None

Textus: Lk 15:11-24
Azután így folytatta: "Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.-
"Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.
Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.-


Szeretett Testvéreim!

Jézus példázata a tékozló fiúról talán az egyik legismertebb története a Szentírásnak. Egy apáról és annak két fiáról szól. Nem tudjuk, hogy az édesanya miért nincs említve. Talán nem élt már. Az apáról viszont elmondhatjuk, hogy gazdag, vagyonos ember volt. Hiszen az egyik alkalommal eléállt a fiatalabbik fia és kérte a vagyon ráeső részét. Volt tehát mit szétosztani. Érdekes, hogy az apa nem kezd el a szívére beszélni fiának. Nem mondja, hogy aludj még rá egy-két napot. Sőt azt se mondja, hogy helytelen a kérés és nem akarja teljesíteni. Minden ellenkezés nélkül átadja kisebbik fiának a vagyon ráeső részét. A fiú ezzel teljes mértékben függetlenedni akart apjától. A ráeső résszel a zsebében el is indul, de hamarosan eltékozolja, elszórakozza vagyonát. Olyan mélyre jut, hogy sertések őrzésével bízzák meg, ami zsidó ember számára a legmegalázottabb munka volt, mivel a sertést tisztátalannak tartották és így az is tisztátalan lett, aki velük foglalkozott. Ám még ettől is nagyobb mélység, hogy szeretett volna a disznók eledelével jóllakni, de senki nem adott neki, még azt sem.
Ez a történet Isten és ember kapcsolatáról szól. Arról, hogy az önmegvalósításra és szabadságra törekvő ember olykor el akarja hagyni Isten közelségét. És Isten megengedi! Isten büntetése sokféle lehet emberi életünkben. Az egyik ez, hogy megengedi: járjuk a saját utunkat. A tékozló fiú büntetése éppen az, ahogyan átélte az atyai háztól való elszakadást. Ő akarta a függetlenséget és mi lett belőle? Nélkülözés, mélyre süllyedés, vágy a visszatérésre. Az ember olykor ki akarja próbálni, hogy van-e élet Isten nélkül. És mit lát? Azt, hogy van. De: milyen? Isten nélkül célt- és értelmet vesztett az ember élete. Előbb vagy utóbb jön a mélyrepülés!
"Ekkor magába szállt- - olvassuk az Igében. Ez a mondat az egyik kulcsmozzanat. Amikor az ifjú elkezd gondolkodni, hogy hová is jutott. Hogy másképpen is élhetne! Hogy van felfelé vezető út, csak rá kellene lépni!
Mindnyájunknak szüksége van rá, hogy időnként magunkba szálljunk. Meg kell néznünk, hogy honnan indultunk és hová érkeztünk? Nem fordultunk-e ki önmagunkból időközben? Jó úton járunk-e? Milyen irányba változtak meg kapcsolataim? Hogyan viszonyulok a házastársamhoz, a gyermekemhez, a testvéremhez, a szüleimhez? Sőt magához az Úrhoz is?
Azonban kevés az, ha valaki csak magába száll. Kevés, ha megvannak a nagyszerű gondolatai arról, hogy mit kellene tenni, de mégsem történik semmi. Hiszen ha a tékozló fiú csak azon kezd el sopánkodni, hogy másképp is lehetne, de ezért nem képes semmit cselekedni, akkor egyáltalán nem változott volna meg az élete. Ő felkerekedett és elment apjához. Elmondta, azt amit akart: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.- Milyen nehéz ezt kimondani: "Vétkeztem...- Sokan nem tudnak így szólni! Mindenki hibás az életük rossz alakulásáért, de ők nem. Pedig amikor ez a szó elhangzik, akkor kezdenek el kapcsolatok rendeződni: Isten és ember, ember és ember kapcsolata. Amikor valaki azt tudja mondani egy családban: figyeljetek nem jó ez így, ahogyan hetek, hónapok, évek óta élünk! Lehetne másképpen! Elfelejthetnénk a "haragszom rád--ot és élhetnénk békében, szeretetben egymással.
Ez a fiatalember meg tudta tenni ezt. Nemcsak az elhatározásig jutott el, hanem a tettek mezejére lépett. Pedig - gondoljuk végig - mennyire nehéz volt neki így szólnia: atyám, ezentúl ne tekints rám úgy, mint fiadra. Nem éltem úgy, hogy méltó lennék erre a névre! Micsoda alázat és lelki mélység kell ahhoz, hogy egy gyermek ezt kimondja apjának! És a tékozló fiú megtette. Beérte volna azzal is, hogy egy lehessen apja béresei közül. Ám egészen más történik. Apja, amikor meglátja, hogy jön
hazafelé tékozló gyermeke, elészalad, megöleli, megcsókolja. A zsidó emberek úgy tartották, hogy az idősnek méltatlan dolog szaladni. Mégis, amikor azt látjuk, hogy az apa futni kezd, akkor ez azt jelenti, hogy szeretete sokkal nagyobb a méltóságérzeténél. Az ölelés és a csók pedig a bocsánat jelei. Apja ruhát, gyűrűt, sarut hozat megtérő fiának. Mindhárom dolognak megvan a maga jelentése. Ruhát a méltóság jeleként adtak valakire. Egy arra méltó személy kaphatott ruhát valakitől. A gyűrű pecsétként is szolgált abban az időben, tehát egyfajta hatalomgyakorlásra kapott lehetőséget az ifjú. A saru pedig azt jelentette, hogy szabad emberről van szó. A szolgák, béresek ugyanis mezítláb jártak.
A példázatbeli apa a mi mennyei Atyánkat mutatja be valójában. Hiszen egyedül Isten tud velünk így bánni! Nem dorgál, nem "ejnyebejnyézik-, hanem kitárt karral fogad!
Istenünk elmondja nekünk Igéjében, hogy milyennek szeretné látni életünket, de megengedi, hogy másképpen tegyük dolgainkat. Megengedi elkóborlásainkat is, melyekkel magunkat büntetjük tulajdonképpen. De kitárt karral, szeretettel fogad bennünket. Jól gondoljuk meg: akarunk-e mi távol lenni a mi mennyei Atyánktól és nélkülözni őt vagy mellette élve részesülünk minden áldásából, segedelméből? Azt hiszem nem kérdéses, hogy melyik a helyes megoldás! Válasszuk Atyánk közelségét naponta! Ámen

Tiszavasvári, 2004.március 14.