2014. február
68. szám

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Fekete Zsuzsanna

Örökös pénzkérdés

Hinni nem pénzkérdés – vagy mégis?

A pénzről beszélni mindig kicsit kényes dolog. Régről belénk van kódolva, hogy magánügy, másra nem tartozik, és társaságban nem kerül elő témaként. Pont ezért nehéz manapság az adakozás kérdése, hisz templomi keretek között még bonyolultabb ezt a kérdést feszegetni.

Az adakozás az egyházi hagyomány szerves része, bibliai eredetű szokás, ami századokon át törvény volt, ám mára megmaradt lehetőségnek. Ezzel a lehetőséggel viszont nem mindig élünk, pedig fontos szerepe van mind a közösségi életünkben, mind a hitéletünk elmélyítésében. Természetes már, hogy istentisztelet végén adakozásra szánt forintjainkat a perselybe dobjuk, nehezebb anyagi helyzetünkben fogunkat szívva, szebb napokon mosolyogva. Így csinálták nagyszüleink, szüleink, és még a lelkész is hirdeti ennek szükségességét, mi pedig adakozunk, többnyire megszokásból. Azonban ez a gesztus több kell hogy legyen ennél.

Ebben a hónapban már befizettem a számlákat, a szokásos kötelezőkön túl feladtam a csekket a mobilszolgáltatónak, az internetszolgáltatónak és a kábeltévé-szolgáltatónak, ezen kívül a nagy sietségben többször ettem gyorsétteremben és pár ruhadarabbal még a ruhatáramat is megpróbáltam feldobni. Ez nem rendkívüli hónap volt, csupán átlagos és nem hiszem, hogy ez csak nálam néz ki így. Nem sajnáljuk a pénzt pihenésre, kikapcsolódásra, pár perc megspórolására vagy önmagunk felvidítására, akkor miért sajnálnák Istentől? Mindig van pár forintunk – utólag belegondolva – felesleges dolgokra, néha mégis megspórolnánk a perselypénzt vagy csökkentenénk az egyházfenntartói járulékunkat. Hinni korántsem pénzkérdés, azonban a fejlett hitélet teljes embert követel, annak minden velejárójával, amihez az anyagiak is hozzá tartoznak.

Templomba járni, istentiszteleteken részt venni egy idő után egyet jelent a közösségbe tartozással. Egy közösség tagjának lenni egyúttal azt is jelenti, hogy közösen részesülünk egymás örömében és bánatában is. Önzőség lenne csak a boldog pillanatokat együtt tölteni és a szomorúakban kivonni magunkat a gyülekezet életéből, hiszen mi sem szeretnénk egyedül maradni életünk ködösebb napjain. Ehhez a szerepvállaláshoz teljes mértékben hozzátartozik az adakozás, amikor pénzügyileg is kivesszük részünket a közösség életéből, hogy a felmerülő anyagi gondokat együtt oldjuk meg. Amikor lelkileg, szellemileg és anyagilag is kivesszük a részünket templomi családunk életéből, akkor a gyülekezetünk épülni és gyarapodni fog.

Hetente többször elmondjuk a miatyánkot, melynek egyik sorában kérve kérjük Istent: „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” Én sajnos nem adok hálát eléggé azért, hogy minden napra megkapom azt a bizonyos kenyeret. Könnyű elfelejteni, hogy ez nem természetes, magától értetődő dolog. Ennek fényében pedig igazán nem nagy áldozat pénzt adni a templom építésére, javítására, esetleg a rászorulóknak, nehezebb helyzetben levőknek, betegeknek vagy bárkinek, aki épp nélkülöz.

Az adakozás mélyebb, teológiai értelemben is megközelíthető, de szerintem először az a fontos, hogy ne kényszer vagy megszokás legyen, hanem a valódi közösségvállalás kifejezése Isten népével és gyülekezetünkkel.

„Bizony, tőled van mindez és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” – írja a Krónikák könyve és nekünk meg kell szívlelnünk. Mindent az Úrtól kapunk és a hálánknak csak csekély kifejezése lehet az adakozás, de minden alkalommal emlékeztet minket Isten nem múló szeretetére. Nem a pénz mennyisége számít, mindenkinek mások a lehetőségei, de amit adunk, adjuk hálás szívből.

Hozzászólások