb történet az Ótestámentumban. A nagy írónak, Thomas Mannak a képzeletét éppúgy megragadta ez a történet, mint a mi gyermekszívünket, amikor először hallottuk a hittanórán.
„...szerencsés ember lett" - mondja alapigénk Józsefről. Többet, irigylésre méltóbbat alig lehet valakiről mondani. Akinek szerencséje van, annak áll a világ - így tartja ezt mindenki, s éppen ezért hajszolja is mindenki a maga szerencséjét.
S hogy valóban jó dolog a szerencse, azt éppen József történetéből láthatjuk legjobban. Mert ez a történet arról szól, hogy Józseffel sorozatosan tragikus dolgok történnek: testvérei kútba dobják, aztán eladják rabszolgának, gazdájának a felesége súlyosan megvádolja, börtönbe kerül, s úgy tűnik, hogy az végleg elnyeli. De ezek a súlyos események mind jól végződnek: legidősebb testvére, Rúben kimenti a kútból, a kereskedők Egyiptom egyik főemberének adják el, jobb sorsot nem is kívánhat magának, s végül a börtönben következik be az a csodálatos fordulat, melynek révén a királyi udvarba kerül és az egész ország első emberévé válik. Mindennek csak egy a titka: az, hogy József „szerencsés ember lett". Szinte kínálkozik, hogy felállítsuk a következő tételt: az olyan ember mondható szerencsés embernek, akinek minden javára válik, még a rossz is, míg a szerencsétlen embernek az nevezhető, akinek minden kárára válik, még a jó is.
De kicsoda lehet szerencsés ember? - ez itt az izgalmas kérdés. Általában az a közfelfogás, hogy szerencsésnek születik az ember. Ahogy mondani is szokták: „szerencsés csillag alatt született". És fordítva. Ezért vált újra nagy divattá a horoszkópok készítése. Mindez azonban merő babonaság. Ha van valaki köztünk, aki mindeddig abban a leverő hiedelemben élt, hogy ő szerencsétlen embernek született, nyugodtan vesse el magától ezt a tévhitet. Merészen hirdetem, hogy bárki szerencsés emberré válhat közülünk. Vagy, hogy még világosabban szóljak: bárki megragadhatja a szerencséjét. Mindjárt kiderül, hogyan lehet ezt megtenni. Mert József története nemcsak azt mondja el, hogy „szerencsés ember lett", hanem azt is, hogyan lett azzá.
1. József életének az első és legnagyobb üzenete az, hogy a szerencse Isten kezében van. „De az Úr Józseffel volt, ezért szerencsésember lett" - olvassuk alapigénkben. Még egyiptomi gazdája is felismeri ezt a titkot: „Látta az ura, hogy vele van az Úr, és mindazt eredményessé teszi az Úr, amihez hozzáfog." Ha valóban Isten azegyedüli ura a világnak, és akarata nélkül egy hajszál sem eshet lea fejünkről, akkor ez nem is lehet másképp. Akkor Isten és a sorsunkközé egyenlőség jelet tehetünk. Akkor kimondhatjuk: a szerencsénket akkor ragadjuk meg, ha Istent ragadjuk meg. Isten az ember szerencséje.
Volt egy iskolatársam, akivel hosszú évekig nem találkoztam. Amikor erre sor került, rögtön bizonyságot tettem neki megtérésemről. Mire ő így felelt: „Szerencsés ember vagy! Én nem tudok hinni, de szerencsés embernek tartom azokat, akik erre képesek." Mennyire igazat mondott! Bizony nincs nagyobb szerencse, mint megragadni Istent. Ahogy Pál is írja: „...igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus." (Fii 3,12)
2. Istennek /Krisztusnak/ ezt a megragadását azonban jó minél
hamarabb és minél komolyabban megtenni. Mert nemcsak szerencse
létezik, hanem álszerencse is. Ennek a szerzője természetesen nem
más, mint a Sátán /ördög/, akit a hazugság atyjának és embergyilkosnak is nevez a Biblia. (Jn 8,44) És míg az igazi szerencsét, vagyis az Urat nekünk kell megragadni, addig az álszerencse igyekszik minket megragadni, nála van a kezdeményezés.
így volt ez már az Éden kertben is. Nem Éva kereste meg a kígyót, hanem a kígyó jött az ajánlattal: olyanok lesztek, mint az Isten, ha esztek annak a fának a gyümölcséből. - Amikor Jézus imádkozással és böjtöléssel készült szolgálatára a pusztában, „az ördög megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát és ezt mondta neki: Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez." (Lk 4,5-6)
Ezekből az idézetekből kiderül, hogy az álszerencse tulajdonképpen nem más, mint kísértés és bűn. Azért nevezhető mégis szerencsének, mert a legszebb színben jelenik meg és a legcsodálatosabb lehetőségeket ígéri. A vége azonban mindig romlás és pusztulás.
3. Az álszerencse Józsefet is meg akarata ragadni, mégpedig szószerint. Gazdájának a felesége szerelmes lett belé, mindenáron meg akarta szerezni magának, s egy alkalommal „megragadta őt az asszony ruhájánál fogva" - olvassuk József történetében. Micsoda szerencse! - kiálthatnak fel a világ fiai. A szerelem gyönyörei mellett József megkaparinthatta volna Gazdája egész vagyonát is. De Józsefnek nem kellett ez a szerencse! Mert felismerte, hogy ez csak álszerencse, vagyis közönséges bűn, amelynek paráznaság a neve, s így kiáltott fel: „Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?"
Az álszerencse, vagyis a kísértés és bűn „mechanizmusa" ma is ugyanúgy működik, mint évezredekkel ezelőtt. Amikor valakire rámosolyog a szerencse, akkor ma is legtöbbször valamilyen tisztességtelen ajánlatról, vagy bűnre csábító alkalomról van szó. Igen sok esetben - sőt legtöbbször - sikerrel is jár a dolog. De a végén éppen ez a siker válik kárára az embernek, a jóból lesz a rossz. Nem egy olyan esetről tudunk, amikor valaki abba pusztult bele, hogy megnyerte a főnyereményt.
4. Erre azt lehetne mondani: József is börtönbe jutott, pedig ő ellenállt a kísértésnek. Ez tényleg így történt, és hozzátehetjük: bizony ma is sokszor így történik. Nem a rosszért, hanem a jóért kell szenvedni az embernek.
De éppen József története bizonyítja, hogy amikor valaki a legmélyebb pontra jut, onnan a legmagasabbra juthat. József számára a börtön minden eddiginél nagyobb szerencse színhelyévé változott. Fogolytársainak, a két miniszter álmának a megfejtése révén innen került a fáraó udvarába és a legmagasabb méltóságba. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy a legnagyobb rosszból a legnagyobb jó jöhet ki.
Pontosabban: itt vált nyilvánvalóvá, hogy Józsefnek olyan Istene van, aki a rosszból jót tud kihozni. De ez az Isten a mi Istenünk is. Nem kell félnünk, ha a neki való engedelmességnek sokszor kellemetlen következménye van, sőt szenvedéssel jár. Ő éppen az ilyen esetekből tudja a legnagyobb jót kihozni.
Minthogy ez történt a „legmagasabb szinten" a mi Urunk Jézus Krisztussal is, aki a kereszt gyalázatát vállalta értünk. Isten ebből a legszörnyűbb rosszból hozta ki a legnagyobb jót: a mi megváltásunkat és Urunk megdicsőülését. Az Úr akarata jó szerencsés lett -ahogy Ézsaiás meg is jövendölte. (Ézs 53,10)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Szabó Imre : A bűnösök barátja
HozzászólásElküldve: 2008. máj. 18., vasárnap 12:24 
Bentlakó
Avatar
Offline

Csatlakozott: 2006. aug. 29., kedd 09:37
Hozzászólások: 6093
A Szentháromság Isten

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében..." (Mt 28,19)

Az egyházi év szerint a Pünkösd utáni vasárnapot a Szentháromság vasárnapjának nevezzük. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy az az Isten, akiben mi hiszünk, lényegében egy, de személyében három: Atya, Fiú, Szentlélek, azaz Szentháromság Isten.
Erről a nagy isteni titokról ritkán szoktunk prédikálni, mert úgy véljük, hogy inkább hittudósoknak, mint gyülekezetnek való „téma". Pedig a legegyszerűbb hívő ember is részesülhet, sőt kell is részesülnie a teljes istenismeretben. Hiszen Jézus is megmondotta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3) Beszéljünk hát ma, a Szentháromság vasárnapjához illően a Szentháromságról.
Két pontban szeretném összefoglalni mondanivalómat:

1. Azért hiszünk a Szentháromságban, mert Isten így jelentette ki magát.
2. A Szentháromságban való hit áldásai.

1. Arra a kérdésre, hogy kicsoda az Isten, sokféle választ adtak a különböző korokban. A vallástörténetet tanulmányozva, el kell ámulnunk azon, hogy az emberi fantázia milyen sokféle képet tudott teremteni a különböző istenekről és istenségekről. Egy kínai mondás szerint annyi Isten van, amennyi homokszem a Hoankhó folyóban.
Mi azonban nem olyan Istenben hiszünk, akit az emberi fantázia teremtett magának, hanem abban az Istenben, aki kijelentette magát a történelem folyamán. Isten pedig minden nép közül egy népet, Izrael népét választotta ki, hogy rajta keresztül ismertesse meg magát a világgal. Prófétáin keresztül nemcsak szólt ehhez a néphez, hanem tettein keresztül is megismertette magát. Hatalmas kézzel belenyúlt a sorsába, kiszabadította a fogságból, új hazával ajándékozta meg, és szeretetének ezer és ezer más jelével elhalmozta. És mindezt azért tette, hogy ez a nép tapasztalatból győződjön meg egyedüli hatalmáról és gondviselő szeretetéről, és meggyőződve erről hirdesse az egy, valóságos Isten atyai jóságát más népeknek. Ezt az istenismeretet örököltük mi keresztyének az ószövetség népétől, amikor ezt valljuk: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében...
Ez az istenismeret hatalmasan kitágult, amikor kétezer évvel ezelőtt a Názáreti Jézus megjelent a világban. Ő minden addiginál többet tudott a Mennyei Atyáról. De még ennél is páratlanabb volt maga a személye és élete. Rendkívüli csodatevő és gyógyító erők sugároztak ki belőle. Életszentsége, tisztasága és tökéletessége túlhaladott minden emberi mértéket. Legcsodálatosabb azonban az ő minden embert átölelő végtelen szeretete volt. Ebből a szeretetből végül is önként engesztelő áldozatul adta magát értünk a kereszten, hogy mi bűnbocsánatot és örök életet nyerhessünk. Mindazok, akik Jézussal találkoztak, már életében kénytelenek voltak őt többnek tekinteni, mint embernek. Természetesen sokan nem hittek benne, de akik hittel közelítettek hozzá, azok meglátták benne az Istent, amint ő maga is mondotta: „Aki engem lát, látta az Atyát." (Jn 14,9) A halálból való feltámadása pedig kétségtelenné tette ezt a hitet. „Én Uram, és én Istenem" - borul le Tamás a feltámadott Jézus előtt. (Jn 20,28/
íme így lett az egy Istenből kettő: Atya és Fiú - és mégis egy Isten.
Miután Jézus eltávozott a földről, hamarosan beteljesedett a tanítványainak tett ígérete: „Erőt kaptok, eljön hozzátok a Szentlélek." (ApCsel 1,8/ Ez az erő úgy betöltötte és átformálta őket, hogy tökéletesen új emberekké lettek. Ettől fogva ez az erő vezérelte őket és ez az erő ruházta fel őket különös képességekkel a szolgálatra. De ugyanakkor ez az erő sokkal többnek is bizonyult puszta erőnél, ihletettségnél, vagy személytelen képességnél. Mert általa felfoghatatlanul és mégis valóságosan az Atya és a Fiú töltötte be a tanítványok lelkét.
íme így lett Pünkösd napján a kettőből három: Atya, Fiú és Szentlélek - és ugyanakkor mégis egy, ugyanaz az Isten.
Most már másodszor használtam ezt a szót: lett. Ezzel azt kívántam kifejezni, hogy a Szentháromság nem emberi spekulációból született, hanem a történelem folyamán szerzett tapasztalatok, istenélmények által fejlődött ki. Egészen egyszerűen szólva: mi emberek úgy találkoztunk Istennel, mint Atyával, Fiúval és Szentlélekkel.
A legtöbben, köztük a mi Kálvinunk is a Szentháromságot a naphoz hasonlította. Mert a nap is egy és ugyanakkor három valóság: tömeg (égitest), fény és hő. Megkülönböztetjük a világosságot a melegtől, holott tudjuk, hogy ugyanabból a forrásból származnak. A 84. zsoltárban benne is van ez a kép: „mert nap és paizs az Úr Isten". (12.v.)
2. Mi áldása van a Szentháromság ismeretének? Nagyon is sok! S hogy ezt meglássuk, arra is nagyon alkalmas a napnak a képe. Jól
tudjuk, hogy a nap nélkül nem létezhetne semmiféle élet a fődön, sőt maga a földünk sem létezhetne. Hiszen ahhoz, hogy a föld a maga pályáján maradhasson, a nap gravitációs erejére van szüksége. Ahhoz pedig, hogy élet virulhasson a földön, a nap fényére és melegére van szükség. Szóval az egész, a teljes napra van szüksége a földünknek.
Ugyanígy van ez szellemi - lelki - vonatkozásban is: a „teljes" Istenre, azaz a Szentháromságra van szükségünk, hogy emberi mivoltunk több legyen a puszta testnél.
Szükségünk van a Mennyei Atyára, aki nagyobb nálunknál, s akire úgy tekinthetünk fel, mint gyermek az apjára, akire rábízhatjuk magunkat, akibe belefogózhatunk, aki segít megküzdenünk az élet problémáival, aki gondviselő szeretetével körülvesz bennünket.
Szükségünk van a Fiúra, aki azért lett Ember Fiává, hogy mi is elnyerjük az istenfiúságot. Egyedül az ő váltsága által igazulhatunk meg, és nem a mi cselekedeteinkből.
Szükségünk van a Szentlélekre, mert a magunk erejéből nem tudunk új életben járni, szolgálni és szeretni. Viszont vele beteljesedve megtelünk a Lélek gyümölcseivel.
Sajnos, sok olyan keresztyén ember van, aki nem ismeri ezt a szükséget, vagy ha ezt ismeri, akkor nem ismeri a beteljesedés titkát. Vannak, akik csak a gondviselő Atyában hisznek. Ismét mások már Jézus megváltásában is hisznek, de nem ismerik a Szentlélek titkát. Pedig Isten a maga kimondhatatlan gazdagságában és teljességében fordult felénk, hogy egészen miénk legyen, és mi őbenne mindent megnyerjünk, amire szükségünk van.
Ez a Szentháromság tanának a tulajdonképpeni üzenete!
Szentháromság vasárnapi


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 27 hozzászólás ]  Oldal 1, 2  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
cron
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség