Igehirdetések

  2009-05-10 14:02:20
Személyes találkozás

None

L.: Ézs 38,16-20
T.: Lk 4,38-39

Szeretett Testvérek!

A Biblia legizgalmasabb jelenetei közé tartoznak azok a részek, melyekben Jézus egyetlen egy emberrel foglalkozik. Van, amikor ugyan ott vannak a tanítványok, vagy az összesereglett sokaság kíváncsi érdeklődői, (gondoljunk Bartimeus, vagy Lázár történetére), de az is előfordul, hogy Jézus tényleg, négyszemközt vált szót valakivel.
Utóbbira jó példa a Nikodémussal, vagy a sikári asszonnyal folytatott beszélgetés. Bibliakutatók sokat foglalkoznak azzal, hogyan maradhattak ránk ezek a beszélgetések, ha senki nem hallotta őket Jézuson és az érintetteken kívül. A szakemberek megfontolt válasza annyira logikus, hogy bármelyikünk kitalálhatja: vagy Jézus, vagy beszélgetőpartnere mesélte el az apostoloknak, azok meg a szentíróknak...
Az előbb felolvasott rövid igeszakaszban egy ilyen izgalmas történet áll előttünk. Két szereplője van. Nem tudjuk ugyan, hogy Simon (vagyis: Péter) anyósának meggyógyításakor volt-e még ott valaki a betegen és Jézuson kívül (még nem hívta el a tanítványokat), de ez talán most nem fontos a számunkra. Inkább arra kérdezzünk rá a Szentlélek Istentől, hogy, ugyan mit kamatoztathatunk ebből a kis feljegyzésből, melyet két másik evangélista sem akart kihagyni az írásából?
A Lélek segítségével induljunk ki abból, hogy tényleg izgalmas az, amikor Jézus egyvalakivel tesz valamit. Izgalmas, mert a személyes találkozás - legyen az beszélgetés, vagy jótétemény - úgy tűnik: kitudódik. Jelen esetben, megtudta egy evangélista; Lukács, aki személyesen soha nem találkozott Jézussal. Leírta; azt a pergamentekercset valaki lemásolta, azt még többen; később (ha már nem is pontosan ugyanazt, de már) nyomtatták is és íme, ma, ebben a templomban, (meg szerintem jó néhány magyar templomban a Kárpát medencében) felolvasásra került!
Hát nem csodálatos? Megközelítőleg 1970 évvel ezelőtt, a Közel-Keleten, egy körülbelül Velencei tó nagyságú víz melletti kis városban, Kapernaumban, Jézus egy idős asszony fölé hajol, annak elmúlik a láza, felkel, és asztalt terít. És ezt több milliárd ember olvassa a világon. Pedig nem valami akció-dús jelenet; különösebben nem is romantikus.
Mégis - merem állítani -: nagyon izgalmas. Miért? Mert mi vagyunk a szereplői! Én, meg Jézus. Te, testvérem, meg Jézus. Ő, aki melletted ül a padsorban, és Jézus. Az a testvér, aki otthon olvassa mindezt a Bibliában - és Jézus.
Tegyük csak egy kicsit személyesebbé ezt az üzenetet! Simon anyósának magas a láza. Beteg. Nem tud dolgozni, nem tudja illendően fogadni veje híres vendégét és annak kíséretét. Simon anyósa el van keseredve. Ilyen is csak vele történhet meg; mit fognak ehhez szólni a rokonok, a szomszédok, a város lakói, ahol mindenki ismeri! Simon anyósa - a szó fizikai és pszichés értelmében egyaránt -: magán kívül van. Ha az idegállapotára gondolunk, akkor meg - modern kifejezéssel élve -: maga alatt van.
Ez vagyok én és ez vagy te testvérem. Mindaddig; amíg Jézus meg nem jelenik. Mindaddig, amíg a közeledbe nem ér, amíg nem tesz valamit, ami fordít egyet az állapotodon és ezzel együtt a gondolataidon, a napodon, az életed menetén!
Rosszul érzed magad testvérem? Tudod jól, nem csak a testi egészségedre gondolok, bár az őszinte válaszból ne zárjuk ki azt sem, mert a test gyógyulásában jelentős szerepet játszik a lélek harmóniájának megtalálása; Istenre való ráhangolódása. Ha már-már elviselhetetlenül fáj az, ami napok, évek óta gyötör, miért ne engednéd, hogy teljesen a közeledbe kerüljön Jézus? Miért ne hagynád, hogy átvegye a gondjaidat; a kilátástalannak tűnő helyzetet, mely aludni sem hagy; mely elrontotta a karácsonyodat, de legalábbis - gondolataidban fészket rakva - minden percben megzavarta ünneplésedet? Ne a tüneteket vizsgáld, hanem mond el Jézusnak, mit érzel! Igaz, tudja Ő azt nagyon jól, mégis ki kell mondanod egy rövid csöndesség során! Hiszed, vagy sem: ezt hívják "őszinte imádság--nak...!
Nem tudjuk, mitől lett lázas Péter anyósa. Lehet, hogy elkapott valamit egy beteg embertől. Nem lehetetlen az sem, hogy önhibája okozta ezt a kellemetlen lázat. Jézus nem kérdezgette és nem találgatott. Ő nem állapította meg a betegséget (soha nem tette) hanem gyógyított!
Jaj, milyen rossz tanítványai vagyunk e tekintetben (is) a Mesternek! Hányszor hallottam már beteglátogatóban, hogy "Tessék elképzelni ez meg ez azt mondta, hogy a testvérének/az apósának/ a nagyapjának is így kezdődött!- Láttatok már olyan beteget testvérek, aki egy ilyen hírtől jobban lett, vagy javított volna az egyébként is sajnálatra méltó közérzetén?
Ha valaki, hát Jézus pontosabb diagnózist állapított volna meg Péter anyósa esetében, mint egy mai legjobban felkészült orvoscsoport! De Ő nem analizált. Az asszony fölé hajolt, ráparancsolt a lázra, ő meg... meggyógyult, felkelt, és szolgált nekik.
Mi történt itt? Jézus élt azzal a hatalommal, mellyel Isten felruházta; ha úgy tetszik: csodát tett; Péter anyósa pedig rendbe jött. Azt tette, ami a dolga volt: szolgált nekik, vagyis egy izraeli háziasszony mindennapi teendőit végezte, és ezzel, így mondott köszönetet azért, ami vele történt!
Hol is jártunk testvérek, amikor - egészen természetesen - beleéltük magunkat ebbe a szerepbe; Jézus betegének a szerepébe? Hát ott, hogy engedjük Jézust munkálkodni! Rábízunk mindent, ami nyomasztja, fogva tartja, lefékezi, tehetetlenné teszi az életünket. Ez alatt a ráhagyatkozás alatt pedig megérezzük, hogy fölénk hajol, ráparancsol a bennünk lévő, testet-lelket tönkre tévő bilincsre, majd megszabadít!
Van akit a láztól, van akit a bűnös vágytól, a másikat a görcstől, a fájdalomtól, a következőt az alkoholtól, a mohóságtól az indulatoktól, és így tovább! Mindig attól, ami a felebarát elleni szolgálat, vagy az Istendicsőítés útjába áll! Beszéltem már olyan emberrel is, akit a pénzétől szabadított meg. Nem lopták el tőle; ő vált meg nagy részétől! Egy másik felé odahajolt Jézus és visszament a családjához! Élő példám van arra is, akinek nem változott meg a betegsége, de kiderült, hogy nem is az volt a legnagyobb gond az életében!
Testvérek, nem tudom, volt-e már részetek abban a kínos helyzetben, ami akkor következett be, amikor egy orvosnak megmondtátok, hogy mit kell tennie veletek? Milyen gyógyszert írjon fel, milyen kezelést alkalmazzon! Ugye, nem volt valami vidám a tekintete? Mint annak az autószerelőnek sem, akinek egy hozzá nem értő tulajdonos pontos utasításokat ad a javításra vonatkozóan. A háziasszonyok pillantásáról nem is beszélek... igen, arra gondolok, amikor megmondják nekik, mit tegyenek még bele a fazékba, hány fokos legyen a sütő és melyik irányba verje fel a tojást...
Komolyra fordítva a szót; nem az a mi egyetlen bajunk Istennel, hogy nem azt teszi, amit kérünk tőle? Elpanaszoljuk, hol fáj, mi hiányzik, miért olyan nehéz, de nem hallgatjuk meg Őt, és ezzel nem engedjük, hogy felénk hajoljon, hogy ráparancsoljon arra a bizonyos nyavalyánkra, melynek elmúltával pedig annyira más, annyira jobb lenne minden!
Felkelnénk a finom, langyos, (hívogató...), tehetetlenséget sugárzó lelki fekvőhelyünkről és szolgálnánk. A felebarátnak és ezzel: neki. A gyülekezetnek, és ezzel neki, az Úrnak. A szomszédnak, a menynek, a nászasszonynak, a kollegánknak, és ezzel neki: Jézusnak. Mert a szolgálat nem más, mint: hálaadás.
Mekkora áldás az egy hívő ember életében, ha már ki tudja mondani: "Nem csak azért járok istentiszteletre, mert szükségem van rá, hanem így is köszönetet akarok mondani az Úrnak. Ezért, vagy azért; a puszta megjelenésemmel. Nem csak azért kérdezem meg, mit segíthetek a gyülekezeti munkában, hogy felfigyeljenek rám, hanem így akarom kifejezni a hálámat Istennek. Nem csak azért teszek a perselybe, az áldozatos borítékba valamit; nem csak azért fizetem az egyházfenntartói járulékot, mert tudom, hogy szüksége van rá a gyülekezetnek, hanem azért, mert vissza akarok adni valamit Jézusnak abból a gazdagságból, amiből nekem adott.-
Testvérek EZ a fajta áldás akkor adatik, ha
- bevalljuk azt, hogy betegek vagyunk;
- ha jó helyen keressük a gyógyulást;
- ha engedjük Jézust beavatkozni az életünkbe;
- ha meg is tarjuk magunkban azt, amit tőle kapunk, és
- ha szolgálatra fordítjuk az újból elnyert lelki egészséget.
Péter anyósa felkelt, és szolgált. Azt tette, ami a dolga volt. Végezte a háziasszony teendőit. Tőled és tőlem sem vár el mást Jézus. Dolgozz ott, azon a helyen, ahová odaállított az Úr. Végezd a mindennapi dolgaidat tisztességgel, felebarátaid javára és az Úr dicsőségére. Nem fogsz belekerülni a Bibliába; a mennyekben jegyzik fel a nevedet! ÁMEN

Szeged-Honvéd Téri Református Egyházközség
Istentisztelet 2004. január 4.


































Látogatóink száma a mai napon: 4220
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 38850458

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat