Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:24
Egyház

None

A tenger lecsendesítése

Lekció: 1Móz 7-8,1-11
Alapige: Lk 8,22-25

Történt egy napon, hogy Jézus tanítványaival együtt hajóra szállt és így
szólt hozzájuk: Menjünk át a tó túlsó partjára! El is indultak. Miközben
hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra és a hajó kezdett
vízzel megtelni, úgy hogy veszélyben forogtak. Akkor odamentek hozzá,
felébresztették és így szóltak: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig
felkelt, ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak és
csendesség lett. Majd ezt kérdezte tőlük: Hol van a ti hitetek? Ők pedig
megrettenve és csodálkozva így szóltak egymáshoz: Hát ki ez, hogy a
szeleknek és a víznek is parancsol és azok engedelmeskednek neki?

Kedves Testvérek!

Ebben az evangéliumi történetben Jézus és tanítványai egy hajóban
vannak. Jézus és tanítványai - s ez itt azt jelenti: a teljes, az egész
egyház. Az Isten egész népe, annak csírája: Jézus és a tanítványok.
Ennek a történetnek azonban mintegy előképe a Noé története,
amelyet olvastunk, amely az előbbit még tovább fokozva szinte az
egész mindenségről beszél. A teljes, egész élővilág az, amely ott van
egy bárkán, egy hajón, egy gályán. Nem véletlen, hogy a keresztény
egyház történetében a hajó, a vízen hánykódó hajó az egyik, talán a
legfontosabb képévé, szimbólumává vált magának az egyháznak. Sőt,
az új korban, amikor az ökumenikus mozgalom, az a mozgalom, amely a
különböző felekezetekhez tartozó keresztényeknek az együvé
tartozását és testvéri közösségét munkálja, elindult, akkor ennek az
ökumenikus mozgalomnak a szimbóluma szintén egy hajó lett. Nem
véletlenül, hiszen ott van ez a történet az evangéliumban és ott az
előbbi történet, a Noé története. Nem véletlen az sem, hogy a
keresztény élet lényegét is ebben a képben tudta a legjobban
megragadni a kereszténység. Ezért érdemes egy kicsit elmélkedni erről
a képről és erről az evangéliumi történetről.
Az első, ami nyilvánvalóan adódik, az, hogy a vízen úszó hajó
mindenkor kiszolgáltatott. Mindenkor veszélyben van. Ez a megállapítás
az egész embervilágra, a mindenkori emberi létezésre igaz. Nem egyik
vagy másik emberre igaz, nem az ember valamilyen élethelyzetében,
életszakaszában igaz, nem valamilyen alkatú vagy fajta emberre nézve
igaz, hanem mindenkor és minden ember ennyiben valóban vízen úszó
hajóra hasonlít: veszélyben van, bármikor lecsaphat a tóra a vihar,
ahogyan ezt olvastuk.
Miféle veszélyek, milyen kiszolgáltatottság az, amely valóban minden
ember életére igaz? Az első, amit mondhatunk: egy természetes
veszélyről van szó. Természetes állapot az, újra és újra előfordulható
állapot az, hogy lecsap a tóra a vihar. Azért fontos ez, mert az ember
különböző módon értelmezheti azt, ha nyomorúság éri, ha betegség, ha
veszteség éri, ha szenvednie kell, ha viharos helyzetbe kerül az élete.
Ez a kép azt érzékelteti, hogy mindez természetes állapot. Ebben a földi
létben ez bármikor, bárkivel megtörténhet. Nem szükséges valamilyen
szerencsétlen, peches embernek lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen
helyzetbe kerüljön. Ez azt jelenti, hogy nincs értelme felvetni azt a
kérdést, ami oly sokszor fogalmazódik meg a szenvedő emberben: miért
pont én? Miért pont nekem kell szenvednem?! Igen, a vihar teljességgel
természetes módon hozzátartozik ennek a földi életnek a valóságához.
Ez azonban azt is jelenti, hogy a szenvedés, a viharok nem tekinthetők
feltétlenül valamilyen büntetésnek. Mert van, amikor így próbálja az
ember értelmezni azt, ha valami rossz éri. Az evangéliumi történetekben
is van olyan, amikor ezzel az érzéssel keresik meg Jézust. Nos, ez a kép
arra tanít bennünket, hogy egyáltalán nem feltétlenül valamilyen rossz,
valamilyen bűn, vagy hiányosság az, ami miatt az ember életének a
hajója viharba kerül. Természetes módon történik, hogy újra és újra
vihar csap le a tóra. Nem igaz az, hogy akinek szenvednie kell, az
magára vessen, az magának köszönheti! Nem! Bizony bármikor és bárki
élete viharba kerülhet!
Ez a kép egyúttal azt is jelenti, hogy a viharba került élet nem
szégyellni és titkolni való állapot, amire egyébként a mai ember
különösképpen hajlik. A mai világ azt sugározza, hogy nem normális,
eltitkolandó, ha az ember bármilyen szempontból rászorulóvá válik, ha
szegény, ha veszít, ha elbukik, ha szenvednie kell. Nem! Éppen annyira
nem kell szégyellni és titkolni ezt, mint ahogy nincs mit szégyellni és
titkolni azon, ha lecsap a tóra a vihar.
A vihar – s ez a másik fontos jellemzője a mindenkori emberi
élethelyzetnek –, hogy teljességgel kiszámíthatatlan. Hiába próbálja az
ember biztosítani magát a viharral szemben. Pedig az ember mindig
próbálja. Nem véletlen, hogy ma már az egyik legjövedelmezőbb
gazdasági tevékenységi forma a biztosítás. Egyre többet költenek az
emberek arra, hogy biztosítsák magukat, az övéiket, vagyonukat, hogy
próbáljanak védettek lenni a holnappal szemben, a kiszámíthatatlannal
szemben. De az ember nem tudja semmilyen erőfeszítéssel, semmilyen
vagyonnal, semmilyen technikával kivonni magát a tóra újra és újra
lecsapó viharból. Ezt azért is fontos tudnunk, hogy meg ne tévesszen
bennünket az, amit a természetről tanulunk a természettudomány
alapján. Való igaz, a természetnek törvényei vannak, s tudományos
képletekkel kifejezhető, milyen szabályok szerint működnek erői, de azt,
ami egyedileg történik, akár a szó szoros értelmében véve a természet
világában, akár az életünkben, azt nem lehet kiszámítani. Semmilyen
képlettel, semmilyen tudással, a legnagyobb számítógépbe táplált
adatoknak az egybevetésével sem. Nem lehet, nem tudjuk kiszámítani
azt a jégtócsát, amelyen elcsúszunk, sem azt az autót, amely elüt
bennünket, sem azokat a különböző pillanatokat az életünkben,
amelyekben hirtelen megváltozik minden körülöttünk, amikor lecsap a
vihar a tóra. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mikor tör ki a vihar. Mindez az
emberi életnek, a mindenkori emberi életnek a része lesz.
Azonban továbblépve, ez a történet arról is szól, ami már nem általában
vonatkozik az emberre, hanem a keresztény emberre, a Krisztus-követő
emberre vonatkozik, és ami kifejezetten a keresztény ember
élettapasztalata, újra és újra ismétlődő, sokszor nagyon nehezen
elviselhető élettapasztalata. Arról van szó, hogy miközben hánykódik a
hajó, miközben már-már süllyedni kezd, aközben Jézus alszik! Jézus ott
van a hajón, ott van a tanítványok közelében, akik szeretik Jézust, akik
azért vannak vele együtt, mert követték, mert vele együtt szálltak
hajóra, de Jézus alszik. Jézus alszik, és úgy tűnik, hogy nem védi meg
őket. Úgy tűnik, hogy erősebb a vihar, mint Jézus. Ennél mélyebben
fájdalmas tapasztalata nem lehet az embernek! Ebben az értelemben a
keresztény embernek még mélyebb lehet a fájdalma, a keserűsége,
mint bárki másnak. Azzal kell szembesülnie, hogy jön a vihar, és
erősebbnek tűnik, mint akiben bízik. Nemcsak a konkrét helyzet miatt
van benne félelem, nemcsak szenvednie kell, nemcsak hordoznia kell a
legnagyobb szörnyűség járul: úgy tűnik, hogy a gonosz, a rossz erők a
legnagyobbak a világban. Sőt, talán még valami ennél is rosszabb: mert
a vihar igazából nem is gonosz, egyszerűen csak közömbös.
Tökéletesen közömbös a mi életünkkel szemben. És elsöpri, tönkreteszi
azt vagy lesöpör a hajóról. Mikor úgy tűnik, hogy erősebb a betegség
vagy az emberi gonoszság, az emberi gyengeség, talán a saját
gyengeségünk – viharban a hajó és Jézus alszik –, ez a leggyötrőbb,
legkínzóbb élmény, ami az embert érheti.
A történetnek az a csúcspontja, mikor Jézus fölébred és parancsol.
Parancsol a viharnak, elül a szél, lecsendesednek a hullámok és ismét
kisüt a nap. A történetnek ez a csúcspontja, de ez távolról sem csak a
vihar utáni tanítványoknak szól. Hanem éppen hogy a viharban élő, a
viharos tengeren hajózó tanítványoknak! Jézus csodái soha nem
pusztán azt az egy konkrét csodát jelentik, hanem mindig többek: jelek.
Jézus minden csodája jel. Valamit megmutat, valami mindenek fölötti
igazságra mutat. Ebben az esetben nem véletlen, hogy Jézus rá is
kérdez a tanítványokra: hol van a ti hitetek? Nyilván nem az a kérdés,
hogy éppen a csodában is döbbenten örvendező tanítványoknak hol
van a hitük – az nem nagy ügy, hogy akkor higgyen valaki, amikor látja
Jézus hatalmát! –, a kérdés arra vonatkozik, hogy hol volt a ti hitetek,
amikor viharba került a hajó?! A jel, a fölébredő Jézusnak a csodatétele
arra figyelmeztet, ami a vihar közben történik: arra, hogy az alvó Jézus,
még az alvó Jézus is hatalmasabb, mint bármilyen vihar, ami lecsaphat a
tóra! A keresztény hit itt kezdődik, amikor tépi a szél a fákat, amikor
minden emberileg kiszámítható erő a pusztulásra tör, rossz irányba
sodor, s akkor hinni azt, hogy Jézus itt van a hajón! Hogy a szótlan
Jézus, az éppen nem cselekvő Jézus is hatalmasabb, mint minden más
erő, mint az irdatlan mennyiségű víz, amelynek kiszolgáltatottja az a
kicsiny bárka, amin utazunk, és amin ott van az életünk, amin ott van a
keresztény egyház egészének a sorsa. Ezt jelenti tudni, hogy kié
igazából minden hatalom mennyen és földön! Tudni akkor is, amikor
Jézus még alszik, amikor még nem ébredt föl! Tudni, amikor nem tudjuk,
hogy mennyi ideig tart a vihar, amikor nem tudjuk, hogy mennyire tépi
meg a hajót, mégis tudni, hogy kié a végső, egyedül megtörhetetlen
hatalom!
A magyar irodalomnak az egyik legnevezetesebb, legtöbbet idézett
képe Petőfi verséből: Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja , azért a
víz az úr! Való igaz, ha éppen simogató napsütésben hajózunk, ha
éppen csendesen ringat a víz, akkor is igaz, hogy a víz az úr. Igaz ez
nemcsak abban a közvetlen társadalmi értelemben, ahogy a társadalom
különböző osztályainak viszonyára vonatkozóan figyelmeztet Petőfi
arra, hogy a népé az igazi hatalom, hanem igaz ez az emberi életre
egyedileg vonatkoztatva is. Ha nincs hullámverés, akkor is erősebb a
víz, mint a gálya. Az evangéliumi történet pedig arra tanít bennünket,
hogy van a víznél is, van a tengernél is, van a viharnál is nagyobb
hatalom. Hogy habár vihar csaphat le a tóra, habár lehet, hogy
kiszolgáltatottan vergődik a csónakunk, habár kiszolgáltatott a testünk
és azon keresztül sokszor betegséget vagy valamilyen nyomorúságot,
hanem mindehhez a a lelkünk is a rossznak, a szenvedésnek, a bűnnek,
az igazi úr nem a rossz vagy közömbös nyers erő, az igazi Úr az, akinek
a tiszteletére most összegyűltünk, akit mi, emberek újra és újra
megszólíthatunk, kérhetünk! Ámen.

Erdélyi Gyülekezet Zalatnay István
Reménység Szigete 2004. január 24.



































































































































































Látogatóink száma a mai napon: 2699
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856276

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat