Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:21
Imádság

None

Lekció: Lk 9: 28-32
Textus: Ef. 5: 14


Jézus megdicsőülése

Többször föltették már nekem a kérdést, olyanok is, akik itthon vannak a gyülekezetben, olyanok is, akik hozzánk tartoznak, s olyanok is, akik nem, hogy: “Mi értelme van az imaközösségnek? Miért csináljuk mi ezt?- És miért van újra meg újra, hetente tulajdonképpen többször is, mindenféle imaközösségünk? És miért mondom el minden vasárnap, hogy a következő héten kiért, miért imádkozzunk, kiket hordozzunk a szívünkön, és kikre gondoljunk, ha elcsendesedünk az Úr előtt, és imádkozunk egymásért? Tehát ez kérdésként hangzott el hozzám, és már többször föltett kérdésként, hogy: “Miért is van imaközösség?-
Másrészt pedig: ezen a héten úgy alakult a beszélgetések sora, hogy egy beszélgetésben szóba került az is, hogy van-e létjogosultsága, és mi a létjogosultsága annak a hitnek, amely keresi az élményeket Krisztus mellett; amelyik arra törekszik, hogy fölfedezze a Krisztus-követés örömét, és hogy ezt tartja hangsúlyosnak a hit megéléséből? Tehát mi a létjogosultsága, van-e létjogosultsága ennek az élménycentrikus Krisztus-követésnek, amelyik a Krisztus-követés jó ízét hangsúlyozza, és ezt igyekszik szem előtt tartani?
Mindkettő az életünk, a gyülekezetünk gyakorlatához hozzátartozik, épp ezért jó lesz ma ezeket átgondolnunk, és jó lesz erre keresnünk a választ, hogy hogy is vannak mindezek. Ugyanakkor ez az ige, amit ma olvastunk - ez a mai napi igénk; és gondolom, hogy ezt is tudják többen -: Jézus megdicsőülése. Amikor Ő fölment a hegyre imádkozni, és átalakult, átváltozott a többiek szeme előtt. Ez olyan nagyon megfoghatatlannak tűnik, és olyan nagyon messzi történetnek tűnik a hétköznapi élettől, és a mi hétköznapi vívódásainktól, mai állapotainktól, és mai küzdelmeinktől. Nézzük végig, és gondoljuk végig ennek az igének üzenetét, hogy mit szól, és mit üzen rajta keresztül az Úr minekünk! És tényleg olyan messzi, olyan régi történet, amire jó rácsodálkozni, de marad ennyiben az életünk? Hogy is van ez? Mit üzen nekünk tehát ez a rész?
A Lukács evangéliuma leírása és szerkesztése szerint - ahogyan gondolom, hogy legtöbben követjük ezt napról napra, hogy mi a bibliaolvasó-kalauzunknak az üzenete, és hogy hogyan történnek a különböző igék, és hogyan jönnek egymás után - ez a megdicsőülés története két nagyon jelentős dolog után hangzik el. Jézus először jelenti be a tanítványainak, hogy Őt, akit nagyon szeretnek a tanítványok, és akihez ragaszkodnak az övéi, majd meg fogják ölni, sokat kell szenvednie, megaláztatnia, és írástudók és főpapok halálos ítéletet mondanak rá, meg kell feszíttetnie, és aztán majd a harmadik napon feltámadnia. (Lk 9: 22) Másrészt pedig, közvetlenül a megdicsőülés előtt, beszél Jézus a kereszt felvételéről. Arról, hogy a Krisztus-követésnek ez a törvényszerűsége, hogy az ember elveszíti az életét, lerakja az életét Krisztusért, s közben nyeri meg, vagy éppen így nyeri meg, hogy lemond az életéről, a saját ötleteiről, a saját céljairól, és igazodik Krisztushoz, s Krisztusra nézve cselekszik mindent, Krisztus lesz az élete középpontja. Tehát mindenben iparkodik Krisztushoz mérten, és Krisztusra figyelve élni az életét. (Lk 9: 23-27) Ezután következik a megdicsőülés története.
Ez a történet Jézus titkaiba enged belepillantani bennünket. Hogyan készül Ő arra, amit előbb a tanítványoknak mondott, hogy elveszíti az életét? Hogyan készül erre az iszonyatos nehéz feladatra, amit a megváltás jelentett; arra a szenvedésre, arra a halálra, s majd a dicsőséges feltámadásra, ami Őelőtte áll? Tehát hogyan lehet megélni azt, amire Jézus tanítja a tanítványokat, s amire inti őket, hogy az a Krisztus-követés törvénye, hogy az ember elveszti az életét? Utána következik a megdicsőülés tehát, ami arra enged rálátni bennünket, hogy de hát honnan az ehhez való erő? Hogyan lehet megélni ezt a törvényszerűséget, amire Krisztus hív, és amire Krisztus figyelmezteti az övéit?
Jézus akkor megy föl imádkozni a hegyre, és imádsága közben megáll az Úr előtt, amikor a keresztre készül. Amikor a szenvedés történetére gondol, amikor a saját megváltóhalálára gondol. Azt olvassuk ebben a részben, hogy a megjelent Illéssel és a megjelent Mózessel Ő erről diskurál, s erről beszélget, hogy hogyan kell szenvednie majd Jeruzsálemben, hogyan kell majd meghalnia, és majd harmadnapon feltámadnia. Ez az imádkozás útban a kereszt felé történik. És eközben, míg imádkozik Jézus, átél egy nagy változást. Mi történik Jézussal ebben az imádkozásban? Tulajdonképpen ez olyan, mint egy “lelki tankolás-. Jézus erőt merít, és erőre van szüksége ahhoz, hogy végigélje a maga küldetését. Erőt kap, bizonyosságot, megerősítést, így is mondhatnánk, hogy: hazai útravalót, hazai muníciót vételez magának, amivel majd kibírja az élet dolgait. Fönt az történik, ami őt megerősíti lent majd. Fönt az történik vele, amiért majd elviselhető lesz az élet, végigjárható az út, amiért Jézus majd nem szól egy szót sem a vallatóinak, nem dühöng, nem veszekszik, nem káromkodik, nem szitkozódik, hanem engedelmes marad a keresztfának haláláig. Némán, az Úrra figyelve. Jézus tehát itt, a megdicsőülés hegyén imádkozik, s ez olyan, mint a “lelki tankolás-. Beveszi a szívébe, a lelkébe, átveszi mindazt, ami Őt ezen a földön erősíteni tudja. Eközben Ő maga átalakul, Ő maga változik. Ő maga módosul, visszaváltozik. Azt olvassuk, hogy ragyogó lett az arca, ragyogó az egész lénye, s hogy megváltozik az arckifejezése, és ragyogóvá lesz. Ez az átváltozás, ez az átalakulás imádság közben, belépés az Isten országába. Belépés a szemünk elől elrejtett, valódi világba. Belépés az élő Isten ragyogó világába, az Ő otthonába. A szemünk elől elrejtett, másféle dimenzióba, és másféle valóságba. Minden imádságnak pontosan ez a célja! Belépni az Úr valóságába, belépni az Isten otthonosságába; otthon lenni az Úr mellett, átélni az Ő közelségét, az Ő jelenlétét. Erőt venni: föntit, mennyeit, emberfölöttit! A lent küzdelmeihez, a hétköznapok gyötrődéséhez, a hétköznapok szenvedéséhez majd. Hétköznapi kereszthordozásainkhoz. Az élet elveszítéséhez. Erőt venni. Mindahhoz, ami ránk vár itt lent, s mindannak átéléséhez, ami ránk méretett, és ránk szabatott. Minden imádságnak, a mi imádságainknak is ugyanez a célja: fordulni az Úr felé, odafordulni a mi Istenünk felé, Vele töltekezni, Vele megerősödni, Vele találkozni; ott lenni, jelen lenni mellette, beszívni szinte mindent, ami Tőle jön, hogy aztán majd élni lehessen mindezekkel a kincsekkel itt a földön. Várni a megnyílt eget, az ég megnyílását, az Úristen erőinek kiáradását, az Ő jelenlétének, közelségének átélését, Isten világának otthonosságát, hogy majd lent az élet másként történhessen. Hogy az élet itt lent is módosulhasson. Bár így történne minden imádságunk! Hogy míg imádkozunk, eközben mi odaüresítjük magunkat az Úr elé, amíg kiürül a szívünkből végre minden, s szabaddá válunk arra, hogy az Ő erői, az Ő Lelke megjelenjen bennünk, otthon legyünk Őmellette. Bár ez történhetne meg minden imádságunkban! Ővele találkozunk. Olyan szépen és lelkesen szoktuk mi ezt énekelni! Adja Isten, hogy őszinte vágy lehessen a szívünkben, és őszinte törekvés! S adja az Úr nekünk, hogy valóban kincsünk, lehetőségünk, életünk lehessen! Ez történik az imádkozásban. S közben mi magunk alakulunk, mi magunk változunk ettől a jelenléttől.
Jézus elkezd ragyogni, elkezd tündökölni. A tündöklő Jézus. Erre olyan ritkán gondolunk, és olyan ritkán jut eszünkbe! Miért olyan fontos ez, hogy Jézus tündöklővé válik, ragyogóvá válik? Az eredeti szöveg ezt mondja róla: tündöklő Jézus; tündökölni kezd. Jézus nem ilyen volt az emberek között! Egyruhájú, lenézett, saruban járó, tanító, akit ki lehetett gúnyolni, ki lehetett nevetni; lehetett vele egyetérteni, vagy egyet nem érteni, követni őt, vagy lenézni. Nagyon ritkán esik szó arról, hogy ez a Jézus ragyogó Jézus is! Tündöklő Jézus is! Itt, ebben a történetben egy kicsit látszik - megérezhetünk valamit abból -, hogy mit hagyott ott Krisztus, amikor lentre érkezett, amikor erre a földre érkezett. Amikor közénk jött, amikor értünk emberré lett. Milyen volt az Ő gazdagsága, ragyogása, tündöklése, amit lerakott önként, hogy olyanná legyen, mint mi. Hogy fölvállalja az életünket, bennünket úgy, ahogyan vagyunk. Egy kicsikét enged belelátni ebbe a titokba bennünket ez az ige. Másrészt pedig, meglebbenti ezt a fátylat, és megmutatja azt is, hogy de hát ugyanezt a ragyogást és tündöklést készíti a mi Urunk az övéinek! Ugyanebbe a ragyogó, tündöklő világba hívja, várja, és erre a tündöklő létezésre, erre a ragyogó létezésre, erre az örömteli, fénylő létezésre hívja, és várja itt és most is, s majd odaát is az Úr az övéit! Ennek a megmutatása is történik ebben a világban. Mi gyakran teli vagyunk kétséggel, keserűséggel, hogy mi lesz a vége, mi lesz az út végén, ha lecsukjuk a szemünket örökre és végképp. Egészen biztosak lehetünk - Jézus ezt annyiféle módon jelenti ki és mutatja meg -, hogy ez, ez az osztályrészünk, amit ő készít nekünk, ez a tündöklés, ez a ragyogás, ami az Ő része is, az Ő világához tartozik. Ebbe a világba, ebbe a tündöklő-ragyogó világba várja az Úr az övéit.
Jézus akkor éli át ezt a tündöklést, mielőtt még a szégyen, a fájdalom elkövetkezne, a kicsúfoltatások, a megverettetések, a megaláztatások megtörténnek az életében. Előbb kap kincset, ajándékot, előbb megerősíttetik, hogy majd aztán bírja mindazt, ami következik Rá. A megnyílt égben, a menny világában, ebben a közelségben olyasmit kap Jézus, s olyasmivel erősíttetik, ami majd reménységként ott lehet a szívében, és ami megerősíti Őt a küldetésében, és a feladatában.
Jézus átváltozása két dolgot mutat meg nekünk. Egyfelől Jézus otthonait. Merthogy kettő van Neki! Az egyik ez a ragyogó világa. Ez a tündöklő világ. És Ő ugyanígy otthon a szennyes földön, otthon ebben a vérrel megterhelt, szörnyű emberi nemzetségben, Ő itt van otthon. S mindkettőben egyaránt otthon! Legyen érte áldott, hogy mindkét otthonát velünk akarja megosztani! Hogy ebbe az otthonba, ebbe a tündöklőbe el szeretne vinni! S mielőtt elvinne, itt szeretne társulni mellénk. S itt szeretne mellénk lépni. Legyen érte áldott, hogy Ő így, ilyen módon ragaszkodik mihozzánk!
Ebben az átváltozásban egy messiási jel is van. A zsidó nép gondolkodása, hite szerint - Isten népe gondolkodása, és hite szerint -, egyszer jön valaki, aki elhozza a menny erőit, és láthatóvá teszi. S ő lesz a Messiás. Ez élt az emberek szívében. Tehát, amikor látja Péter, Jakab és János Jézus átalakulását, akkor azt is értheti, azt is láthatja, hogy igen, ez az az idő, amikor eljött, valóban eljött, kétség nélkül, visszavonatatlanul eljött Isten erre a földre, és megjelent ezen a földön. Új korszakot, új lehetőséget, új utat nyitva az ember számára. Új ajándékot készítve, új lehetőséget készítve az ember számára.
Azt olvassuk ebben a történetben, hogy Jézus, aki imádkozni megy a hegyre, most magával visz három tanítványt: Pétert, Jakabot és Jánost. Többször olvassuk, és többször látjuk, hogy néhányszor ezt a három embert a tizenkettő közül kiemeli, és magával viszi. Ezt látjuk, amikor Jairus házába megy, hogy föltámassza Jairus kislányát, és visszaadja Jairus kislányának az életét: tanúk a szülök és ez a három tanítvány. (Mk 5: 21-43) Őket viszi magával Jézus a feltámasztás pillanatában is. És amikor Jézus a Gecsemáné-kertben elindul, hogy - a halálra készül, az utolsó óráit éli - még egyszer erőt merítsen, ugyanígy ezt a három tanítványt kéri, hívja magával, és viszi magával: Pétert, Jakabot és Jánost. (Mk 14: 32-42) Szeretné láttatni Jézus velük a maga küzdelmét a halállal. A maga gyötrelmét. És a maga diadalát a halál felett! Szeretné megértetni velük, és a szívükbe vésni. Miért pont ezt a hármat? És miért pont nekik mutatja meg ezt Jézus? Miért emeli ki ezt a három embert? Hiszen Jézustól távol áll, nagyon távol áll, hogy valamiféle extra, kiemelt helye, és megbecsülése legyen akár csak egynek is - hogy nagyobb legyen, különb legyen - bármelyik tanítványnál. Ha végiggondoljuk az apostolok életét: Jakab, ehhez a történethez képest - hogy látja Jézust meghalni, hogy átélik Jézus dicsőségét -, egy éven belül meghal maga is. Mártírhalált hal. Pétert majd ugyanúgy végeztetik ki - Rómában végezteti ki Néró császár -, mint ahogy Jézus meghalt. Kereszten végzi majd ő is. János pedig messze-messze idegenben, öreg emberként idegenbe szakadva kell, hogy leélje majd az életét. S idegen földön kell majd lecsuknia a szemét. Öreg emberként. Mindegyik nagyon nehéz szenvedés, nagyon keserves, nagyon nehéz sors. Jézus, mintegy előre vigasztalja, előre biztatja, előre készíti föl megint és újra - nem először - az övéit, a tanítványait. Számomra egyszerűen lenyűgöző, hogy ilyen Jézusunk van! Aki jól látja, jól tudja, hogy mi minden vár az övéire. És már előre megerősít, előre adja a maga erejét, világosságát, fényét. Már előre biztat. Hiszen ezekből az élményekből, látásokból, tudásokból táplálkozni kell majd. Erőt és reménységet meríteni majd azokban a pillanatokban, amikor nagyon nehéz, s nagyon sötétté válik az élet. Szabad így gondolni a magunk Isten-élményeire, Krisztus közelsége élményeire! Azokra az öröm pillanataira, azokra a világosság pillanataira, amikor értettük, láttuk Őt. Amikor nagyon közel tudtuk magunkat Őhozzá. Hiszen jönnek, mindahányunk életében jönni fognak, nagyon erőtlen, nagyon gyenge, nagyon összetört lelkű pillanatok. Egyikünket sem biztathatok azzal, hogy ez őt el fogja kerülni. Bármennyire szeretnénk is. Jönni fognak mindahányunk életében ezek a sötét pillanatok. De szabad ezekben már tudni, és tudatosan számítani rá, hogy ki az a Jézus, aki mellettünk áll, s hova vár Ő! S miféle tündöklésre hívott el, és vár, és szeretne megelégíteni bennünket! Tudnunk kell majd élni ezekben a pillanatokban. Mindabból, amit adott az Úr önmaga jelenlétében. Bár így lenne! S lennének ezek a pillanatok megtartó pillérei a hitünknek, a Krisztus-követésben való hűségnek és kitartásnak! Jézus példát adott, hogy mit jelent, milyen útra hívja és várja az övéit. Szerette volna megerősíteni az övéit.
Jézus magával viszi a tanítványokat azért is, hogy imaközösségre hívja őket. Ez Jézus imaközössége. Ahogyan együttimádkozásra hívja őket, s ahogyan együttimádkozásra hívja a Gecsemánéban is az övéit. A valóságos istennek és valóságos embernek emberségében igen szüksége volt arra, hogy hordozza valaki az élete keserveit, az élete küzdelmeit. Valaki lépjen mellé, és tegye oda a vállát! Valaki vegye föl Vele az Ő keresztjét is! Az Ő élete batyuját is! Igen, Jézusnak is szüksége volt erre! Ezért van szükségünk nekünk is, vagy ez szabadít föl bennünket arra, hogy igen, van értelme az imaközösségnek! Ugyanez a célja. Hogy vannak nagyon nehéz pillanatok, amikor úgy szeretnénk, hogy valaki emelje már meg azt a batyut, amit hordoznunk kell, segítsen, mert összerogyunk! Néha szükségünk var erre, hogy valaki tartsa oda a vállát, nyújtsa oda a kezét, öleljen át, vagy mosolyogjon ránk. Segítsen kilépni a sötétből! És segítsen átvészelni ezeket az összetört pillanatokat. Jézusnak is szüksége volt erre. Szabad, hogy szükségünk legyen erre! Szabad ezt tudomásul venni, és elfogadni, és élni ezzel. Jézus magával viszi a tanítványokat. Szeretne velük imádkozni. A barátaival, a hozzátartozókkal, akikkel a legszorosabb a lelki kapcsa és a lelki köteléke. Ez számomra döbbenetes, hogy amikor Jézus ezt kéri, ezt szeretné, a tanítványok mindig elalszanak. Ez a három a legfontosabb pillanatokban elalszik. Elalszik a megdicsőülés hegyén. S elalszik a Gecsemáné-kertben. Miközben Jézus ezt szeretné, hogy társuljanak mellé, kiderül, hogy az ember nem tud társa lenni Jézusnak. Nem tud ilyen módon szövetségese lenni az élő Istennek. Nem tud mellé lépni. Nincs ereje együtt érezni, vagy ébren lenni. Nincs ereje, nincs elég készsége, vagy képessége, vagy szeme, vagy figyelme fölvenni, átvenni ezt a kérést, és azonosulni vele. Döbbenetes dolog! Mondhatnánk, hogy az Isten magánya, Krisztus magánya. És még sincs egyedül! Ahogy nincs egyedül a Gecsemánéban, úgy itt sem. Ott vannak mellette a már előtte járók: Mózes és Illés. Az előtte járó Izráel nagy szentjei, nagy prófétái, nagy alakjai, akik közelről látták az Urat, ismerték az Urat. Erősítik Őt. És a Gecsemáni-kertben Jézus szenvedése idején angyal segíti Őt, Isten követe, és küldötte. Még sincs egyedül! Lehet, hogy a lelkét roskadozva viszi, de átöleli Őt az Isten. Nem csak Ady Endrét. Jézust. S vele együtt bennünket is, bármely pillanatban! A lelkét roskadozva vivő egyedül lévőt átöleli, és megerősíti az Úr. Esélyünk, és lehetőségünk mégis átélni ezt is. Ő mellénk lépett, társult hozzánk, fölvállalt bennünket, mi pedig képtelenek vagyunk igazán szövetséget kötni Vele. De azért Ő mégis végigjárja, s mégis ezt a szövetséget választja, és mégis ezeket a gyenge tanítványokat, ezeket a gyengéket választja! Bennünket. Mégis, és ennek ellenére.
Mi van az ébredésben? Hiszen egyszerre csak fölébrednek ezek az alvó tanítványok. Kiderül, hogy az ébredésben látják Krisztust. Értik Isten dicsőségét. Értik Isten világát. Fölragyog nekik a Krisztus. Átélik a menny jelenlétét. A megnyílt mennyben részt vesznek, ott vannak. Fölfedezik az Úr közelségét. Mi van az ébredésben? Krisztus látása. Az összefüggések megértése. Rálátás a fönt és a lent kapcsolatára. Elrendeződik a lelkükben, hogyan függ össze a menny világa és e földi létezésük, és e földi világuk. Nagyon jól tudjuk, hogy az egyházunk minden ilyen nagy hitbéli megújulást ébredési mozgalomnak tart, és ébredési mozgalmaknak szoktuk nevezni. Ez az ébredés az egyéni ébredés is. A hitre jutás. A halálból új életre való feltámadás lényege is. Amikor egyszer csak fölragyog a Krisztus. Értjük Őt, és látjuk Őt. És magunk mellett tudjuk Őt. S még valami hozzá járul. Azt mondják a tanítványok: “Jó itt nekünk lenni.- Nem akarnak elmozdulni ebből a jó állapotból. Jó nekik az Úr közelsége, Krisztus közelsége. Hát, őszintén szólva, azt gondolom, ha nekünk nem lenne jó a Krisztus közelsége, ha az Úr közelsége nem jelentene ugyanúgy, ahogy a tanítványoknak örömöt, ragyogást, akkor egyikünk se lenne Krisztus-követő, és nem ülnénk itt. És nem keresnénk Őt újra meg újra, hogy találkozzunk Vele. Igen, kell ez az élmény. Ha nem lenne ez az élmény, aligha tudnánk csak racionális döntéseink alapján végigjárni valamit. (A pszichológiából ezt is tudjuk, hogy minden tudáshoz, minden tananyag elsajátításához, minden ismeret elsajátításához is pozitív érzelmi világ szükségeltetik. Nem lehet úgy megtanulni, mondjuk a földrajzot, hogy valaki határtalanul utálja a földrajzot. Csak, ha a lelkében is igent mond rá. Pontosan így van a Krisztus-követéssel is.) Ha nem lenne öröm a Krisztus-követés, ha nem lenne a ragyogó, a tündöklő Jézus követése olyan élmény, ami napról napra visz majd lent, ha nem erre vágynánk szüntelen, valószínűleg nem lennénk képesek végigjárni az utat. Igen, van létjogosultsága az élményközéppontú Krisztus-követésnek. De ez az élmény az Úr ajándéka. Ő hívta oda a tanítványokat. Ő osztotta meg önmagát. Nem a tanítványok izzadták ki, nem ők bölcselkedtek, ők nem tettek ezért semmit. Ajándékba kapták az Úrtól, ahogy mi is! Ő jött elénk. Ő hívott. S nagyon jól tudjuk, hogy minden alkalommal, ha ezt az élményt éljük át, hogy itt van Isten országa. Hogy itt van Isten köztünk. Ő jött elénk. S Ő jött felénk. S Ő indult találkozásra velünk. Ezért az örömért akarunk újra meg újra, ezért a reménységért, ezért az erőért akarunk újra meg újra találkozni Vele.
Legvégül. A tanítványok olyannyira jól érzik magukat ott fönt a ragyogásban, a jóban, hogy nem akarnak elmenni. Tartósítani akarják a pillanatot. Konzerválni a fönt élményét. Nagyon ismerős törekvés ez nekünk. Konzerválni a megtérés örömét. Konzerválni azokat a pillanatokat, amikor fölragyogott nekünk Krisztus, és csak erre figyelni, és csak ezt élni át. Jézus útja azonban nem a fönt ragyogása pusztán. Hanem irány lefelé. Lent kudarc, megverettetés, bánat, szenvedés várja, s majd a halál. Az élet elveszése. Jézus útja föntről lefelé vezet. Hogy a lentieket egészen másként lehessen végigélni. A föntiekkel megerősödve, a fönt, a menny világában kapott kincsekkel megerősödve, élni lent, folytatni az életet lent. Lent Jézust a bűnnel és a betegséggel való, a kárhozottsággal, az elveszettséggel való küzdelem várja. S majd ez várja a tanítványokat is. A lentet kibírni a föntiek kincsével, a föntiek erejével lehet. Ezért igaz az az ige, amire fölszólít bennünket Pál apostol: “Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.- (Ef 5 14) Izraelben ez mindig a kereszteléskor hangzott el. Ha bemerítettek valakit, ez az ige hangzott, illetve ez a mondat hangzott el nekik. Amikor megkeresztelkedett valaki, amikor bemerítették, utána járt, élt az Úr erejével, s ugyanazt tette, mint Krisztus. Fölvállalta a küzdelmet elsősorban a saját bűnével, a saját elveszettségével, fölvállalta a nyomorúságaival való küzdelmet. Hogy aztán átélje a szabadítást, a Krisztus adta győzelmet is. Mienk a lehetőség osztozni Krisztus erejéből, osztozni az Ő lelkével. “Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!- Talán kicsit halványabban, talán kicsit csöndesebben, talán kicsit szürkébben, hiszen “tükör által homályosan látunk-, de bizony mégis fölragyog tenéked a Krisztus! Lehet választani, és vállalni ezt az utat. Itt és most. Ámen.

Dr. Vassné Baki Ilona
2004. február 01.
Érd-parkvárosi Református Gyülekezet
(2030 Érd, Csurgói u. 4.)























Látogatóink száma a mai napon: 4261
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850499

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat