Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Néhány hónappal korábban már kifejtettem itt, a Közös(s)Ég egyik számában, hogy miért emészthető nehezen számomra a dicsőítő könnyűzene. Leegyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy a dicsőítő zene elsősorban funkcionális, s így alapjában véve különbözik a nekem olyan sokat jelentő úgynevezett szuverén könnyűzenétől. Tehát a zene és a szöveg érdekessége vagy karakteressége másodlagos, a lényeg az, hogy a közönség, a hívek dicsőítését vezetni lehessen vele. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a dicsőítő zene ne lenne „minőségi”: általában kiváló zenészek kísérnek jó hangú énekeseket értően hangszerelt muzsikára. Ez mind szép és jó, csak valami hasonló történt a korábbi tehetségkutatós szériákban, aztán az év hangjai egyre-másra vállalták az egyre alantasabb vidéki haknikat. Az ilyenek persze nem a dicsőítő bandák terepe, ám egyvalamit kiválóan megmutat: a minőségi nem egyenlő a karakteressel, azaz tehetséges dalszerzői véna nélkül a legtökéletesebb énekhang sem ér semmit.

Ugyanis az igazi könnyűzenei ikonok rajongótáborát a személyiség és az egyedi hangzás által fémjelzett stílus fogta meg. Elvis, a Beatles, a Rolling Stones, a Doors, a Pink Floyd, a Sex Pistols, Johnny Cash, Bob Dylan, Iggy Pop, Nick Cave, Tom Waits, a Nirvana, a Radiohead vagy a White Stripes és a sor még folytatható. A lényeg, hogy ezek és az ezekhez hasonló kortárs zenekarok és énekesek önálló, szuverén hangon szólalnak meg, és nem a közönség elvárásaihoz igazítják stílusukat. Ennek persze az az ára, hogy adott esetben a hallgatóknak elsőre nem tetszik az éppen aktuális új lemez. Tom Waits a ’80-as évek második felében, a klasszikus blues-balladák után erősen elkezdett kísérletezni; Nick Cave a ’90-es években terelte finomabb irányba a Bad Seeds-et; a Radiohead pedig talán a popzene történetének legnagyobb fricskáját követte el az ezredfordulón a Kid A-Amnesiac páros elektronikájával és kifordított dalaival.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy dicsőítést nem lehet túlzottan kitekert és experimentális zenével vezetni. Viszont az is egyértelmű, hogy a jelenlegi dicsőítő zenekarok itthon és külföldön is évek-évtizedek óta néhány zenei műfaj használatába ragadtak bele. Az egyik a stadionrock – gitár- vagy zongoraalapú, mindegy –, a másik a néhol jazz-es, néhol hip-hopos funky. Volt alkalmam meghallgatni pár héttel ezelőtt a mezőtúri Csillagponton pár dicsőítő-koncertet, és az előbbiekhez a borzasztó izzadságszagú ska-t és a dobmentesített tábortüzes felállást tudtam hozzátenni, ami azért eléggé gyászos. Még az akár újhullámosként is aposztrofálható Egynap Band sem tudott túl sok érdekességet vinni a dologba. Mellesleg a tábortüzes hangulat, és a vissza az alapokhoz nem rossz gondolat: a ’90-es években az MTV Unplugged-szériájával indult egy olyan hullám, amely megpróbálta csökkenteni a zenekarok és a hallgatók közötti távolságot, miközben egy kicsit az exkluzivitás érzését is nyújtotta. Az ezredforduló után ez a különböző – közönséggel vagy anélkül felvett – session-ökkel folytatódott, s ezek manapság a tengerentúlon pl. reggeli rádióműsorok részei, ahol így élőben híres és kevésbé híres zenekarokat hallgathat reggelije mellé a zeneszerető polgár (hogy ettől itthon miért vagyunk fényévekre, ne is firtassuk). Mostanára ez a hullám odáig ért, hogy minél intimebb és/vagy extrémebb közegben zenéljenek az együttesek: az egyik alapvetésnek tekinthető La Blogotheque stábja egyrészt random párizsi helyszíneken forgat éppen átutazó vagy koncertező kisebb-nagyobb zenekarokkal, másrészt szobakoncerteket szervez, amelyeknek az a lényegük, hogy minél sajátosabb atmoszféra jöjjön létre. Ehhez hasonlóra hozható példaként a United Pursuit Band dicsőítő csapata, akik egy szobában vettek fel egy dicsőítő koncertet (Live at the Banks House), s a lemezen a közönség éneklése is hallatszik (itt tényleg csak említésszerűen hozom szóba a dicsőítésvezetés és a dicsőítő koncert közötti feszültséget). Szóval látható, hogy lehetne iránya a fejlődésnek, és akkor a különböző népzenék – magyar, amerikai – használatáról még szót sem ejtettem (bár az előbbire azért akad példa itthon), vagy a külföldön oly erős hagyománnyal bíró énekes-dalszerző-kategóriáról (pl. Johnny Cash, Neil Young, PJ Harvey, Elliott Smith, Bill Callahan, Suzanne Vega).

Kérdés persze, hogy a dicsőítés mint olyan mennyire bír el kevésbé sematikus, szuverén zeneiségű előadókat. Mert lehet, hogy csak a bevett műfajokkal működik, és akkor az, hogy a dicsőítő zenében minden ugyanúgy „szok lenni”, nem is a zenészek hibája. De mi lenne, ha tennénk egy próbát?