P. Tillich : A halál megsemmisítése

Text. : Zsid. 2. 14-18
(ford.: Dr.Szabó István)

A sötétség, melyben karácsony fénye felragyog mindenek fölött a halál sötétsége. A halál rettentése, mely egész életutunkat beárnyékolja, az emberiség adventi váradalmának sötét alapja/háttere. A halál nem csak az az olló, mely kettévágja életünk fonalát, ahogy a jól ismert ókori szimbólum mondja. A halál inkább egyike azoknak a szálaknak, melyek létünkbe bele vannak fonva. Létünk kezdetétől végéig. Testi-lelki létünk minden pillanatában Létünk minden pillanatában egész lényünkre meghatározó erővel hat az, hogy meghalunk majd. Minden ember arcán ott van egész életében a halál jelenlétének nyoma, a halálfélelem, a halállal szembeni bátorság, a halállal szembeni megadás nyoma. A halál bénító jelenléte megkötözi és rabszolgává teszi az embert egész életére – így mondja textusunk. Amíg félelemben élek, addig nem vagyok szabad; nem vagyok szabad arra, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjem, hanem kénytelen vagyok azoknak a képeknek és elképzeléseknek megfelelően cselekedni, melyek a cselekvésre kényszerítő félelemből fakadnak. Mert a félelem, mindenek fölött, félelem az ismeretlentől; és az ismeretlen sötétsége telve van a félelem-teremtette képzetekkel. Ez a teljességgel mindennapos élet dolgaira is igaz; a kisgyermek megretten az ismeretlen arctól; a szülő és a tanár ismeretlen akarata félelmet teremt a gyermekben; és bámely helyzet vagy új feladat ismeretlen következményei is félelmet váltanak ki, azt az érzést, hogy képtelenek vagyunk helytállni ebben a helyzetben. Mindez pedig a legteljesebb mértékben igaz a halállal – az abszolút ismeretlennel – kapcsolatban; ez az a sötétség, melyben egyáltalán nics fény, amelyben még a fantázia is csődöt mond, ez az a sötétség, melyben minden cselekvés és minden ellenőrizhetőség megszűnik, és mindaz, ami mi voltunk, megszűnik; ugyanakkor ez a legszükségesebb és leglehetségesebb elképzelés; ez a félelemnek a valós és végső tárgya, melyből minden más félelem erőt merít, mely félelem még Krisztust is eltöltötte a Getsemáné kertjében.
Ám fel kell tennünk a kérdést : mi az oka/értelme ennek a félelemnek? Nem vagyunk-e végesek, korlátozottak és képtelenek arra, hogy képet alkossunk vagy vágyjuk végességünk végtelen folytatódását? Nem lenne-é ez még a halálnál is borzalmasabb? Nincs bennünk meg az élettel való megtelés, elégedettség és ráuntság érzete, mint ami az ószövetségi patriarkáknál megvolt? Hát nem természetes törvény, hogy a por prrá lesz? De akkor miért átok a halál, a paradicsomkerti történet szerint? Kell legyen valami nagyon mélységesen titokzatos a halál körül, sokkal mélyebb, mint a természetes melankólia, mely átmenetiségünkre való ráismerésünket követi. Pál is erre utal, amikor a bűn zsoldjának nevezi a halált, és a bűnt a halál kötelékének. Textusunk is erről beszél, arról ti.
\" akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördög\" – a bűn és a gonosz szervezett hatalma. A halál, bár minden véges lény számára természetes, mégis természetellenesnek tűnik. Ám csak az ember képes tudatosan szembenézni a halálával; és ez hozzátartozik az ember nagyságához és méltóságához. Ez teszi képessé arra, hogy életét egészként szemlélje, mint amelynek meghatározott kezdete és meghatározott vége van. Ez teszi képessé arra, hogy élete értelmét keresse – ez a kérdés élete fölé emeli és örökkévalóságának érzetével ajándékozza meg. Az ember tudása arról, hogy meg kell halnia, ugyanaz a tudása, hogy fölötte áll a halálnak. Az ember rendeltetése, hogy egyidejűleg legyen halandó és halhatatlan. Igen, most már tudjuk, hogy mi a halál köteléke, hogy miért van az ördögnek hatalma a halálon : elveszítettük halhatatlanságunkat. Nem az hozza magával a végsőséges halálfélelmet, hogy halandók vagyunk, hanem az, hogy elveszítettük halhatatlanságunkat mely természetünk és elkerülhetetlen halálunk mögött van/volt, hogy elveszítettük azt, mert bűnös módon elkülönültünk az Örökkévalótól, és hogy mi vagyunk ennek az elkülönülésnek a vétkesei.
Az, hogy egész életünkben a halálfélelem szolgaságában vagyunk azt jelenti, hogy egy olyan halálfélelem szolgaságtában vagyunk, mely természetes és vétkes is egyszerre. A halálfélelemben nem csak végességünk tudata, hanem végtelenségünk, örökéletre elrendeltségünk és és elveszített örökkévalóságunk tudata is jelen van. A félelem rabszolgái vagyunk, s nem csak azért mert meg kell halnunk, hanem mert nem akarunk meghalni!
Az üdvösség, ennélfogva, nem egy mágikus folyamat, melynek révén elveszítjük végességünket. Sokkal inkább ítélet, mely meghirdeti, hogy nem maradunk a halálban, mert megigazultunk – s ez az ítéltlet nem azon alapszik, amit mi tettünk volna, mert akkor bizonyosan nem hinnék benne. Valami olyasmin alapszik, amit maga az Örökkévaló tett, valami, amit láthatunk és hallhatunk annak a halandó embernek a valóságában, aki halálával legyőzte azt, akinek hatalma volt a halálon.
Ha karácsonynak van valami értelme, akkor ez az értelme. Kérdezd meg magadat, amikor az ádventi próféciákra és a karácsonyi történetre figyelsz, hogy vajon megváltozott-e a halállal szembeni magatartásod; hogy vajon nem vagy-e már többé a halálfélelem szolgaságában; hogy vajon kibírod-e, ha saját halálod látomását látod?
Ne nyugtasd meg magad, ha a halál komolyságáról hallassz – nem általában véve, nem is másvalaki, hanem a saját magad halálának komolyságáról – ne nyugtasd meg magad a lélek halhatatlanságával kapcsolatos bájos érvecskékkel. A keresztyén üzenet sokkal reálisabb, mint ezek az érvek. Tud róla, hogy mi, és tényleg mi, meghalunk, meg kell halnunk; nem csak egy részünknek kell meghalnia. És a keresztyénségen belül csak egyetlen egy \"érv\" van a halállal szemben; a bűnök bocsánata, és a győzelem afölött, akinek hatalma van a halálon. A keresztyén üzenet arról beszél, hogy az Örökkévaló jön hozzánk, idői lesz, hogy helyreállítsa örökkévalóságunkat. Az ember egésze halandó és ugyanakkor halhatatlan; az ember egésze elítélt és ugyanakkor megváltott, mert az Örökkévaló részese lett testnek és vérnek és halálfélelemnek. Ez karácsony üzenete.