Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

A világtörténelem talán egyik legelső családjogi törvényét Mózes vette át Istentől a Sínai-hegyen. Ez az Istentől kapott „alaptörvény” nincs fölöttébb túlragozva, nincsenek feltételek, jogok és követelések, egyszerűen csak annyi, hogy „Tiszteld apádat és anyádat!” És a várható következmény: „hogy sokáig élhess azon a földön…” 21. századi fejjel elég ködös és általánosító megfogalmazásnak tűnik, hiszen a tisztelet fogalma is eleve kérdésessé vált a korunkra, nem beszélve az összekuszálódott családi viszonyokról, amikor már az anya sem mindig biztos, az apákról nem is beszélve. Mégis, ez az egy mondat több ezer éven keresztül elég jól megalapozta a szülő-gyerek, pontosabban a gyerek-szülő viszonyát, annak ellenére, hogy a ráépülő eseti törvények bonyolult rendszerét a keresztény társadalmak polgárai sok esetben nem is ismerték. Az előző századokig ugyanis nemigen kérdőjelezte meg senki a szülők elsőbbségét, s a társadalmi közmegítélés igencsak elítélte azt a felnőtt korú gyereket, aki nem törődött idős szüleivel, nem támogatta, gondozta őket. A mózesi törvénykönyv is így alkalmazza a kizárólagos parancsot a konkrét esetekre, amikor a szülők testi bántalmazását vagy gyalázását halállal bünteti (vö. 2Móz 21,15.17).

Az idős szülőkről való gondoskodás alapvető etikai mércéje lett a keresztyén társadalmaknak is. Ám mára ez a követelmény mintha egyre kevésbé lenne fontos. Olyannyira, hogy nálunk immár nem a családjogi törvény, hanem az alaptörvény teszi kötelezővé a szülőkről való gondoskodást: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” (Alaptörvény XVI. cikk 4. pont) Bár nem vagyok jogász, de érzésem szerint ez a megfogalmazás, ha lehet, még homályosabb, mint a mózesi parancsolat. A zsidó közösségekben ugyanis nem volt kiüresedett fogalom a „tisztelet”, nem vált a mai értelemben relatívvá, hanem mindenki számára világos jelentéssel bírt. Még akkor is, ha maga Jézus is bírálja korának képmutató jogi csavarait, mint amilyen éppen a szülői gondoskodás elhanyagolása az áldozati ajándékra hivatkozva (vö. Mt 15,5).

A patriarchális társadalmakban a legnagyobb tisztelet a Pater familiarist, a nemzetségfőt, a családfőt illette, akinek szava, döntései megfellebbezhetetlenek, mondhatni isteni érvényűek voltak. Az apa korlátlan gazdasági, politikai és jogi hatalommal rendelkezett a család férfi és női tagjai fölött. A legidősebb fiú csak az apa halála után léphetett a nemzetségfői pozícióba, más esetben az idős, munkaképtelen szülőkről az új nemzetségfő volt köteles gondoskodni. A szülők alanyi jogon, mondhatni örökös haszonélvezettel bírtak a vagyoni jogok fölött, teljes ellátást kaptak, valamint az apa vétójoga minden, a családot érintő kérdésben megmaradt akkor is, ha esetleg már a fia töltötte be a családfői tisztet.

Tisztábbak voltak tehát a viszonyok, a szokásjog alapján egyértelműbb volt a „Tiszteld apádat és anyádat” törvénye is. Ám az alaptörvényünkbe foglalt gyermeki gondoskodásról írott törvénycikk sajnos nem elég egyértelmű. S míg a tízparancsolat „családjogi” törvényének minden fogalma pontos jelentéssel bírt az adott korban, addig az Alaptörvény fogalmai – legalábbis össztársadalmi szinten – a hétköznapi ember számára nem, vagy csak igen nehezen körülírhatóak.

A „nagykorú gyermek” még csak-csak érthető, bár a nagykorúság és az eltartotti viszony társadalmunkban már messze nem fedi egymást. A felnőttkori tanulással a munkába állás széles társadalmi rétegnek kitolódott a késő húszas évekre, netán a harmincas évek elejére, így teljesen abszurdnak tűnik, hogy a törvény a 18. életévtől teszi kötelezővé a szülőkről való gondoskodást. Nem beszélve arról, hogy még ha a nagykorúság éppen egybeesik is a munkavállaláshoz szükséges képesítések megszerzésével, akkor sem biztos, hogy a nagykorú egyben munkavállaló, önálló keresettel rendelkező személy is. Főleg, ha tudjuk, hogy ma Magyarországon a munkanélküliségi ráta ugyan „csupán” 10%, a munkaképes korúaknak viszont mindösszesen csak 56%-a kereső. Tehát konkrétan a magyar társadalom munkaképes rétegének egyharmada még önmagát és gyermeket sem képes eltartani, nemhogy gondoskodjon idős szüleiről. Legalábbis a követhető adatok szerint.

Mert bizony az idősekről való gondoskodást az állam törvényi alapon kivette a gyermekek kezéből. Pontosabban az erre fordítható összeget a munkavállalók pénztárcájából. Mert ha félretesszük az erkölcsi elvárásokat (amelyeket nyilvánvalóan nem lehet félretenni az életgyakorlatban), ha csak a gazdasági, politikai modellt követjük, akkor a gazdaságunk elvben úgy működik, hogy a kereső, nagykorú gyermek a fizetése közel 50%-át befizeti az államnak (pontosabban kézhez sem kapja), amiből az többek között biztosítja a nyugdíjakat és az időskorúak ellátását. A központi elvonás hatására a magyar társadalomban igen vékony az a réteg, amelynek tagjai komoly erőfeszítések nélkül ki tudnának fizetni szüleik mellé egy házi ápolót vagy egy valóban színvonalas öregotthoni ellátást. Az utóbbi évtizedekben valószínűleg mindenki számára világossá vált, hogy az állam bár elvonja a pénzt a keresőktől, az időskorúak ellátása (a politikai kampányként rendre bedobott teátrális nyugdíjemelésektől eltekintve) elképesztően hiányos, és csak döcögve működik.

Az én szememben éppen ennek a működési rendellenességnek a deklarálása az alaptörvénybe foglalt gyermeki kötelesség. Ezzel a gesztussal az állam egyedül a családra hárítja át a szülőkről való gondoskodás felelősségét, annak ellenére, hogy a rá való pénzt elveszi a családoktól.

Nyilvánvaló, hogy törvény megszületésének nagyon komoly társadalmi okai voltak, mondhatni égető szükség volt rá. Magyarországon az utóbbi években drámaian megnőtt az elhanyagolt, nyomorgó időskorúak száma. Nem kell messzire menni, mindannyian ismerünk olyan idős embereket, akik felneveltek egy vagy több gyermeket, megadtak nekik minden tőlük telhetőt, idős korukra mégis magukra maradtak, esetleg nélkülözniük is kellett, vagy „jobb” esetben egy idősotthonban, netán az elfekvő osztályon, magányosan tengették életük utolsó napjait, hónapjait, éveit. Nem embernek való körülmények között élnek sok ezren vagy tízezren olyan öregek, akik becsülettel végigdolgozták az életüket. Tisztelet, szeretet, megfelelő gondoskodás járna nekik. És nem csak a gyerekeiktől, hanem a politikai, gazdasági és törvényhozó szervektől is. Hogy nyugodt, boldog öregkoruk legyen, hiszen minimum negyven éven keresztül fizették az adókat és a járulékokat, amelynek összegével ha legalább részben saját maguk rendelkezhettek volna, talán nem jutottak volna ilyen helyzetbe.

S talán még 15-20 évig élvezhetnék a békés nyugdíjas éveket, hasonlóan a világ nyugatibb felén élő idősekhez. Mert ugyan a nyugdíjkorhatár felemelésének idején igen sokat hallottunk arról, hogy szerte az EU-ban 65 év a nyugdíjkorhatár (vagy afelé tendál), csak arról nem nagyon beszéltek, hogy Nyugat-Európában a várható életkor is jóval magasabb. A skandináv országokban jóval 80 év fölött van, de Angliában, Franciaországban, Németországban is felülről üti a hetvenet-hetvenötöt. Nálunk viszont a KSH adatai szerint a férfiak átlagosan 65 évet és 1 hónapot élnek, míg a nők 73 év és hét hónapot. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor egy átlag magyar férfi 40 évnyi nyugdíjjárulék fizetés után egy teljes hónapig lesz jogosult az állam által biztosított öregségi ellátásra, a hölgyek viszont még nyolc évig élvezhetik a boldog nyugdíjas éveket. A jóléti társadalmak polgárai ilyenkor kezdenek el utazgatni, bepótolni mindazt, amit a munka miatt aktív korukban kénytelenek voltak elmulasztani. Van a „boldogságra” legalább egy évtizedük és persze pénzük is. De az az érzésem, hogy a mai nyugdíjak mellett a magyar idősek jó részének ezt a „boldogságot” nem a világkörüli út vagy a trópusi nyaralás jelenti, hanem az, ha ki tudják fizetni a rezsi költségeit, és utána még meleg ételre is futja minden nap. S az már csak a hab a tortán, ha mindezt nagykorú gyermekeik körében tehetik.