Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

„Az igazi hősök csak szállnak az égbe'
Mindenki példaképe”

/McGőz – Szóló/ 

Superman az égen repked, szeméből fémolvasztó sugarat lő és a falakon is átlát; Pókember hálót vet emberre és felhőkarcolókra egyaránt, de függőleges felületeken is játszi könnyedséggel suhan fel; Bruce Banner fene nagy, zöld szörnyeteggé (név szerint Hulkká) alakul, ha puszta izomerőre van szükség, de még Vasember mellkasában is ott dübörög egy kisebb atomerőmű – ők (és társaik) napjaink népszerű szuperhősei. Rájuk szinte kivétel nélkül mindenki felnéz, ők a deklaráltan jó fiúk, akik a jó ügy érdekében küzdenek meg a gonosszal, akik az emberiség megóvása miatt viszik vásárra bőrüket minden egyes akciójukkal – könnyű nekik, ilyen erők birtokában… 

Az utóbbi években szinte egymást érik a mozikban és a dvd-piacon a szuperhősös filmek, a rajongók pedig kielégíthetetlennek látszó vággyal kiáltják: még, még, még! A szimpátia valahol érthető, hiszen az ember természeténél fogva vonzódik az emberfeletti, vagy ha úgy jobban tetszik, természetfeletti dolgok iránt, és sajnos még mindig „menőbb” egy kitalált képregény-figuráért rajongani, mint vallásosnak lenni. Egyébként is, hol vannak Jézus csodatettei az említett szuperképességekhez képest? Hisz még a keresztről sem tudott leszállni, nem igaz? 

Van azért példa a Marvel és DC univerzumban olyan hősre is, akinek jottányi szuperereje sincs. Ott van például Batman, akinek alakjáról Christopher Nolan forgatott az utóbbi néhány évben mestermű címért kiáltó trilógiát, nem győzve hangsúlyozni, hogy főhőse nem földöntúli küldött, nem génmanipulációs kísérlet végeredménye, csupán egy ember. Azon túlmenően, hogy ez az üzenet – a számos továbbival egyetemben – valószínűleg mindenkinek átjött a Sötét Lovag trilógiából, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elhiggyük: akár mi magunk is lehetnénk Batman. Sokkal közelebb hozta azonban ezt az érzést két másik film, amelyek sokkal kisebb visszhangot váltottak ki, mint Nolan filmremekei – pláne mivel az egyik csak dvd-n jelent meg hazánkban. 

Matthew Vaughn 2010-es alkotása, amely a magyar fordításban a Ha/ver címet kapta, remek vízióban mutatja be, milyen lenne, ha egy mindenféle szuperképességtől mentes, sőt a fizikai erőnléttel is hadilábon álló kisember öltene hősjelmezt és próbálna meg segíteni bajba jutott embertársain. A sztori előrehaladtával egyre szürreálisabbá – és nem szabad eltitkolnunk: egyre erőszakosabbá is – váló filmet elsőre nagyon kevés ember gyomra tudta befogadni. A képregényhősök szerelmeseinek túl morbid volt, hogy már a film elején úgy agyba-főbe verik fiatal főhősünket, hogy kis híján belehal sérüléseibe, míg az átlagnézők szimplán csak értetlenkedtek, hogy akkor most tulajdonképpen szuperhős-paródiával van dolguk, vagy egyszerű akciófilmmel, amiben a jó fiúk önkényesen pizsamába bújtak? 

Valószínűleg azért is lehetett sokak számára érthetetlen a Ha/ver, mert nem jutott el hozzájuk az egy évvel korábban készült Defendor – A Véderő című film, amely nagyban hasonlít a fent említett alkotáshoz. Annyiban legalábbis mindenképp, hogy főszereplőjének egyáltalán nincs emberfeletti képessége, sőt józan ítélőképesség terén is erőteljes hiányban szenved. A fő különbség a két film között, hogy a Defendor főhőse (Woody Harrelson) szellemi fogyatékos, és az egész történet egy pszichológussal folytatott beszélgetés keretébe van beágyazva. Az ellenfelek ugyanakkor éppolyan alvilágiak, mint a Ha/ver esetében, és a hősök elszántsága is hasonlóan hatalmas méreteket ölt – ja, és persze a jó (részleges) győzelme is valamelyest előre borítékolható mindkét esetben. 

Szó sincs arról, hogy a fenti két film mestermű lenne (bár Vaughn alkotása felettébb egyedi és figyelemreméltó), arra azonban mindenképpen jók, hogy feltegyük a kérdést: mi miatt nézünk fel a szuperhősökre? Persze van bennük egy kis plusz, ami bennünk, hétköznapi emberekben nincs, de ez egészen biztosan nem elég ahhoz, hogy sokak példaképeivé váljanak (hiszen akkor gonosz társaik is azzá válnának, ez pedig egyáltalán nem jellemző). Az kell tehát, hogy a jó oldalon álljanak, a jó ügy érdekében tevékenykedjenek, az embereknek segítsenek – ehhez azonban sokszor elég az akarás, a szándék, a segítőkészség és egyéb, egyértelműen emberi tulajdonságok, melyek mindegyikünkben ugyanúgy megvannak. 

Mi is képesek vagyunk tehát elérni azt, amit szeretnénk. Mi is képesek vagyunk erőfeszítéseket tenni a jóért. És ha képesek vagyunk rá, akkor így is kell tennünk, hiszen csak így tehetjük jobbá a világot! Hasonlót hirdet Nick Vujicic is, pedig ő – mint azt már olvashattuk – nem szuperhős [link ide: http://www.parokia.hu/hir/mutat/4507/]. Ehhez nem kell szuperhősnek lenni.