Igehirdetések

  2009-04-27 20:10:36
Önvizsgálat

Zsoltárok könyve 131.

Ezt a zsoltárt, ill. ennek egyfajta magyarázatát, hallhattuk az elmúlt évben, a Zsoltárok könyvének magyarázása során.
Akkor, a 130. zsoltárral összekapcsolva, az Istenhez való kiáltás és az előtte való elcsendesedés gondolatkörében mozogtunk.
A 131. zsoltár, egy csendes, halk, szelíd imádság. Benne, bámulatra méltóan alázatos az önmagát vizsgáló, imádkozó ember. A zsoltár furcsasága, hogy szinte elejétől a végéig, E.sz./1.személyben beszél az imádkozó ember.
Joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, hogy ezt, vajon megengedhetővé teszi-e az imádság műfaja?
Beszélhetünk-e imádságról, imádkozunk-e akkor, amikor Isten előtt E.sz./1.személyben beszélünk?
A 131. zsoltár írója (aki talán maga Dávid király) magába néz, s mindazt, amit magában lát, megfogalmazza és kimondja. Imádsággá épp azáltal válik ez az önvizsgálat, hogy az Isten előtt történik.

Bár kevesen szoktunk erre időt szakítani, és furcsának tűnik ez a módszer és gyakorlat, de nekünk, keresztyén embereknek, szükségünk van időről-időre a keresztyén önvizsgálatra. Szükségünk van arra, hogy Isten előtt lecsendesedve, magunkba nézzünk, s mindazt, amit magunkban, a lelkünkben találunk, azt meg tudjuk fogalmazni.
Az advent ideje különös képen is alkalmas erre: szükséges magunkba nézni, szükséges megvizsgálni azt, hogy milyen lélekkel, milyen szívvel várakozunk?

Dávid király önvizsgálata a szívéből indul ki. Magába tekint, és azt mondja: „nem fuvalkodott fel az én szívem”.
Nem véletlen kezdi az önvizsgálatot Dávid a szívvel.
Tudjuk, hogy a bibliai gondolkodásban a szív, az emberi élet központja. Minden a szívből indul ki, s a szív milyenségéből lehet következtetni az élet, az ember milyenségére.
Lehet a szív csüggedő, tehetetlen, hitetlenkedő, hamis, gonosz, csalárd.
Sajnos, ezzel a szívvel születtünk. S az önvizsgálás perceiben ezt be kell ismernünk.
Dávid azt mondja: „nem fuvalkodott fel az én szívem”.
Nagy dolog ez?
Bizony az!
Egy király élete, hatalma, jogkörei, minden lehetőséget megadnak arra nézve, hogy a földi élet legnagyobb méltósága, sokat gondoljon magáról: nagyra, sokra tartsa magát, felfuvalkodott legyen.

A királyi méltóság gyakorlása nélkül is, sokan esünk bele ebbe a hibába. Sokan képzelünk sokkal többet magunkról, és lehetőségeinkről, mint ami a valóság.
A másik lehetősége a magunkról való gondolkodásnak az önbecsmérlés. Mikor nem merünk magunkban hinni, mikor sokkal kevesebbre tartjuk magunkat attól, mint akik valójában vagyunk. Mind a kétfajta gondolkodás beteg szívről vall. S a beteg szív, beteggé tehet bennünket: mást gondolunk magunkról, mint akik valójában vagyunk. Életünk, és cselekedeteink ebből a magunkról való torz gondolkodásból táplálkoznak.

Dávid önvizsgálatában a belülre nézést a felfelé nézés követi: „nem kevély a tekintetem”, ill. a másik fordításban: „szemeim nem láttak magasra”.
Mit jelent ez?
Nem vágytam, nem vágyok elérhetetlen dolgok után.
Mivel mindig törekedtem és tudtam befelé nézni, mindig tudtam, ki vagyok. Megláttam azt, hogy milyen lehetőségeket adott nekem az Isten, s megelégedtem ezzel. Nem akartam többet, nem akartam mást. Nem irigyeltem, nem próbáltam megszerezni, elérni azt, ami másnak megadatott, nekem nem. (A jeruzsálemi templom felépítésénél konkrét példát látunk erre Dávid életében: minden vágya az volt, hogy a templomot ő építtethesse fel. Ez a nagyszabású munka az ő nevéhez és uralkodásához kötődjön. De meg kellett értenie, el kellett fogadnia, hogy Isten, mindezt, csak utódjának, fiának, Salamonnak engedélyezi.)

Bár hatalma volt Dávidnak, de ez nem volt mindenek felett való, ezért beismeri: „nem jártam erőmet meghaladó csodadolgok után”. Azaz: beértem azzal, ami adatott nekem: Istennek van egy világrendje, ebbe belehelyezett engem, megkaptam a megismerések és a felismerések lehetőségét, de van egy ezen kívüli területe az életnek: ez a csoda.
Titka, az Istennél van.
Megadta, hogy felfedezzem, meglássam, megéljem, örüljek neki, (erről szól az egész életünk és az üdvtörténet) de nem engedett beletekinteni.
Nem irányíthattam, nem befolyásolhattam, nem erőltethettem ki, nem cselekedhettem, nem tekinthettem bele. De részesedek benne: értem van.

Mindabban, ami benne, fölötte és kívüle van, Dávid olyannak látja magát, mint az elválasztott gyermek: lecsendesítettnek, nyugodtnak, megelégítettnek, kielégítettnek, bizakodónak.
Dávid elégedett lelkének a hangulatával. Mi mégis megkérdezzük: jó dolog az, hogy egy király, úgy érezze magát, mint egy gyermek?
Jó dolog az egy országnak, hogy egy ilyen királya legyen?
Jó példa nekünk Dávid? Ilyenné kell lennünk?
Bármilyen furcsa, a keresztyén ember életének teljességre juttatásának lehetősége áll itt előttünk: felnőttként megismerni magunkat valamilyennek, megismerni képességeinket, lehetőségeinket, és felismerni az örök gyermekség érzetének lehetőségét.
Akkor nem lesz baj a szívvel, a szemmel, a gondolkodással, ha gyermekként készek vagyunk Isten előtt ezeket vizsgálni, ezeken dolgozni, ha kell, mássá tenni.

Már csak egy kérdés van hátra: mit kell tennünk azért, hogy ilyenekké legyünk?
Lecsendesíteni, és elnémítani az elménket - ahogy Dávid mondja. Azaz: lecsendesíteni, és elnémítani magunkban mindazt, akik magunktól lenni akartunk, amire vágytunk, Isten nélkül, ill. Isten ellenében.
Mi van, ha ezt nem teszem meg?
A bűneset története mindezt kiválóan szemlélteti: a szív, a szem, a gondolat, áttöri a korlátait. Határsértők lesznek.
Lecsendesíteni a lelkünket azt jelenti: felismertem a magam, emberségem korlátait, nem akarom áthágni (mert nem csak a korlátokat, hanem a lehetőségeket is látom), kész vagyok mindezt ahhoz igazítani, aki fölöttem van. Akinek az életemet köszönhetem.
Mindez vigyázást, önmegtagadást, és sok-sok imádságot feltételez. Nem megszületünk erre, hanem elérhetjük ezt az állapotot.

Az igehirdetés elején feltettük a kérdést: vajon imádság-e ez a zsoltár?
Azt mondtuk: igen, hisz Dávid az önvizsgálatot Isten színe előtt végzi. A zsoltár így kezdődik: „Uram”. (Tehát: én megvizsgálom magam, és elmondom neked, amit látok, amilyennek magamat látom, de előtted teszem. Te vagy az, aki vagy alátámasztja, vagy áthúzza szavaimat.)
A zsoltár imádság voltát az utolsó sor is alátámasztja: „Bízzál Izrael az Úrban, mostantól fogva mindörökké!”
Ne bennem bízz, a királyodban, hanem az Istenben, aki a király ura is. Akinek még a király sem szégyell a gyermeke lenni.
Nem szégyen tehát az országnak sem az ilyen király, a mai országoknak az ilyen vezető. Mert arra az Istenre mutathatnak, (mutathatnának), afelé fordíthatnák az emberek bizalmát, akinek van hatalma ott és akkor is cselekedni, ahol az ország legnagyobbjainak a hatalma is véget ér.
Dávid, ezzel a sorral, erősíti magát, és népét: nincs más lehetősége, reménysége az embernek, mint lemondani a maga énjéről, s bízni az élő Istenben.
Nincs más lehetőség, mint magamtól, a félelmeimtől, a kiábrándultságomból, a tehetetlenségemből eljutni kicsinységem felismeréséig, eljutni az alázatra, s ilyen állapotomban rátalálni az Istenre. Aki Úr, akinek hatalma van, aki megtart, aki életünk értelme, kiteljesedésünk lehetősége, akinek célja van velünk. Az örökkévalóságig.
AMEN

Czapp Enikő

Látogatóink száma a mai napon: 4266
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850504

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat