Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:24
Világvége

None

P. Tillich : Az alapok megrendülése
/ 1949 /
ford.: Dr. Szabó István

Jeremiás 4. 23-30
Ésaiás 54.10
Ésaiás 24.18-20

Nehéz megszólalni azután, hogy a próféták elmondták azt, ami ezekben az üzenetekben van. Minden szó kalapácsütésként hat. Volt idő, amikor minden különös érzelem és jelentés nélkül figyelhettünk az efféle beszédre. Voltak évtizedek, sőt évszázadok, mikor nem vettük komolyan. Ezek az idők elmúltak. Ma komolyan kell vennünk ezeket a szavakat. Mert látomásos erővel írják le azt, amit az emberiség nagyobb része átélt korunkban, és ami, talán nem is a távoli jövőben, az egész emberiség átfogó tapasztalata lesz. " A föld alapjai megrendülnek." A próféták látomásai valóságos, fizikai lehetőséggé váltak, és történelmi ténnyé lehetnek. Az a mondat, hogy : " a föld darabokra törik" számunkra nem pusztán költői kép, hanem a nyers valóság. Ez a vallásos értelme annak a kornak, amibe eljutottunk.
A Biblia mindig a világ kezdetéről és végéről beszél nekünk. Beszél arról az örökkévalóságról, mely a világ alapítása előtt már volt; beszél arról az időről, amikor Isten alapot vetett a földnek; beszél ezeknek az alapoknak a megrendüléséről, a világ széthullásáról. Egy késői könyve, Péter 2. levele mondja, hogy " az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig égve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek." Ez immár nem látomás; ez már fizikává lett. Itt már tudjuk, hogy földünk alapjaiban, és mindannak az alapjában, aminek formája, felépítése van, romboló erők vannak megkötözve. A föld alapjainak elhelyezése ezeknek az erőknek a megkötését jelenti. Amikor az anyagi világ legkisebb részeinek uralom nélküli erői is korlátok közé kerülnek a megtartó strutúrák által, akkor egy olyan hely jön létre, ahol az élet fejlődésnek indulhat és a történelem előre léphet, ahol szavakat lehet hallani, ahol átélhető lesz a szeretet, ahol felismerhető az igazság és az Örökkévaló imádható. Mindez azért vált lehetségessé, mert a kezdet tüzes káosza átformálódott a föld termékeny talajává.
De a föld termékeny talajából felnőtt és megerősödött egy lény, aki képes volt megtalálni a kulcsot a minden létező alapjaihoz. Ez a lény az ember volt. Felfedezte azt a kulcsot, mely felnyithatja az alap erőit, azokat az erőket, melyek a föld alapjainak letételekor megköttettek. Használni kezdte ezt a kulcsot. Az élet, a gondolkodás és az akarat alapját a maga akarata alá kényszerítette. És az ember a rombolást akarta. A rombolás érdekében az alap erőit használta föl; értelme és munkája által felszabadította és egyesítette ezeket az erőket. Ezért rázkódnak és rendülnek meg a föld alapjai a mi időnkben.
A próféták nyelvén az Úr az, aki megrázza a hegyeket és megolvasztja a sziklákat. Olyan nyelv ez, amit a mai ember nem ért. Így hát Isten, aki nincs hozzákötve semmilyen sajátos nyelhez, még a prófétákéhoz sem, legnagyobb tudósaink száján keresztül szólt a ma emberéhez, és ezt mondta : Ti magatok hozhatjátok magatokra a véget. Kezetekbe adom a hatalmat, hogy megrendítsétek földetek alapjait. Felhasználhatjátok ezt a hatalmat teremtésre és rombolásra. Hogyan éltek hát vele? Ezt mondta Isten az emberiségnek a tudósok munkája által és azáltal, hogy felfedezték az élet alapjaihoz a kulcsot. Ám ezáltal többet is tett. Rájuk kényszerítette Igéjét, ahogy a prófétákra is rákényszerítette, noha megpróbáltak elleneállni ennek. Mert egyetlen próféta sem szereti azt mondani, amit mondania kell. És nincs olyan tudós, aki ne lenne részes abban a nagy és rettenetes felismerésben, hogy azt kell mondani, amit nem szeret mondani. De nem tehet, beszélnie kell; hallatnia kell hangját, miként a prófétáknak, el kell mondania korának, amit a próféták mondtak a maguk nemzedékének; hogy a földet és az embert, a növényzetet és az állatvilágot egy olyan katasztrófa fenyegeti, melyet aligha kerülhetnek el.Ezeknek az embereknek a szavaiban egy rettenetes félelem fogalmazódik meg. Nemcsak azt érzik, hogy az alapok megrendülnek, hanem azt is, hogy nagymértékben ők a felelősek e miatt. Arról beszélnek nekünk, hogy megvetik azt, amit tettek, mert tudatában vannak, hogy kevés esélyünk maradt a megmenekülésre. A maréknyi remény és a túlnyomó kétségbeesés közt ingadozva unszolnak minket arra, hogy éljünk ezzel az eséllyel.
Így szól Isten a mi nemzedékünkhöz az alapok megrendüléséről. Elfeledkeztünk az efféle megrendülésekról. És éppen a tudomány volt az - minden egyéb előtt -, mely elfeledtette velünk. Nem tudásra szolgált ez a tudomány, hanem egy rejtett bálványimádás céljaira, arra szolgált, hogy rávegyen minket arra, hogy elhiggyük : ez a föld, ahol Isten Országa megalapíttatik, hogy elhiggyük : mi vagyunk azok, akik megvalósítják azt. Voltak prófétái is ennek a bálványozásnak - Jeremiás szavaival élve : hamis próféták : - akik így kiáltottak : " Haladás, végtelen haladás! Béke, egyetemes béke ! Boldogság, boldogság mindenkinek ! " És lám, mi történt? Ugyanaz a tudomány, melynek üdvözítő hatalmában hittek a hamis próféták, alapjaiban rombolta le ezt a bálványimádást. A tudomány legnagyobb győzelme az volt, amikor az ember hozzájutott ahhoz a hatalomhoz, amivel önmagát és a világot is megsemmisítheti. És azok, akik kivívták ezt a győzelmet, azt mondják ma, miként az igaz próféták, amit mondani kell. Nem a haladásról beszélnek, hanem arról, hogy a kezdet káoszához tértünk vissza, nem békéről beszélnek, hanem széthullásról, nem boldogságról, hanem ítéletről. Ily módon vezekel a tudomány azért a bálványozó visszaélésért, melynek évszázadokig elkötelezte megát. A tudomány, mely vakká tett minket és abba a mélységbe vetett, ahol az igazán fontos dolgok nem számítanak, most feltárja önmagát, megnyitotta szemeinket és rámutatott - legalább az egyik - alapvető igazságra, hogy " a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek" hogy " a föld elesik, nem kel föl többé", mert alapjai elpusztulnak.
Ám mégis hallunk hangokat - és az első megrázkódtatás után egyre erősödnek - melyek vigasztalni igyekszenek minket, ezt mondván : " Talán azért használja az alapok megrendítésére a hatalmát mert teremtő céljai vannak, mert fejlődést akar, békét és boldogságot. Ha a pusztítás helyett az építést választjuk, miért ne lennénk a teremtés folytatására képesek? Miért ne lehetnénk olyanok, mint Isten, legalább ebben a tekintetben." Jóbnak el kellett hallgatnia, amikor az Úr így szólt hozzá a forgószélből :"Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem ? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!"Ám a hamis hangok így folytatják : " Talán nekünk már válaszunk van arra, amire Jóbnak nem volt. Hát nem tárták föl tudományos felfedezéseinkazokat a titkokat, ahogy a föld létrejött? Hát nem vagyunk képesek - gondolkodásunk és tudásunk révén - arra, hogy tanui legyünk ennek az eseménynek? Miért félnénk hát az alapok megrendülésétől?" De az ember nem Isten; és akármikor akart is Istenhez hasonlóvá lenni, mindig önpusztításig és kétségbeesésig jutott csak el. Amikor teljes egészében csak kultúrális kreatívitására vagy technikai fejlődésére, vagy politikai intézményeire vagy vallásos rendszereire támaszkodott, mindig széthullás és káosz mélyére süppedt; személyes, természeti és kultúrális létének minden alapja megrendült. Mióta emberi történelem van, mindig ez történik; korunkban azonban olyan mértékben történt ez, mint még soha. Az ember Istenné-lenni vágyása újra elutasításra talált; civilizációnk egyetlen alapja sem maradt érintetlenül. Amikor pár szakaszt feolvastunk a prófétáktól, könnyen vélhettük volna azt is, hogy a varsói, hirosimai, berlini szemtenúk beszámolóit olvassuk. Ézsaiás mondja : " Ímé az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, és elfordítja színét és elszéleszti lakóit... rommá lőn az álnokság városa, bezárultatott minden ház.. minden öröm alkonyra száll, a föld vigassága elköltözött. A városban csak pusztaság maradt és rommá zuzatott kapu... mert megrontatott a föld annak lakóitól... akik megtörték az Örök Szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet és lakolnak a rajta lakók." E szavak Európa és Ázsia népeinek tapasztalatait írják le. Az élet legősibb és leglényegibb alapjai rendültek meg. A pusztulás oly mértékű, hogy mi, akik nem éltük át, elképzelni sem tudjuk. Nem éltük át; és nem tudjuk elhinni, hogy mi magunk is bekerülhetünk egy ilyen pusztulás örvényébe. És mégis látom, amint amerikai katonák menetelnek keresztül a városok romjain, amint a maguk hazájára gondolnak, és amint látomásos tisztasággal látják hazáik városainak és falvainak ítéletét. Tudom, hogy ez történt, és hogy még mindig ez történik. Vannak katonák, akik próféták lettek és üzenetük nem sokban különbözik az egykori zsidó próféták üzenetétől. Az alapok megrendüléséről beszél ez az üzenet, nem az ellenség alapjainak, hanem a saját országuk alapjainak megrendüléséről. Mert a prófétai lelkület nem tűnt el a földről. Évtizedekkel a világháborúk előtt voltak már olyanok, akik elítélték az európai civilizációt, és megjövendölték alkonyát. Olyanok, mint bárki más itt közöttünk. Olyanok ők, mint azok a finom műszerek, melyek a legtávolabbi földrengést is észlelik és rögzítik. Ezek az emberek érzékelik civilizációjuk megrendülését, annak önpusztító tendenciáit, széthullását és bukását, évtizedekkel a végső katasztrófa bekövetkezte előtt. Láthatatlan és csaknem csalhatatlan érzékenység van a lelkükben; és ellenállhatatlan ösztönzést éreznek arra, hogy meghirdessék, amit érzékeltek, s ezt talán önmaguk ellenére teszik. Mert egyetlen igaz próféta sem prófétált önkéntesen. Egy Isteni Hang kényszerítette őket arra, mely előtt szintén nem foghatták be a fülüket. Senki, akiben prófétai lelkület van, nem beszél szívesen, nem szereti előre látni és előre megmondani saját korának ítéletét. Szörnyű kétségbeesést vált ki belőle, másokból pedig kemény és sokszor halálos támadást, az emberek többségéből pedig pesszimizmust és tehetetlenségérzetet. Az emberek jó híreket akarnak hallani; és a tömegek azokra figyelnek, akik a jó híreket szállítják. Az Ó- és Újszövetség prófétái és a többiek az egyháztörténet során, ugyanazt tapasztalták meg. A hamis próféták szembeszegültek velük, üdvösséget hirdettek ott, ahol nem volt üdvösség. " A próféták hamisan prófétálnak, és az én népem kedveli ezt." - panaszkodik kétségbeesetten Jeremiás. Defetizmussal vádolták őt is, hazaárulással. Ám a hazafiság jelének számít -e vagy a hűség bizonyítéka-e, ha valaki hallgat, amikor az alapok megrendülnek? Többet ér-e az optimizmus, akár jogos, akárnem, mint az igazság, mégha mély és sötét is? A legtöbb ember, természetesen, képtelen elviselni az alapok megrendülésének hírét. Visszautasítják és elítélik a prófétai lelkeket, de nem azért, mert tényleg nem értenek velük egyet, hanem mert érzik szavaik igazságát és képtelenek elfogadni. Elfojtják magukban; zugolódássá és haraggá sűrül bennük éppen azok ellen, akik tudják és van is merszük elmondani, amit tudnak. Melyik csoportba tartozol? Azok közé, akik válaszolnak a prófétai lelkületre, vagy azok közé, akik befogják fülüket és szívüket? Mindig úgy éreztem, hogy csak nagyon kevesen vannak, akik képesek érzékelni az alapok megrendülését - akik képesek elviselni ezt, és akik, mindenekfelett, képesek elmondani azt, amit tudnak, merthogy elég bátrak is elviselni a többség elkerülhetetlen ellenségeskedését. Ezekhez a kevesekhez szólok kiváltképpen.
Miért voltak képesek szembenézni a próféták azzal, amit tudtak, miért tudták olyan lenyűgöző erővel meghirdetni azt? Az ő erejük abból fakadt, hogy valójában nem a föld alapjairól beszéltek, hanem arról, aki megvetette a föld alapjait és megrázta, megrendítette azokat; valójában nem a népek ítéletéről beszéltek, hanem arról, Róla, aki ítéletet mond Örök Igazsága és az üdvösség érdekében. Ahogy a 102. zsoltár mondja :"A te esztendeid nemzedékek nemzedékeig tartanak. Régente te fundáltad a földet és az egek is a te kezed munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha, mint az öltözetet, elváltoztatod azokat. De te ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak. " Amikor az föld megöregszik és elkopik, amikor nemzetek és kultúrák elhalnak, az Örökkévaló végtelen lényének öltözékét váltja. Ő az az alap, melyen minden alap nyugszik; és ez az alap nem rendül meg. Van valami mozdíthatatlan, változhatatlan, megrendíthetetlen, örök, mely nyílvánvalóvá lesz változásainkban és világunk széthullásában. A véges határainál láthatóvá válik a végtelen; az Örökkévaló fényében az idői átmenetisége nyílvánvalóvá lesz. A görögök azért hívták magukat "halandónak" , mert megtapasztalták azt, ami halhatatlan. Ezért voltak a próféták képesek szembenézni az alapok megrendülésével. Ez az egyetlen lehetőség látni a rengést, anélkül, hogy rettegés töltene el. Vagy lehetséges volna, tudva tudni az ítéletről, ám közönyösen, vagy éppen cinikusan gondolni rá? Lehetséges emberileg cinikusan szembenézni a vég-gel? Bizonnyal sokan vannak, akik cinikusak minden ember-alkotta és ember-dicsőítette dologgal szemben. Vannak olyanok, akik cinikusak a világ jelen állapota és jelenlegi vezetőivel szemben. Lehetünk cinikusak persze az emberi cselekvés igazi motívumaival szemben, egyházunkkal szemben; lehetünk cinikusak magunkkal szemben, belső fejlődésünkkel és belső eredményeinkkel szemben. Lehetünk cinikusak a vallással szemben, egyházunkkal szemben, tanításaival, szimbólumaival és képviselőivel szemben. Aligha van olyan, amivel szemben ne lehetnénk cinikusak. Ám nem lehetünk cinikusak a mindenek alapjainak megrendülésével szemben ! Még senkivel sem találkoztam, aki cinikus lett volna e kérdésben. Sokkal több cinizmust láttam, különösen a fiatalok között, a háború előtt. Ám kézzelfogaható bizonyságaink vannak rá, hogy ez a cinizmus csődöt mondott, amikor a világ alapjai elkezdtek inogni az európai katasztrófa kezdetén. Csak addig lehetünk cinikusak a vég-gel kapcsolatban, amíg meg nem pillantjuk azt, amíg biztonságban érezzük magunkat azon a helyen, ahol cinizmusunkat gyakorolhatjuk. Ám ha e helynek és minden helynek az alapjai elkezdenek széthullani, a cinizmus velük együtt hullik darabokra. És csak két alternatíva marad - kétségbeesés, vagyis bizonyosság az egyetemes pusztulás felől, vagy hit, azaz bizonyosság az örök üdvösség felől. " A föld széthull, de ... az én üdvösségemnek nincs vége", mondja az Úr. Ez az az alternatíva, amiért a próféták kiálltak. Ezt nevezhetjük vallásnak, vagy, helyesebben, minden vallás vallásos alapjának.
Hogy beszélhettek úgy a próféták, ahogy beszéltek? Hogy festhették meg az ítélet és a pusztulás iszonytató képeit cinizmus és kétségbeesés nélkül? Úgy, hogy a pusztulás szféráján túl látták az üdvösség szféráját is, az idői megítélésében látták az Örökkévaló megnyílvánulását is. Azért tehették meg ezt, mert bizonyosak voltak benne, hogy beletartoznak e két szférába, a változóba és a változhatatlanba. Mert csak aki mögötte is van a változónak, aki nem csak ahhoz van kötve, csak az tud szembenézni a véggel. Mindenki más menekülni kénytelen, félrefordulni. Életünk nagy része azzal telik, hogy megpróbálunk elnézni a vég fölött.Sokszor sikerül is, mikor megfeledkezünk róla. De végül is kudarcot vallunk : hiszen mindig is a vég felé sodródunk testi-lelki létünkben. Gyakran egész nemzetek járnak sikerrel, amikor elfeledik a véget. Ám végső soron tévednek, hiszen életük, felemelkedésük szintén egy vég felé sodorja őket. Olykor az egész világ sikerrel jár, és elfeledteti teremtményeivel a véget, ám olykor érzik a teremtmények, hogy világuk kezd megöregedni, hogy alapjai kezdenek megrendülni. Mert a világ önmagában hordozza önmaga végét. Olyan korban élünk, amikor nagyon kevesek nagyon kevés nép, a földnek nagyon kevés szegmentuma tudhat megfeledkezni a végről. Mert ezekben az időkben a föld alapjai még mindig rengenek. Ne fordítsuk el tekintetünket; ne fogjuk be fülünket és szánkat. Hanem lássuk meg, egy világ széthullásán keresztül is, az örök kősziklát és üdvösséget, melynek nincs vége!














Látogatóink száma a mai napon: 2818
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856395

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat