Lk 20,1-19

A templomtisztítás után, miután Jézus kiűzi a vásárosokat, árusokat, megkezdi a templomban a tanítást. Mintha csak ezzel a tanítással szentelné föl újra a templomot.
Hirdeti az evangéliumot. Naponként. Csak megtisztított templomban szólhat Isten Igéje. Csak megtisztított élettel szabad Igét hallgatni. Mindjárt hadd legyen ez az első üzenet. Meg kell üresítenünk, meg kell tisztítanunk olykor életünk templomát, hogy Isten Igéje befogadására alkalmas legyen az.
Ez a történet, ami előttünk van, azt mutatja meg, hogy ugyan a templom megtisztult, az evangélium hirdettetik, mégis vannak, akik tisztátalan lélekkel ülnek be. 
Isten országáról beszélt, evangéliumot hirdetett, mondanánk ma, hogy evangélizált. Tiszta lélekkel, a Lélek vezetésével...mostmár tiszta templomban....mégis vannak, akik nem tudják tiszta szívvel, önmagukat megüresítve hallgatni. Az írástudók, főpapok és vének még a virágvasárnap miatt vannak felháborodva, éppen a templomtisztítás botránkoztatta meg őket. S jóllehet, már napok óta ott tanít a templomban, az egész nép rajongással hallgatja (ezt maga Lukács jegyzi meg), ezek a vezetők, akik keresik az alkalmat, hogy elveszítsék, most vesznek csak bátorságot néhány nap hallgatás után, hogy odamenjenek, és szóljanak. A kérdésük, a számonkérésük arra vonatkozik, hogy milyen hatalommal cselekszi ezeket. Gondolhatnak itt a templomtisztításra, és gondolhatnak itt a tanításra, itt ugyan nincs megjegyezve, de gyógyítások is történhettek. 
Mintha csak azt jeleznék ezek a támadó, békétlenkedő emberek, hogy mostmár betelt a pohár. Milyen hatalommal cselekszed ezeket? A felhatalmazás, a felkenetés kérdése ez (a rabbiknak hivatalos felhatalmazást adott a nagytanács), de tudjuk, éppen Jézus názáreti nyitó beszédéből, hogy Őt az Úr Lelke kente föl. (Lk 4,18) Most ezt nem mondja el válaszul. Láthatnák a jeleit, éppen az általuk is ismert ézsaiási idézetekből, hogy betegek gyógyulnak, a vakok látnak, a szegényeknek hirdettetik az evangélium, és az Úr kedves esztendejét hirdeti meg... Mégse látják, mert nem akarják látni. Mert vakok, és süketek, hogy meglássák és meghallják Isten szavát azokban a szavakban, amiket Jézus mond el. Restek, hogy felismerjék személyében a Szabadítót. Isten küldte Őt. Jézus nem bocsátkozik vitába, talán látja, hogy fölösleges, ezért kérdésre kérdéssel válaszol. Keresztelő János felkenetésére kérdez rá, hogy honnan való volt az Ő küldetése, mennyei, vagy emberi...Mert hogy őt se kente föl a nagytanács, mégis az egész nép azt tartotta Jánosról, hogy próféta volt. Hogy mennyei volt az ő küldetése is. A vezetők mégse hittek neki. Nincs válaszuk, félnek a népharagtól. 
Erre hangzik el, erre a párbeszédre Jézus példázata a gonosz szőlőművesekről. Ebben a példázatban benne foglaltatik az egész üdvtörténet. A teremtés, az elhívás, a szabadítás, az ítélet. S mindebben Isten türelme, földig hajló szeretete, és végül ítélete. 
Az Ézs. 5-ben olvasunk egy szőlőskertről, ahol a szőlő gazdája várja, hogy jó szőlő teremjen, de csalódnia kell. Lehet, hogy épp ezt a képet veszi át, és bővíti ki Jézus. Isten a gazda, aki szőlőt ültetett, van egy gondosan művelt szőlőskertje ebben a világban, és várja a jó szőlőtermést. Elutazik, és a vincellérekre bízza a szőlőjét. Ez a hosszú távollét- azt mondják az irtásmagyarázók,-az üdvtörténet időbeni hosszabb kiterjedését jelzi, amiben vannak fordulók, az alapszöveg szerint kairoszok, amikor Isten elküldi szolgáit, a prófétáit. Isten időről időre bejelentette és ma is bejelenti igényét az Ő szőlejére. A vincellérek tévedésben vannak, zsákmánynak tekintik azt, amit megőrzésre, mondjuk bérbe kaptak, hogy műveljék. Az Isten országa elnevezés magába foglalja, hogy mindenestül az Övé, nem sajátíthatja ki senki, nem veheti át az uralmat senki...mi pedig munkatársai lehetünk, akik hivatásszerűen, akár lelkipásztorként, akár presbiterként, akár gyülekezeti tagként szolgálunk. 
Időnként tehát jöttek a gazda szolgái a gyümölcsért. A termésért. A gazda küldte őket. Ez nyilvánvaló. Isten időről időre elküldte szolgáit, a prófétákat, és elutasították őket. A megverés, meggyalázás, az üres kézzel való elküldés, a megsebesítés, a kerten kívül dobás, mind fokozatai, mondhatnánk, hogy fokozása az erőszaknak, brutalitásnak. 
Tudjuk a próféták sorsát, még olyanok is voltak köztük, akit megöltek. Utoljára éppen az utolsó ószövetségi prófétát, Keresztelő Jánost. Akire az előbb hivatkozott is kérdésében Jézus.
Minél nagyobb az erőszak, annál nagyobb a gazda jóindulata, jóhiszeműsége, türelme. Itt az alapszövegben a megtetézésre utaló ige kétszer is szerepel. Az pedig a szeretet és a bizalom tetőfoka, hogy háromszori sikertelenül végződő próbálkozás után a gazdának az a mentő ötlete támad, hogy elküldi szeretett fiát. Őt talán meg fogják becsülni. Micsoda megszégyenítő, a jóban mégis reménykedő bizalom! Azóta is így reménykedik, így vár, így tűr. Ez a talán tartja még ezt a világot, ez a talán éltet még minket. Isten szeretete.
Ezzel a nagy szeretettel szemben ott a brutalitás legvégső foka: gyertek, ő az örökös, öljük meg őt. Hogy mienk legyen az örökség. De milyen jogon nyújtják be ezt az igényüket? Arra számítanak, hogy a gazda soha nem tér vissza? Végül nem jön be a számításuk, eljön a szőlő ura, elveszíti a munkásokat, és másoknak adja a szőlőt. Itt ütközik az emberi számítás és Isten üdvözítő terve. És az üdvözítő terve végbemegy, akár tetszik, akár nem.
Jézus itt újból jelenti szenvedését és halálát. /ami Nábót szőlőjével történt a Királyok könyvében, az fő vonalaiban megismétlődik a példázatban/, mert ott is kiviszik a szőlőn kívülre, a városon kívülre Nábótot, és megkövezik. Jézus is „a kapun kívül szenvedett"-olvassuk, mintegy későbbi visszaemlékezésként a Zsid 13,12-ben. 
Jézus nemcsak haláláról szól, hanem az ítéletről is. Valami nagyon megbotránkoztatót mond itt, amire föl is szisszennek az írástudók és farizeusok, ti. hogy elveszi és másnak adja a szőlőt. Még a gondolat ellen is tiltakoznak, hogy egy más népé legyen a szőlő. Annyira hisznek a kiválasztottságukban, hogy már azt hiszik, hogy övék a szőlő. Hogy az övék az ország. Isten országa. Ebben a hitükben rengeti meg Jézus őket. Pedig hát valójában ez történt, az újszövetségi kor pogánynépekből elhívott egyháza vette át a szőlő gondozását.
Aztán az további kérdés magunkhoz, hogy a kétezer éves keresztyénség miként vincellérkedett...és mi hogy vagyunk ebben a kertben? 
Az Éden kertjét ha elveszítettük is, Isten gondoskodott egy szőlőről, beleplántálta ebbe a világba az Ő országát. Jelenlevő valóság ez a az ország, melynek láthatatlan erői vannak, de itt van köztünk ez az ország. Jézus mondja egy helyen: Isten országa tiköztetek, tibennetek van. Ebbe a szőlőbe hívott el munkásnak valamennyiünket. Hogy élünk a ránk bízottakkal? Hogy dolgozunk az Ő kertjében, és hogy hallgatjuk az Ő Igéjét? Nem érezzük-e magunkat privilégizált helyzetben, nem gondoljuk-e hogy mienk a szőlő? Mert mindent, amit kaptunk az Övé, tőle kaptuk őrzésre, és gondozásra. Testi-lelki képességeink, testünk, lelkünk, hívatásunk, hitünk, gyermekeink, anyagi javaink,...minden.
Jézus még egy záróképet mond a példázathoz. Már az Ósz-ben is olvasunk egy kőről, amelyet Isten helyezett el a Sionon, egy drága szegletkő, messiási ígéret erejű kép és Ige ez is. Ha mégis kimarad ez a kő az építkezésből, az botlást, botránkozást okoz, sőt akire ráesik, azt szétzúzza. A kő, amit az építők mellőztek, kihagytak, éppen az lett szegletkővé. Az apostoli tanítás Krisztusban ismert rá e drága szegletkőre, akire tudatosan lehet ráépülni. (1Pt 2, Ef.2)
S a vezetők máris ott tartanak, hogy pontosan azt akarják megtenni, amiről Jézus beszélt. De nem azért, mert nem értették a beszédet, a példákat, a példázatot, hanem éppen azért, mert megértették, hogy róluk szól. De nem engedték, hogy nekik szóljon. 
Ha ráismerünk magunkra az Igéből, az Ige tanításából, engedjük-e a szívünkig jutni? Engedjük-e hogy formáljon, hogy alakítsa az életünket? Jézus példázata legyen számunkra is figyelmeztetéssé, és üzenetté életfolytatásunkra nézve! Ámen

Csaholcziné Kádár Marianna

Elhangzott Óbudán, 2005. nov 10-én csütörtök este