Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:23
Imádság

None

HÁLA, BŰNVALLÁS, IMÁDAT

Alapige:Neh 9,1-6; 16-17

Összegyűltek Izráel fiai, és böjtöltek, zsákba öltöztek, és port hintettek magukra. Az Izráel utódai közül valók elkülönültek minden idegentől, azután előállva vallást tettek vétkeikről és őseik bűneiről.

Így imádkoztak: Uram, te vagy egyedül! Te alkottad az eget, az egek egeit és minden seregüket... Te adsz életet mindnyájuknak. Előtted borul le az ég serege.

A mi őseink azonban gőgösek voltak, nyakaskodtak, és nem hallgattak parancsolataidra. Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba. De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket.



Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, hálát adunk neked ennek az elmúló évnek az utolsó estéjén. Alázatosan kérünk, nyisd ki a szemünket, világosítsd meg az értelmünket, hogy emlékezzünk mindarra a sok jóra, amit csak ebben az egy esztendőben is kaptunk tőled.

Nyisd ki a szemünket olyan értelemben is, hogy meglássuk: semmi jót nem érdemeltünk tőled. Te mégis megadtad a mindennapi kenyerünket, elkészítetted a mindennapra szükséges igét, válaszoltál imádságainkra, vigyáztál ránk és szeretteinkre ott is, ahol nem gondoltuk, hogy veszély leselkedik ránk.

Magasztalunk téged, mert újra bizonyságát láthattuk annak, hogy gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

Megvalljuk Urunk, hogy rászorultunk és rászorulunk ezen a mai estén is a te bűnbocsátó kegyelmedre. Olyan sokféleképpen vétkeztünk ellened, egymás ellen. Olyan sok tisztátalan és felesleges beszéd kijött a szánkon, és olyan kevés hálaadás és téged dicsőítés. Sokkal többet zúgolódtunk, mint amennyit magasztaltunk téged.

Bocsásd meg, ha megtartottuk magunknak azt is, amit másoknak szántál és mi kézbesíthettük volna. Bocsásd meg, ha sokszor észre sem vettük, hogy áldásokkal halmoztál el minket. Csak azt tudjuk mondani mi is: Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek.

Köszönjük hűségedet és türelmedet. Köszönjük, hogy irgalmadnak a bizonyítéka az is, hogy ma este itt lehetünk, együtt dicsőíthetünk téged, és még mindig van szavad hozzánk.

Ajándékozz meg minket valóban olyan igével, ami a te szádból származik. Még azt is te végezd el bennünk, Urunk, hogy nyitott szívvel, engedelmességre készen hallgatjuk, amit mondsz. Segíts azt úgy hallgatni, és úgy komolyan venni, mint amit te mondasz.

Te légy itt a középen, élő Urunk, Jézus Krisztus. Segíts most csak reád figyelnünk, és ajándékozz meg minket gazdag lelki értékekkel ebben a csendes órában
Ámen.



Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint Nehémiás könyvét olvassuk most. Mindennap egy fejezetet. Legyen a mai alapigénk is az, ami a mai napra van kijelölve: Nehémiás könyve 9. fejezete. Valamit egész röviden az előzményekről, hogy világosabb legyen az, amiről itt szó van.

A babiloni fogságból több csoportban tért haza Izráel népe. Ötven-hatvan év alatt otthon tönkrement szinte minden. Elvadult a táj, belepte a gyom a házaknak a romjait meg a szántóföldeket, vagy az idegenek kezébe került sok minden. Igen nehezen és lassan haladt az újjáépítés. Nehémiás ekkor a perzsa király magas rangú tisztségviselője volt, és egy napon küldöttség érkezett hozzá azok közül, akik már hazamentek, és a segítségét kérték. Őt kétségbe ejtette az az állapot, amiről beszámoltak. Szabadságot kapott a királytól, és maga személyesen is hazament egy újabb csoporttal.

A legsürgősebb feladatnak azt látta, hogy Jeruzsálem lerombolt kőfalát építsék fel újra. Igen nehéz, embert próbáló munka volt ez, de az ellenség sokféle gáncsoskodása közben mégis szépen haladt előre, és valószínűtlenül rövid idő alatt elkészült. Emiatt a körülöttük lakó rosszakarók megszeppentek egy kicsit, mert mindenki látta, hogy ez nemcsak emberek hősies erőfeszítésének a teljesítménye volt, hanem Izráel hatalmas Istene tette ezt a csodát, hogy képessé tette azt a viszonylag kevés embert arra, hogy ezt a nagy munkát eredményesen befejezzék.

Ez Izráel népének az önbizalmát is megnövelte egy kicsit. A sok próbatétel összekovácsolta őket. Nagyjából kezdett konszolidálódni a helyzet, úgyhogy Ezsdrás pap elérkezettnek látta az időt, hogy most lelkileg kell erősíteni, építeni az embereket. Ezt pedig Isten mindig az Ő igéjével végzi el. Éppen ezért Ezsdrás felolvastatta a megtalált Mózes könyveit, vagyis az akkori Bibliát. Az emberek megdöbbenve hallgatták és látták, hogy milyen messze kerültek ők az évtizedek alatt Isten igéjétől. Ez a belső megkeseredés egy nagy lelki megújulásnak a kezdetét jelentette.

Ez a fejezet, amiből most ezt a néhány mondatot olvastam, arról szól, hogy mi követi azt, ha egy nép komolyan kezdi venni Isten igéjét. Ebben a fejezetben van jó néhány olyan gondolat, ami így, az esztendő utolsó estéjén különösen is időszerű. Két dolgot emel ki ebben a részben a szentíró: hogyan reagáltak az emberek a meghallott igére: megalázták magukat Isten előtt, és felszakad a szívükből a régen nem mondott imádság. Valami olyan különös erővel, őszintén és konkrétan, ahogyan hosszú idő óta nem imádkoztak, különösen így közösen nem imádkoztak. Megalázták magukat, és újra volt mondanivalójuk Istennek, mégpedig nem mindegy, hogy mit mondtak.

1. Mit jelentett az, hogy megalázták magukat? Ennek a külső jele az volt, hogy zsákba öltöztek, böjtöltek és port hintettek magukra. Miért? Mert az igét hallva, megdöbbentek azon, hogy milyen hatalmas az ő Istenük, és milyen kicsinyek ők. De nemcsak ez tűnt fel, hogy milyen hatalmas Isten, és milyen kicsiny az ember, hanem egyértelművé vált számukra, hogy milyen nagy kiváltság az, hogy ők ehhez a hatalmas Istenhez tartozhatnak.

Meg is vallották ott Őt mint Urukat, mint akinek ők szolgái, akihez hozzátartoznak. És azt, hogy ők ilyen nyomorúságos állapotban is ennek a hatalmas Istennek a hozzátartozói lehetnek, ez önmagában elég arra, hogy reménykedjenek, biztonságban érezzék magukat, és békességük legyen. Nem gazdátlan nép ők, nem kell félniük senkitől és semmitől. Ugyanakkor az, hogy megalázták magukat, azt is kifejezte, hogy Istent dicsőítő hitvallással elmondták a környező népeknek, hogy nem a saját teljesítményüknek tekintik a kőfal felépítését, hanem Isten csodájának. Isten volt a nagy, és azért jöhetett létre ez a nagy munka.

A későbbiekből kiderül, hogy Nehémiás is és az emberek többsége is úgy nézett vissza erre az egész nagy teljesítményre, hogy hiszen Isten teremtette a követ, amiből ők építettek; Isten tette lehetővé, hogy visszajöhettek a fogságból, Isten őrizte meg őket azon a hosszú és veszélyes úton amíg hazaértek; Isten oltotta a szívükbe az újrakezdésnek a bátorságát; Isten adott nekik jó vezetőt; Isten védte meg őket a körülöttük kajánkodó és fenyegetőző ellenségtől; Isten munkája az, hogy napról napra nőtt a fal, és a végén befejeződött a munka. Mindezért egyedül övé legyen a dicsőség!

Aki ennyire látja Isten munkáját a hétköznapokban is, aki ennyire felismeri Őt a saját teljesítményei mögött és felett is, annak könnyű megalázkodnia előtte. Annak, hogy sok embernek nehezére esik vagy esne megalázkodni és képtelen rá, annak az egyik oka a tudatlanság, hogy nem ismerjük Istent, nem tudjuk, kicsoda Ő. Aki Őt felismeri, személyes élete Urának vallja, hálásan csodálja az Ő munkáját a saját életében, meg annak a közösségnek életében, amelyiknek tagja, az szinte önkéntelenül leborul előtte és imádja Őt.

Nem tudom, testvérek, hogy ebben az évben melyikünk mit épített fel. Az év elején elindultunk sokféle tervvel. Menet közben találkoztunk sokféle ellenséggel. Remélhetőleg van, amit sikerült megvalósítanunk a tervekből, s valószínűleg van több minden, amit nem sikerült. Hogyan értékeljük ennek az évnek a sikereit, eredményeit, és hogyan magyarázzuk a kudarcait?

Olyan jellemző, hogy ilyenkor ki hogyan beszél erről. Vannak emberek, akik a legtermészetesebb módon dicsekszenek. Mutogatják a teljesítményeiket, munkájuknak a gyümölcsét, és ezt egészen természetesnek találják, nincs is alternatíva a számukra. Hiszen - szoktuk ilyenkor mondani - ezzel a két kézzel hoztam létre mindent. - És azt a két kezet vajon ki adta és ki őrizte meg egy éven át egészségben, balesetveszélyek között is?

Ki adta ajándékba, hogy tehettünk valamit ezzel a két kézzel? Van, aki dicsekszik és büszkén mutogatja, amit teljesített. Van, aki panaszkodik, és másokat vádol. Mindenki más az oka a kudarcainak, a sikertelenségnek, csak ő nem. Rettenetesen tudja sajnálni és sajnáltatni magát. Vannak, akik magyarázkodnak. Megmagyarázzák, hogy mit miért nem végeztek el és mi miért nem sikerült. És van, aki egyszerűen hazudik. Függetleníti magát a valóságtól, a saját képzeletvilágában él, összetéveszti az álmait a valósággal - tudatosan, vagy azért, mert ez már a természetévé vált.

Mi hogyan értékeljük ezt a mögöttünk levő esztendőt? Helyesen értékelni csak az tud, aki a teljes valóságot látja. A teljes valóságot csak az látja, aki ismeri az élő Istent, és látja, számon tartja az Ő cselekedeteit. Aki ismeri az élő Istent, és látja az Ő cselekedeteit, az pedig önkéntelenül is megalázza magát előtte, és kitüntetésnek tartja, hogy előtte alázhatja meg magát. Tudja, hogy így foglalja el azt a helyet, ami őt megilleti, de így végezheti azt a kiváltságos feladatot is, amit csak az Isten előtt magukat őszintén megalázó emberek képesek végezni, hogy már itt szívből dicsőítsék, áldják és magasztalják Őt.

Hiszen ha áldás kísérte az évünket, és sok eredményt értünk el, azért kell megalázni magunkat előtte és magasztalni Őt. Ha meg gyümölcstelen volt az év, akkor azért kell megalázkodnunk Isten előtt, mert valószínű, hogy abban nekünk is részünk van.

De az, hogy valaki őszintén megalázza magát Isten előtt, az életének eredményes folytatásához is hozzátartozik, annak is feltétele. Mert aki meg van elégedve önmagával, az fejlődésképtelenné válik. Az önelégültség véget vet a lelki növekedésnek. Ez a baja sok hívő embernek is. Mert vannak olyan hívők is, akik minden kérdésre azonnal tudják a választ, akik bármikor, bárkit, bármiről kioktatnak, akik, ha nem mondják is - mert annál szerénykedőbbek -, magukat tekintik minden mércéjének. Az csak úgy jó, ahogy ő szokta, ahogy ő csinálta volna. Pillanatok alatt készek az ítélkezésre. Bárkinek a szemében meglátják a szálkát, a magukéban azonban nem látják a gerendát. Szegény szerencsétlenek, nem lehet rajtuk segíteni. A hitben is csak az növekedhet tovább, aki mindig kész meglátni a maga gerendáit, és miután azokat kivetette, foglalkozik esetleg mások szemében a szálkával.

Az ilyen önelégült emberek olyanok, mint az a farizeus, akiről az Úr Jézus a példázatban beszél, aki bement a templomba, körülnézett és nagy “szerényen- így imádkozott: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint itt ez a vámszedő is. Én böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. - Neki semmi hibáját nem lehet felróni, de akárhova néz, mindenütt hibát lát másokban. (Lk 18,11)

Aki nem tudja megalázni magát Isten előtt sem, az ilyen fejlődésképtelenné válik. Ezért ír Jakab apostol olyan sok mindent a levele 4. részében arról, hogy életveszélyes dolog, ha valaki Istennel szemben is kevély marad. “Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak pedig kegyelmét adja.- Ellenük áll - azt jelenti, hogy Isten ellensége lesz annak, aki kevély. Annak pedig minden vállalkozása kudarcra van ítélve. Mert Istennel szemben nem nyerhet senki. Az alázatosaknak azonban az Ő kegyelmét adja.

Ezért olyan szép példa számunkra az a néhány babiloni csillagász, akik Jézus születése után nem sokkal az Ő betlehemi jászolbölcsőjéhez érkeztek. Tudjuk, hogy nem királyok voltak, nem hárman voltak, ezt csak kitalálták. Babiloni csillagászok voltak, tudósok, magas állami tisztviselők, tekintélyes és gazdag emberek, akik ládányi aranyat tudtak vinni. És mit olvasunk róluk? Miután átadták az ajándékot, leborulva imádták Őt. Jézust, nem Máriát. Ott egy olyan szó van, hogy valaki a homlokát a földhöz érinti. A porig megalázza magát, olyan nagy az, aki előtt leborul. Hiába voltak ők tekintélyes, köztiszteletben álló tudós, gazdag emberek, amikor felismerték Jézus isteni nagyságát, látták, hogy mindez a nagyság, ami bennük van, eltörpül amellett, és ez az egyetlen méltó magatartás, hogy leborulva imádják Őt.

Aki ezt gyakorolja meggyőződésből, átgondoltan, az tudja, hogy mennyivel többet lát az ember így leborulva, mint amíg fennhordja az orrát és a fejét. Bálámról olvassuk, hogy amikor prófétált “leborulva, de nyitott szemekkel-, sokkal többet látott a világból, mint egyébként.

2. Nos, ez a második, amit megtudunk a népről alapigénkből, hogy miután megalázták magukat Isten előtt, megnyílt a szemük. Megláttak valamit, amit addig is láthattak volna, és ezzel mindnyájan így vagyunk. Minden hitre jutott ember csodálkozik: eddig hogy nem vettem ezt észre? Eddig hogy nem értettem ezt? - mert leborulva nyílik meg az ember szeme.

Két dolgot említ a Biblia, amit megláttak. Meglátták Isten jóságát és a maguk hitványságát. És el is kezdik sorolni azt, amit megláttak. Elkezdik sorolni Isten jóságát, amit évszázadokon keresztül tapasztalt népük, és elkezdik sorolni konkrétan a maguk hitvány dolgait, amikkel Isten ellen vétkeztek, akitől csak jót kaptak mindig. Most nem sorolom el és azért nem is olvastam fel ennek hosszú imádságnak ezt a részét, mert a világ teremtésénél kezdik, megköszönik Istennek, és magasztalják Őt azért, hogy Ő teremtett mindent, Ő irányít mindent, Ő minden életnek a forrása, Ő választotta ki Ábrahámot, Ő kötött vele szövetséget, Ő adott törvényt népének, Ő szabadította ki Egyiptomból, Ő hordozta negyven éven át a pusztában, és gondviselő szeretetének a szimbólumaként naponta adott nekik mannát, és így tovább.

Lehet érezni az imádságon: ahogy elkezdte, még sejtelme sem volt, hogy mi minden fog eszébe jutni. Szinte unalmas stilárisan az, hogy és, és, és... És kiszabadítottad őket, és vezettél minket, és etettél minket, és könyörültél rajtuk. Még ez is, még az is eszembe jut... Nem lehet befejezni, annyi jóságot cselekedett velünk az Isten. Aki Őelőtte leborul, annak megtelik a szíve hálával. Annak a szívéből hömpölyögni, áradni kezd a hálaadó imádság. Nem a kérések, főleg nem úgy, hogy azonnali teljesítést vár, hanem a hála. Egyszerre arról a sok jóról, amit addig elvett, felemeli a tekintetét arra, akitől kapta. A hála, mint egy mágnes, odarántja Istenközelbe a népet, és ott elmondhatja: Isten közelsége oly igen jó nekem. Ehhez előbb hallgatni kellett az igét, aztán igazat adni Istennek és leborulni előtte, utána kinyílt a szeme a népnek, és nem győztek hálát adni. És, és, és... még ezért is, még azért is.

A hosszú felsorolást megtöri egy másik kötőszó. Egy ellentétes kötőszó: de. De a mi atyáink sokszor szembeszegültek veled. A mi őseink azonban gőgösek voltak, nyakaskodtak, nem hallgattak parancsaidra. Még ilyeneket is mond a későbbiekben: hátat fordítottak neked, pártütők voltak. Pedig ha teljesítették volna törvényedet, éltek volna általa.

Isten ilyen jó, és az ember csak ilyeneket tud tenni? A mi atyáink is, meg mi is. Érdekes, hogy az atyák vétkével is azonosulnak, és azt is mintegy a magukét vallják meg Istennek, hiszen annak a kihatásai, következményei is érződtek az életükben. Mi lesz, ha az ő bűneik következményei meg a gyerekeik, unokáik életében? Ez borzasztó! Csodálatos az Isten jóságának az áradása, és rettenetes ez a bűnáradat ott mellette. Mit lehet itt tenni? És mi lesz ennek a vége? Egyszer Isten türelme is elfogy, és azt mondja: csináljátok nélkülem, majd meglátjátok, mire mentek. És mi lesz akkor? Hova fog ez vezetni?

Ez oda vezetett, hogy megjelenik egy harmadik kőtőszó: mégis. Először a kifogyhatatlan és, és, és ... mennyi jót tett az Isten velünk, aztán jönnek a sötét de-k meg azonban. De mi vétkeztünk ellened... És akkor megjelenik ez a “mégis-, amit így olvasunk: Te mégis sok esztendőn át türelmes voltál irántuk, és Lelkeddel, prófétáid által intetted őket, de ők nem figyeltek. (...) Nagy irgalmaddal mégsem semmisítetted meg, és nem hagytad el őket, mert kegyelmes és irgalmas Isten vagy. (30. v.)

Először meglátja az Isten előtt leboruló ember azt a sok jóságot, amit Isten vele tett, utána meglátja végre konkrét módon a bűneit, s azokat néven nevezi és megvallja. Eközben felragyog előtte minden eddiginél tündöklőbb fényben Isten kegyelme. Az a feltétel nélküli, az az egyoldalú, az a mindenre elég, az az el nem fogyó kegyelem, amelyik mégis további életlehetőséget ad ennek a makacskodó, nyakaskodó népnek is.

Ahhoz azonban, hogy ezt meglássák, és komolyan tudják venni, ahhoz mindaz az előzmény is kellett, amiről itt beszéltünk.

Különös az, ahogy hangsúlyozza ez a fejezet, hogy ebben az esetben milyen sok időt fordítottak az emberek erre. “A helyükön állva a nap negyedrészén át olvasták Istenüknek, az Úrnak a törvénykönyvét, a negyedrészén át pedig vallást tettek és leborultak Istenük, az Úr előtt.- A nap tizenkét órából állt, reggel hattól este hatig. Ennek a negyedrésze három óra. Három óra hosszáig tanulmányozták az igét, mert nemcsak hallgatták a felolvasást, hanem azt is olvassuk az előző fejezetben, hogy utána kis csoportokban megbeszélték. Aztán még utána, amit nem értettek, meg lehetett kérdezni a lévitáktól meg a papoktól. Tanulmányozták, és utána három órán át kiöntötték a szívüket Istennek. Ők sem mindennap tették ezt. Falépítés közben nem tudtak ennyi időt rászánni. De falépítés közben is összehívta Nehémiás rendszeresen imádkozni a népet. Amikor azonban volt rá idejük, vagy rászánták az időt, akkor ilyen tartalommal töltötték meg.

Csak úgy megkérdezem: most, hogy öt munkaszüneti nap van egymás után, lesz-e egy olyan óra, amit az Isten színe előtt fogsz tölteni? Komoly Bibliatanulmányozással, elmélyült imádsággal, úgy, hogy nem nézed közben, hány óra van. Talán a végén döbbennünk meg, hogy mennyivel többet töltöttünk így el, mint egy óra.

Mert ennek a gyümölcsei megvannak. Ilyenkor lesz láthatóvá a láthatatlan. Ilyenkor érzi ugyanolyan realitásnak, valóságnak az élő Istent és az Ő dolgait, ígéreteit, igéit a hívő ember, mint ennek a világnak a fogható, szagolható, látható tényezőit. Ilyenkor jut el a teljes valóság érzékelésére. És akkor tudunk helyes értékítéleteket mondani, akkor fogunk helyes következtetéseket levonni bizonyos eseményekből.

Hogyan zárjuk ezt az évet? Isten igéjét hallgathatjuk most mindnyájan. Kész-e a szívünk arra, hogy megalázzuk magunkat előtte? Igazán kitárjuk a szívünket. Engedjük, hogy az Ő Lelke vegye át az uralmat a gondolataink felett, és kinyitjuk a szánkat is, és mondjuk, mondjuk neki azt, ami a szívünkben van. Hadd jöjjön csak elő onnan minden. Lehet, hogy nem azzal kezdődik, hogy az Ő jóságát magasztaljuk és soroljuk vég nélkül. De lehet, hogy mindjárt az elején a hálaadásban fogunk bővölködni, hiszen olyan sok jót kaptunk tőle ebben az évben is, amit észre sem vettünk talán. Jó lenne utólag észrevenni, megnevezni, felsorolni és csodálni az Ő szeretetét. Olyan jó lenne néven nevezni, megvallani és elhagyni mindazt a bűnt, amivel megbántottuk Őt és egymást. Akkor felragyogna előttünk is az Ő érthetetlen kegyelme. És talán a szívünkben is fogannának ilyen énekek: “Csodálva, imádva tekintek kegyelmének tengeribe, és hallgatom édes örömmel, mit róla tanít az ige. Szent vére bűnt befedez, tisztára mossa ruhám. Bizalmamat benne vetem, reménységem Jézus csupán.- (32. Hallelujah)

Akkor a mi szívünkben is lenne megalapozott reménység mindenféle nyomorúságunk közepette is, mint ahogy Nehémiás szívében volt akkor. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy ennek a megrendítő hosszú imádságnak az utolsó mondata meglepő. Hogy kerül ez ide? Befejezik az imádságot, és az utolsó mondat így hangzik: “Mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk.-

De még mekkora nyomorúságban voltak! Mert azzal, hogy felépült a fal, csak provokálták még inkább az ellenséget. Felépült a fal, és Jeruzsálem üres volt, szinte senki nem lakott benne, mert a védtelen, fal nélküli város nem vonzotta az embereket. A környező, meg a távolabbi falvakban alakítottak ki kisebb kolóniákat. Nehémiásnak külön harcába kerül, hogy elérje, hogy minél többen költözzenek be a szent városba, hogy ott pezsdüljön meg az élet és induljon meg a kultusz a templomban, és így tovább. És körül vannak véve ellenséggel, mennek a feljelentések a perzsa királyi udvarba rágalmakkal és hazugságokkal. Úgy, ahogy az ma is történik. Kicsi volt a termés, és nem volt mivel termékenyebbekké tenni a földeket...

És a végén mégis csupán egyetlen mondatot mond, hogy mi pedig nagy nyomorúságban vagyunk? Mi ennek a magyarázata?

Azóta is sokszor láttam és látok erre példát. Azok az emberek, akiknek az egész életére az jellemző, hogy Isten előtt megalázzák magukat, mert tisztában vannak azzal, hogy milyen hatalmas Ő, akiknek az életében napi gyakorlat, hogy hálát adnak, a bűneikkel nem akarnak együtt élni, de az Isten kegyelméből élnek, és tudják, hogy elég nekik az Isten kegyelme, az ilyen emberek számára egészen más súlya van minden nyomorúságnak. Ugyanazt a nyomorúságot egészen másként hordozzák. Ahogy mondani szokták: másként veszik az akadályokat, mert nem egyedül vannak, hanem hozzátartozói. Kinek? Annak a hatalmas Istennek, aki előtt zajlik az életük. És jöhet akármilyen nyomorúság, az nem lehet nagyobb, mint ez az Isten. És akármilyen nagy nyomorúságban vannak, tudják, hogy abból van szabadítás, mert ismerik a Szabadítót. Abból van kiút, mert mi már ismerjük, hogy ki az, aki egyedül mondhatta el magáról: Én vagyok az út, az igazság és az élet. (Jn 14,6)

Éppen ez a rendszeres imádkozás, az élő Istennel való közösség folyamatos és komoly ápolása tartja frissen bennük ezt a bizonyosságot. Ezért nem csüggednek el. Csüggedeznek, Pál is írja becsületesen: csüggedezünk a csüggesztő körülmények között, de nem csüggedünk el. Taposnak rajtunk, de nem taposhatnak agyon, mert mi ennek a hatalmas Istennek a hozzátartozói vagyunk. Jézus Krisztus azt tanította, hogy az újjászületés által válunk Isten gyermekeivé. Akkor viszont a hozzátartozóivá leszünk. És akkor velünk már senki nem tehet azt, amit akar, csak azt, amit a mi hatalmas Istenünk megenged neki, vagy jónak lát az érdekünkben.

Hisszük-e ezt? mert akkor egészen másként értékelünk mindent, ami az idén történt. Noha mi is nagy nyomorúságban vagyunk, ez a nép, ez az ország, az egyházunk, talán a személyes életünk is nagy nyomorúságban van, mégis tudhatjuk, hogy ennél sokkal nagyobb az az Isten, aki nem feledkezik el rólunk, aki jövőt készített abban a kilátástalan helyzetben is az Ő népének, és hiszszük, hogy jövőt készített nekünk is. Aki holnap is ugyanolyan hatalmas lesz, mint tegnap, meg tegnapelőtt volt, mert benne nincs változás, vagy változásnak árnyéka.



Imádkozzunk!

Édesatyánk, bocsásd meg, hogy ha sokkal többet beszélünk neked a nyomorúságainkról, mint a jótéteményeidről. Bocsásd meg, ha észre sem vesszük sokszor, mennyi jót tettél és teszel velünk. Kérünk, nyisd ki a szemünket, hadd lássuk meg, mennyi okunk van a hálára. Kérünk, hadd lássuk meg, milyen sokszor megbántottunk és megbántunk téged. Ajándékozz meg minket őszinte bűnbánattal és azzal, hogy megszabadulhassunk a reánk jellemző bűnöktől.

Őrizz meg minket mindenféle önelégültségtől, büszkeségtől, veled szembeni gőgtől. Tedd könnyűvé, hogy szív szerint megalázzuk magunkat előtted, és leborulva, nyitott szemekkel éjünk tovább.

Köszönjük, hogy sokkal hatalmasabb vagy, mint ahogy azt az ember értelme elgondolhatja. Nem is akarunk elképzelni téged sehogyan. Szeretnénk komolyan venni azt, amit magadról mondasz, azt, ahogy igédből megismerhetünk. Olts vágyat a szívünkbe, hogy megismerjünk téged igazán, s így merjük egészen reád bízni magunkat.

Könyörgünk azokért, akiknek ez az esztendő bánatot hozott. Könyörgünk azokért, akik csak a sebeiket érzik most. Adj gyógyulást, vigasztalást, új kezdést, új reménységet nekik. Bátoríts mindannyiunkat, hogy ne egyedül akarjuk folytatni az életünk útját, amikor veled is járhatunk.

Segíts ebben a csendben őszintén beszélni veled.

Ámen.

Pasarét, 2003. december 31.
(óév este)

Cseri Kálmán

































































































































Látogatóink száma a mai napon: 2713
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856290

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat