Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:24
Áldozat

None

Ár és áldozat

Lekció: 1Móz 37,12-36
Textus: Zsid 10,1-8

Mivel a törvény az eljövendő javaknak csak árnyékát, de nem a
mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza, ezért azokkal az
áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem
tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az
áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak és egyszer megtisztultak,
többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre
a bűnökre emlékeztetnek, mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére a
bűnöket törölje el. Ezért, amikor eljön a világba így szól: "Áldozatot és
ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem. Égő- és bűnért való
áldozatot nem kedveltél. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a
könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat,
Istenem! Előbb azt mondta: „Áldozatokat és ajándékokat, égő- és
bűnért való áldozatokat nem akartál, nem is kedveltél" (ezeket a
törvény szerint mutatták be.)

Kedves Testvérek!

A Zsidókhoz írt levél végig azt próbálja kifejteni minél világosabban,
hogy Krisztus mennyivel több, más, mint minden egyéb tanítás,
személy, vallás vagy vallásalapító. Ez minden korszak tanítására,
személyére, igazságára nézve igaz, de természetes, megszületett,
Krisztus egyedülvalóságának a bemutatása elsősorban az
Ószövetséggel kapcsolatban, annak a kornak a szokásaival,
törvényeivel és vallásával szemben volt szükséges. Ezen belül, a
korabeli zsidóságon belül, kiemelt jelentősége volt az áldozatoknak,
amelyeket nagyon szigorú rend szerint, nagyon világos
parancsolatoknak megfelelően végeztek a papok.
Hozzátehetjük azt is, hogy önmagában az áldozat egyáltalán nem csak
az ószövetségi vallásnak volt fontos része, hanem majdnem minden
vallásnak, amely létezett és létezik a világban. A korábbi időkben
általában valóban állatokat áldoztak föl az isteneknek emelt oltárokon,
a későbbiekben ez kicsit finomodott, szellemibbé vált, de az emberi
vallásnak általánosan döntő eleme maradt az áldozat.
Általában az áldozat leglényegét, alaptörvényét a régi latinok így
fogalmazták meg: do ut des: adok, hogy adj! Ennek megfelelően
gondolkozott és gondolkozik úgy az ember az Istenről, hogy a vele való
viszony kicsit hasonló ahhoz, amilyennek az emberi kapcsolatokat
tapasztaljuk az életünkben. Mert nem így van-e: adok, hogy adj? Nem
úgy működik-e ez a világ, hogy abban a do út des törvénye uralkodik?
Nem igaz-e, hogy a világban mindennek ára van, mindenért fizetni kell?
Mindenben meg kell adni az árát annak, amit meg akarunk szerezni!
Nemcsak a kézzel fogható áruk esetében, hanem a szellemiekben, az
érzelmekben is, az emberi kapcsolatokban is. Talán nem olyan
egyértelmű és kézzel fogható ez, mint amikor egy bolt polcáról emelünk
le egy árut, hogy aztán a pénztárnál kifizessük, de bizony az emberi
élet törvénye ez. Újra és újra, sokszor eléggé kiábrándultan és
keserűen tapasztaljuk azt, hogy a nemesebb, szebbet ígérő emberi
kapcsolatokban is felülkerekedik az adok, hogy adj!
Hogyne gondolkozna az ember valahogy így az istenekről is? Hát az
isteneknek is fizetni kell! Nekik is adni kell valamit, hogy elérjék azt,
amire tőlük reméltek segítséget: megfelelő időjárást, a személyes
életben szerencsét, vagy a hadi vállalkozásokban diadalt. Adok, hogy
adj – mondja az ember nyíltan vagy rejtetten a másik embernek is, meg
az istennek is.
Adott esetben igen komoly árat volt hajlandó fizetni az ember. A
görögöknél az igazi nagy áldozat a hekatombé volt, amikor egyszerre
száz ökröt áldoztak fel valamelyik istenségnek. Hatalmas vagyon! Nagy
dolgot vártak az istentől és jól ki akarták pengetni az árát annak, amit
meg akartak szerezni!
Az Ószövetségben az ember számára valami sokkal több, sokkal
nagyobb jelentetik ki. Az ószövetségi ember már megérthetett egy
ennél sokkal messzebbre mutatót: azt, hogy az a száz ökör, a
hekatombé – semmiség. Ugyan mit fizethet az ember az Istennek?
Milyen nevetséges az a pár fillérecske, amit az Istennek akar adni az
ember! Milyen kilátástalan az az üzlet, amit nem a sok-sok isten
egyikével-másikával, hanem az egyetlen teremtő, örök Istennel
akarnánk mi megkötni! Igen, az ószövetségi ember számára világossá
vált, mert kijelentetett, hogy teljességgel összemérhetetlen az, amit az
ember akar kapni és kaphat az Istentől és az, amivel az ember fizetni
tud! Az az Isten, aki megjelenik először Ábrahámnak, aztán az
ősatyáknak, majd Mózesnek, később a prófétákon keresztül a népnek,
az az Isten nem üzleti partner! Az az Isten egy nagyon kegyelmes,
szerető szívű Atya, aki szimbolikus, kicsi árat is elfogad választott
népétől! Nem kell száz ökröt áldozni, mert az még mindig olyan kis
semmiség lenne, amiért az Istentől semmit nem kaphatna az ember.
Csak kis, szimbolikus áldozatokkal próbálhatja meg az ember kifejezni
azt, hogy szövetségben van az egyetlen örök Istennel.
Ez az Isten, Jahve, hajlandó páratlanul kegyelmesen védeni népét,
kimenteni teljesen kilátástalannak tűnő emberi helyzetekből és
történelmi helyzetekből, mindössze szimbolikus árért. Mert az igazi ár
felfoghatatlanul sok lenne! Az igazi árat legfeljebb csak sejteti az a
hátborzongató történet ott Ábrahámról és Izsákról, mikor a saját fiát
vinné feláldozni az első és legnagyobb ősatya. Ugyan micsoda kilátása
lenne az embernek, ha valóban egyenrangú félként követelne tőle árat
az Isten?! De nem kell feláldozni Izsákot, és száz ökröt sem kell vágni
az Isten tiszteletére, hanem csak néhány kis fillérkét, néhány áldozatot
kell hogy napról-napra végezzen az Isten népe.
De hiába a hihetetlen gesztus az Isten részéről, hiába, hogy oly
kegyelmesen fogadja el a filléreket is az ember részéről, az ember nem
változik és nem javul! Az ember kiforgatja magát a kegyelmes
szövetségből és kezdi azt hinni, hogy az a piaci ár, az a néhány
galambocska, állat, az a kicsi vér, amit odaáldoznak Isten oltárának!
Kezdi azt hinni, hogy azzal megvásárolhatja az Istent, megszolgálta az
Isten jóindulatát, s ezzel kezd kialakulni a mai ember számára már
nevetséges részletezése annak, hogy mit hogyan kell áldozni akár a
személyes életvitelben is, hogy hány kavicsnyi súlyt hány méter
távolságra szabad elvinni mondjuk szombatnapon, hogy ennek a
törvénynek a betartásával, ezzel az áldozattal meg lehessen nyerni az
Isten jóindulatát. Az ember nem képes felfogni az Isten csodálatos
kegyelmét!
Ezért az Isten még többet, még nagyobbat, még újabbat ad az
embernek! Az ember számára Jézus Krisztusban odateszi tartozásának
papírját, a felfoghatatlan nagy tartozás bizonyságát és utána eltépi ezt
az adóslevelet. Ezt jelenti Jézus Krisztus keresztje! Ezt jelenti a
helyettes áldozat, nem valamilyen elvont, nehezen érthető, vagy már
ósdi teológiai fogalmat, hanem ez a legfontosabb üzenet az ember
számára!
A kereszt azt jelenti, hogy felmérhetetlen a tartozásunk az Isten felé,
hogy felmérhetetlen a távolság Isten és ember között, felmérhetetlen
messze vagyunk a szentségtől, a tökéletességtől, a jóságtól és
szeretettől, és az Isten mégis mindent ingyen hajlandó adni az
embernek. Már nem is szimbolikus árért, már nem is olcsón, mint az
ószövetségi áldozatban, hanem ingyen.
De nem mindegy, hogy mi az, amit ad, és ezért kell annak a
szörnyűséges keresztnek ott állnia a Golgota hegyén. Hogy egyszer és
mindenkorra világossá tegye az ember számára a valóságot. Hogy
letagadhatatlanná tegye azt a távolságot, amely Isten és ember között,
sőt akár az Isten által teremtett, valóban istenképű ember és a mi
életünk valósága között van! Mert a kereszt azt jelenti, újra és újra azt
jelenti, arra mutat rá, hogy mi az emberi életnek a valósága, sötétsége,
a gyilkos emberi indulatok, a Józsefet testvérei által eladó emberi
gonoszságnak a valósága, rámutat a háborúk szörnyűségére és
elégetett emberi milliókra, rámutat az újra és újra meghazudtolt
igazságra. Mindezt mutatja, újra és újra felmutatja nekünk Jézus
Krisztus keresztje!
De a kereszthalál szörnyűségét önmagában az is megmutatja nekünk,
hogy az egy bevett kivégzési mód volt. A lehető legokosabban, a lehető
legrafináltabban a legszörnyűbbnek, legelviselhetetlenebbnek kitalált
halál. Ez az ember gondolatának, fantáziájának valósága! A másik
megkínzása, ami egy állatnak soha eszébe nem jut. És a kereszt újra és
újra erre mutat, az emberi valóságnak erre a mélységére. Ez nem
valahol Isten és az állat között van félúton, hanem minden más
teremtett valóságnál messzebb az Istentől, a jótól, az igaztól, a
szentségtől és a szeretettől.
Önmagában a kereszthalál mint kivégzési mód is már ezt jelenti, de
mennyivel inkább az, akit ott 2000 éve kereszthalálra ítélnek! Nem a
legrosszabbat, hanem a legjobbat! Nem a gyűlölködőt, hanem a mindig
csak szeretőt! Jézus Krisztust, az ártatlant, a gyógyítót, a tanítót. Ez az
emberi élet valósága. Ez a sötétség, mely János evangélista szavai
szerint nem akarta, újra és újra nem akarja befogadni a világosságot.
Az a sötétség, melynek igazi mélységét a kereszt fénye mutatja föl.
A kereszthalál felmutatja az ember igazi valóságát - de nem csak az
ember valóságát, hanem az Istenét is. Mert ott, amaz új szövetség
megszületésekor, nem csak a szögek és a kalapácsütések jelenvalók,
hanem Jézus Krisztusnak áldó, gyógyító és simogató keze is! Nem csak
az átkozódás és a gúnyolódás hangzik el, hanem Jézus imádsága
azokért, akik őt kínozták. Nem csak a halál, hanem ott van az élet is, az
élet Istene. Az adóslevelet eltörlő, kettérepesztő isteni kegyelem, hogy
új szövetségben Isten új életet ad az embernek minden feltétel nélkül,
minden elvárás nélkül, minden áldozat, minden kötelezettség nélkül.
Jézus Krisztusban, Isten örök és visszavonhatatlan szeretete jelent
meg ebben a világban, minden ember számára, a számunkra is. És
lehetőséget ad arra, hogy szülessen újjá bennünk, formálódjon napról
napra egyre teljesebben maga az Isten Fia, Jézus Krisztus. Ámen.

Erdélyi Gyülekezet Zalatnay István
Reménység Szigete 2004.09.18.
































































































































































Látogatóink száma a mai napon: 4223
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850461

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat