Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:22
Fájdalom

None

Lekció: II Sámuel 12, válogatott versek:
Az Úr elküldte Dávidhoz Náthánt. Az bement hozzá és ezt mondta neki: Volt egy városban két ember, egy gazdag, meg egy szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt. A szegénynek nem volt egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette, táplálta, és a gyermekeivel együtt nőtt föl nála. A falatjából evett, poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna.

Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez, de az sajnált a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzáérkezett vándornak. Ezért elvette a szegény ember bárányát és azt készítette el annak, aki hozzáérkezett.

Dávid nagy haragra gyulladt ez ellen az ember ellen, és ezt mondta Náthánnak: Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette. A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette és mivel könyörtelen volt.

Akkor ezt mondta Náthán Dávidnak: Te vagy az az ember.

Ezt mondta Dávid Náthánnak: Vétkeztem az Úr ellen.

Náthán így felelt Dávidnak: Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tetteddel okot adtál az Úr ellenségeinek a gyalázkodásra, ezért meg kell halnia a fiadnak, aki született neked. Ezután hazament Náthán.

Az Úr pedig súlyos betegséggel verte meg a gyermeket, akit Úriás volt felesége szűlt Dávidnak. Dávid könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement, a földön fekve töltötte az éjszakát. Udvarának a vénei odaálltak melléje, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit.

A hetedik napon meghalt a gyermek. A szolgák azonban nem merték megmondani Dávidnak, hogy meghalt a gyermek, mert ezt gondolták: “Hiszen amíg még élt a gyermek, és szóltunk hozzá, akkor sem hallgatott a szavunkra. Hogyan mondjuk meg neki, hogy meghalt a gyermek? Még valami bajt csinál!-

Dávid azonban látta, hogy szolgái suttognak maguk között és rájött Dávid, hogy meghalt a gyermek.

Megkérdezte Dávid a szolgáit: Meghalt a gyermek? Meghalt -felelték. Ekkor fölkelt Dávid a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, majd bement az Úr házába és leborult. Aztán hazament és kérte, hogy tegyenek eléje ételt, és evett.

Akkor ezt mondták neki a szolgái: Miért tetted ezt? Amíg élt a gyermek böjtöltél és sírtál. De amikor meghalt a gyermek fölkeltél és ettél. Ő így felelt: Amíg a gyermek élt böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam: Ki tudja, talán könyörül rajtam az Úr és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám. Ezután megvigasztalta Dávid a feleségét Bétsabét, bement hozzá és vele hált. Az asszony fiút szűlt és Salamonnak nevezték. Az úr pedig a szeretetébe fogadta őt.

Ima:

Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig. Meddig támadtok egyetlen emberre? Miért akarjátok mindnyájan megölni? Olyan, mint a dűledező fal és a bedőlt kerítés.

Óh Isten, Te vagy istenem, hozzád vágyakozom. Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.

Csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok reménységet. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Szólott egyszer Isten és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő, nálad van Uram a szeretet. Urunk, arra kérünk, áldd meg ezt az órát, küldd a Te Szentlelkedet, hogy lássunk, értsünk, halljunk rólad többet. Légy itt, a Te jelenléteddel, Jézus Krisztus nevéért kérünk. Ámen.

Textus:Filippi 4: 4,5,6,7
Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. A ti szelidlelküségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel. Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben, mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseteket Isten előtt, és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad meg fogja őrízni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.


Talán néhányunknak keményen hangzik ma délelőtt, a gyászolók istentiszteletén ez a felolvasott történet Dávid történeteiből. Dávid bűnt követett el, és büntetése a gyermek halála volt.

Tudom, hogy sokan ismerik közülünk a bibliai tanítást, hogy ne bűnhődjön apja bűnéért a gyermek. Tudom, hogy sokan ismerjük azt a krisztusi tanítást is, hogy a betegség, a halál, a fájdalom nem mindig egyenes következménye a bűnnek, hanem sok esetben Isten dicsőségét szolgálja az életünkben.

Én sem ennek az ellenkezőjét szeretném most itt előttetek bizonyítani, nem azt mondom, hogy hibát követtél el, ezért elvesztetted a hozzátartozódat. Nem azt állítom, hogy felelőtlen voltál, és ezzel édesapád, vagy gyermeked halálát okoztad.

Csak azt mondom, hogy a fájdalom a szenvedés és a halál azért köszöntött be az életünkbe, mert egyszer valahol valaki elengedte Isten kezét. És nemcsak Ádám meg Éva, hanem mindnyájan mi is. A mi szeretteink is, emberek, akik ezen a földön éltek és küzdöttek testük és lelkük fennmaradásáért. Elengedtük Isten kezét.

Isten nem így képzelte ezt. Az ő terve nem a pusztulás volt. Az Ő terve nem a halál, amelyik arról beszél, hogy minden egész eltörött, és minden láng csak részekben lobban. Nem a halált akarta. A halál nem normális. A halál nem természetes. A halál nem kellemes, nem jó és nem szép. Isten egészen más körülmények közé helyezett minket a kezdet kezdetén, de én elengedtem Isten kezét. És ami felé elindultam, az az Isten nélküli élet. Én elhagytam Isten ajándékait, és amit találtam, az a bűn adománya volt. A fájdalom, a halál és a gyász.

És akkor Pál apostol a filippibeliekhez írott levélben azt mondja, hogy örüljetek az Úrban mindenkor. Ismét mondom, örüljetek. Nézzük csak meg, hogy hogyan beszél Pál? Milyen helyzetből? Pál apostol börtönben ül. Halálos ítélet lebeg a feje felett, odakint a filippiek, akiknek ezt a bíztató levelet kell írnia, friss keresztyének, és kezdik elhagyni az Úr útját. Üldözések és sötét napok következnek a filippibeli gyülekezet életében és Pál életében is.

És Pál ekkor azt mondja, hogy tudom, hogy miről beszélek, látok mindent, ami előttem van, ami jönni fog, és mégis azt mondom, hogy örüljetek. A gyász általában nem az örömről szól számunkra. Amikor gyászolunk, akkor emlékezünk. A kérdés az, hogy mire emlékszem? Mire akarok emlékezni? Természetesen vannak olyan emlékek, amik ösztönösen tódulnak elém, és ezeket nem tudom irányítani. És vannak olyanok, amit tudatosan keresek vissza. De nem mindegy, hogy mire emlékszem, hogy milyen emlékekkel élek együtt.

Pál azt mondja: Imádságotokban és könyörgétesetekben beszéljetek Istennel. Beszélj bátran Istennel, kérdezd meg Őt. Az imádság segít emlékezni. Az imádság segít emlékezni Isten szeretetére, az imádság segít emlékezni Isten bölcsességére, és az imádság segít emlékezni Isten erejére. Az imádság segít, hogy jól emlékezzünk, hogy jó dolgokra emlékezzünk. Nem arról beszélek, amit az ének mond, hogy csak a szépre emlékezem, hanem az imádság megtanít arra, hogy a jót tanuljam meg az emlékekből.

Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek. Minek örüljek? Talán egy olyan Istennek, aki kifosztott, aki kirabolt és lesújtott engem? Ahogyan Dáviddal is tette? Dávidnak valahogy mégis sikerült Isten oldalán megtalálni a helyes magatartást. Szeretnék nektek most egy történetből idézni, amelyet Larry Crabb, egy amerikai lelkipásztor írásából hoztam elétek.

Az Istenről, aki a fájdalmat adja

A történet mottója a következő:

Mi a világ legnagyobb hazugsága? -kérdezte a fiú.
A világ legnagyobb hazugsága az, hogy életünk egy bizonyos pontján elveszítjük a dolgok irányítását,
és a sors átveszi azt.
Ez a világ legnagyobb hazugsága.

És a történet:

Az Ember élete kényelmes volt. Ugyanúgy istentisztelete is. A kettő mindig együtt jár. Isten nem volt elégedett. Ezért megengedte, hogy az Ember élete kényelmetlenné váljon. Az Ember reakciója azonnali sokk volt. Hogy történhetett meg ez az én életemben? A sokk alatt az Ember önelégült maradt. De ezt nem vette észre. Azt hitte, hogy ez a bizalom. Nemsokára elmúlik ez a csapás. Isten hűséges, az életem újra kényelmes lesz. Istentisztelete sekély és felszínes maradt.

Isten nem volt elégedett. Ezért megengedte, hogy még több kellemetlenség történjen az Ember életében. Az Ember erősen próbálkozott, hogy tudja kezelni ezt a problémát, mint olyanvalaki, aki bízik Istenben. Türelmes leszek. -határozta el.

De nem vette észre, hogy a türelemért tett erőfeszítései abból a meggyőződéséből adódnak, hogy neki jár a problémamentes élet. Nem hallotta, hogy a saját szíve mondja neki: Ha türelmes vagyok, Isten újra megszépíti a dolgokat körülöttem. Hiszen ezért van Isten. Istentiszteletének a célja az lett, hogy meggyőzze Istent, változtassa vissza kényelmessé életét.

De Isten nem volt elégedett. Ezért kissé visszavonta védelmének határát az Embertől. Az Ember élete nyomoruságossá vált. És megharagudott Istenre. Úgy tűnt, hogy Isten nem mozdul, nem változtat semmit és nem törődik semmivel. A menny ajtaja becsukódott. És az Ember tudta, hogy nem képes imádságaival kinyítni azt.

Nem tudott másra gondolni, mint jó napokra. De nem az eljövendő jó napokra, hanem amelyek azelőtt voltak az életében, és amelyek semmi jelét nem mutatták annak, hogy visszatérnének. Legfőbb vágya az volt, hogy ezek a napok visszajöjjenek, azzal az egyetlen szép élettel, amelyet ő ismert, és amit örömnek hívott.

De tudta, hogy az élet visszafelé nem pörgethető. A felnőttek nem lesznek újra gyerekek, és az öregek sosem lesznek olyan erősek többé, mint erejük teljében voltak. Ezért elvesztette reménységét.

Isten visszatartotta áldását és semmi jele nem volt annak, hogy megváltoztatta volna véleményét.

Az ember depresszióba esett. Abbahagyta az istentiszteletet. És Isten nem volt elégedett.

Ezárt a pokol erejét szabadította az Ember életére. A kísértések, amelyek régen elviselhetőek voltak, most kiállhatatlanná váltak. Az élet annyira fájdalmas volt már, hogy az a kis öröm, amit a kísértés nyújtott igazi szabadságnak, értelmes és szükséges dolognak tűnt.

De ez öröm után újfajta fájdalom következett. Fájdalom, amelyik köddel borította be a lelkét. És amelyet még a legfényesebb napsugár sem tudott újra beragyogni.

Az Ember már csak a fájdalmát látta, Istent nem. Azt hitte, hogy látja Istent, de az az Isten, akit ő látott egyedül ahhoz értett, hogy fájdalmat okozzon. El tudta képzelni Istent, de megtalálni nem volt képes. Megszólította hát az egyetlen Istent, akit ismert. Segítségért esedezett.

És miközben Istennel perlekedett, már majdnem meghallotta, hogy a saját szíve mit súgott neki, “Neked az a kötelességed, hogy segíts nekem! Soha sem fogok belenyugodni abba, hogy megérdemeltem, ami velem történik. Ez a fájdalom nem az én hibám, hanem a tied.- Istentisztelete mindig a követelés jegyében zajlott, de most ez a követelés olyan egyértelművé vált, hogy szinte tudatára ébredt annak. És Isten nem volt elégedett.

Ezért megengedte, hogy a küzdelem folytatódjon, és új nehézségeket engedett az Ember életében.

Az Ember szívének volt egy csücske, amely mindig a szépről álmodott, és amelyik meg volt győződve arról, hogyha ez megtörténik az életében, akkor az életének vége lesz. Hogyha ez megtörténik, nem tehetek mást, mint levonom a következtetést, hogy Isten nem jó. El kell, hogy utasítsam Istent, és senki, még Ő maga sem hibáztathat ezért.

De az Ember még most sem hallotta meg, amit a szíve mondott. Amit hallott, az egy kísértő hang volt, amelyik a legszörnyűbb kísértést hozta, amellyel valaha szembesült, hogy veszítse el a reményt. Nemesnek és bátornak tűnt és főleg az egyetlen útnak, amelyen az ember önmagára találhat. A harc mostmár hevessé vált. De egy sápadt kis fénysugár még élt. Az Ember kitartott hitében, de még ekkor sem hallotta, amit a szíve súgott, “Tökéletesen igazam van, hogyha feladom most a hitem, de ÉN az igaz és a nemes útat választom. Még mindig hiszek benned. Még mindig hiszem, hogy ott vagy és hogy a legsebb reményeim, örömeim Nálad vannak. Na ez hogy tetszik Neked? Hogyha ez sem tetszik neked, akkor micsoda?-

Az istentisztelete elkeseredettebb volt, mint valaha. De még most is büszkeségtől csengett. És Isten nem volt elégedett. Ezért megengedte, hogy az Ember próbái folytatódjanak, és fájdalma enyhülést ne találjon. Isten egy bizonyos távolságot tartott az Embertől. Nem hagyott neki nyugalmat és reményt, amibe kapaszkodhatott.

Istennek nehezére esett, hogy ne tegye jobbá az Ember életét. Az pedig még nehezebb volt neki, hogy ne jelenjen meg az Embernek közvetlenül, szemtől szemben, hogy a jelenlétéről biztosítsa őt. De nem jelent meg. Istennek jobb terve volt az emberrel, minthogy visszatérjen a kényelmes életébe. Azt akarta, hogy igazi öröme legyen. Azt kívánta, hogy az Ember reménye újra arra a célra irányuljon, amelyikre leginkább szüksége van. Csakhogy az Ember még mindig nem tudta, hogy ez micsoda.

A fagyos köd olyan sűrű lett az Ember lelkében, hogy érezni lehetett, és falként záródott köré. Nem maradt más, mint a nyomorúság. A félelem kézzelfogható volt, amelyik halálfélelembe csapott át és állandóvá vált a nyomorúság érzete. Elviselhetetlen volt az a szörnyű igazság, hogy az élet rossz, Isten pedig jó.

Hol van most Ő? Amikor az Ember felfogta, hogy szüksége van Istenre, Ő eltűnt. Ennek semmi értelme sincs. Van Isten akkor, vagy nincs? És ha van, törődik velem?

Az Ember nem tudta elfelejteni istenhitét. Eszébe jutott Jákób példája, aki harcolt Istennel és küzdeni kezdett. De sötétben harcolt. Olyan végtelen sötétségben, ahol többé már nem látja a legszebb álmát, a kényelmes életet. A sűrű sötétségben nem lehet látni. De hallani lehet.

Az ember most először hallotta amit a szíve súgyott: Áldj meg! -kiáltotta. Szíve legmélyéből szavakat hallott, amelyek Istent marasztalták. Áldj meg! Nem azért, mert én jó vagyok, hanem, mert Te jó vagy. Nem arra hivatkozok, aki én vagyok, semmivel sem tartozol nekem. Arra hivatkozok egyedül, aki Te vagy. Az Ember még mindig látta fájdalmait, de mostmár látta Istent is. Az áldáskérő kiáltás többé nem a kellemes élet követelése volt. Ez a kiáltás azt kérte, amit Isten adni akart, akárki is volt Ő.

Ezután az Ember valami kis különbséget érzett. Ez volt emberségének kezdete. Végre megfelejtkezett önmagáról és felfedezte Isten utáni vágyát. Nem találta meg Istent azonnal, de reménye volt, és ez a reménység arról beszélt, hogy talán meglát valamit abból, amire olyan mélyen vágyott.

Aztán megtalálta végre. Friss víz tört fel a lelke sivatagában egy forrásból és már látta, hogy mi az. Ez egy új álomföld. Látta, amint kirajzolódnak a körvonalai. Ez az álom nem volt más, mint valóságosan megismerni Istent, és Őt képviselni egy kellemetlen világban.

Ennek az álomnak különös középpontja volt. Látta, amint megismeri Istent az Ő saját módján. És úgy mutatja be a többieknek, nem már, mint valamit, amit mástól tanult, hanem mint sajátját. Ez olyan érzés volt, mint hazaérkezni. Azonnal megértette, hogy csak úgy van szavainak ereje azok előtt, akik nehéz élethelyzetben vannak, ha ő maga is nehézségek közül szól hozzájuk.

Soha azelőtt nem érzett még hálát problémáiért. Szenvedése egy ajtóvá lett Isten szívéhez, osztozott Isten fájdalmában, amelyet Ő a megváltás során élt át. A közös célért való szenvedés közelebb hozta Istenhez.

Új gondolat született meg benne. Kitartok, bármilyen ellenállásba ütközzem is. Szövetségbe lépek a jósággal, a gonoszsággal szemben. Nem várok tovább arra, hogy még tisztábban lássak, hanem ami a kezem ügyébe kerül megteszem. De a forrás közelében kell maradnom, a lelkem szomjazik. A kényelmes élet nem nyújt nekem enyhet a lelkemnek. Akármi is jön Istentől, akárki is az az Isten, Ő az egyetlen, igazi vízforrás. És ez elég nekem.

Az Ember dícsérte Istent, és az Isten elégedett volt. Ezért Isten tovább engedte, hogy víz törjön fel az Ember lelkének forrásából, és amikor az Ember nem tért vissza ehhez a forráshoz minden reggel és este, akkor a szomja elviselhetetlenné vált.

Néhány dolog jobb lett az Ember életében, néhány dolog ugyanolyan maradt. Néhány dolog rosszabb lett. De az Ember új álmot álmodott. Amely sokkal nagyszerűbb volt, mint a kényelmes élet álma. S azután bátorságot gyűjtött arra is, hogy kiűzze ezt a régi álmot. Olyan emberré vált, akinek reménysége van, és ez a reménység örömet szűlt.

Isten nagyon elégedett volt. Ugyanígy az ember is.

És ez az öröm, amiről ez a történet beszél, ez a megtalált öröm csak Isten mellett lehetséges. Örülni csak az Ő békességében lehet, ahogy olvastuk, Isten békessége, amely minden értelmet fölülhalad, megőrzi majd szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.

Nagyon tetszik nekem Isten békességének a héber kifejezése, -ez a szó a salom- ami arról beszél, hogy a számla ki van egyenlítve, a számla el van rendezve, mert az aranyfedezet rá Jézus Krisztus kereszthalála, és feltámadása. Ez fogja majd megőrízni a szíveteket úgy, mint egy testőr. Ott áll mellettetek reggel és este. Fájdalmatokban és örömötökben. És minden értelmet meghalad. Nem azt jelenti ez, hogy sohasem fogjuk megérteni, hogy nem tudjuk befogni a mi elménkkel, hanem azt jelenti, hogy egy számunkra nem normális, értelmetlennek tűnő értékrendet képvisel. Egy olyan értékrendet, ami ebben a közösen átharcolt történetben alakul ki, amit Jézus Krisztussal töltött életnek, azaz keresztyén életnek ismerünk. Ezt adja nekünk a mi Urunk. Ámen.

Ima:

Mindenható Istenünk! Köszönjük Neked, hogy Te egy olyan Úr vagy, aki törődik velünk. köszönjük Neked, hogy Te olyan Isten vagy, aki látsz bennünket, jóban, rosszban, kellemesben szépben és fájdalomban is. Megvalljuk előtted, hogy szükségünk van Rád. Megvalljuk, hogy szeretnénk látni, érezni, hallani mindennap. Arra kérünk, kísérj el bennünket a mi életünben. Légy a mi őriző pásztorunk hétköznapjainkban, küzdésünkben és örömünkben. Add, hogy mindaz, amit tőled kapunk, szó, ige, bátorítás, segítség velünk maradjon. Áldd meg családjainkat, áldd meg a gyülekezetünket, Jézus nevéért kérünk, hallgas meg, aki így tanított bennünket imádkozni:

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben
Szenteltessék meg a te neved
Jöjjön el a te országod,
Legyen meg a te akarotod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek.
És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól
Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké.
Ámen.

2002. dec. 29. Bereck Eszter














































































































































Látogatóink száma a mai napon: 2866
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856443

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat