Igehirdetések

  2009-04-11 10:38:17
ÁBRAHÁM I.

Lekció: Zsidókhoz írt levél 11:1-8
Textus: 1Mózes 11: 27-12:9

"Ez a Tháré nemzetsége: Tháré nemzé Ábrámot, Nákhort és Háránt. Hárán pedig nemzé Lótot. Meghala pedig Hárán, az ő atyjának Hárénak szemei előtt az ő születésének földjén, Úr-Kaszdinban. Ábrám pedig és Nákhor vőnek maguknak feleséget: az Ábrám feleségének neve Szárai, a Nákhor feleségének neve Milkhah, Háránnak Milkhah atyának és Jiszkáh atyjának leánya. Szárai pedig magtalan vala, nem vala néki gyermeke. És felvevé Tháré Ábrámot, az ő fiát, és Lótot, Hárámnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak, az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdinból, hogy Kanaán földjére menjenek. És eljutának Háránig és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszázöt esztendős, és meghala Tháré Háránban. És monda az Úr Ábramnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzettségei. És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ővele: Ábrám pedig hetvenöt esztendős vala, mikor kiméne Hárámból. És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményüket, amelyet szereztek vala és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére. És általméne Ábrám a földön, mind Sikhem vidékéig, Moréh tölgyeséig. Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak, ki megjelent vala néki. Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségül hívá az Úr nevét. És tovább költözék Ábrám, folyton délfelé húzódván."


Kedves testvérek!

Az elkövetkezendő vasárnapokon Ábrahám története lesz az igehirdetések tárgya. Ábrahámé, akit Isten Ézsiás profétánál a barátjának nevez, Ábrahámé, akit Pál apostol a hitből élo, hitből megigazuló emberek ősképének, ősmintájának nevez. Hitt pedig Ábrahám - olvashatjuk a Római levélben - és tulajdoníttatik néki igazságul.
Bevezetésül néhány rövid megjegyzést kell tennem, és ezek elengedhetetlenül fontosak lesznek nemcsak ma, hanem a továbbiakban is az Ábrahámról szóló történetek, és igehirdetések megértéséhez. Mindeneknek előtt azt szeretném elmondani, hogy most nem időutazásra kerül sor, nem kikapcsolódunk, bár kétségtelenül erre is nagy szükség lenne. Ám, ahogy időben távolodunk a saját korunktól és közeledünk Ábrahámhoz, éppenséggel nem távolodunk önmagunktól, inkább közeledünk önmagunkhoz, az emberi létezés nagy kérdéseihez. Ábrahám története tükröt tart elénk, és minél közelebb lépünk ehhez a tükörhöz, annál világosabban, annál tisztábban látjuk magunkat, a szükségeinket, a problémáinkat, Isten útmutató igazságát, a lehetséges megoldást, Isten csodálatos, szabadító kegyelmét.
Másodszor azt is el kell mondanom, hogy Ábrahám történetének és általában a bibliai történeteknek, elbeszéléseknek van egy nagyon különleges jellegzetessége. Egy híres irodalomtudós, Erich Auerbach, nagyszerű könyvében, a Mimézisben megfigyeli, hogy milyen elnagyolt, darabos, hézagos a bibliai elbeszélés. Összehasonlítja ezt Homérosz elbeszélő stílusával, az Odüsszeia egyik jelenetével, amikor Odüsszeusz hosszú bolyongás után inkognitóban hazatér, s csak egyetlen ember ismeri fel a ház urát, az öreg dajka, aki a vándor lábát mosva megtapintja az egykori vaddisznó-vadászat emlékét (egy vadkan megsebesítette Odüsszeuszt). Ebben a drámai pillanatban megakad az elbeszélés folyama, és Homérosz részletesen, komótosan, epikusan elmeséli, hogyan mentek vadászni, milyen fegyvere volt Odüsszeusznak, melyik erdőbe mentek, hogy nézett ki a vadkan, hogyan támadták meg, hogyan vadásztak rá, hogyan esett a seb, hogyan kötözték be, hogyan vitték haza Odüsszeuszt. Csak e terjengős kitérő után folytatja a történetet.
Ezzel szemben a bibliai történetben óriási hézagok vannak. Már abban is, amit hallottunk. Szólt az Úr Ábrahámnak, s aztán Ábrahám fölkerekedett, elindult, eljutott Hebronig. De hogy jutott el oda ez nomádkodó pásztorfejedelem? Meddig tartott ez? Évekig? Hónapokig? Vagy pár napig? Hogyan élt, mivel táplálkozott? Hogyan érintkezett a környező népekkel? Minderről: semmi, semmi, semmi.
Ennek a hiányos, hézagos elbeszélésnek egy teológus szerint van valami célja. Nem véletlen, hogy a bibliai elbeszélések így hangzanak el. Mi ez a cél? Lehetne az is, hogy a szentíró a fantáziánkra bízza, hogy mi töltsük ki a hézagokat. S valóban, milyen sok regény született már Ábrahámról. A regényíró csodálatos fantáziával kitölti a hézagokat. Milyen sok elmélkedés született már Ábrahámról, az elmélkedők kitöltik a hézagokat. Születtek lélektani elemzések is, talán a leghíresebb Kirkegaardé, aki azon tűnődik, azon meditál, hogy mit élhetett át lelkében Ábrahám, mikor Izsákot fel kellett áldoznia. Lehet tehát, kedves testvérek, jól, meg rosszul is minderről spekulálni, de én úgy gondolom, hogy a bibliai elbeszélőnek nem ez a célja, hanem kifejezetten az a célja, hogy rábízzuk magunkat Isten Lelkének a vezetésére, hogy Isten Lelke vezessen át bennünket az egyik pontról a másik pontig, az egyik adattól a másik adatig, az egyik történeti ténytől a másik tényig. Isten Lelkének vezetésével értsük meg, fogjuk fel mi is Ábrahám történetének nekünk is szóló üzenetét.
És végül, a harmadik megjegyzés az, hogy a bibliai történeteket - és közelebbről Ábrahám történetét - olvasva, azt látjuk, ezekben a történetekben, hogy az ember anyagi, materiális, fizikai, evilági élete, életproblémái, gondjai, valamint az ember lelki, spirituális, szellemi dimenziója együtt van. Ábrahám nem az egyikből esik a másikba, például, mikor már nagyon belefáradt az evilág gondjaiba, terheibe, düheibe, akkor egy kicsit felfrissül a szellemi dimenzióban, vagy amikor már nagyon misztikussá válna az egész történet, akkor a szentíró emlékezteti az olvasót, hogy mégiscsak kétlábbal állnánk ezen a földön. Ábrahám történetében ez a kettő csodálatosan együtt van. Nem az anyagi és szellemi dimenzió között ingadozik, hanem a kettőt megéli, egyszerre és együtt.
Mindezt azért fontos előre bocsátanunk, mert különben meglehet, hogy csak a föld fog bennünket izgatni, az Ígéret földje, az anyagi világ kérdése. És történelmileg is így van mind a mai napig. Ábrahám leszármazottai, vagy akik annak tartják magukat, a zsidók és a mohamedánok számára csak a föld számít. Semmi egyéb. Ma is akörül zajlik Közel-Kelet története, akörül a fél Dunántúlnyi föld körül. Ugyanakkor vannak olyanok, akiket Ábrahám történetéből csak a szellemi dimenzió érdekel. A középkor misztikusait semmi egyéb nem érdekelte, csak az, hogy mi történt Mamré tölgyesében, mikor Ábrahám megvendégelte az angyalokat és Istent. Mi történt ott, abban a titokzatos, érdekes, misztikus beszélgetésben? A többi nem számít.
Nekünk, kedves testvérek, ezt a kettőt együtt kell látni, hiszen mi is kétlábbal járunk a földön, mi is itt vagyunk, itt kapjuk Istentől hívásainkat, küldetéseinket, feladatainkat, és ugyanakkor itt, ebben a világban és ebben az életben feladatunk és életkérdésünk a lelkieknek, szellemieknek a kérdése. Röviden és nagyon egyszerűen: az a döntő, hogy Ábrahám történetét olvasva, arról beszélve, mindig azt lássuk, hogy Ábrahám kapcsolatban van Istennel és minden emberi, evilági kapcsolatában megjelenik az Istennel való kapcsolata. Ez is lesz majd az elkövetkezendő igehirdetések kérdése. Hogyan jelenik meg az én, személyes Istennel való kapcsolatom a többi emberrel való kapcsolatomban?


1. A bibliai elbeszélés szerint a bábeltornyi, nagy, összemberi vállalkozásnak a kudarca után több generációval kezdődik Ábrahám története. A Bábel tornya egy nagy, összemberiségi vállalkozás volt: megalkotni az együtt maradó egységes, egynyelvű összbirodalmat! Ma divatos, posztmodern nyelven ezt így lehetne megfogalmazni: ez egyfajta, uni-multikultúra akart lenni, amiben mindenki benne van, mindenki azt hisz, amit akar, vagy ahogy mondogatják manapság: te is más vagy, én se vagyok más, te se vagy más, én is más vagyok. Ez valójában egy egységesítő gondolat. Bábel tornyánál kudarcba fulladt ez a vállalkozás, és attól a ponttól kezdve az emberek nem értik egymást. Összekavarodott a nyelvük, ami a Biblia kifejezése szerint nem azt jelenti, hogy az egyik ilyen nyelven beszél, a másik meg olyan nyelven, a harmadik amolyan nyelven. Egyszerűen nem értik egymást. Képzeljük el akár azt: mindegyik magyarul beszél, de egyik se érti a másikat. Ez az igazi zavarodottság. Olyannyira nagy ez a zavar, a szétszóródás, hogy hosszú generációkról nem is tudunk semmit. A bábeltornyi történet elbeszélése után a Biblia közöl egy rövid nemzetség-táblázatot, de semmit nem mond arról, hogy mi történt. Mit gondoltak ezek az emberek? Hogyan éltek, mit alkottak, mit produkáltak? Tudjuk, a régészet bizonyítja, hogy ez az időszak igen fejlett, komoly, lendületes civilizációkat termelt ki, de a Biblia csak egy nemzetségtáblázatot közöl Sémtől Ábrahámig, és nem idéz egyetlen egy emberi szót sem ebből a korszakból. A Biblia ítélete szerint a Sémtől Ábrahámig terjedő időszakban nem mondott olyat az ember, amit érdemes lenne a Biblia lapjaira feljegyezni. Ez a bábeli zavarodottságnak a lényege. Ha bábeli zűrzavar van, bár mindenki beszél, nem érdemes semmit feljegyezni.


2. Innen indul Ábrahám története. Mondatjuk: szinte tudatos ez a bibliai szerkesztés. Ugyanis Ábrahám csodálatos történetének kezdete nem egy fáradtsággal megküzdött, alaposan végiggondolt, küzdelmekben, szóharcokban, éjjel-nappali töprengésekben megérlelt emberi elgondolás kivitelezésének a kezdete. Ha ez így volna, akkor nem Ábrahámmal kezdődne Ábrahám története, hanem Táréval, mert azt olvastuk a 11. rész 27. versében, hogy Táré, Ábrahám apja volt az, aki már Ur városából kijött. Mégsem Táré a hit ősatyja, mégsem Táré az ígéret birtokosa. Ez Ábrahám, mert az ígéret története Isten Ábrahámot elhívó szavával kezdődik. Ekképpen: "És mondta az Úr Ábrahámnak: eredj ki a te földedről a te rokonságod közül a te atyádnak házából arra a földre, amelyet én mutatok neked és nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszel és megáldom azokat, akik téged áldanak és aki téged átkoz, megátkozom azt, és megáldatnak tebenned a földnek minden nemzetségei." Isten szavával indul a történet. Az ígéret, az új kezdet, az áldás lehetősége és története Isten elhívásával indul.
Bizonyára, mi is ismerünk olyan keresztyéneket - én szép számmal ismerek ilyeneket -, akik szüntelenül Isten szavára hivatkoznak. Ez imponáló dolog. De megmondom őszintén, lelkipásztorként, hívő keresztyénként nem merek annyit Isten igéjére, Isten szavára, Isten útmutatására, Isten üzenetére hivatkozni, mint némelyek. S azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert amennyire imponáló tud lenni, ha valaki igei üzenetre, belső hangra, Isten egészen egyértelmű megnyilatkozására hivatkozva dönt életbevágó dolgokról, ugyanannyira bosszantó is tud lenni, hogy nemsokára homlokegyenest ellenkező döntését is Isten igéjére, Isten szavára hivatkozva indokolja meg. Például házasságkor, mikor két fiatal eljön, és fogják, szorongatják egymás kezét, s közlik: ők már megkapták az Úrtól, hogy egymáséi legyenek. Aztán néhány esztendő múlva már nem jön el mindkét fiatal, csak az egyik, és közli, hogy az Úr neki megmutatta, el kell válni. Vagy valaki otthagy egy gyülekezetet, mert az Úr másikat mutatott neki, aztán eltelik egy kis idő és visszakéredzkedik a gyülekezetbe, mert az Úr most azt mutatta neki. Nagyon-nagyon bosszantó, kiüresítő ez a fajta kegyesség. De mielőtt elkezdenénk vallás-patológiáról beszélni, vagy valamiféle abúzusról, Isten szavával való visszaélésről, figyeljük meg, hogy ezeket a hivatkozásokat többnyire megelőzi már valamiféle személyes emberi döntés és elhatározás. Például a két fiatal: ők már eldöntötték, hogy szeretik egymást és hogy össze fognak házasodni. Nem az Úr hívja őket egymáshoz, csak a pecsét kell rá Tőle. Vagy a másik eset: valaki nagyon-nagyon besokallt már a gyülekezetében, elege lett a papjából, a fafejű presbiterekből, a kiüresedett lelki életbol, s ő már rég eldöntötte, hogy otthagyja azt a gyülekezetet, csak egy pecsét kell rá Istentől. S aztán elmegy a másikba, de ott is fafejű a pap, ott is unalmasak a presbiterek, s rájön, hogy mégiscsak a régi lelki otthon volt az igazi, a jó, s megint kell egy pecsét. De hát, kedves testvérek, a Mennyei Atya nem lelki határőr, aki a ki- és belépéseket állandóan bepecsételgeti nekünk!
Nézzük meg Ábrahámot! Ábrahámhoz szólt az Úr, és Ábrahám kiment. Ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: "és nem tudta, hová megy." Nem tudta, hová megy. Nem arról van szó, hogy tudta, hogy hová akar menni, mert már Táré is bolyongott azon a vidéken, s a gyermek Ábrahámnak egykor nagyon megtetszett az. Nem azért megy ki Ábrahám, mert már olyan bizonyos abban, hogy megvan az utód. Azt halljuk, hogy Sára meddő volt.
S milyen földet ígér Isten? Milyen utódokat ígér Isten elhívó szavában? Miről van itt szó egyáltalán, és hol az az idő, amikor ez megvalósul? Éveket, évtizedeket kell talán bolyongani? Kánaáni fejedelmeknek, kiskirályok önkényének kiszolgáltatva élni? Bekéredzkedni egyik városállamból a másikba? Legelővidékek peremén bolyongani? Mikor valósul meg ezek közben az ígéret? Szinte abszurd, hogy semmilyen előzetes emberi megfontolás, számítás, kalkulus nem érvényesül. Szólott az Úr, hívta Ábrahámot, s ő elindult, s nem tudta, hová megy. Mégsem abszurd! Inkább azt kell mondanunk, hogy igazából akkor tudjuk meg, hogy kik vagyunk, hol van a helyünk, mi lenne a dolgunk ebben a világban, amikor valóban szól az Úr. Ha valóban Ő szól.


3. Ábrahám titka, ebben a részben a 8. versben van. Azt mondja a 8. vers: "és oltárt épített az Úrnak Ábrahám és segítségül hívta az Úr nevét." Aztán a 9. meg a 10. versben azt olvassuk, hogy utána még szüntelenül, mindig bolyongott. Hol volt még az ígéret megvalósulása? Hol volt még ennek beteljesedése? De ez Ábrahám titka: segítségül hívta az Úr nevét. És aki segítségül hívja az Úr nevét, s éppen akkor, amikor üres a szíve, amikor üresek a gondolatai, amikor elérkezik életének olyan pontjaihoz, ahol nem tudja, hogyan tovább, vagy megfordítva: segítségül hívja az Úr nevét akkor is, amikor teli van a szíve, meg tele van az esze, meg a gondolata, tele van jobbnál jobb ötletekkel, és nagyon tudni véli, hogy hová és miért megy, - tehát: aki segítségül hívja az Urat akárhol, akármilyen helyzetben, az érti Ábrahámnak ezt a csodálatos titkát!
Ugyanis Ábrahám - s ez nemcsak spekuláció, hanem régészeti tény! - egy kényelmes, bevált életet hagyott ott. Ur városa az akkori civilizációban valami olyasminek számított, mint valamelyik mai világváros luxusnegyede. Ezt hagyta ott Ábrahám. Nem azért, mert hippi-kultúrát akart élni, mert unta már az elegáns, kényelmes, jól bevált életet, és nem azért, mert 75 éves korában meglágyult az agya, mint az öreg Tolsztojnak, aki megszökött a családjától és zarándokolni akart, és nem azért, mert kergették az adóellenőrök, s nem azért, mert valami politikai fejlemény következtében emigrálni kényszerült, hanem csakis azért és egyedül azért, mert az Úr hívta. Kilépett a civilizációs csúcsból, az élet megszokott kereteiből, a vagyon biztonságából, valahova, ami bizonytalan, valahova, ami nem az övé, egy olyan örökségbe, amelynek még nem volt örököse. Isten olyan helyzetbe hívta ki Ábrahámot, melyben még semmi nem az övé. Egyet kivéve, Isten szavát és ígéretét: áldás leszel és megáldatnak benned a Föld nemzettségei.

Ezért tudja Ábrahám segítségül hívni az Úr nevét, ezért tud elindulni, ezért tud soha meg nem rendülni, mert övé az áldás ígérete, és erre érdemes rátenni az egész életet, erre érdemes rátenni az egész egzisztenciát, ezért érdemes otthagyni mindent, fölégetni a hidakat, belemenni a semmibe. Ez az Isten áldásának az ígérete.
Ez az ígéret bizonyítja, kedves testvérek azt, hogy Ábrahám valóban isteni elhívást kapott. Mert talán mi beérnénk azzal is, hogy a leszármazottaim kapjanak isteni áldást, hiszen Istennek vannak ilyen ígéretei is a Tízparancsolat szerint: "Irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják." Ezeríziglen. De itt nem csak arról szól az ígéret, hogy te és a te utódaid, vérszerinti leszármazottaid lesznek áldottak, hanem: megáldatnak benned a föld minden nemzettségei. Ez az igei, bibliai bizonyítéka annak, hogy ez Isten ígérete volt. Ábrahámnak és a meddő Sárának azt ígéri Isten, hogy az ő életükben, az ő leszármazottaikban a világ minden nemzettsége megáldatik. Ábrahám élete transzparens élet lesz. Átsugárzik rajta Isten áldó kegyelme.
A nagy csoda, a nagy ábrahámi, vagyis isteni titok az, hogy miközben azt látjuk Bábel tornyától kezdve, hogy hiába volt özönvíz, az özönvíz után minden folytatódik és megint spirálban zuhan alá az emberiség a bűnbe, a nyomorba, az iszonyatba, az ősbutaságba, az isten-nélküliségbe, a bálványimádásba, akkor ebben a halálos hullásban, ebben a bábeli zavarodottságban elindul egy öreg ember és egy öreg asszony és rajtuk keresztül - majd Krisztusban kiteljesedve - egészen egyetemessé válik az Isten áldása és úgy árad ki a világra.
S máris, mi is ott vagyunk Ábrahámnál. Máris látjuk, hogy Isten tükröt tart elénk, máris látjuk, hogy igenis, közünk van ehhez az Ábrahámhoz. Igenis, az a hit, az az Istenre ráhagyatkozó, Istent segítségül hívó, Isten áldó ígéretére önmagát rábízó életforma, amit Ábrahám élt, megélt, az a mi életformánk is.
Isten bennünket bizonnyal nem szólít már ilyen nagy kalandra. (Mindenki megnyugodhat.) Talán nem kell otthagyni a házat, az otthont, fölbatyuzni mindent, s a rokonságot hátunk mögött hagyva, bankszámlánkat elégetve elindulni a bizonytalanba. Isten bennünket egy másik útra hív. És ez az út a Krisztus útja. Mert hangzik majd újra az isteni hívás a Genezáreti tó partján a tanítványok felé: te pedig jer és kövess engem! S megkérdik majd a tanítványok: hová megyünk Uram? S Jézus csak annyit mond: te csak jer és kövess engem. Ábrahámon keresztül, az ő történetén keresztül maga a Megváltó hív benneteket, hogy hívjátok segítségül nevét, bízzátok rá életeteket, az Ő megtartó, szabadító, irgalmazó és áldó ígéreteire. Ámen.

Záró ima: Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Magasztalunk és dicsőítünk, hogy megszólító, elhívó, ígéretet adó és ígéretet beteljesítő Isten vagy. Magasztalunk, hogy mióta ez az embervilág itt ezen a földön van, mindig volt szavad, sosem hagytad magadat tanúk nélkül. Magasztalunk, hogy mióta mi vagyunk, hozzánk is mindig volt szavad, a mi életünkben sem hagytad magad tanúk nélkül. Magasztalunk, hogy elhívó, ígéro és áldó szavad megragadott bennünket is, hogy kegyelmed Lelked által hathatóssá lehetett életünkben, és amit az ember nem gondolt, szíve nem is sejtett, amit nem láthatunk szemeinkkel, nem tudunk elképzelni fantáziánkkal, azt készítetted és ígéred nekünk is. Magasztalunk ezekért a fiatalokért, akik most itt állnak, itt vannak körünkben, hogy elnyerhették, meghallhatták hívó szavadat. Az övék is minden ígéreted, az áldás, amely Ábrahám történetével kezdődött, s Krisztusban vált egyetemessé, és amelynek részese lehet mindaz, aki a Te nevedet segítségül hívja, aki az Úr Jézus Krisztusban van. Kérünk őrizd meg, áldd meg, teljesítsd be életüket. Tedd valósággá számukra mindazt a jót, amit te magad készítettél, tartsd meg őket, őrizd meg őket gyülekezetünk közösségében, hogy velük együtt dicsőíthessünk, magasztalhassunk Téged, hogy rajtunk, a Te népeden keresztül gyógyító, megújító, igazságra elvezető kegyelmed kiáradhasson ebbe a nyugtalan, tétova, az Isten gyermekeit sóhajtozva váró világba. Kérünk, az Úr Jézus Krisztusért hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.

Elhangzott
a Budapest Budahegyvidéki Református
Templomban
1999. 01.10-én
igehirdető: dr. Szabó István  

Látogatóink száma a mai napon: 2868
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856445

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat