Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:23
Személyes kapcsolat

None

ÁBRAHÁM VI.

Ábrahám és Melkisédek


Lekció: 110. Zsoltár
Textus: 1 Mózes 14. 17-20

“Minekutána pedig visszatért Khédorlaomernek és a vele volt királyoknak megveréséből, kiméne őelébe Sodomának királya a Sáve völgyébe, azaz a király völgyébe. Melkisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza, ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.-

Kedves Testvérek!

Meg kell vallanom, hogy Ábrahám történetét olvasva és magyarázva, illetve az igehirdetésekre készülve sokszor elbizonytalanodtam, mert a történet és a benne foglaltak sok esetben olyan, eleve megválaszolhatatlan, megfejthetetlen talányokat hoztak elő, melyekre egy igehirdetés keretében nem lehet feleletet adni. Másrészt pedig sokszor kellett szembesülnünk olyan témákkal, problémákkal, melyek a mi mai világunk számára fölfoghatatlanok és zavarók. Egyben azonban kezdettől fogva bizonyos voltam, hogy a ma fölolvasott részt, vagyis Ábrahámnak és Melkisédeknek, a papkirálynak a találkozását, kiemelten és elkülönítetten az Ábrahámról szóló igehirdetés-sorozat végére hagyom, noha ez a történet nem Ábrahám történetének a végén van, hanem inkább az elején.

Ábrahám történetét olvasva sokféle feleletet kaptunk arra a fő kérdésre, mely minden alkalommal kiindulópontul szolgált, nevezetesen: hogyan jelenik meg Ábrahámnak Istennel való kapcsolata az emberekkel való kapcsolatában. Mit jelent Ábrahám hite, de nem úgy, mint elzárt, csak a szíve titkos zugaiban, kamráiban őrzött és megélt hit? Mit jelent egyáltalán Istenben hinni, úgy hogy közben emberekkel találkozunk, élünk, közösségeink, konfliktusaink vannak? Egyszóval: amit Ábrahámmal kapcsolatban kérdeztünk, kérdeztük önmagunkkal kapcsolatban is. Hiszen azt láttuk, hogy Ábrahám engedelmességben, emberi csődökben, próbatételekben, vitákban, eltérő, vagy ellentétes irányú élethelyzetekben mindig, minden alkalommal megélte, megtapasztalta Istennel való kapcsolatát, és át is adta magát annak. És most ez a mi önmagunkra vonatkozó kérdésünk is. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy többnyire a szenvedő Ábrahám áll előttünk. Ha engedelmes volt, és hallgatott az isteni elhívó szóra, akkor évtizedekig tartó bolyongás, éhségek, szárazságok, számkivetettség, otthonnélküliség várt rá. Egyszóval, ha engedelmes volt, szenvedett. Ha önzetlen és nagylelkű volt egy családi osztozkodás során az unokatestvére Lót iránt, akkor veszített, a rosszabbik rész jutott neki. Egyszóval, ha nagylelkű volt, akkor is szenvedett. Ha állhatatos imádkozó volt, másokért közbenjáró, Isten előtt buzgóságban, szentségben mások ügyét megimádkozó, akkor is csak szenvedett, mert imádsága nem mindig hallgatatott meg. S aztán azt is láttuk, hogyha rendületlen hitű volt, Isten szavára, jövőt, távlatot nyitó ígéretére, szövetségkötő kegyelmére feltétlenül rátámaszkodó, akkor kimondhatatlan, kifejezhetetlen próbatételek vártak rá - akkor is csak szenvedett. Úgy tűnik tehát, kedves testvérek, hogy Ábrahám története nem is mond mást, nem is utal másra, mint hogy ha hiszel, ha Istennek engedsz, ha Isten Lelke által gyakorlod magadat a legnagyszerűbb erényekben - a nagylelkűségben, a szeretetben, a tisztességben, az igazságosságban - akkor veled sem történik más, mint Ábrahámmal, szenvedni fogsz. Azért hagytam hát utoljára ezt a történetet, mert ebben a győztes Ábrahámot látjuk.

1. Korábban már utaltam erre a történetre, igaz, akkor nem olvastam fel teljes egészében. Arról szól hát röviden összefoglalva, hogy egy helyi háborúskodás során, amikor különböző kis városállamok fejedelmei, királyai koalíciókat kötnek és helyi harcokba bonyolódnak, a hadiszerencse forgandósága következtében az ellenséges erők beveszik Sodomát kifosztják a várost, lakosait pedig fogságba hurcolják, azzal nyilvánvaló céllal, hogy majd valahol északon eladják őket rabszolgának. Lót, Ábrahám unokaöccse ekkor már Sodoma lakója volt, így ő is fogságba esik. Amikor Ábrahám értesül erről, összeszedi a katonáit, 318 kipróbált emberét. S nem is gondolnánk erről az öregemberrol, hogy ennyire jó stratéga: a hadseregét kisebb csapatokra osztja és éjszaka rajtaüt az ellenségen, megfutamítja őket, és hiánytalanul visszaszerzi mindazt, amit zsákmányul ejtettek, és kiszabadítja a fogságba hurcoltakat is. S immár visszafelé vonulóban, melynek során a hazafelé tartó győztes csapatokat ünneplik, megérkeznek Sáve völgyébe, ahová köszöntésükre elibük vonul Sodoma királya. Itt, a győzelmi mámorban, lelkes örömben egyszer csak előlép egy rejtélyes figura, akiről eddig nem hallottunk, s ezután sem fogunk hallani: ő Melkisédek, Sálem királya, aki kenyeret és bort visz Ábrahámnak, megáldja őt a Magasságos Isten áldásával. Ábrahám pedig elfogadva az áldást, tizedet ad Melkisédeknek, a sálemi papkirálynak. Egy papkirályról van tehát szó. S bár nem sokat tudunk Melkisédekről, a személye és az a rövid villanás, ahogyan előlép ebben az ünnepi pillanatban, éppen akkor, amikor a győztes, a diadalmas, a végre-valahára sikeres Ábrahám áll előttünk, nos, ez a villanás nagyon messzire előre mutat. Egészen az új szövetségig. Az Ószövetségben ezen az egy helyen halljuk Melkisédek nevét, és még a lekcióként felolvasott 110. Zsoltárban. De ezeken kívül sehol semmit nem közöl az Ószövetség Melkisédekről. A Zsidókhoz írt levél is csak annyit mond róla személyesen, szinte misztikus szavakkal: “apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad mindörökre.- (Zsid 7,3) Ki ez a titokzatos alak? Ki ez a sálemi király? (A bibliamagyarázók szerint Sálem azt a város jelöli, mely később, a honfoglalás és a dávidi államszervezés után Jeruzsálem lett.) De ki egyáltalán ez az alak? Az egészen bizonyosan a szövegből is megállapítható, hogy Melkisédek - akinek a neve azt jelenti, hogy az “igazságosság királya-, és egyben papkirály is - monoteista. Az az áldó formula, mellyel megáldja Ábrahámot, “áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, az ég és föld teremtőjétől-, ez az áldó formula lesz majd később a zsidó monoteista vallásnak az egyik áldó formulája. A “Magasságos Isten- kifejezés Istennek, a világegyetem teremtőjének az egyik elnevezése. A vallástörténeti emlékek, feljegyzések bőséggel bizonyítják, hogy az akkor élo népek körében, a korabeli vallásos miliőben ez az áldó formula teljességgel ismeretlen volt.
Talán még előttünk is úgy állt Ábrahám, mint egy magányos alak. Ő az, akit Isten megszólít, ő az, akit elhív, ő az, aki hosszú útja soron különböző helyeken oltárokat állít az egy igaz Istennek. Ő a hit atyja, ő minden hívők atyja, ővele kezdődik az egy igaz Isten ismeretének és ezen igaz Isten igaz tiszteletének története. Ábrahám az, akire az Újszövetség is úgy hivatkozik, mint aki előbb volt, mint a mózesi törvények. Ő a hitből való megigazulásnak az ősképe. S néha az a gondolatunk, érzésünk, hogy ő egyedül. Rajta kívül senki. Voltaképpen a jelek és a nyomok jogossá is teszik ezt a feltevésünket. Hiszen arról olvasunk Ábrahám történetét megelőzően, hogy bár Isten kegyelmesen megőrizte az emberiséget Noé által a vízözönben, ám az emberiség ezután megintcsak a maga feje szerint, a maga szíve szerint kezdett el élni, ám ahogy azt Kálvin mondja: az ember szíve bálványgyártó műhely. Megint jön a politeizmus, a sokistenhit, a pogányság, bálványimádás, az Istentől való elfordulás, az ember saját keze csinálmányainak imádása. Úgy tűnik tehát, hogy Ábrahám egyes-egyedül van, mint a kisujjam. És akkor az ünnepi forgatagban előlép a sálemi papkirály, Melkisédek, és az igaz Isten megnevezve, az ég és a föld teremtőjét, a Magasságos Istent segítségül híva, megáldja Ábrahámot. Azt jelenti ez nagyon egyszerűen: Ábrahám nincs egyedül a hitben. És ez a mi hitünknek a kimondhatatlan és fölfoghatatlan nagy titka: sosem vagyunk egyedül a hitünkben. Pedig az egyedüllét érzése sokszor megismétlődik. Emlékszünk Illés prófétára? Sikert arat, legyőzi a Baál-papokat, ám a siker szörnyű, mert menekülnie kell, és elmenekülve egyedül üldögél a pusztában, s amikor a “halk és szelíd hang- megszólítja: mit csinálsz itt Illés?, akkor a bánatos próféta kifakad: nem látja értelmét életének, mert, ahogy mondja. “egyedül maradtam-. Nincs már senki Izraelben, aki az igaz Isten imádná. S akkor Isten felelete az: van még hétezer rajtad kívül. Csak Illés ezt még nem vette észre. Emlékszünk Jónásra? Ő el sem tudja képzelni, hogy az egy, igaz Isten szava Ninivében, a pogány és bűnös városban szíveket indíthat megtérésre. S üldögel egyszál maga ott a töklevél alatt, s várja, hogy beteljesedjen az ítélet. Majd dühöng, mindhalálig haragszik, hogy Isten szava ilyen szuverénül, feltétlenül mások szívét is Istenhez fordíthatja.
De nem kell az időben két- vagy háromezer évet visszamenni, gondolhatunk magunkra is. Még ebben a templomban is, ahol most beüljük ezeket a székeket, és a szívünk alján néha megrezdül az a gondolat: persze, itt vagyunk, Isten dicsőítjük és magasztaljuk, együtt vagyunk az istentiszteleten, de a legmélyebb, legnehezebb kérdésekben, küzdelmekben, amikor igazán kockán forog a hitem, az életem, akkor én egyedül vagyok. Sőt, mi protestánsok, és különösen reformátusok külön is hajlunk erre a gondolkodásra. Azt szokták mondani, hogy a mi hitünk formája kihegyezetten individualista. Itt mindenki magának áll vagy esik: “egyedül vagyok, egyedül maradtam, egyedül kell a hitem harcait megvívni. Óh, igen, vannak imádkozó társaim. Óh, igen, vannak lelkigondozási lehetőségek, van közösség, van kivel megosztani a kérdéseket, csak az igazi kérdést nincs kivel.- Ám Ábrahám története, kedves testvérek, az Ószövetség napjaitól egészen máig, ide, hozzánkig világít: ez a hit titka, továbbmegyek: ez az Isten titka! Hogy sosem úgy hív el, sosem úgy adja a hit ajéndékát, hogy ne adna hívő társakat. Így mondjuk hitvallásunkkal, a Heidelbergi Kátéval is: “hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi.- És hozzáteszi a Káté, és nekünk is hozzá kell tennünk: “És hiszem, hogy annak és is élo tagja vagyok és örökké az is maradok.- Nem úgy van tehát, kedves testvérek, hogy itt vagyok én, és Isten majd kerít az én hitem mellé, életem mellé, az én vallásosságom mellé hívő társakat, hanem éppen fordítva: a hívők közösségébe hivatok el. Ezt kell most Ábrahámnak csodálatos módon megtapasztalnia, mikor előlép Melkisédek és megáldja őt a Magasságos Istennek áldásával.

2. Melkisédek király-pap vagy papkirály. Az Újszövetség szavai értelmében ez a papkirály Krisztus előképe. Azért mondja ezt az Újszövetség, mert a 110. Zsoltár messiási zsoltár, jövendölő zsoltár. Felolvasva ezt a zsoltárt, talán sokakban úgy visszhangozhatott, mint egy harci zsoltár, mely arról szól, hogy a győzelmesen visszatérő csapatok Isten magasztalják, és dicsőítő énekükbe beleveszik királyukat, fejedelmüket is. Ám a zsoltár szavaiból, előre utalásaiból egészen egyértelmű, hogy ez a zsoltár jövendölés. És éppen ezért amikor a Zsidókhoz írt levél azt bizonyítja a zsidókból keresztyénekké lettek számára, hogy Jézus több, mint Mózes, hogy a Krisztusban meghozott áldozat egyszersmindenkorra érvényes, és éppen ezért eltöröltetett az Ószövetség áldozati törvénye, tehát, hogy Krisztus után nincs áldozat, és azt próbálja bizonyítani ezeknek az embereknek, a hitükben ingadozóknak, hogy Krisztus a mi örökkévaló főpapunk, akkor Melkisédekre hivatkozik. “Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén Isten Fiához, pap marad örökre.- Mi most azonban nem a Zsidókhoz írt levél csodálatos levezetésével akarunk foglalkozni, hanem Ábrahámnak és Melkisédeknek a találkozásával. Ábrahám Melkisédekben láthatja meg Krisztust. Lehet, hogy ez meghökkentően hangzik, - mit keres Krisztus az Ószövetségben? Majd amikor karácsony éjén megszületik, majd amikor elindul küldetésébe, miután Keresztelő János megkeresztelte, majd miután tanítványokat gyűjtött, majd miután megfeszíttetett, eltemettetett, föltámadott és megdicsőült, majd mikor kitöltetett a Szentlélek, majd akkor lehet Krisztusról beszélni. Ám az a megrendítő, kedves testvérek, hogy Krisztus benne van az Ószövetségben. Ezt nem én mondom, ezt nálam sokkal okosabb ember ismerte fel: Kálvin János. S valóban, az Ószövetségnek szinte minden pontján, minden nagy fordulatában megláthatjuk Krisztust. És azt is mondhatjuk ennek alapján, hogy amikor Ábrahám találkozott Melkisédekkel, akkor Melkisédekben, az őt megáldó papban Krisztus előképét láthatta. Mert az az Isten titka, hogy amikor az ő szent dolgaival találkozunk, amikor olyan személyekkel, eseményekkel, képekkel, gondolatokkal szembesülünk, melyek Krisztusnak előképei, mintái, akkor magával a Szentháromság Istennel találkozhatunk. Nem azt mondom ezzel, hogy Melkisédek mintegy elő-inkarnációja lett volna Krisztusnak. Még azt sem akarom mondani, hogy Melkisédek lett volna Krisztusnak a közvetítője. Csupán csak azt akarom mondani, amit az Ige mond, s ezt viszont az Ige valóban mondja, hogy amikor megáldja Melkisédek Ábrahámot, akkor krisztusi áldást ad Ábrahámnak. Mert Krisztust megismerni annyit jelent, mint az ő áldásait megismerni. Aki meg akarja ismerni Krisztust, aki tudni akarja, hogy ki Ő, aki szeretné úgy imádni, tisztelni, dicsőíteni, mint élete Urát és királyát, és bizonyosan tudni is akarja, hogy ki Ő, ki ez a Krisztus, az úgy ismerheti meg a legjobban, ha megismeri áldásait, jótéteményeit. Ez ennek a történetnek a nagy elkötelező üzenete: ha ismerni akarjátok Krisztust, keressétek az ő áldásait - keressétek imádságban, testvéri közösségben, elkérve az ő irgalmát és kegyelmét, vagy éppen fölidézve sok-sok megtapasztalásotokat, azt a kegyelmet, amely eddig is veletek volt és megsegített benneteket.

3. S végül a történet azzal zárul, hogy Ábrahám tizedet ad Melkisédeknek. A bibliatudósok vitatkoznak azon, hogy vajon a hadizsákmányból adta-e a tizedét Ábrahám vagy éppen ellenkezőleg, miután a hadizsákmányt teljes egészében visszaadja Sodoma királyának és abból semmire sem tart igényt, az otthoni javaiból, valóban mindenéből adta a tizedet. E kérdésen azonban nem érdemes hosszasan értekezni, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ábrahámot senki és semmi nem kötelezi arra, hogy tizedet adjon. Ekkor még nem áll fenn a mózesi törvény, nincs még lévitai papi rend, melyre nézve a mózesi törvény előírja, hogy szolgálatukhoz, életükhöz azzal járuljon hozzá Isten népe, hogy tizedet ad a számukra. A Bibliában ez az első alkalom, hogy tizedről hallunk, és ez a tized szabad tized. Nem a törvényből, nem a törvénynek való engedelmességből, hanem egyedül hálaadásból fakad. Azt jelenti ez, kedves Testvérek, hogy Ábrahám a győzelemben sem önmaga körül forog. Amikor szenvedünk, úgy ahogy szenvedett sokszor Ábrahám is, amikor próbatételek nehezednek ránk, amikor nagyon fáj valami, akár fizikailag, de még inkább lelkileg, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy az ember önmagára zárul. Sokan elmondhatják, s ezt én is megtapasztaltam, hogy amikor az embert gyötrik, föl-fölriad hajnalban, nem tud már elaludni, és féléber álmaiban mindig ott szerepel, az álmodott, képzelt történeteiben mindig ott van ő maga. A szenvedve álmodó ember mindig álmodja magát. Minden körülötte forog. A gyógyulásnak, a szenvedésből való gyógyulásnak az az egyik biztos jele, hogy tudok már a másikról is gondolkodni. Hányszor kelnek föl édesanyák lázas betegen, és teszik úgy a dolgukat, mintha nem lennének betegek, mert ott vannak gyermekeik, akikkel törődni kell, s nem érnek rá önmakukkal foglalkozni. S sokszor éppen ez a gyógyulás kezdete. Hányszor tud kijönni az ember szűkösségből, nyomorúságból, sötét alagutakból éppen az által, hogy odafordul a másikhoz. S ha oda tud fordulni, az már a gyógyulás jele. Azt láttuk Ábrahám szenvedéseiben, próbatételeiben, küzdelmeiben, hogy az volt életének, hitének, Istennel való kapcsolatának a nagy titka, hogy bármibe is kényszerítette az élete, bárhova is sodorta a próbatétel, bármibe is került bele saját hibájából, vagy másnak a hibájából, mindig nyitva volt a világa, sosem egy zárt körben toporgott önmaga körül. De mondhatnánk: legalább a diadalban, legalább az örömben hadd forogjunk egy kicsit magunk körül. Úgy mint a focisták, mikor berúgják a gólt, s a mellüket döngetve kiszaladnak a pálya szélére és integetnek a többieknek: gyertek ünnepeljetek, táncoljatok körbe, tapsoljatok nekem. Hát miért ne élhetnénk így egy kicsit? Olyan kevés az öröm, olyan kevés a diadal, olyan kevés a siker. Legalább ilyenkor hadd forogjak egy kicsit magam körül. Most jónak, sikeresnek, erősnek láthatom magamat. És ez annyira hiányzik. Ez annyira kell!! De Ábrahámnak nemcsak a fájdalmakban, a próbatételekben, a szenvedésekben fontos és döntő, hogy élo kapcsolatban legyen Istennel! A sikerben is fontos ez, a győzelemben is fontos ez. Az emelkedettségben is fontos ez. Lám, kijön elébe Sálem királya, Melkisédek és megáldja a győztest. Lám, ott van Sodoma királya is, és Sáve völgyében mindenki Ábrahámot ünnepli. Hát legalább most egy kicsit hadd forogjon körötte a világ. És Ábrahám tizedet ad! Nem kényszeríti erre senki, nem írja ezt elő törvény, nincs erre nézve kegyes szokás, életgyakorlat. Nem mondja neki Melkisédek sem: “megáldalak, de ne felejtsd el tizededet megadni az Úrnak. Győztél, ezért ne felejts el valamit Istennek adni, hogy azután is jól legyen dolgod.- Nem kell ezt Ábrahámnak mondani. És azért nem kell, mert ő élo kapcsolatban van Istennel. És az, aki fölvillantja számára Isten áldó hatalmát és kegyelmét, szent jelenlétét, az részesedik Ábrahám tizedéből. Nem a törvény, hanem a hálaadás szabadsága, a szabad hálaadás az, ami Ábrahámot erre készteti. A döntő mindazáltal az, hogy sem szenvedésben, sem kudarcban, sem örömben, sem dicsőségben, soha nem önmaga körül forog Ábrahám élete.
Melkisédek története csak egy villanás: előlép a forgatagból, megáldja Ábrahámot, és többet nem hallunk róla. De ez a rejtélyes alak a számunkra Krisztus egyik előképe. És Ábrahám hozzá való viszonyából nyilvánvaló a számunkra is, hogy milyen legyen a viszonyunk Krisztushoz. Ahhoz a Krisztushoz, akit immár nem előképekben, nem villanásokban, nem egy-egy motívumban látunk, hanem a maga teljes valójában, mint megfeszítetett és feltámadottat. Milyen legyen a viszonyunk? Mindig hálás, mindig szabad, mindig hozzá ragaszkodó, mindig mindenben őt kereső.
Kedves testvérek! Ábrahám története sem hosszú történet, egy órai olvasással szépen alaposan végig lehet olvasni. S ráadásul ez a történet nem is folyamatos. Sok kérdés, sok hiány van benne, sok szála nincsen összekötve. Sokszor nekünk kell találgatni, hogy mi történik egy-egy esemény között. A mi történetünk sem hosszú. Mert nem hosszú egy ember élete. Temetések megbeszélésekor gyakran megesik, hogy a gyászolók egy fél oldalra valót sem tudnak az elhunytról elmondani. Szomorú ez? Nem hinném. Mert bármennyire is röviden elmondható az életünk, mégis lehet telített, gazdag és végtelen a megváltó és szabadító Jézus Krisztusban. Ábrahámnak, minden hívők atyjának megadatott, hogy Sálem papkirályában láthassa Krisztus előképét. Nekünk pedig, akik Ábrahám gyermekei vagyunk a hit által, jobb adatott. Maga Jézus Krisztus. Aki őrá tekint, őt keresi, szenvedésében, örömében, a mélyben és a magasban, a kudarcban és a sikerben, annak megtelik az élete Isten áldásával, irgalmával, örökké tartó kegyelmével. Ámen.


Mennyei Atyánk. Látjuk és tudjuk, hogy az a jó, amikor mi egyre kevesebbek vagyunk és bennünk egyre több, ami tőled és belőled való. Igen, nem az a rendjén való, ha önmagunk körül forog életünk, hanem ha az történik, hogy “eggyé lesz életünk nevednek dicséretével-, mert ekkor már egész életünk feléd tart, mert ekkor már a te örökkévaló boldogságod határoz meg bennünket. Adj szívünkbe szent elhatározásokat, hogy mindig téged keressünk. Adj megingathatatlan bizonyosságot, hogy amiképpen hitünk mellé rendelsz társakat, amiképp elhívsz minket a hívők közösségébe, amiképp megáldasz, akár harcoljunk, akár szenvedjünk, akár győzzünk, akképpen velünk leszel egész életünkben és átvezetsz a múlandóságból az örökkévalóságba. Kérünk hát teremts bennünk tiszta szívet, hogy szabadon, megváltásodon érzett örömünkben hálás életet élhessünk. Ámen.

Elhangzott
a Bp. Budahegyvidéki Református Templomban
1999. február 28.-én
Igehirdető: dr. Szabó István
































Látogatóink száma a mai napon: 4234
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850472

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat