Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:23
Házasság

None

ÁBRAHÁM II.

Ábrahám és Sára Egyiptomban


Lectio: Római levél 4:1-3, 16-25

Textus: 1Mózes 12:8-17

“Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségül hivá az Úr nevét. És tovább költözék Ábrám, folyton délfelé húzódván. Azonban éhség lőn az országban és Ábrám aláméne Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert nagy vala az éhínség az országban. És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, monda feleségének Szárainak: Íme tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez, és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy, hogy jól menjen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted. És lőn mikor Ábrám Egyiptomba érkezék, látták az egyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. mikor meglátták őt a Faraó főemberei, magasztalták a Faraó előtt és elvivék az asszonyt a Faraó udvarába. És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstény szamarai és tevéi. De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért.-


Kedves Testvérek!

Ahogy az elmúlt alkalommal jeleztem, Ábrahámról fognak szólni az igehirdetések, és Ábrahám történeteit olvasva és magyarázva minden alkalommal az lesz a kérdésünk, hogy hol, milyen módon jelenik meg Ábrahám emberi kapcsolataiban Istennel való kapcsolata.

Tehát ma is az a kérdés, hogyan jelenik meg Ábrahámnak Sárával való kapcsolatában, a házasságában Istennel való kapcsolata. Hogyan találjuk meg ebben a kapcsolatban a hitet? Azt is elmondtam, hogy Ábrahám
története számunkra nem valami régmúlt, távoli, érdekes vagy érdektelen történet, valamiféle legenda, hanem olyan tükör, amelyhez, ha minél közelebb lépünk, abban annál tisztábban, pontosabban látjuk saját magunkat is.
Két különös, vagy mondhatnám, szomorú dolog is aktuálissá teszi, hogy Ábrahámnak és Sárának a történetét elővegyük és megvizsgáljuk. Az egyik az, hogy ma a hitet magánüggyé fokozzák le, vagy próbálják lefokozni. Miközben ugyanis azt hirdetik, hogy milyen nagyszerű, hogy mindenki a saját szíve gondolata szerint választhatja meg azt, amiben hinni akar, ami jó neki, aközben - a másik oldalról - rögtön le is csapnak, és közlik: a hit magánügy. Ahogy egy közíró mondotta Karácsony előtt: “A Karácsony olyan ünnep, amihez sem az Istennek, sem senki másnak semmi köze nincsen.- Nem tudom, hogy magánál volt-e ez a közíró? Én azt hiszem, hogy nem. A lényeg azonban az, hogy a mi korunkban egyre szomorúbb és nyomasztóbb jelenség, hogy némelyek szerint a hitet csak úgy élhetjük meg, hogy bezárjuk a szívünkbe és ahhoz senkinek semmi köze nincs.
A másik szomorú, korunkbeli tény, amivel most szembe kell néznünk: maga a házasság intézménye. A házasság intézményét - azt hiszem, nyugodtan mondhatom - a mai világban tudatosan rombolják, és ez rengeteg tragédiának lett a forrásává, és, sajnos, ma is az, és talán a jövőben is az lesz. Nemrégen még sokat hallottunk a “nyitott házasságról-, mint a házasságban megromlott embertársi kapcsolat egyetlen lehetséges gyógyszeréről. Ma meg egyre többet hallunk arról, hogy nem is kell összeházasodni, elég az együttélés. Magyarán úgy építsünk házat, hogy a téglákat habarcs nélkül rakjuk egymásra. Fel is lehet építeni így egy téglarakást, és azt még háznak is lehet nevezni, ám tudjuk nagyon jól, hogy az így pusztán egymásra rakott téglarakást még egy kisgyermek is szétdöntheti. S valóban, nagyon sokszor éppen a gyermek dönti szét ezeket az együttélési kapcsolatokat - tudniillik, mikor megszületik a baba, magukra maradnak a leányanyák.
Ha ilyen szomorú aktualitások között járunk, kedves testvérek, bárki felteheti a kérdést: miért ezt a részt olvastam fel Ábrahám és Sára történeteiből? Hiszen ez megdöbbentő történet. Miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyből kiderül, hogy Sára igen-igen jó háziasszony, mert amikor Ábrahám a Mamré tölgyesében fogadja az angyalokat és az Urat, akkor Sára tüsténkedik, hamar elkészíti a vendégeknek az eleséget, aztán a sátorlap mögött hallgatózik is, úgy ahogy azt egy jó háziasszonynak illik tennie. Vagy miért nem azokból a történetekből olvastam fel valamit, melyekből kiderül, hogy Ábrahám sok esetben engedett Sára kívánságainak. Mert akkor nyilvánvalóvá lenne, hogy az ő házasságukban az asszonynak is volt szava. S ez bizony nagy dolog! Vagy miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyik elmondja, hogy Ábrahámnak és Sárának azonos a sorsa. Egyszerre kapnak elhívást, egyszerre kapnak új életirányt, egyszerre kapnak új nevet. Vagy miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyet még ma olvasva is megrendülünk, ahogy a vénséges vénember, Ábrahám, elsiratja Sárát, amikor meghal. Miért ezt a kellemetlen, idegesítő, talán meg sem magyarázható történetet olvasom?

A történet summája ez: Ábrahám és családja, Sára, Lót és mindenki Egyiptomba mennek, mert Kánaánban éhínség van. A határhoz közeledve Ábrahám már tudja, hogy Egyiptomban az a szokás, hogy a fáraó a szép asszonyokat magához veszi, a férjüket pedig legyilkoltatja. Megkéri hát Sárát: hazudd azt, és én is azt hazudom, hogy a húgom vagy, és akkor életben maradunk. A történet második felében azt olvassuk, hogy Isten nem hagyja, hogy így legyen, és visszájára fordít, újra jóra fordít mindent. Van-e ennek a történetnek valami tanulsága számunkra?
A történet, kedves testvérek, nemcsak tanulságos, hanem hiszem: evangéliumi üzenetet hordoz. Először is azért fontos, mert rávilágít Ábrahám és Sára házasságának a dinamikájára. Másodszor azért fontos, mert rávilágít arra, hogy Ábrahám, akit mi a hit hősének tartunk, s valóban a hit hőse is, bizonyos kérdésekben nem hős. De végül rávilágít a történet Isten kegyelmének titkára is.



1. Szóljunk hát először Ábrahám és Sára házasságának különleges dinamikájáról. Minden emberi kapcsolatnak - de különösen a házasságnak - megvan a maga dinamikája, lendülete, sodrása, belső története. Minden emberi kapcsolat tart valamerre. A kérdés az, hogy ez életdinamika-e, vagy haláldinamika. A kérdés az, hogy a házassági kapcsolatban a férfi és a nő minden probléma, minden nehézség, minden küzdelem, minden félreértés dacára az élet felé tart-e, vagy pedig dacára minden szépnek, minden jónak, minden jól megoldott problémának, minden elsimított konfliktusnak, a halál felé tart-e.
Ha Sára felől nézzük Ábrahám és Sára kapcsolatát, akkor azt mondhatjuk, hogy Sára igen-igen együtt érzo lélek. Ha tovább olvassuk a történetet, kiderül, hogy Sára mélyen átérzi Ábrahám fájdalmát amiatt, hogy nincsen gyermekük. Pedig az ígéret már az övék. Ezt a fájdalmát Ábrahám maga is számos alkalommal megemlíti imádságaiban, Istennel való beszélgetéseiben, egy helyen, például, mikor Isten megerősíti szövetségét, azt mondja Ábrahám: lesz nékem vajon utódom? Hiszen öregség sújt már bennünket, s mindent az én szolgám, a damaszkuszi Eliezer örököl majd. Bizony, ennél szomorúbb megjegyzés aligha hangozhat ember szájából. Nem a gyerekem, nem az unokám, nem a leszármazottam, hanem a cselédem - a cselédem fog mindent örökölni. Sára nagyon mélyen átérzi ezt a fájdalmat, s számunkra már különösnek tűnő logikával azt ajánlja Ábrahámnak: fogadd magadhoz Hágárt, a szolgálólányt, legyen tőle gyermeked, mert én meddő vagyok, s talán majd az Istennek tetszeni fog, hogy az a gyermek legyen az utód. S úgy is lesz. Ám amikor Hágár teherbe esik, Sárán kitör a féltékenység, és elkergeti a terhes asszonyt. Nagy-nagy dinamika van ebben. Ábrahámmal együtt szenved, Ábrahámot vigasztalja, aztán Ábrahámot bevonja a saját féltékenységébe, nem akarja Ábrahámot elveszíteni. Mindvégig együtt él, együtt halad, együtt lélegzik Ábrahámmal. Minden tekintetben együtt van vele, kezdve attól - ahogy múlt alkalommal mondtuk - az abszurdnak tűnő ígérettol, hogy nekik, kettőjüknek gyermekük lesz.
Ha Ábrahám felől nézzük kapcsolatukat, azt mondhatjuk, hogy Ábrahám abszolút partner mindenben. Többször mondja az Ige, hogy Ábrahám engedett Sárának. Vagyis tetszett neki Sára gondolkodása. Tetszett neki a gondolat, hogy Hágártól szülessen a gyermek. Aztán enged Sárának, amikor Sára féltékenységében el akarja kergetni Hágárt. De aztán megint enged Sárának, mikor vissza kell fogadnia Hágárt. Aztán megint enged Sárának, mikor újra és végképp elűzi Hágárt és fiát. Úgy tűnik, a problémák megoldásakor nem Ábrahám, hanem Sára az úr. Sára ötli ki ezeket a gondolatokat, Ábrahám pedig enged. Ő semmi másért nem él, arra tette fel az életét, azért hagyta ott szülővárosát, hogy ígéret örököseinek az atyja legyen. Mindent megtesz hát, még a Sára által kiötlött a dolgokat is megteszi, csakhogy valami végre bekövetkezzen. A mai történettel azonban ez a képzetünk vagy gondolatunk megtörik.



2. Ábrahám és családja megérkezik Egyiptomba, ahol kiderül, hogy az ínség előli menekülés még nagyobb veszedelmet hozhat. A szárazság miatt Egyiptomba kényszerültek, s bár a Nílus mellett ott a világ legnagyobb oázisa, ott az állandó bőség, hirtelen - az életüket mentve - még nagyobb veszedelembe kerülnek. S ekkor Ábrahám, aki annyi mindenben enged Sárának és hajlik a szavára, most maga elé tolja Sárát: Mondd azt, hogy a húgom vagy. Akár azon az áron is, hogy a fáraó bevisz az udvarába, és feleségévé tesz! Ábrahám hazugsággal akar megmenekülni! És ezzel a hazugsággal végveszélybe sodorja Sárát és az ígéretet!
Mivel mélyen él a szívünkben és a tudatunkban, hogy Ábrahám a hit hőse, a keresztyén írásmagyarázók mindig megpróbáltak Ábrahám számára mentséget találni. Kálvin, például, hosszú-hosszú oldalakat szentel annak magyarázatára, hogy mit vethetünk Ábrahám szemére, és mit hozhatunk fel a mentségére. S Kálvin sem talál több mentséget, csak azt az egyet, hogy Ábrahám annyira magára vonatkoztatta az ígéretet - miszerint ő nagy nép atyja lesz, ő benne áldatnak meg a Földnek minden nemzettségei -, annyira fontosnak tartotta önnön életét, hogy ezt a lépést is megtette, csak hogy ő életben maradjon. Kálvin gyorsan hozzáteszi, hogy, természetesen, a legszentebb és a legnagyobb célok sem szentesítenek bármiféle eszközt. Mégis, úgy tűnik, hogy ezen kívül nem marad más mentség Ábrahám számára.
Én azonban, kedves testvérek, nem akarok most Ábrahám számára mentségeket felhozni. Mert bár nyilvánvaló, hogy itt a huszadik században már abszurd lenne egy ilyen történet szószerint véve. Abszurd lenne, akár csak kiötleni is, hogy például Németországba utazva, a német kancellár megkívánja a feleségem, és ezért azt kell hazudnom, hogy nem a feleségem, hanem csak a húgom, ha életben akarok maradni. Ilyen történetek ma már nincsenek. Mégis fel kell tennünk a kérdést: mégsincsenek? Hát nem sokszor megtörténik egy házasságban, hogy van egy célom, van egy ügyem, melyért feláldozok mindenkit a házasságban?! Legelsősorban a feleségemet, vagy a férjemet. Azzal szokott ez kezdődni, hogy “nincs rá időm.- Nincs időm arra, hogy meghallgassam a problémáit, nincs időm arra, hogy az életünk közös dolgait vele együtt elrendezzem, mert én “nagy- ügyekben vagyok elfoglalva. Aztán folytatódik azzal - s innentől kezdve ez már nem életdinamika, hanem haláldinamika -, hogy bevonom a családomat is ezekbe az én saját külön ügyeimbe: mi van a hivatalban, mi van a munkahelyen, hogyan könyöklök, hogyan taposok, hogyan könyökölnek engem, hogyan taposnak engem. Az otthoniak a cinkosaim, a harcostársaim, a segédcsapataim lesznek ebben a küzdelemben. Az nem érdekel, hogy beteg a gyerek. Az nem érdekel, hogy szenved a feleségem. Az nem érdekel, hogy a férjem szomorú, vagy baja van. Nekem van egy ügyem. Nekem kell életben maradni, nekem kell fölülkerekedni.
Vagy - és úgy látszik, az ábrahámi családban ez örökletes volt - egyszerűen magam elé tolom az enyéimet. Megtette ugyanezt egyszer Izsák is Rebekkával. Mikor a filiszteusok földjén jártak, Izsák is félt attól, hogy esetleg megkívánják Rebekkát. Ezt mondta hát Rebekkának: mondjad azt, hogy a húgom vagy. Aztán Abimélek, a filiszteus király észrevette, hogy titokban, kettesben enyelegnek, s rájuk rivallt: nem testvérek vagytok ti. Megtette ugyanezt Jákob is, mikor Ézsauval készült találkozni. Előre küldte Ráhelt és Leát, hogy ha Ézsau bosszút akar állni, akkor a családot sújtsa.
Milyen megrendítő ez, kedves testvérek! Úgy gondolkodunk, úgy beszélünk a házasságról, a családról, hogy az a mi hátországunk. Az a mi menedékünk. Az mi menhelyünk, ahova visszahúzódhatunk, ahol föltöltekezhetünk, ahol kisimulnak az élet nehéz dolgai, ahol egyszerre csak kiteljesedik minden, és ahol megmutatkozik az egész nagy élethajszának, küzdésnek, fáradozásnak az értelme. S mégis, milyen könnyen halálos dinamikává válik ez. A hátország lesz a frontvonal. Éppen a hátország lesz a préda, amit odadobunk. Természetesen, mondhatjuk, régi történet ez, ilyen ma már nincs. De valóban nincsen, kedves testvérek? Valóban tiszta a szívünk, nyugodt a lelkünk, hogy soha a férjemet, soha a feleségemet oda nem áldoztam? Soha oda nem löktem? Soha ambíciómért, becsvágyamért, küldetéstudatomért, hivatástudatomért - és sorolhatnánk itt a szenteknél szentebb dolgokat! - oda nem áldoztam? Úgy tűnik, kedves testvérek, Ábrahám számára nincsen mentség. Kockára tesz mindent a túlélésért. De amikor mindent kockára teszünk a túlélésért, egyszer csak azt vesszük észre: nincsen már miért élni. Mindent feláldoztam a túlélés kedvéért. Azt is, amiért érdemes élni.



3. Éppen ezért jön elő ebben a történetben különös erővel és különös fénnyel Isten megmentő kegyelmének az ereje és a hatalma. A 17. versben azt olvassuk, hogy miután úgy lett valóban, ahogy Ábrahám kalkulálta, elvitték Sárát az egyiptomiak, a fáraó pedig jól kistafírungozta Ábrahámot, lett neki mindene, ökre, szamara, tevéi, szolgálói, szolgálólányai, mindene, egyszóval: jól ment dolga Ábrahámnak, ekkor - olvassuk a 17. versben - “de az Úr megverte a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal.- “De.- De az Úr! Isten ezt nem hagyta annyiban. Pedig Ábrahám jól kiokoskodta. Talán azért okoskodott így, kedves testvérek, mert ő sem hitt igazán abban, hogy Sára az, aki az utódot szülni fogja. Ez kiderül abból, hogy később Ábrahám elfogadja, legyen Hágár pótanya (vagy mai szóval: bérszülő). Valahol a szíve mélyén egészen bizonyosan ott lebeg az a gondolat, hogy bár Isten szilárd ígéretet adott nekem, talán mégsem Sára lesz az, akivel, és aki által az ígéret beteljesedik. Mintha csak félig hallotta volna meg az ígéretet. Ez pedig abból derül ki, amikor Isten újra megjelenik Ábrahámnak és megerősíti ígéreteit, ebbe az újbóli ígéretbe bevonja Sárát is. Szinte nyomatékkal! Ez az a bizonyos “de.- De Isten megverte a fáraót - Sáráért. Ez azt jelenti, hogy Sára is az ígéret birtokosa. Nem Ábrahámért verte meg az Isten a fáraót. Sáráért verte meg.
Vagyis Ábrahám és Sára elválaszthatatlanul együvé tartoznak. És mivel megmenti Sárát, megmenti Ábrahámot is. És éppen itt kell hangsúlyossá tennünk: ez a megmentés nem Ábrahám mentsége. Pontosabban, nem a mentség van előbb, hanem a megmentetés. Ez a bűnös embernek és az Isten kapcsolatának az örök dinamikája. Nem az emberi mentség van előbb. Az isteni megmentetés van előbb. Ezekben a történetekben, kedves testvérek, ebből az egyetlen egy kis szóból: “de-, “de Isten- bomlik ki az evangélium. És ez így van most is, ma is. Nem a mi magamentségünk van előbb, hanem isteni megmentetésünk. Nem azzal kezdődik megszabadíttatásunk, jóra vezéreltetésünk, életünk elrontott dolgainak visszafordíttatása, hogy mentséget találunk, hanem mindig azzal, hogy megmentetünk.
Mert az, hogy Isten megverte a fáraót, a megmentetésnek, a szabadításnak a kezdete. Isten megfordítja, helyesebben szólva visszafordítja az ígéret történetét abba az irányba, amely felé eredetileg ez a történet elindult. Most már csak az van hátra, hogy feltegyük azt a kérdést, mit tanulhatunk mi most Ábrahámtól. Hiszen azt mondottam a múlt alkalommal és ma a bevezetésben is: az a mi kérdésünk, hogyan fedezzük fel, hogyan látjuk meg Ábrahámnak az emberekkel való kapcsolatában az Istennel való kapcsolatát, a hitét, és hogy ebből mit tanulhatunk.
Most bárki mondhatná, ezúttal nem sokat. Sőt, ha keményen fogalmazunk, azt mondhatnánk: ma semmit. Amit Ábrahám tett, azt tőle tanulni nem lehet, nem szabad, tilos. Így elbánni saját feleségével, így elbújni gyáván a háta mögé, így eljutni oda - s ezt nem félek kimondani -, hogy Ábrahám szinte Sára futtatójává lesz? Ugyan hát, mit tanulhatunk mi ebből? Ez botrány!

Mégis, kedves testvérek, ha ma nem is Ábrahámtól, de Istentől tanulhatunk. Vagy, ha Ábrahámtól akarunk tanulni, akkor azt tanulhatjuk meg tőle, amit itt most ő megtanult Istentől. Azt megtanulhatjuk, hogy nem Ábrahám hordozza Istent. Nem Ábrahám hordozza Isten ígéreteit, hanem éppen fordítva: Isten hordozza Ábrahámot. És az ígéretek hordozzák Ábrahámot. Ebben van a megtartó erő. Ebben van a szabadulás. Ebben van a beteljesülés. Ebben van ennek az elromlott kapcsolatnak a jóra fordítása.
Mi hát akkor a hit, kedves testvérek? Vajon nem az a hit, hogy Ábrahám lelkesen, megrendülés nélkül, kitartó komolysággal és konoksággal minden körülmény dacára hitt, állhatatosan hitt az Isten ígéretében, és ebből következően tette, amit tennie kellett, tette azt, amire az ígéret hívta. Vajon nem ez a hit? Bizonyos értelemben ez a hit. Ám, kedves testvérek, a hitnek, s annak a hitnek, amiről a Római levél is beszél, s amely hit okán Ábrahámot, mint a hit hősét elénk állítja, a legmélyén nem ez van. A hit legmélyén az a titok van, hogy a hit az a pont, ahol Isten szuverén módon belép az életünkbe. Ott kezdődik a hit. A hit ezzel a kis szóval kezdődik: “de.- Ha azt kutatjuk, itt, a huszadik század végén, Ábrahám történetének tükrébe nézve, hogy hol hát a hit, hogyan jelenik meg a hit az én emberi kapcsolataimban, a családomban, egyértelmű a felelet. Ha azt kérdezzük, hol hát a hit lehetősége a házasságomnak az ilyen-olyan dinamikájában, az életért való küszködésekben, munkakeresésben, hivatáskeresésben, egyértelmű a felelet. Ha csak azt kérdezem, hol jelenik meg a hit mindabban, amiben vagyok, hol jelenik meg a hit a másik emberrel való kapcsolatomban, egyértelmű a felelet. Ott, azon a ponton, ahol Isten belép az életembe. És megfordítva is így van ez, kedves testvérek. Ott kezdődik a nem-hit, a hitetlenség, ahol én hátat fordítok az Istennek. Ahol Isten szuverénül belép, ott kezdődik a hit, és ahol én hátat fordítok, ott kezdődik a nem-hit. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ahol Isten szuverén módon belép, beléphet az ember életébe, ott élet kezdődik. Ez Ábrahám történetének a megrendítő, csodálatos titka.


Mert nézzük: él Háránban egy vénember, meg egy vénasszony. Egyszer csak ez a vénember a vénasszonnyal együtt - most már tudjuk, hogy vele együtt! - elhívó szót kap: Isten belép az életükbe. És ebben az elhívó szóban az életnek az ígérete van. Gyere ki a te földedről arra a földre, amelyet majd én adok neked, és nagy nemzetté teszlek téged, és áldássá leszel, s benned minden népek megáldatnak. Ez az élet kezdete, kedves testvérek. Egy olyan ember életébe lép be, aki talán már Háránban is azt morzsolgatja magában, milyen szomorú, milyen aláhulló, milyen semmitmondó az életem, mert a szolgám örököl mindent. Amit összeszedtem, összegyujtöttem, amit alkottam, azé lesz, akinek vér szerint semmi köze hozzám. Másé lesz minden. Ez a gondolat maga a halál. S ekkor belép az Isten Ábrahám életébe, és elkezdődik az élet.
Azután, kedves testvérek, ahol az ember hátat fordít az Istennek, ott kezdődik a nem-hit, ott kezdődik a hitetlenség. És éppen ezért, lássuk ezt világosan: ez az a pont, ahol a halál kezdődik. Látjuk ezt Ábrahám történetéből is. Ezért mondja Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben, hogy Ábrahám hite megelőlegezi a feltámadásban való hitet, mert Ábrahám hitte, hogy Isten a nem létezőkből, létezőket hívhat elő, a nem lévőkből életet teremthet. Mert nézzük: miután Ábrahám az isteni ígéret révén életlehetoséget kapott, Egyiptomban önmagát mentendő, Isten nélkül kiokoskodott döntését követve halálos veszedelmek örvényébe kerül. Hátat fordított Istennek, csak önnönmagát látta. Üres lett a szíve, mert önnönmagával volt tele. Ez az út - mégha emberileg a túlélés útjának is tűnik - a halál útja. S erre úgy lépünk rá, hogy hátat fordítunk Istennek.
Milyen fölfoghatatlanul nagy csoda, hogy Isten elébekerül a neki hátat fordító Ábrahámnak és jóra fordítja, az életre fordítja elrontott dolgát!

Ez kedves testvérek az a nagy titok, az a nagy megtapasztalás, amiért Isten újra és újra elénk állítja, nekünk szegezi, szívünkbe írja azt a nagy kérést, amit Mózessel küld mindannyiunknak: Íme két utat adtam eléd. Életnek és halálnak útját. Te azért válaszd az életet! Ezt szegezi most nekünk Isten igéje. Ha azt kerestük, hogy mi Ábrahám életében és emberi kapcsolataiban, s ma konkrétan: ő házasságában az életnek, a megtartatásnak, a kegyelemnek a szava, akkor mindannyiunknak el kell jutni arra a pontra, ahol elkezdődik a hit. Ahol Isten szuverén módon belép életünkbe, ahol szavával, ígéreteivel, vagy akár számításainkat keresztbehúzó tetteivel Önmagához fordít bennünket. Az élet útját választani azt jelenti: Istent választani. Ez a hit - és ez a hit nyitja meg számunkra is az élet forrását. Ámen.



Záró ima: Mennyei Atyánk! Megláttuk Ábrahám emberi gyengeségét, s benne a magunk gyarlóságát is. Ám, mindezt a megmentő kegyelmed fényében láthattuk meg. Nekünk sincs mentségünk, de boldog a szívünk, hogy Benned van menedékünk minden veszedelem, nyomorúság, harag és ítélet elől. Hozzád jövünk hát, s azt kérjük, látogasd meg betegeinket gyógyító kegyelmeddel, vedd körbe gyászoló testvéreinket vigasztaló irgalmaddal, erősítsd a gyengéket, buzdítsd a bizonytalankodókat. S miközben értük könyörgünk, magunkért is imádkozunk: add nekünk az életfordító hit ajándékát, add a bölcsességet, hogy minden döntéskényszerben az életet tudjuk választani, add, hogy mindenben mindig Téged keressünk, úgy ahogy megismerhettünkJézus Krisztus által. Őérette hallgass meg minket. Ámen.


Elhangzott
a Bp. Budahegyvidéki Református Templomban
1999. január 17.-én
Igehirdető: dr. Szabó István
































































Látogatóink száma a mai napon: 2895
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856472

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat