None

Lekció: Lukács 15,1-2;11-24
Textus: Lukács 15,24

A tékozló fiú története

Jézus feltámadásának ünnepe, Húsvét után vajon hogyan van közünk az ünnephez? Mindaz, amit két napon át átgondolhattunk, mi dolgunk van most az életünk idején ezzel a reménységgel? Hogy mi dolgunk van a feltámadás idején ezzel a reménységgel, az életünk végére gondolva, gyászt, terhet gondolva, ezt pontosan értjük. De a feltámadásnak haszna, kincse, üzenete van az életünk idejére is. Mi dolgunk van tehát a feltámadással?
Ezt halljuk a Jézustól kapott példázatban, hogy a tékozló fiút így minősíti az édesapa, Jézusnak ez a minősítése a megújult szívű vámszedőkről, a csalókról, gazemberekről, házasságtörőkről, az életükben megújultakról: “mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.- (LK 15,24) Minősítése szerint így a tékozló fiú is halott volt, aki újra él. Meghalt és feltámadott. Mik az ő halottságának jelei? Amit tudunk róla, tivornyázásokban élt, és dúskált mindenféle földi jókban egy ideig. Ha ezt végiggondoljuk, önmagunk életét is érdemes nagyító alá venni. élők, vagy holtak vagyunk?
A tékozló fiú kikérte az apai örökséget akkor, amikor még az édesapa élt. Ez nem volt szokás Izraelben. A kortörténetből tudjuk, hogy az örökséget mindig a szülők halála után, mitöbb, az édesapa halála után kaphatta meg csak egy gyermek. Az édesanya halála után ugyanis az édesapa rendelkezett a család vagyonával, és csak az apuka halála után kaphatták meg a gyerekek az örökséget. Az örökség szétosztása úgy történt, hogy a legelső szülött gyermek dupla részt kapott, mert az ő dolga volt, hogy a gyenge, beteg szülőket segítse, eltartsa, és gondoskodjon azokról, akikről még a családban gondoskodni kell, a többiek pedig egy-egy részt kaptak. Szépen gondoskodott Isten népének törvénye arról, hogyan lehessen átvenni egy örökséget, és mi ennek a törvényes útja és módja.
Mi történik itt, mit olvasunk az igében? Az édesapa életében egyszerre csak a kisebbik fiú kikéri a ráeső részt. Mit jelent ez, hogy így viszonyul az édesapjához? Abszolút pofátlan, tiszteletlen az édesapával szemben. Semmire nem becsüli az apukát, és a törvényt, amellyel igazodnia kellett, és lehetett volna neki is. Mi az ő halottságának első jele? Hogy lenézi az apát, nincs tekintélye az ő szavának előtte, annak, aki addig vezette, vitte az életét. Második lépésben szakít az otthonával a fiú. Elmegy vidékre, kiszakítja magát az otthon légköréből. Szakítás az otthoni értékrenddel, életmóddal, az otthoni törvényekkel. Ha ő hátat fordít az édesapjának, nyilván hátat fordított a testvéreinek. Szakítás a testvérével, közösségével, kapcsolataival. Azt olvassuk az igében, hogy messzi vidékre költözött. A Biblia eredeti szövegében ez azt jelenti, hogy disszidált. Ma már ennek a szónak nem érezzük a keserű tartalmát, de még mi ahhoz a generációhoz tartozunk, akik pontosan tudják, mit jelent disszidálni. Idegenbe szakad, ennyire hátat fordít mindennek és mindenkinek. Olyan helyre megy, ahol ő ismeretlen, ahol senki nem tudja, hogy kicsoda és honnan van ilyen nagy vagyona. Keres egy olyan helyet, ahol a pénzére figyelnek az emberek, és szeretik őt és a pénzét. Tiszta, új lappal kezdhetné az életét, hiszen senki sem ismeri. Felépíthetne egy új kapcsolatrendszert, és fel is épít a maga módján. Számára viszont két dolog a fontos: a rövid távú örömei, az, amit gyorsan elérhet, ami pillanatnyilag jól jön, jól esik, jólesik enni, inni, szeretkezni, játszani az élettel. Ezek sikeressé teszik őt a rövid távú kapcsolataiban, ezek mind kellékei lesznek az életének. Jó pénzért szeretet hazugságot vásárol magának, elhazudják neki mennyire szeretik őt, és mennyire fontos. Aztán ha elfogy a pénz, kiderül az igazság, nincsen kapcsolat, szeretet. Megbecsülést keresett, megvetést talál. Közösséget keresett, félelmetesen egyedül marad. Gazdagságot keresett és átéli a csődöt, a megsemmisülést. Új kapcsolatokat keresett, körbe vette magát mindazzal, amit szépnek látott, és mindezekről kiderült, hogy nem segítette meg őt, csak rövid ideig voltak képesek elringatni őt. Szabadságot keresett, liberális volt nagyon, és csődbe juttatta önmagát. Jézus beszéde tükröt tart elénk, hogyan is telik a mi életünk. Hogyan is történik az élet, és értékrendje, hogyan van jelen a mi életünkben.
Úgy gondolom, és úgy tapasztalom, hogy mi, akik magunkat a Krisztus követésére szántuk, mi, akik úgy gondoljuk, hogy a keresztyénség értékrendje a miénk, nem szeretnénk szakítani az atyai házzal, az Isten közelével. De azért időnként disszidálunk mi is. Néha úgy gondoljuk elég az Atya szigorából, tekintélyéből, nem olyan fontos ráfigyelni mindig, esetenként kivonhatjuk magunkat az Ő hatásköréből, nem kell, hogy elérjen az Ő szava, tekintélye, majd mi megyünk a maga feje után. Időnként néhány dologban hátat fordítunk az Úr Istennek. Néhány dologban úgy gondoljuk nem érdekes, hogy mit mond Ő, és mit tanít. Időnként a munkaerkölcsben nem érdekel minket, hogy mit mond az ige, hatnapi munkálkodásról és a hetedik nap megszenteléséről, az Isten előtti felelősséggel végzett munkáról. Néha az Isten iránti bizalmunkat vonjuk meg, a pénzzel való gazdálkodásról gondoljuk, hogy ez nem tartozik az Úrra, majd én a saját ötleteim és dolgaim szerint. És néha a szexuális életünkről gondoljuk, hogy ez nem tartozik az Úrra, magánügy, megyek a dolgom után. Lehet, hogy az életünk csak némely részében és ideiglenesen sérül, csak időnként disszidálunk az életünkben és mondjuk azt, hogy nem érdekel a szavad, majd mi megyünk a magunk feje után. De vigyázat! Amit egyszer kivonunk az Úr hatásköréből az elhalhat, széteshet, üszkösödhet, és a halott testrészek egy testben fertőzés, életveszélyes állapot, az egészet teszi beteggé. Néha úgy vagyunk, mint a tékozló fiú, amikor nagyon összejön minden, akkor kezdünk el gondolkodni, visszanézni, akkor állunk meg, hogy visszanézzünk, honnan is van baj, szenvedés, mi is az oka az életünk nagy tragédiáinak. Az Úr hatóköréből kivont dolgok, amiket Jézus halálnak nevez, a halott dolgok, az elhalt dolgok fertőznek, gyengítenek, megbetegítenek, halálos veszedelmet jelentenek ránk. Tehát hol vagyunk, hol vagyunk, hogy telik a napunk ezekben az időkben? A tékozló fiú halála különös állapot, mert ő nem érzi annak, köszöni szépen jól van. Mindaddig, amíg szembe nem néz magával, amíg a füléig nem jut, a szívéig, az értelméig nem jut az Atya minősítése őróla, addig nem érdekli, nem tudja hol van, milyen állapotban van, ő köszöni jól van. Sok betegség ilyen, amikor jól vagyunk, és nem tudjuk milyen féreg foga rág. Pontosan így van a tékozló fiú történetében is. Hosszú ideig lappang ez a helyzet, tünetmentes ez a fiú, és nem látszik, hogy halott, képes így élni az életét és nagyon is él közben, miközben pedig halott. Ezzel az információval, hogy ő halott, vagy elveszett csak akkor szembesül, amikor az Atyától hallja. Az Atya jelenléte, szava leleplezi őt, amikor Ő tart tükröt az ő életében.
Épp ezért lehet azt gondolni Jézus eme példázatáról, hogy rendben, akkor ez azokra igaz, akik egyszer már éltek az Úr közelében, akik ismerik mit jelent Jézus szavára hallgatni, akik örültek már az Úr jelenlétének. A többiekre nem vonatkozik. De vonatkozik, a tékozló fiú története mindahányunkra vonatkozik! Hiszen az ige tanítása szerint valaha mi mindahányan, akár tudjuk ezt, vagy akár nem, akár hisszük, vagy akár nem, valaha egyszer otthon voltunk az Úr közelében. Valaha egyszer ismerős volt az Úr szava, a jelenléte kincset ért a számunkra. Aztán elkezdtünk kivonulni, disszidálni az Úr színe elől, és isszuk a levét egyénileg és közösségileg is. A tékozló fiú halála és feltámadása így annak a története, akik elszakadtak, akár tudjuk ezt, vagy akár nem.
Az ige erről tanít bennünket, hogy van visszaút, megújulás. Lehet feltámadni, megújulni, van élet a magunk elvesztett élete után. Miben áll a tékozló fiú feltámadása, mi történik vele? A disznók vályújánál egyszerre csak éhezni kezd, egyszerre csak ráeszmél, hogy valami elveszett. Kortörténeti tudnivaló, hogy a disznó tisztátalan állat volt Izraelben, így a disznókra vigyázni megvetett állapot volt, még a rabszolga sornál is nehezebb állapot volt. Ebben az összeroppant, megsemmisült állapotban kezd el emlékezni ez a fiú, hogy mégis csak jobb volt otthon, ahonnan kizuhantam. Önmagával szembesül ez a fiú, keserűen csalódottan, éhesen. Nagyon nem szeretjük ezeket az állapotainkat, kimenekülni szeretnénk belőle, hazudni álmokat magunknak. De van egy másik út is. Lehet visszafordulni, a fájdalom, keserűség, csalódottság ellenére lehet megállni, megfordulni, vagy először odafordulni az Úrhoz. Ez a fiú nagyon pontos diagnózist állít fel önmagáról, és tudja, hogyan lehet ezen segíteni. Ahhoz, hogy feltámadhasson ez a fiú, ez az első dolog, a keserűség, és csalódottság önmagában. Megtérés e nélkül az összeroppanás nélkül, az életünk megújulása e nélkül a keserűség nélkül nincs. Gondoljunk csak Zákheusra, a csaló vámszedőre. Előbb fel kell fedezni, hogy csaltam, loptam, átvertem embereket, tisztességtelen és piszok módra éltem. Legalább magának és az Úr színe előtt be kell vallania. Vagy gondoljunk arra, amikor Pünkösdkor Jézus feltámadásáról prédikál Péter Jeruzsálemben, és azt mondja a jeruzsálemieknek, hiszen ötven nappal ezelőtt ők kiabálták, hogy feszítsd meg, feszítsd meg, mit mond nekik Péter? Azt a Jézust, akit ti gonosz kezeitekkel megfeszítettetek, Isten nem, hagyott a halálban, hanem feltámasztotta Őt. Szembesít, és keserű és fájdalmas ez a szembesülés: igen, véres a kezem, szörnyű indulatok voltak bennem, rettenetes, hogy valakinek a vesztét kívántam. Szörnyű ez a lelepleződés. De akkor rögtön megfogalmazódik a jeruzsálemi emberek szívében is, hogy igen így van, de akkor atyám fiai, mit tegyünk. Akkor hangzik el Péter válasza, hogy térjetek meg, keresztelkedjetek meg, és veszitek a Szentlélek ajándékát. Isten szembesít. A feltámadás legelső lépcsője ez a lelepleződés, ami olykor bizony nagy keserűséggel és bánattal jár együtt, de ez megspórolhatatlan bánat, kikerülhetetlen keserűség.
A fiú szívében megszületik az elhatározás, hogy akkor most haza kell menni, el kell mondani mindent édesapámnak, és vállalni kell, amit tettem. A szemébe nézni annak, akire fütyültem, akit megvetettem, akit ott hagytam faképnél, aki nem érdekelt. Micsoda lelki erő kellett, hogy végig járja ez a fiú ezt az utat. Hogy legyen a szívében reménység, hogy az apám nem fog kidobni. Hogy valaki be fog fogadni, hogy hazamehetek, hogy van még haza, és elfogadott, befogadott leszek. A bizalomnak milyen keserű és gyönyörűséges példája mégis, hogy ez a fiú az összetört szívét hazaviszi, így ahogy van, takargatás nélkül, a szégyenkezéssel együtt. Van bizalom a szívében, van hova hazamenni, és otthon nem fogják kirúgni. Lehet emlékekből és bizalomból végigjárni az utat. Lehet az Úrhoz tartozni, lehet erre az örömre emlékezni, ha egyszer elcsatangoltunk. Lehet először azt gondolni, ha még soha nem jártunk az Úr közelében, hogy van bizalmam végigjárni ezt az utat, segítségül hívni az Urat. Soha nem léptem még meg talán az életem során, de most meglépem. Feltámadni azt jelenti második lépésben, hogy van bizalmam.
Otthon kiderül, hogy óriási öröm van a fiú megérkezésén. Nem rúgta ki az édesapa, sőt, örömünnepet ül, hogy megjött az ő elveszett gyermeke. Mert aki meghalt, az feltámadott. Az ige Isten öröméről beszél. Időnként előfordul, nem túl sokszor, az Ószövetségben háromszor, és az Újszövetségben itt, ebben a részben háromszor, hogy minek örül az Isten. Mind a hat ige, ami erről szól, hogy minek örül az Isten, a megtérő, az újjászületett, az Őt választó embernek, aki újra odafordul az Úrhoz, aki megújul az életében, aki újra támaszkodik az Ő szavára, és eleget tesz ennek. Isten örömét leli a feltámadt, a megszentelt életű emberben. Isten örül az embernek. Itt, a Lukács evangéliumában Isten háromszor mondja el. Megint kortörténeti adalék: ha valamit kétszer egybehangzóan elmondtak valahol, az erős bizonyság volt, és annak hinni kellett és lehetett. Az abszolút kétségbevonhatatlan ténynek számított. Jézus háromszor mondja el. Az Ószövetségben háromszor hangzik el, Istennek lehet örömet szerezni. Az Úr képes örülni neked, Te ember, az Isten képes gyönyörködni az emberben, és örülni neki, ha újra otthon van nála, ha az életét újra az Ő kezébe adja.
Ez az ige szenvedő szerkezetben fogalmaz: “mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.- (LK 15,24) Hogyhogy, hát nem ő ment haza, nem ő ébredt fel, nem ő cselekedett? Ki kereste őt, nem ő találta meg a hazavivő utat? Nagyon szép ez a megfogalmazás. Benne van a megtérés dialektikája. Benne van az ember része és az Úristen része. Az ember része, avagy mit tehetünk mi a magunk feltámadásáért: szembesül ez a fiú a maga csődjével, tudja, hogy hova forduljon, aztán végigjárja ezt az utat, és haza érkezik szakadtan, rongyosan. Ez az ember része. Mit tapasztal otthon? Tárt karokat, nyitottságot, és ebből kiderül, hogy Isten réges régen erre vár, eléje megy a fiának, észreveszi messziről, befogadja, átöleli, örömünnepet ül, az új ruha, a gyűrű, a saru mind-mind ezt jelképezte, hogy fiam vagy újra, itthon vagy. Mi történik? Az Atya szeretete visszavonzotta az elveszettségben, halálban lévő gyermeket. Nem erre vágyunk mindahányan, hogy valaki így szeressen, hogy vonzzon, tartson meg? Nem erre vágyunk? Gyanítom így van. Az igéből kiderül, hogy nekünk ilyen Istenünk van, aki vonz a maga szeretetével. Míg mi azt hisszük, hogy hátat fordítottunk neki, Ő addig is ránk várt. Ezzel a ránk várakozással meggyógyított, vissza szeretett. Adja Isten, hogy éljük át így a magunk feltámadásait, ezzel a gyógyító szeretettel, hogy meggyógyulhasson az életünk, hogy talpra állhassunk, hogy rongyos életünket az örömre, tisztaságra cserélhessük. Hív és vár bennünket az Úr, erre hív, feltámadást készít így is minekünk. Merre indulunk, és mit csinálunk tovább?
Ámen

dr.Vassné Baki Ilona
Érd-Parkváros
2003. április 27.