Igehirdetések

  2009-04-27 22:02:50
Személyes találkozás

Igehely: Jn 13, 6-11

Kegyelem néktek és békesség Istentol a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól, Ámen.

Hajtsuk meg fejünket és imádkozzunk.

Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által, megvalljuk Neked szóban is, amit énekeltünk, hogy sokszor nem látjuk mi, hogy milyen mély és veszélyes az a verem, amibe beleestünk és még még nehezebb elhinnünk, hogy innen nem tudunk a magunk erejébol megszabadulni. Áldunk azért, hogy reménykedő szívvel várhatunk ma este is. Nem arra várunk, hogy majd csak jobb lesz, hejrejönnek a dolgaink, hanem arra, hogy Te jössz mindnyájunkhoz. Köszönjük a tegnap este üzenetét, hogy útba esünk Neked. Köszönjük, hogy egyikünket sem küldesz el, hogy megtisztultan jöjjünk eléd. Lehet, hogy mi utálkozunk magunkon, és lehet, hogy a környezetünk is látja a mi életünk sok-sok szennyét, de Te nem utálsz egyikünket sem, és áldunk ezért Téged. Szeretetednek a jele az, hogy még szabad hírdetni és hallani az evangéliumot, az igét, szabad abban a bizonyosságban együtt lenni, hogy köztünk vagy, és köszönjük, hogy tegnap, ma és holnap is ugyanaz vagy, aki itt voltál közöttünk, Urunk, emberként barátként, testvérként, kétezer éve. Ma is ugyanazt mondod, mint a tónál a halászoknak: Te kövess engem! És ma is ugyanaz vagy, aki a bénának, a nyomorultnak azt mondtad: Megbocsáttattak a te buneid, kelj föl és járj. Szólj így mihozzánk ma este is! És kérünk azzal a hatalommal, amit az emberi szó nem tud közvetíteni: legyen úr a Te igéd és Szentlelked. És add, hogy merjük elhinni, hogy újra föl lehet kelni, üjra járni lehet a Te szép útadat, vagy el lehet kezdeni az elso lépést. Ezért add igédet és Szentlelkedet nékünk. Ámen.

Kedves Testvérek, a János evangéliuma 13-ik fejezetét olvassuk, a mai ige tulajdonképpen a 6-ik verstol kezdodik, de végigolvasom az Igét, és majd jelzem, hogy hol érkezünk el a mai igéhez.

A husvét ünnepe elott tudta Jézus, hogy eljött az o órája, amelyben át kell mennie evilágból az Atyához, jollehet szerette övéit e világban, szerette oket mindvégig. És vacsora közben az ördög már belesugallta Judás Iskáriótesnek, Simon fiának a szivébe, hogy árulja el őt, s mível Jézus tudta, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentol jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsoruháját és egy kendot véve körülkötötte magát, azután vizet öntött a mosdótálba és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendovel, amivel körül volt kötve (eddig olvastuk tegnap).

Mai igeszakaszunk: Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: Uram, Te mosod meg az én lábamat? Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, te azt most nem érted, de késobb majd megérted. Péter így válaszolt: Az én lábamat nem mosod meg soha! Jézus így válaszolt neki: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám. Simon Péter erre ezt mondta neki: Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sot a fejemet is. Jézus így szólt hozzá: Aki megfurdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát megmossák, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind. Mert tudta, ki árulja el, ezért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták.

Kedves testvéreim, minden bibliaolvasó ember tudja, aki a János evengéliumát olvasta, hogy a János evangéliuma a nagy személyes beszélgetéseknek az evangéliuma. Ott van mindjárt az evengélium elején két fejezet, a harmadik és a negyedik, ahol Jézus hosszú, türelmes beszélgetést folytat egy-egy emberrel. Az egyik Nikodémus, a zsidók foembere, a nagytanács tagja, a másik a samáriai asszony, egy másik közösség tagja, viszont kitaszított. A közös mind a kettoben az, mind a két nagy beszélgetésben, hogy személyes, életmento beszélgetésrol van szó, és mind a ketto egy-egy emberrel folyik. A legnagyobb evangéliumot, az evangéliumok evangéliumát Jézus egyetlen embernek mondja el. Mintha az evangélium már tudna arról a feszültségrol, ami az egyén és a közösség között van. Mi mindnyájan egy közösségnek a tagjai vagyunk, részei vagyunk, de minden közösség személyekbol áll, akiknek külön-külön kérdései és problémái vannak. És hogy hinni közösen hiszünk, mert az Apostoli Hitvallást is úgy valljuk, hogy egyes szám első személyben mondjuk és mi is együtt mondjuk sok millió keresztyén emberrel, de mindamellett szükség van arra, hogy személyesen tisztázódjon az, amin megdöbbenünk, amit nem értünk, és közösség igazán akkor lesz egy csoportból, amikor ennek a tisztázódásnak helye van. Így van ebben a történetben is. Amit Jézus tesz, egyszer csak az U alakú asztal végén megszakad egy pillanatra és beszélgetés indul Péter és Jézus között. Tulajdonképpen ez a mai igénk.

Mind a három beszélgetésnek -így mondják a biblia magyarázói- az a másik közös sajátossága, hogy van benne egy töréspont. Vannak olyan részek, amiben mindenki egyetért. Rögtön érti az első hallásra. Aztán a beszélgetésnek van egy pontja -és igazán ez a drámai pillanat- amikor kiderül, hogy az ember nem érti az Isten dolgait. sem a samáriai asszony nem érti, sem Nikodémus nem érti, sem Péter nem érti. És fogadjuk el, hogy azt hiszem velünk is így beszélget ma ste is és így akar a mi Urunk beszélgetni, hogy mi sem értjük. Annyira hozzá vagyunk kötve ennek a világnak a logikájához, annyira hozzá vagyunk kötve a világnak a tapasztalataihoz, hogy mi is csak ebben tudunk gondolkodni. És abban a pillanatban, amikor valami másról van szó, elérkezünk a törésponthoz, akkor következik a drámai fordulat igazán.

Tulajdonképpen meg kellene először dícsérni Pétert. Mert azt gondolom, hogy a többi tíz tanítvány, vagy ha Júdást is ide számoljuk még, a magyarázók különböznek abban, hogy ott volt-e az utolsó vacsorán, a lábmosáson vagy nem, de nem is lényeges ez most ebben a pillanatban a mi szempontunkból, azt gondolom, hogy nem értette a többi sem, hogy mi történik, de az a különös, hogy az asztal végén, a sor végén föl meri tenni valaki a kérdést, hogy Uram, az én lábamat Te mosod meg?

Mért kérdés ez? Hát azért, mert ennek nem volna szabad így történni. ez valami egészen meglepő dolog. És lám Jézus megérti a helyzetet és azt mondja Péternek, hogy te ezt most még nem érted, de teljesen természetes az, hogy szeretnéd megérteni. Azt, amit most még nem értesz, szeretnéd megérteni, ami veled történik. Mindnyájan így vagyunk ezzel, és azt hiszem, hogy nem is kéne ezzel csodálkozni.

A XX század egyik nagy teológusa Paul Tillich azt mondja, hogy amig Luthernek a kortársai a XVI. században azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy hogyan találok egy kegyelmes Istent, addig -Ő a XX században élt- A XX század embere pedig azt a kérdést teszi fel, hogy mi értelme van. MI az egésznek az értelme.

És azt hiszem, hogy a XXI század elején is így vagyunk ezzel, szeretnénk megérteni, megkeresni az értelmét annak ami velünk történik. És nem mindig egyszerű. Nem mindig egyszerű megérteni, hogy mért történtek azok a borzalmak az elmúlt században, amilyenekhez talán a történelemben nem volt fogható. Szabad föltenni a kérdéseket. Mi az életem értelme. És van egy bíztatás Jézus szavaiban, mert azt mondja Péternek, hogy meg fogod érteni. Ott ez annyit jelentett, hogy majd húsvét után, majd Pünkösd után meg fogod érteni, hogy mi is történt itt igazán. De nekünk mindnyájunknak is szól ez az üzenet, hogy majd a vége felől fogod megérteni a dolgokat. Később fogod megérteni.

Bíztosan úgy fejeződik be az életünk, hogy lesz egy csomó miért, amire nem tudjuk a választ. Az a reménységünk, hogy egyszer még ezt is meg fogjuk érteni. De mondhatnánk azt is, hogy a történelem, amit átélünk, az egyháztörténet amit átélünk attol olyan izgalmas, hogy olykor évtízedeknek vagy évszázadoknak kell eltelni, hogy megértsük miért történt. Mert akkor lesz igazán más rálátásunk a történtekre. Úgy vagyunk ezzel az egyéni életünkben is, meg a történelem vándorútján, mint mikor valaki megy föl a hegyre és nehéz utakon, szakadékok között megy és nem nagyon látja az utat csak éppen azt az egy métert, de amikor följut egy bizonyos magasságra és visszanéz, akkor onnan már kirajzolódnak az útvonalak.

Egészen természetes éppen ezért, hogy bizonyos életkorokban másképpen látjuk a fiatalságunkat például. És akkor kezdünk megérteni sok mindent, amit nem értettünk, amikor átéltük. És azt gondolom, hogy ezért izgalmas maga a történelem tudománya is, mert soha nincs befejezve, hogy mi is történt a múltban. Mert a rálátási pozició, ahonnan visszanézünk, az mindig változik, és az ember mindig jobban szeretné megérteni az összefüggéseket.

És ez a keresztyén életben sincs másként. Jó, hogy nincs alternatíva, hogy értek, vagy hiszek. Jó, hogy Jézus ezt nem választja szét. Tudjuk, hogy volt korszak, amikor ezt szembeállították egymással, hogy vagy hiszel, vagy értel, és ha hiszel, akkor az értelmedet fel kell akasztani a fogasra az előszobában, és jó, hogy nincs ilyen alternatíva, mert mi teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből szerethetjük az Urat és nagyon természetes dolog, hogy szeretnénk megérteni a dolgokat.

A középkor egyik híres teológusa így mondta, hogy hiszek, hogy értsek. És amit most hiszek, azt szeretnék megérteni. Az értelmemmel is. És ez egybecseng azzal, amit ugyancsak itt olvasunk a János evangéliumában, Nátánáelnek ezt mondja Jézus: Ha hiszel, nagyobbakat látsz majd ezeknél, mert a látás bizonyos értelemben a megértéssel áll1tható párhuzamba.

Aztán meg lehetne dícsérni Péternek az önérzetét és a tisztelettudását. Nagyon nagy kincsek ezek a mai világban, amikor úgy látjuk, hogy nincs tekintély, nincs igazán semminek tisztelete. Mindkettővel komoly bajok vannak ma, de azt hiszem, hogy az 5. parancsolatra érdemes figyelni ma is, hogy tiszteld atyádat és anyádat, mert mi történik itt?

Jézus, a mester odaáll a tanitvány elé egy mosdótállal és kendővel, lehejol vagy letérdel elé. Groteszk ez a helyzet. És minden egészséges lelkű ember azt gondolom tiltakozik, megszólal hogy ezt nem szabad megengedni. Hát fordítva kellene történni a dolognak. Nekem kellene a Te lábadat megmosni. Azt gondolom, hogy egyenesen beteg lélekre vallana az, hogyha valaki ezt abszolút természetesnek tartaná, hogy ez neki jár.

Nagy baj, hogyha eltűnik ebből a világból a tekintély, a tisztelet. Péter tiltakozásában tehát ott van ez a fajta önérzet is, hogy az én lábamat nem mosod meg soha.

A nagy fordulat, a töréspont azt hiszem mégis az ebben a történetben, amikor Jézus azt mondja neki: Ha nem moslak meg, akkor nincs közöd énhozzám, nincs közünk egymáshoz. Nem vagyunk közösségben. Azt értsd meg Péter, hogy ha nem engeded, hogy hozzád nyúljak, akkor nincs közösség köztünk. Egymás mellett vagyunk, ott vagy a közelemben, de nem vagy benne abban az áramkörben, hogy így mondjam, amelyik az igazi közösséget jelenti az Atyával, a Fiúval a Szentlélek által.

Ha nem segíthetek rajtad -Mondja Jézus- akkor megszakad egy közösség. Ez éppen olyan, mint amikor megszakad egy áramkör. Hiába érkezik mondjuk Százhalombattárol ide az áram különböző vezetékeken, ha lekapcsolom a villanyt, akkor sötétség van.

Tulajdonképpen ezt jelenti, hogy közöd van-e hozzám. Ezért azt kérdezi az ige tőlünk ma este: Mi a fontosabb? Az amit te gondolsz az Istenről, vagy amit az Isten gondól rólad. Mi a fontosabb? Az amit megértesz, vagy az, amit az Isten akar veled tenni. És ez döntési kérdés. Az életünk egyetlen nagy fontossági sorrendje ez, hogy mi a fontosabb. Amit én gondolok, vagy az hogy közel engedem magamhoz az élő Istent. Hogy e ngedem érvényesülni, amit Isten akar velünk tenni a Krisztusban. Az egyetlen kérdés igazában.

A többi mellékes kérdés, hogy így mondjam, hogy mennyit értek meg, hogy milyen nagyságrendben értem az Isten dolgait az egy későbbi kérdés. Az első mindig az, hogy kész vagyok-e engedni. Nem divatos szó az engedelmesség, de az engedelmességet mindig fordítva szoktuk érteni, azt gondoljuk, hogy az valami szolgai dolog. Az engedelmesség az, hogy engedem, hogy az Isten formáljon, engedem, hogy Isten az ő igéjével és szentlelkével valamit elvégezzen az életemben. Ez a fontos igazán.

És nem annyira fontos az, hogy én mit kérdezek, mit értek, hogy értelmezem a dolgokat. Ennél fontosabb az, hogy engedek-e? Vagy lecsúkom a sorompót, pirosra állítom a jelzőlámpát. Ezen múlik mindig a közösség az élő Istennel. Sőt tovább mehetek, azt gondolom, hogy lehetnek szabad útak az Úristen számára, de vannak, lehetnek pici utcák, vagy talán belső kamrák, területek, ahová az Istennek nem szabad belépni, ahol az van kiírva: hogy Ézt már nem, ez azért már túlzás, ilyen közel már ne jöjjön hozzám.

És csodálkozunk azon, hogy mért nem árad az isteni erő, az isteni világosság, az isteni energia megtisztító ereje. Mert lekapcsoltuk a villanyt, mert megszakadt a közösség. Mindig ott szakad meg a közösség, ahol ki van téve a tábla, hogy Ide még az Úristennek sem szabad belépni.

És azt gondolom, hogy Péter igazából akkor döntött jól, amikor ezt megértette, és ettől meg is rémült egy pillanatra, és kimondta azt, amit később a mi magyar költőnk Ady Endre egy versének címében is így mondott, hogy Rendben van, Úristen. Ez talán furcsán hangzik, Ady megengedhette magának, de azt hiszem, hogy ez az Istennel való leszerződésnek a nagy pillanata, amikor azt mondta, hogy Rendben van Úristen. Nem értem a dolgokat, de mégis: Rendben van. Nem értem Uram, sok mindent nem értek, de mégis rendben van. Jó lenne, ha ma este mindnyájan eljútnánk erre a leszerződésre, hogy nem értem Uram, sok mindent nem értek, de rendben van, hogy te valamit akarsz velem.

Tavaly szeptember 11-e után az egyik televízióállomás Amerikában egy reggeli műsorban riportot készített Billy Graham lányával, Anna Grahammel, és azt kérdezte tőle a riporter, hogy:

Miért engedte meg mindezt az Úristen. S nagyon bölcs választ adott ez a fiatal asszony, a válasz körülbelül úgy hangzott, hogy Istent bizonyára elszomorítja az ami velünk történt. De hozzátette: Nem gondolja azt, hogy évek óta mi azt mondjuk, hogy: Istenünk, távozz az iskoláinkból, távozz a politikából, távozz a gazdaségi életünkből, ne szólj bele a mi dolgainkba, és Ő amilyen úriember, szót fogad. De mért vesszük annyira zokon, amikor elhallgat, vagy tovább megy és magunkra hagy?

Dehát ez a világ Dosztojevszkij már évtizedekkel korábban megírta ezt az egyházról. A Karamazov testvérekben van egy jelenet, amikor a nagy inkvizítor az egyik letartóztatottban fölismeri a názáreti Jézust, aki újra közénk jött. S a tárgyalás előtti este fölkeresi a börtönben és azt mondja neki: Menj el innen, ne zavarj össze mindent. Mi jól fölépítettünk mindent és most te jössz és mindent összezavarsz?

Testvéreim a XX század, a XXI század világa és egyháza ugyanazt mondja, amit Péter mondott. Menj el innen. Ezt már nem! És amikor nincs közünk hozzá, akkor maradunk egyedül. A magunk tisztátalan, fertőzött gondolataival, kultúrájával, technikájával, egyházi apparátusaival, mert lehet, hogy első pillanatban észre sem vesszük, hogy megy minden, csak éppen az egésznek nincs köze. Nincs köze ahhoz aki nélkül semmit nem cselekedhetünk.

S nézzétek, ez annyira ijesztő, és megdöbbentő hogy Péter rögtön átesik a túlsó végletbe, és azt mindja, hogy Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is. És ez megint nagyon jellemző magatartásforma, tűzből vízbe, az egyik végletből a másikba, a minimumból, az elútasításból a maximumba, minden kell.

Nem kell semmi, vagy legalábbis a minimum kell, mondjuk így, hogy ez az egyháztagságnak az egyik véglete, hogy bizonyos szolgáltatások, bizonyos dolgok azért kellenek, a vallás az szép dolog, az jó, azért túl közel ne menjünk, túl sok már nem kell.

A mi egyházunk persze hivatalosan nem ismeri a minimumot, de én mindig megcsodálom a római katolikus testvéreket, ott legalább egy évben egyszer gyónni és áldozni kell és ennek az utolsó időpontja az áldozócsütörtök volt, innen is kapta a nevét, hogy akkor még be lehetett fejezni az évi áldozást, ahogy ők nevezték, nos ez volt a minimum. Hát mi sokszor még ezt sem nagyon tudjuk, hogy mi is igazán az a minimum, amit a református egyháztagtól elvárunk?

Persze, ott van a másik véglet, és ezt pedig úgy hívjuk, hogy ez a rajongás, a maximalizmus, amelyik többet akar, mindennél többet, semmi sem elég. És többet akar a Krisztusnál is. De aki többet akar a Krisztusnál az semmit sem akar. Ezért mondja az egyik énekünk:

És ne ismerjünk többet a Krisztusnál, ne szerethessünk egyebet Jézusnál , mert ez a másik véglet is nagyon veszélyes lehet, amikor nem elég a Krisztus, és nem elég az, amit az evangélium mond. Ez a több tulajdonképpen a semmi. Mert mi lehet több a Krisztusnál? Ki mondhat többet a Krisztus váltságánál?

Milyen érdekes, hogy az emberek rajongásukban mindenre képesek, nagy áldozatokra is. Jézus Krisztus viszont csak egyet kér Pétertől: Engedd megmosni a lábadat. Ne mást engedj, ne mást akarj, Uram a kezemet, a fejemet, mindent. Kétezer éve kíséri az egyház útját ez a mindent akaró lelkület, amikor semmi sem jó, semmi sem elég, semmi sem elég tiszta és emberek ebben a rajongásban mennek egyik helyről a másikra, mert nem találnak igazán közösséget.

Néha még a bűneinkkel is tudunk így kilógni a sorból, kérkedni. A nagy angol igehírdetőnek Spurgeonnek van egy kedves története, nála olvastam, hogy egyszer valaki a gyülekezetében úgy tett bizonyságot, hogy én vagyok a világ legnagyobb bűnöse. S akkor ez a jó humorú ember leintette, és azt mondta, hogy Kedves testvér, maga csak egyszerű kis átlagbűnös.

De hadd szóljak egy mondatot arról is, hogy ebben a történetben, a János evangéliumának a gyönyörű szimbólikus beszédében benne van a két sákrámentumnak a keresztségnek és az úrvacsorának a viszonya is, hiszen tegnap este éppen a futó beszélgetésben szóba is került, hogy más evangéliumokban ezen a helyen az Úrvacsora szereztetését olvassuk. Nagy összecsengések vannak, erről még ha Isten éltet még holnap is szeretnék szólni, az úrvacsora szereztetése és a lábmosás története között. Mind a kettőben elhangzik, hogy hogy ezt csináljátok, ezt cselekedjétek az én emlékezetére, s példát adtam néktek, hogy ezt tegyétek.

Azt mondja Jézus, hogy aki megfürdött, és nyilván arra utal, hogy a keresztség kiábrázolja azt, hogy Krisztus áldozatába belemerülünk, mint egy fürdőbe, meghalunk a Krisztussal együtt, és ezáltal megmosatunk, ennek egyszeri jelentősége van, ezt nem kell megismételni. Mint ahogy a Krisztus halálát sem tudjuk megismételni. Az egyszeri és tökéletes áldozat.

De a lábunkkal itt járunk, ezen a sáros és fertőzött talajon. És ennek újra és újra szüksége van a megmosatásra.

Jézus világossá teszi János evangéliumának a szimbolikus beszédében, hogy az ige és az úrvacsora, a beszédek, amelyeket én szóltam s az úri szent vacsora az a két eszköz, amin keresztül a tanítvány közösségben marad a mesterrel, és amin keresztül újra és újra megtisztul a gondolkodása, az élete és ez az egyedüli eszköz, másképp nem lehet. A szó, az ige és a sákrámentum elég arra, hogy megtisztuljunk. Ne keress többet! Hidd el, hogy ez a kettő elég arra.

Nem véletlenül kezdi ugyanakkor Jézus -hadd szóljak erről is- a lábainkkal. Mert ugye ez emlékeztet leginkább bennünket arra, hogy tanitványnak lenni annyi mint úton járni. Nem beérkezettek vagyunk, hanem úton járunk. S a lábmosás nagyon gyakorlatiasan szólva a felfrissülést is jelentette. Tegnap szóltam arról, hogy a vendéglátás maximumát is jelentette. A nagyon jó vendéglátó, hogy jól érezzék magukat a vendégek valóban megmosatta, nem ő maga persze, hanem a rabszolgáival a tanítvány lábát.

Nagyon szép és jelképes ez a kifejezés, mert a vacsora közben teszi mindezt Jézus. S a vacsora a régi keleti világban a zsidó családoknál, különösen a szombat estét megelőző széder este az már a következő naphoz tartozott. Nem a napnak a befejezése volt, mint ahogy nálunk az, hanem a következő napnak a kezdete. Amikor Jézus azt mondja a Jelenések könyvében, hogy Bemegyek ahhoz, vele vacsorálok és ő énvelem, akkor az nem a dolgoknak a végét jelenti, hanem a dolgoknak a kezdetét. És a lábmosás maga is a dolgoknak a kezdetét, az új kezdetet jelenti. Miről van szó? Arról, hogy másképpen lehet tovább lépni. Tisztábban lehet előre lépni.

Péternek néhány óra múlva majd azt is meg kell érteni, hogy az elalvás, a gyáva tagadás és elesés után is van továbblépés. Nagyon nehéz ez. valakivel beszélgettem a múltkor, aki nagy gyászt, nagy veszteséget élt át és azt mondta nekem, hogy nincs erőm, higgye el, tovább élni, minden végetért. Testvéreim, az a csattanója, a nagy evangéliuma ennek a történetnek, hogy Jézus éppen azért ejti útba az életünket, hogy a lábainkat vegye kezelésbe. Hogy a következő lépéshez adjon erőt és fölfrissülést, hogy megtisztultan tudjuk továbbmenni. S milyen érdekes, hogy nem is annyira a fejünkkel van baj, hogy mit értünk, mit nem értünk, hanem a lábainkkal van a baj. Azok roskadnak le leginkább és ezért a Biblia tele van olyan képekkel, ami tulajdonképpen mind a a lábunkra, a járásunkra vonatkozik.

Álljatok meg a hitben!, ugye a sodródó ember, a leroskadó ember az nem tud megállni a saját lábán. És nem tud tovább lépni nagyon sokszor az ember. Igen, az ellankadt térdek kiegyenesítésére, az útra, a Krisztus követésére, az ige vezetésére utalnak ezek a gondolatok.

Nagyon sokszor mi szárnyalni szeretnénk. Ez a keresztyénségben egy ősi kisértés, hogy szeretnénk, ha kinőnének a szárnyaink, na nem mindjárt az angyalszárnyak, de azért egy kicsit röpdösni szeretnénk. Fél méterrel legalább a talaj fölött, ugye, ez volna az igazi keresztyénség.

Dehát nem erre kaptunk municiót testvéreim, hanem arra, hogy az út poros lesz, az út keskeny lesz, meg meredek lesz, göröngyös lesz, de lehet rajta tovább járni. Lehet továbblépni. Jézus közelsége sosem a rajongásra szól. Nagy megtévesztés mindig, amikor a röpdösésre hívnak fel minket.

Jézus szerényebbet igér, de nagyobbat, én azt hiszem. Azt mondja, hogy lépj túl a csalódásaidon, a sérelmeiden, vagy akár a tegnapi dicsőségen. Bárminek az állomásán. Azért hajolok oda hozzád, hogy tovább mehess az úton. Azon az úton, amin járnod kell. Nem kell a minden. Mert a minden az a semmi. Elég, ha engeded, hogy Jézus a lábaidat vegye kezelésbe és arőt adjon a boldog, bátor továbblépéshez.

Ámen.

2002. november 23.
Igehirdető: Dr Szűcs Ferenc

Látogatóink száma a mai napon: 2878
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856455

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat