Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:19
Nyelv

None

A nyelvről I.


A nyelv, mint eszköz


“Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lészen. Mert mindnyájan sokképpen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni. Ímé, a lovaknak szájába zabolát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, és az ő egész testüket igazgatjuk. Ímé, a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja. Ezenképpen a nyelv is kicsiny tag és nagy dolgokkal hányja magát.- Jakab levele 3, 1-5


Kedves Testvéreim!
Aligha kell bizonygatni, hogy igaz beszédre vágyakozó korban élünk. Ez akkor is így van, ha sokan csak annyit mondanak: nem kell annyit beszélni, cselekedni kell. Időnként még a gyülekezeti tagoktól is hallok panaszokat, hogy hosszú a harminc perces igehirdetés. Mások meg azt mondják, tiszteletes úr, csak röviden, húsz perc elég. Arra hivatkoznak, hogy a pszichológusok megállapították, az ember húsz percnél tovább nem tud odafigyelni. Tehát, csak röviden! Csak velősen! Csak lényegbe vágóan! Bár én azt szoktam felelni, hogy, kérem, gondoljanak bele, kétszázötven esztendővel ezelőtt elcsapták a papot, ha nem tudott legalább két és fél órát folyamatosan prédikálni, ám tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy most e század végén másképp viszonyulunk már ehhez. Ugyanakkor azonban, hogyha nekünk kellene János evangéliuma elejét (“az Ige testté lett-) fordítani, és az ott szereplő varázsos görög szót “logosz- magyarra fordítani, nem biztos, hogy Goethe Faustjával együtt mi is “tett--nek fordítanánk “ige- helyett. Goethe Faustja még mint a modern világ előhírnöke a tettet számítja első helyen. Lehet, hogy mi már újra szónak-igének fordítanánk a logoszt.
Néhány példát hadd hozzak fel erre a különös ellentmondásra, hiszen ellentmondásos, hogy miközben egyre kevesebbet akarunk beszélni, aközben egyre jobban vágyunk a szóra. Talán azért fordítanánk újra szónak, igének a logosz szót, mert egyre kevesebbet beszélünk, és ez hiányérzetet teremt. Szenvedünk attól, hogy keveset beszélünk. Ülünk a televízió előtt, vagy a rádió mellett, ülünk CD, vagy magnó előtt, körülöttünk mindenféle digitális mütyür, és nem beszélünk, hanem nézünk és hallgatunk. A gyerekeink az interneten, így szokták mondani, chatelnek. Ez angolul azt jelenti, hogy beszélgetnek. Ám nem beszélnek, nem is fecsegnek, csak a számítógép klaviatúrája kotyog. Ezt hallják, miközben sorokat írnak. Ez a szikratávíró modernizált változata. Szó sincs itt chat-ről, beszédről, a másik hangjának meghallásáról, itt csak betűk vannak. Még a mobiltelefonosok körében is egyre népszerűbb, hogy beszéd helyett írásos üzenetet küldenek. Ugyanakkor szenvedünk is ettől, és keressük a lehetőségét, hogyan lehetne többet beszélni, illetve a másikat megszólítani. Hallottam arról, hogy házaspárok időnként terápiából, programszerűen kikapcsolják a TV-t, a rádiót, kihúzzák a telefont is, hogy beszélgessenek egymással. Egy ágyban alszanak, egy asztalnál étkeznek, egy fedél van a fejük fölött, s mégis kényszeríteni kell magukat, hogy beszélgessenek. Nem elképesztő? Bizony, az. Bizony, csak úgy fordítanánk mi is a jánosi mondatot: kezdetben volt az ige. Hiszen arra áhítozunk, hogy beszéljünk, hogy megszólítsunk másokat és más megszólítson minket. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy nem is valóságos az a szembeállítás, miszerint nem ér semmit a szó, csak a tett. Sőt, néhányan ma már azon vannak, hogy nem ér semmit a tett, nem ér semmit a munkám, nem ér semmit az életem, értéktelen a fáradozásom minden gyümölcse, ha senki sem mondja azt, hogy jó napot, ha senki nem kérdezi meg tőlem, hogy vagy, és senki nem mondja nekem azt, hogy szeretlek. Mert, ha ezt nem hallhatom, mit ér a tett?
Mindeközben igen érdekes, hogy Jakab apostol írja ezeket a nagyon különleges szavakat: “aki beszédében nem vétkezik, az a tökéletes ember.- Azért érdekes ez, mert egyebekben Jakab apostol az, aki azt mondja, hogy a cselekedet számít! Jakab apostol az, akinek ezt levelét Luther ki akarta tenni az újszövetségi kánonból, mert annyira ellentmondónak találta azzal a nagy keresztyén igazsággal szemben, hogy az ember hitből él, hitből üdvözül, hitből igazul meg, - a hit pedig hallásból van, a hallás pedig az ige (a szó) által van Jakab azt mondja - Pállal szemben, Péterrel szemben, Jánossal szemben, mindenkivel szemben - , hogy a cselekedetek számítanak. Mintha Jakab tanítaná egyedül az Újszövetségben a cselekedeti üdvösséget. Ezért Luther ki is akarta hagyni a kánonból ezt a levelet. S lám, Jakab mondja, hogy aki beszédében nem vétkezik, az tökéletes. A többi apostol mind-mind a tettekről beszél. János apostol egyenesen azt mondja: “fiacskáim, ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel.- Milyen különös ellentmondás ez. De kérdezzünk is gyorsan: valóban, az a tökéletes ember, aki beszédében nem vétkezik? A többi mellékes? Hogy lehet Jakab ennyire megengedő, mondván, gyermekeim, olyan sokféleképp vétkezünk, de aki a beszédben nem vétkezik, az a tökéletes?
Én azonban hallatlanul mainak tartom ezt a különös, látszólagos ellentmondást. A mélylélektan nagy, megrendítő felismerése volt az úgynevezett elszólások valósága. Erre a pszichológusok hívták fel a figyelmünket, de ma már közhelyszerű tudásnak számít. Gyakran megtörténik, hogy az ember mondja-mondja a magáét, aztán hirtelen rosszul mond valamit. Nem úgy akarta mondani, sőt, lehet, hogy éppen az ellenkezőjét akarta mondani annak, amit kimondott, de hallgatói lecsapnak rá, és azt mondják, ahá, most elszóltad magad. Dehogyis nyelvbotlás volt az. Vannak pszichológusok, akik hajlanak arra, hogy nincs is nyelvbotlás. Amikor elbotlik a nyelvem, az sem véletlen. Valahol a lelkem alján ott lappang egy-egy gondolat, amit én nagy önfegyelemmel visszafordítok, visszatartom magamban, nem mondom el, érdekbol, diplomáciából, tapintatból, akármiből, de aztán botlik egyet a nyelv, és felszínre bukkan. Vannak olyan lélekgyógyászok, akik kifejezetten beszéltetik a pácienseiket a terápia során, és azt a pillanatot lesik, amikor bekövetkezik az elszólás. És ott kezdik el a gyógyítást, azon a ponton tudnak bejutni a lélek rejtett bugyraiba. Jakab szó szerint így mondja: aki nem botlik a beszédében, az a tökéletes. Ezzel az apostol hallatlanul pontosan fejezi ki, hogy amikor nem jól beszélek, akkor ott nem olyasfajta botlás történik, hogy csak félrement a nyelvem, kijavítom hát, amit rosszul mondtam. Ilyenkor nem valami olyasmi történik, hogy nem tanítottak meg jól kommunikálni, s még nem tudom szabatosan kifejezni önmagamat. Nem. A nyelvben, a beszédben, különösen a másikhoz szóló beszédben, akarva-akaratlanul mindig önmagát fogalmazza meg, önmagát mondja ki az ember. Ezért is olyan csodálatos ajándék a beszéd, és ezért olyan bonyolult lehetőség. Ezért lehet a nyelv révén szinte elgondolhatatlan dolgokat elérni, és ezért lehet a nyelv miatt világokat elveszíteni.
Bárki végiggondolhatja, ment-e tönkre barátsága, jó kapcsolata egy rossz félmondat miatt. Szerintem, mindenki tud erre példát mondani. Gondoljon bele mindenki, nem kellett-e sokszor hónapokon, éveken keresztül magyarázkodni egy szó miatt? Nem bántó szándékkal, csak ostobán, bután, megfontolatlanul kimondott szó miatt. Gondoljon bele mindenki, nem hordoz-e még mind a mai napig a lelkében súlyos sebeket, sérelmeket, gyógyíthatatlanul? Azt hiszem, mindenki hordoz. Ha nekiülnénk, és elkezdenénk ezeket a szó-emlékeket felidézni, kiderülne, hogy nem is egyet, nem is kettőt, hanem nagyon sok ilyen sebző szóemléket hordozunk. Kezdve onnan, hogy óvodás koromban kicsúfoltak, hogy a tanárom megszégyenített az iskolában, hogy az osztálytársaim durva szavakkal kilöktek a baráti körből, hogy a professzorom megalázott az egyetemi vizsgán, hogy a főnököm minősíthetetlen módon nyilatkozott rólam, vagy a fülembe jutott, hogy akit én nagyra tartok, az rólam semmit sem tart, - hát nincs végestelen-végig halálra kaszabolva a lelkünk?
És megfordítva, vajon nem tudnánk mindannyian felidézni az életünkbol eseteket, amikor viszont meggyógyított bennünket egy szó? Egyetlen egy szó. Egy telefonhívás, egy kérdés, egy verssor, vagy kinyílott a Bibliám valahol, megakadt a szemem egy soron és az megvigasztalt. Vagy a gyermekem szava, az édesapám hívása, intelme, a barátom aggodalma – mind-mind hányszor meggyógyított! Odáig nem is merek most elmenni, hogy megkérdezzem, tud-e valaki felidézni egy gyógyító-szabadító igehirdetést? Olyant, ami felemelte, hordozta, megsegítette, bátorította, vitte. Biztos vagyok benne, hogy bárki tud idézni ilyet. Nos, ezért olyan megrendítő és fantasztikus az, amit Jakab apostol mond.
Ma, e hosszúra sikerült bevezető után, a felolvasott rész első feléről szeretnék néhány gondolatot elmondani, s majd a következő két vasárnapon a másik két részről. Jakab apostol ugyanis háromféle módon beszél az emberi nyelvről. Egyszer beszél róla úgy, mint eszközről, ma erről lesz szó, aztán beszél a nyelvről úgy, mint hatalomról, és végül beszél a nyelvről úgy, mint forrásról. Hallottuk, a nyelv kicsiny tag. Az eredeti görög szó azt jelenti: valami testhez tartozó tag, mint például egy ujj, egy kar, a fül, vagy valami, ami hozzátartozik a szervezethez. Ám ez a kicsiny tag nagy dolgokkal hányja magát (szó szerint: hangoskodik!). Aztán arról is beszél az apostol, hogy a nyelv olyan, mint a tűz, ami mindent felgyújt, mindent lángba borít, vagyis a nyelv hatalom. Végül arról beszél, hogy a nyelv olyan, mint egy forrás, amiből egyfélének kéne kijönnie, és mégis kétféle jön ki belőle.

Ma beszéljünk a nyelvről, mint eszközről. Ezért is olvastam fel a Példabeszédek könyvének talányos szavait, mely azt mondja: “felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs az ő szemei előtt-, aztán meg azt mondja: “ne felelj meg a bolondnak a bolondsága szerint, hogy ne légy te is hozzá hasonlatos.- És végül így summázza: “aki bolond által üzen valamit, az önmaga lábait vágja el, és bosszúságot szenved.- Sok helyet említhetnénk az Ószövetségbol is, az Újszövetségbol is, ahol úgy beszél a Biblia a nyelvről, mint eszközről. Eszközről, ami által el lehet érni valamit, ami által célba lehet juttatni valamit, hisz erre való az eszköz. Ez a kettő, természetesen, nem teljesen ugyanaz. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogyha bolondra bízod az üzenetedet, nem jutsz célba. Olyan az, mintha a saját lábadat vágnád el. Nyilván arra utal. hogy a bolond itt nem az értelmi fogyatékost, hanem az istentelen embert jelenti, azt, aki nem bízik Istenben, és nem veti alá magát Isten életrendjének. Nos, az ilyenre rábízni valami fontos üzenetet egyenlő azzal, minthogyha rá se bíztuk volna. Mert milyen a bolond? A bolond állhatatlan. A bolond kifordítja a szavainkat. A bolond megmásítja az üzenetünket. Az ilyen bolondnak az a jellemzője, hogy miközben bolond, önmagát bölcsnek tartja. Miközben semmirekellő, mindere-valónak tartja magát. Igazi emberi ősbetegség ez. Semmirekellő és mindenre-valónak tartja magát. Teremtmény, de istenkedik. Ismerünk ilyeneket, kedves testvéreim? Egy főnök, aki nem alkalmas arra, hogy bármi posztot is betöltsön, és mégis ő akar betölteni minden posztot. De nem tudja betölteni. Ha megkérdezzük, hogy miképpen is van ez, akkor fel van háborodva. Ő mindenre valónak és alkalmasnak tartja magát. Az igazat hamisnak mondja, a hamisat igaznak bizonykodja. Ezért mondja a Példabeszédek könyve, ne felelj meg a bolondnak, hogy te magad hasonlóvá ne legyél hozzá. Ne is állj vele szóba. Aztán hozzáteszi talányosan, felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt.
E kitérővel azt szerettem volna érzékeltetni, kedves testvéreim, hogy a nyelvet használhatjuk eszközként, hogy valamit célba juttassunk. Ezért hasonlítja Jakab apostol a nyelvet a hajó kormányához. Lám, a hajónak milyen nagy teste van és milyen kicsiny az az alkalmatosság, a kormánylapát, ami irányítja a hajót. Lehet, hogy egy vitorlás esetében még nem is olyan ijesztőek ezek az arányok, de egy tengerjáró hajót látva érzékeljük, hogy milyen kicsiny az a lapát, ami ezt a hajót irányítja. Itt már megdöbbentő az arány. A nyelv is kicsi tag. Azután, folytatja az apostol, a ló szájába zablát teszünk. A ló tömegéhez képest a zabla igazán nem nagy dolog. Mégis ezzel a zablával a lovas oda irányítja a lovat, ahova akarja. Azzal a kis kormánylapáttal a hajót a hajós oda irányítja, ahová akarja. Pedig nem a kormányban van a lendítő erő. A hajót a szél és vízáram sodorja. És nem is a zablában van a lovat hajtó erő, az a ló izmaiban van.
A nyelv is eszköz, általa erőket, akaratokat, befolyásokat lehet célba juttatni. S mindezeket természetesen, el is lehet téríteni a nyelv által. Jó dolgokat célba lehet juttatni a nyelv eszköze által. Célba lehet juttatni jó szándékot, jóakaratot, jókívánságot. Sokszor az embernek nehezére esik felhívni valakit, egy régi barátot, egy ismerőst, meglazultak a kapcsolatok, meggyengültek a szálak, pedig mennyi jóakaratot, mennyi szeretetet tudunk célhoz juttatni egy szóval!? Mostanában Magyarországon is divatos szóvá lett a lobbizás kifejezés. Engem is kértek már arra, hogy, úgymond, lobbizzak. Szorongtam is, nem tudván, nem leszek-e hasonlatos a bibliai bolondhoz, akire rábíztak valamit, s meglehet, szegény ember, aki megbízott bennem, a saját lábait metélte el, mert én nem tudok lobbizni. Közbenjárni valaki érdekében, puszta szavakkal, ez fantasztikus dolog. Nagy ügyeket lehet a szó által célba juttatni. És megfordítva. Vajon nem lehet azzal a kis kormánylapáttal ellenkező irányba téríteni a hajót? Ezért ne bízd bolondra az ügyed, mert mire elvégzi, nem az sül ki belőle, amit te akartál, hanem az, amire ő elcsavarta azt, s így nem éred el a célt.

Azonban az apostol ennél mélyebb kérdéseket érint. Azt mondja, hogy aki képes megfegyelmezni a nyelvét, megzabolázni a beszédét, az önnönmagát zabolázza meg. S itt már nem a célba juttatás eszköze a nyelv, hanem a fegyelem, a tökéletesedés eszköze. Olyan eszköz, amelynek használata visszahat rám. Mindeddig csak arról volt szó, hogy mit érhetünk el a beszéddel, a nyelvvel. Gyógyíthatunk, megbánthatunk, vigasztalhatunk, megsérthetünk, célokat érhetünk el, dolgokat csikarhatunk ki, vagy éppen el is háríthatjuk azokat. Fantasztikus eszköz a nyelv. De mi történik velem, amikor beszélek? Nem más beszél hozzám, hanem én beszélek. És hogyan beszélek? Wittgenstein, a nagy filozófus mondta egyik értekezésében, hogy amiről nem lehet beszélni, arról nem kell, vagy nem szabad beszélni. Ezt a megjegyzését sokan félreértik, de én most szándékosan fogom félremagyarázni. Tudom jól, hogy a filozófus mire utal megjegyzésével. Köznapi szinten mégis hadd magyarázzam félre, hisz így is szoktuk idézgetni mondását: kérem, amiről nem lehet beszélni, arról ne beszéljünk. Tényleg ne beszéljünk? Tényleg ez a megoldás? Burkolózzunk hallgatásba, és legyünk olyanok, mint a szigorú trappisták, akik semmit sem mondtak egymásnak, ha találkoztak, csak azt, hogy memento mori, emlékezz a halálra, majd újra néma hallgatásba burkolóztak, hogy a beszéddel, ezzel a különös eszközzel kárt ne okozzanak? Nem inkább az a dicsőség, kedves testvéreim, nem inkább az a nagy dolog, és nem inkább az a tökéletesség, ha hiba nélkül beszélünk? Mert vissza lehet hátrálni a hallgatásba is, és, óh, ezt ismerjük, hisz mindenki gyakorolja, ha nincsenek jó érveink, nincsenek jó szavaink vagy a másik ügyesebben pengézik a szavaival, akkor sértett és indignált hallgatásba burkolózunk, fejedelmi elhatárolódásba, mondván, ehhez nem is szólok hozzá, nekem nincs mit mondanom. Dehogyis nincs, ott bugyborékol az bennem.
Ugyanis az a kérdés, hogy amikor beszélek és ahogy beszélek, milyen ember is vagyok valójában? És visszahat-e rám, amikor én szavakat mondok? Mert az én szavaim zablája az én számban van. Az én beszédem hajókormánya énbennem van, és az bizony az én életemet irányítja ide, oda, vagy amoda. Hol itt a megoldás, hogy el ne tévedjünk, zátonyra ne vigyük életünk hajóját, vagy olyanok ne legyünk, mint a megriadt ló, akit bolond lovasa hol ide, hol oda rángat? Abban van a megoldás, kedves testvéreim, hogy elkezdjük magunkat gyakorolni a szeretet beszédében. Egészen konkrétan azt kell ezen értenünk, hogy amikor beszélek, akkor nekem hitelesnek kell lennem - minden emberi életnek ez a nagy tétje. Még egyszerűbben szólva: megbízhatónak kell lennem.

Egy francia filozófust egy egész könyvet szentelt ennek az egyszerű megállapításnak, azt feszegetve, hogy miért mesélünk történeteket önmagunkról. Miért idézi fel az apa gyermekének a saját gyerekkora történetét? Miért mondja el a barát a barátjának, mi történt vele egy hete, két hete? Miért vannak hatásos történeteink, amelyeket sok embernek el tudunk mondani? Érdekes, hadd jegyezzem meg, hogy a vonaton utazók mostanában már nem beszélnek, pedig, emlékszem, gimnazista koromban, ha beültek az emberek Debrecenben a vonatba, egészen Budapestig beszélgettek. Szóba elegyedtek egymással és történeteket meséltek. Miért? Mert amikor elmondom a saját életemet, akkor identifikálom, azonosítom magamat. Nem a személyazonossági számom, nem a TAJ számom, az adószámom, a házszámom, nem a telefon-, vagy mobil-számom jelzi az igazi azonosságomat, hanem a történetem, abban mondom ki az én igazi magamat. És ha a szeretet nyelvén beszélünk, vagyis a megértésnek, a méltányosságnak, az iróniának, az öniróniának, az önmagunk helyes látásának a nyelvén szólunk, akkor valóban önmagunkat mondhatjuk. Meggyőződésem, hogy Jakab apostol erre gondol. Hisz tudja ő nagyon jól, hogyha sokféleképpen és módon vétkezünk, botlani fog a nyelvünk is. Ha vétkezem az akaratommal, a cselekedetemmel, a szándékommal, az érzésemmel, miért ne vétkeznék a nyelvemmel? Jakab nem tökéletesség-hajhászó, de azt mondja, hogy akkor nem vétesz a beszédedben, akkor beszélsz jól, ha a szeretet nyelvén beszélsz. Hogy mondja Pál apostol a Korinthusi levélben? Ha angyaloknak nyelvén beszélek, és szeretet nincsen énbennem, olyan vagyok, mint a zengő érc és a pengő cimbalom, hiába az angyalok nyelve, óh, pedig de jó lenne angyalnyelven tudni, de hiába, semmit nem ér. De ha a szeretet nyelvén beszélek, akkor mindig igazi magamat fogom mondani. És akkor nem kell félnem igazi magamat mondanom, mert a szeretet nyelvén beszélő embert a szeretet fogja megzabolázni. A szeretet fogja odakényszeríteni, ahol szeretni lehet, és szeretni kell.
Tökéletes ember az, aki nyelvében nem botlik. Értse most mindenki így: tökéletes ember az, aki nyelvében, beszédében tud szeretni. Adjon ehhez nekünk Isten Szentlelke kegyelméből sok erőt és áldást. Ámen.


Elhangzott
a Bp. Budahegyvidéki Református Templomban
2000. november 5-én
Igehirdető: dr. Szabó István

































Látogatóink száma a mai napon: 4222
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850460

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat