Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:20
Ruth

None

Szerelmesének álmában ád eleget


olvasandó: Ruth könyve 4. rész


Kedves Testvéreim!


Legutóbb arról hallottunk, tréfásan szólva, hogy a két asszony “szövi a hálót-, majd kiveti Boázra, mint arra férfirokonra, aki a levirátus törvénye szerint köteles az özvegyen maradt Ruthot elvenni, hogy örököst támasszon elhalt férfi rokonának. Félretéve azonban a tréfát, azt láttuk, hogy egyáltalán nem hálószövésről, asszonyi praktikáról volt szó, és Boáz oldaláról is minden tisztességesen ment végbe. Amikor éjjel kettesben maradtak a szérűn, Boáz sem úgy fogta föl az alkalmat, mint egy futó kaland lehetőségét egy ismeretlen, senki számára nem fontos fiatalasszonnyal. Boáz mindent Isten törvénye szerint rendezett el. Ezért hangzott a zsoltár verse: “Boldogok azok, akik az Úr útjain járnak.- Így jutunk el a mai részig, amelyre valóban nem lehet mást mondani, mint azt, hogy ez a happy end. Igen a könyv boldog befejezéssel zárul. És ha valaki közülünk szégyellné azt, hogy szereti a happy end-del végződő a történeteket, hadd biztassam arra, hogy ne szégyellje. Nagyon jó dolog, ha valami, például egy egész élet története, amelyik nyomorúsággal, gyásszal, idegenséggel kezdődik, örömmel, élettel, boldogsággal fejeződik be. Ki ne vágyna közülünk erre? Természetesen, tudom jól, hogy sokan azért szeretik a happy end-del végződő könyveket - hol bordó, hol rózsaszín, hol világoskék borítóval lehet ezeket az olcsó “ponyvaregényeket- kapni -, mert boldogtalannak és nyomorultnak tartják a saját életüket, s azzal vigasztalódnak, hogy mások boldogan végződő élet-történeteit olvassák.
Élénken emlékszem rá, mikor gimnazista koromban Nagybecskereken élo nagymamánk meghalt. Szegény sorsú asszony volt ő, egész életében cselédasszonyként kereste a kenyerét. A temetés után előkerült a padlásáról Kurtz-Mahlernek, a 20-as, 30-as évek divatos német ponyvaregény-írónőjének szinte valamennyi magyar nyelvre lefordított könyve. Azon a nyáron aztán legalább tíz-tizenöt Kurts-Mahler-könyvet elolvastam. Mindegyik úgy kezdődik, mint a Ruth könyve: egy szerencsétlen fiatalasszony, egy hadiárva, egy sanyarú sorsú teremtés áll előttünk, akiknek a hányattatásai valamilyen csodálatos helyszínen, környezetben érnek véget bámulatos happy end-del. Szegény nagyanyám falta ezeket a könyveket, szerencsétlen és boldogtalan asszonynak tudta magát, s bizony nem is volt könnyű az élete. Ne szégyelljük hát, ha vannak happy end-del végződő történetek, s hogy mi szeretjük az ilyen történeteket. Ruth története is happy end-del végződik. Az egész Biblia is happy end-del végződik.


1. A nagy kérdés azonban az, és ezen hosszú ideje töprengek már, hogy valójában ki a főszereplője a Ruth könyvének. A negyedik részt olvasva azt látjuk, hogy itt Ruth szinte már szóba sem kerül. Vele kezdődik a történet, az első, a második, sőt még a harmadik rész elején is úgy tűnik, hogy ő a főszereplő, az ő boldogsága, az ő jövője, az ő sikere a tét. A negyedik részben viszont már Boáz a főszereplő. S amennyiben drámai szemszögből olvassuk és éljük át a történetet, akkor a történet Boáz számára is happy end-del végződik, bár nem kellene szükségszerűen így végződnie. Miről is van szó?


Ruth és Boáz Kint nyilvánvalóan megkedvelték egymást, érzelmi szálak szövődtek közöttük, egymásba szerettek, meg is egyeznek annak rendje és módja szerint, hogy a sógorházassági törvény értelmében Boáz lesz a megváltó, hiszen jogosult, sőt köteles arra, hogy Ruthot feleségül vegye. Csakhogy még van egy rokon, aki rokonsági fok szerint megelőzi Boázt. Az ószövetségi időkben, és általában az antik világban sokkal erőteljesebb érvényesültek a törvények, mint mi gondolnánk. A mi képzeteink szerint úgy kellene véget érnie a történetnek, hogy Ruth pitymallatkor hazatér a harmatos mezőről, aztán reggelre érve Boáz is hazamegy, szépen felöltözik, és elküldi maga előtt a “leánykérő alakulatot-, hogy akár már a hét végén meg is legyen a lakodalom. A régi világ rendje azonban mást kívánt. Egy rendkívül bonyolult és kockázatos eljárást kellett lefolytatni, mert volt még egy férfirokon, aki rokonsági fok szerint előbb állt, mint Boáz. A mózesi törvények ugyanis úgy rendelkeztek, hogy ha özvegyen maradt egy asszony, akkor a férfiági rokonságban a hozzá legközelebb állónak kellett a sógorházassági törvény szerint eljárni.
Boáz azonban feleségül akarja venni Ruthot, s ezért hadicselt eszel ki. A kapuhoz hívatja ezt a meg nem nevezett férfirokont, odahív még tíz vént a községből is, hogy minden a régi izraeli törvénytartás szerint menjen végbe, ugyanis a régi keleti világban mindig a kapuban vagy a piacon zajlottak a fontos ügyek. Akkor aztán fölszólítja ezt a rokont, hogy vegye meg Naominak és Ruthnak a földjét. A két asszony, s ezt mindenki tudta, örökséghez jutott, ám nem tudták a földjüket megművelni. Ez esetben a rokonság, mégpedig a legközelebbi férfirokon jogosult volt arra, hogy ajánlatot tegyen a föld megvásárlására. A férfirokon kapva-kap is az alkalmon, s kijelenti, meg akarja venni a földet. Ekkor azonban Boáz közli vele, hogy amennyiben megveszi a földet, akkor azzal együtt meg kell vennie az asszonyt is. A legközelebbi férfirokon csak hozományt akar, de házasságot nem, erre már nem hajlandó, mert ha netalán férfiutód születik a Ruthtal való házasságból, akkor az a föld, amit az asszonnyal együtt megvett, erre a gyermekre fog szállni, és ezzel a saját rokonságát, a saját véreit rövidíti meg. Mondhatnánk: milyen okos ez a Boáz! Milyen jól kitalálta! Eleget tesz a törvénynek is, senki nem vethet rá követ, hiszen tökéletesen betartja az előírásokat, meg azt is jól tudja, hogy ez a rokon nem fog kötélnek állni. Valóban tudta? Dehogyis tudta. Mi lett volna, ha ez a jó rokon azt mondja, kell a föld is, meg kell az asszony is? Tudjuk jól, az Ószövetség lapjain föl van jegyezve, hogy a moabita asszonyok nagyon csinosak és vonzóak voltak. Valószínűleg Ruth is csinos és vonzó asszony volt. Mi történt volna, ha a férfirokon hálásan megköszöni Boáznak, hogy fölhívta a figyelmét a lehetőségre, a földvásárlásra meg az asszonyra is, akit eddig észre sem vett, de most már látja, hogy milyen kedves, rátermett?


2. Boáz kockáztat. Majdnem ugyanúgy és majdnem ugyanannyit, mint Ruth, aki nemrég annyi bizonytalanság közt indult az idegenbe. Ruth is kockáztatott, amikor azt mondta: “Néped az én népem, Istened az én Istenem.- És most Boáz is kockáztat, sőt, Boáz is ugyanazért kockáztat, amiért Ruth, csak másféle körülmények közepette. Boáz sem akarja azt az Istent elveszteni, akinek törvényes rendjében él. Ez számára elsőrendű fontosságú. Az önazonossága, az önbecsülése abból fakad és abból táplálkozik, élete abból vett irányt és lendületet, hogy Isten törvényének keretei között él, s ezt ő megtartja.


Azt mindannyian érezzük, hiszen kisugárzik a könyv lapjaiból, hogy ez a két ember, Ruth és Boáz, ragaszkodik egymáshoz, és ez a ragaszkodás előbb-utóbb mindenféle gátat át fog szakítani. Érezzük azt is - úgy vannak megszőve itt a szálak -, hogy ezt a két embert, ahogy mondani szoktuk, Isten is egymásnak teremtette, s óh, az lehetetlen, hogy a férfirokon most, a döntő pillanatban azt mondja, megveszi a földet és megváltja Ruthot. Ha így történt volna, nyilván benne sem lenne a Bibliában a történet.
Ám, ki a főszereplő? Ruth vagy Boáz? Vagy netalán Naomi? Ő is igen érdekes figura ebben a történetben. A második és harmadik részben sokat hallunk róla, ő igazi asszonyi gondolkodással - ne sértődjenek meg az asszonytestvérek, ha azt mondom, asszonyi “fifikával, praktikával- -, jó érzékkel tudja, hova kell küldeni a fiatalasszonyt, meg hogy mikor mit kell csinálnia, hogy fölhívja magára a figyelmet, mikor jön el az a pillanat, amikor Ruth bizalmasan, négyszemközt lehet Boázzal. Ehhez érett nő tapasztalatára van szükség. Tehát Naomi a főszereplő? Mint ahogy sokszor a nagy színpadi drámákban is egy háttérben álló személy az igazi főszereplő. Nem szerepel sokat, nem fő szereplő, de ő mozgatja a szálakat.


Vagy talán nincs is főszereplője a történetnek? Egy-egy arc hirtelen megvillan, előtérbe kerül, egészen jól, élesen látjuk minden vonását, belelátunk egy-egy szereplő lelkébe, megértjük az indokait, szándékát, érzelmeit, de valójában itt a közösség a főszereplő? A könyv úgy is ér véget, hogy az egyéni szerepelők, az egyedi arcok eltűnnek, és hirtelen a rég-múltba utal a könyv, Ráchelről meg Leáról beszél, aztán a jövendőről szól, egy nemzetségtáblázatot fölvázolva. Mintha a nagy sodrásból egy pillanatra egy-két arc kiemelkedne, majd eltűnne a habok között, s folyna-áradna tovább egy népnek, egy közösségnek az élete. Mintha a könyv csak ízelítot adna abból, hogy milyen lehetett egykor, és milyennek kell lennie ma is Isten népének és Isten népén belül az egyes ember életének.


Érdemes ezen elgondolkozni. Mennyire más az, amikor a saját életünket éljük a maga gondjaival, bajaival, örömeivel, vágyaival, kudarcaival, meg remélt happy end-jeivel, időnként fölbukkanunk az árból, időnként megmutatkozik az arcunk, időnként láthatóvá válik a sorsunk, s aztán minden szépen hömpölyög tovább. Azt lelkipásztorként is megvallhatom, hogy amikor végignézek ezen a gyülekezeten, ott fönt a karzaton, meg itt lent is, és számtalan arcot látok magam előtt, nem tudom mindegyikről megmondani, milyen történet rejlik mögötte. Nem is tudhatom. Időnként azonban felkeres valaki, megnyílik egy bizalmas beszélgetésben, láthatóvá válik a története. És azt is meg kell vallanom, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, milyen a budahegyvidéki gyülekezet, s lelkipásztorként nyilatkoznom kell, nem mindig tudom, mit mondjak. Mondhatom azt, hogy jó, hogy kitűnő, hogy fantasztikus. Mondhatom, hogy ez egy csodálatos gyülekezet. De mondhatom azt is, ami éppen eszembe jut arról, amiről az előző nap beszélgettem valakivel. Beszélhetek egy egyéni sorsból, egy egyéni életútból általánosítva is. Melyik az igaz beszéd? Nagy feszültség ez, és a Szentírásban ott van ez a feszültség, amikor egy nép történetét, sorsát látjuk, meg mikor egy egyénét egy nép életébe ágyazottan. Ez a feszültség különösen a nehéz időkben éles. Gondoljunk a zsoltárosok panaszaira, akik átélik Isten népe tragédiáját, miközben ők ártatlannak tudják magukat, nem vétkeztek, szentül éltek, mégis osztozniuk kell egy közösség tragikus sorsában. Mindez megfordítva is igaz. Gondoljunk arra, amikor egy ember vétke vagy bűne miatt bűnhődik az egész közösség. A legismertebb talán Ákán története, vagy Dávidé. Engedetlenségük miatt az egész népnek bűnhődnie kellett.
Ki hát akkor a főszereplő? Azt hiszem, ha emberi szinten keressük a választ, nyugodtan mondhatjuk, hogy Ruth is meg Boáz is, meg Naomi is, meg a közösség is, meg a történelmük és a jövőjük is; sok-sok főszereplő van. Meggyőződésem szerint azonban az a Valaki a főszereplő, akinek keveset hangzik el itt a neve, az a Valaki ő, aki láthatatlanul szövi itt a szálakat. És ez nem Naomi, nem az asszonyi ügyesség, nem a férfivágy, nem a tradíció, nem a jövő reménysége, hanem az a Valaki, akiről a Zsoltáros ezt mondja: “Szerelmesének álmában ad eleget.- Nézzük meg még egy pillanatra a negyedik részt, a ma felolvasott szakaszt. A harmadik rész végén úgy tűnhetett, itt már minden el van rendezve: Naomi ügyesen, okosan, szépen és tisztán elérte, hogy Ruth és Boáz egymásba szeressen. A mai közgondolkodás szerint ezen a ponton be lehetne csukni a könyvet azzal, hogy “és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.- Hát mi van még hátra ezután? Megszerették egymást, mire várunk még? Két fiatal megszerette egymást - mire várunk még? A szerelem jogán minden az övék. Talán Boáz is mondhatná, a szerelem okán joga lenne úgy dönteni, hogy megkerüli azt a rokont, aki eddig nem jelentkezett, aki hagyta, hogy a hazatérő özvegyasszony meg a menye kolduljanak, éhezzenek. Egyébként is milyen rokon ez? Ám minden kockára van téve. Most vannak csak igazán kiszolgáltatva.


3. Én mégis azt hiszem, kedves Testvéreim, hogy nem annak vannak ők itt kiszolgáltatva, hogy ez a meg nem nevezett rokon hogyan dönt majd, nem annak vannak kiszolgáltatva, hogy ki hogyan értelmezi a törvényt, hogy mit lehet és mit nem lehet itt tenni. Annak vannak ők kiszolgáltatva, akiben bíznak, akinek hisznek, és akinek a törvényét önmaguk számára kötelezőnek tartják, annak vannak kezében, “aki szerelmesének álmában ad eleget.- Kedves Testvéreim, ez a zsoltárvers nem csak az álomra igaz. Természetesen, igaz arra is, és nincs is nagyszerűbb dolog annál, mint ha mikor az ember lefekszik és szinte el sem tud aludni a gondjaitól, vagy újra és újra fölriad, sötét gondolatok fellegei veszik körül, sötét kérdések gyötrik, s reggelre kélve minden megoldódott. Van, aki le sem tud feküdni. Láttatok-e már utcán járkáló embert, aki magában beszél? Vitatkozik, kardozik, harcol magában? Nem bolond, de úgy el van telve a gondjaival, hogy már észre sem veszi, hol van. Volt-e már álmatlan éjszakátok, amikor becsületről, tisztességről, életrol, jövőről töprengtetek? Akkor azt is tudjátok, Testvérek, mit jelent, milyen nagy csoda arra ébredni reggel, hogy megoldódott a dolog. Nem én oldottam meg, és nem tudom, hogy ki, és hogyan oldotta meg, de megoldódott a dolog. Mert “álmában ad eleget annak, akit szeret.-


Ha idevesszük azt a zsoltárverset is, amelyet szintén a zarándokok énekeltek Jeruzsálembe menet: “Amikor visszahozta az Úr az ő foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók- - nem mint az alvajárók, hanem mint az álmodók, akkor máris látjuk, hogy sokszor úgy végez szabadítást, megoldást Isten az életünkben, hogy tudatunknál vagyunk, benne vagyunk a dolgokban, tesszük, amit tennünk kell - ám Ő oldja meg, Ő viszi jó végre, s mi úgy éljük át, mint amikor álmából ébred az ember a szabadításra.


Boáznak abban a gesztusában, amit saját népe és törvények felé tesz, ez a megingathatatlan bizalom fejeződik ki. Isten kezébe teszem le a dolgot. Nem “istenítéletről-, babonáról van szó, hanem bizalomról: Isten megoldja, elrendezi, jó végre viszi, mert szeret. Azt pedig, hogy Isten szeret, onnan tudjuk a legjobban, hogy szeretjük az Isten útjait. Íme, egy nagy titok! Mondhatná Boáz vagy Ruth azt is, hogy mivel hűséggel jártak Isten útján, mivel hittek benne, s ezt különösen Ruth mondhatná, aki eljött Istenért az idegenbe is, otthagyta Istenért saját családját, népét, múltját, mondhatná tehát, járna ezért már egy kis boldogság. Mondhatná Boáz is, hogy becsületesen kitartottam, gyakoroltam magam az irgalmasságban, nem vétettem sem az illem, sem a törvény ellen, most már jöhet az a happy end. Ők mégsem mondják. Nem a teljesítményeiket, hanem önmagukat teszik oda Isten kezébe, mert szeretik az Isten útját. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy az Isten szeret bennünket.


Max Weber, a nagy szociológus óriási tanulmányt írt arról, hogy szerinte a puritánok abból következtették ki, hogy Isten szereti őket, hogy sikereik voltak, hogy ment az üzlet, hogy gyarapodott a tőke. Akit az Úr szeret, azt megáldja. Ám Weber szerint a puritán ebbe be is segített egy kicsit az Istennek. Akarta hinni, hogy szereti az Isten, ezért igyekezett az áldott élet jeleit megteremteni. Weber azonban tévedett. Ha elolvassuk a puritánok írásait, kiderül, a puritán abból tudta, hogy szereti őt az Isten, hogy ő szerette az Istent. Ebből tudjuk mi is a legjobban. A mi Isten-szeretetünk, Istenhez való ragaszkodásunk, az a szándékunk és az az akaratunk, hogy Isten útján járjunk, az Isten irántunk való szeretetéből táplálkozik. Semmi másból. Mi az ember Isten nélkül? Mi az ember az isteni élteto forrás nélkül? Mi az ember az Isten áldó és kegyelmező jelenléte nélkül? Egy lázadó paprikajancsi, csak ennyi, vagy még ennyi sem. Akinek az életébe az Isten belép áldó és hűséges szeretetével, annak a szívében vágyat, akaratot, szándékot támaszt, hogy Isten útján járjon.


Nem tévedünk hát, ha azt mondjuk, hogy ennek a szép történetnek, ennek a happy end-történetnek az a Valaki a főszereplője, aki soha színre sem lép. Nem lép színre, de ott van minden mögött, ott van a törvény mögött, ott van az életek mögött, ott van a szeretet, ott van a szerelem mögött, ott van Ő, az élo és könyörülő Isten. A mi életünknek, a mi happy end-jeinknek, a mi életproblémáink megoldásainak, a mi nagy drámáinknak vajon ki a főszereplője? Ezt az egyet kérdezi tőlünk ez a csodálatos könyv. Adja Isten Szentlelke és legyen reá valóban igaz, szívünk szerinti bölcsességünk, hogy mi magunk is tudjuk erre a kérdésre azt felelni: az az Úr, az a Megváltó, az a Szabadító, aki szerelmesének, nekem, neked, mindannyiunknak, “álmában ad eleget.- Ámen.



Elhangzott
a Bp. Budahegyvidéki Református Templomban
2000 szeptember 24-én


Igehirdető: dr. Szabó István



































Látogatóink száma a mai napon: 2873
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38856450

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat