Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Friedrich Buechner:  Kétkedők szótára II.

Karácsony

Unalomig játszott, fülbemászó karácsonyi énekek; a szószéken banális érzelgősség, mindenhol máshol a kommersz szemét áradása. Drága ajándékok, amelyekre nem vágyik senki és nem is kellenek senkinek. Rudolf, a rénszarvas, műanyag fenyőfa, giccses betlehem, tescós Télapó. És mégis, akárhogy igyekszünk, nem tudjuk teljesen tönkretenni. Ez is a csoda része, legalábbis olyan része, ami látható. Legnagyobb részét nem látjuk, vagy nem akarjuk látni.

A fiatal pap és a felesége végigcsinál mindent, ami karácsonykor szokás. Felteszik a fára az égőket és a díszeket. Ellenőrzik, hogy a gyerekek kitették-e a harisnyájukat[i]. Betakarják a gyerekeket. Előássák a rejtekhelyekről az ajándékokat, és gondosan felhalmozzák a fa alatt.

Ám mielőtt kimerülten beesnek az ágyba, a férfinek eszébe jut, hogy elfelejtette megetetni a szomszéd juhait, aki elutazott. Sok egyéb sürgős dolga miatt teljesen kiment a fejéből. Így hát legyalogol a domboldalon, a térdig érő hóban. Kivesz két bála szénát a fészerből és becipeli az ólba. Negyvenwattos égő lóg az alacsony mennyezetről, azt felkapcsolja. A birkák a sarokban kucorogva figyelik, ahogy elvágja a bálák köteleit, szétrázza a kötegeket és elkezdeni szórni a szénát. A szelíd, buta képű állatok lökdösődve, bukdácsolva rohannak neki a tápláléknak, látszik a leheletük a levegőben. A villanykapcsoló után nyúl, amikor hirtelen ráeszmél, hol is van. Téli sötétség. Pislákoló fény. Szénaszag, kérődző állatok. A jászolban van, természetesen.

Éppen hogy csak észrevette. Ő, akinek mindenekfelett az a dolga, hogy legyen szeme az ilyesmire. Ő, aki jobb napjain hiszi, hogy minden, ami fontos és értékes, a jászolból származik, majdnem elment aludni anélkül, hogy tudatára ébredt volna: pont most volt ott, ő maga is, a jászolban. A jászol a világ.

Csakis kegyelem által látja meg a csodának ezt a másik részét. A karácsony maga is kegyelemből van. Másképp már réges-rég áldozatul esett volna az emberi vakságnak és rombolásnak. Különös és félelmetes ez a kegyelem, talán pont ezért erőlködünk annyira, hogy megszelídítsük. Megpróbáltuk lakályossá tenni. Elláttuk háztetővel, bebútoroztuk. Otthonossá redukáltuk, jó esetben egy megható szép ünneppé, vagy inkább szirupos giccsé.

A Szó testté lett. Megszületett a végső misztérium, a kis csecsemőnek bárki fél kézzel szétzúzhatná a koponyáját. Nincs megszelídítve. Nem megható, nem szép. Lakhatatlan rémület. Az elgondolhatatlan sötétséget átjáró elviselhetetlen fény. Gyötrő vajúdás előzte meg, felbolydult az intergalaktikus univerzum, meghasadt az idő, maga a valóság szakadt szét fájdalmasan. Az ember eltakarja a szemét és megborzong: „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől… értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért – mondja a Niceai Hitvallás – leszállott a mennyből.”

Leszállott. Lejött. Csakis ekkor merjük elvenni a kezünket a szemünk elől és látni, amit látunk. A feltámadást és az életet tartja karjai között a fiatalasszony. A keserű halált emeli emlőihez.

 
Feltámadás

A karácsonyi történet szereplőgárdája igazán impozáns: a három főszereplőn kívül ott van még Gábriel, az angyal, a fogadós, a pásztorok, a mennyei seregek, a három napkeleti bölcs, Heródes, a betlehemi csillag, és még a szalmában pihegő jószág is. Annyiszor találkoztunk már velük ilyen vagy olyan formában, hogy azonnal és bárhol rájuk ismernénk. Ismerjük a születéstörténet minden egyes részletét, akár a saját gyermekeink születését, sőt, talán még jobban. A jászol olyan ismerős, akár a saját otthonunk. Nagyformátumú előadást kerekítettünk belőle, és díszletként hozzáadtuk az énekeket, a fenyőfát, az ajándékokat, a képeslapot. A húsvét egészen más. Egyáltalán nem világos az evangéliumokból, hogy mi történt. Sötétben kezdődött. Elhengerítették a követ. Egyedül Máté említi a földrengést. A sírban két fehérbe öltözött alakot láttak, de lehet, hogy egyet. Úgy tűnik, Mária Magdolna ért oda elsőnek. Egy férfit talált ott, akiről elsőre azt hitte, hogy a kertész. Talán vele volt Mária, a Jakab anyja és egy idősebb asszony, Johanna. Az egyik beszámoló szerint Péter is odament egy másik tanítvánnyal. Egy másik forrás azt állítja, hogy csak az asszonyok mentek oda, és a tanítványok, akik egészen máshol voltak, nem hittek az asszonyoknak. Emberek rohangáltak mindenfelé, kiabálás, zűrzavar. Máté „félelemről” és „nagy örömről” számol be. Még Jézus megjelenéseivel kapcsolatban sincsen egyetértés. Már a sírnál megjelent? Vagy csak később? Hol? Kinek? Mit mondott? Mit csinált? Itt nincsen szó nagyformátumú előadásról, és az általunk kreált díszleteknek – a nyuszi, a hímes tojás – oly kevés köze van a lényeghez, hogy nem sokat adnak hozzá és nem sokat vesznek el. Őszintén szólva nem is éppen a legjobb sztori – ám éppen ebből származik az ereje.

Nem nagy drámával állunk szemben. Nem remekmű-gyanús. Igazság-gyanús. Ha az lett volna az evangélisták célja, hogy meggyőzzék a világot arról, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból, minden tehetségüket bevetették volna, és jól megfújják a győzelem trombitáit. Ám itt nyoma sincs se tehetségnek, se trombitának. Egyszerűen csak elmondják. Ahogy volt.

A történet épp olyan töredezett és befejezetlen, mint az élet maga. Hogy mi is történt egészen pontosan, azt nem lehet biztosan tudni. Afelől semmi kétség, hogy valami felfoghatatlan történt. A húsvét szimbóluma az üres sír. Az ürességet nem lehet ábrázolni, nem lehet domesztikálni. Nem lehet kivilágítani, cirkuszi attrakciót csinálni belőle. Nem ösztönzi arra az embereket, hogy ajándékokat adjanak egymásnak, vagy régi énekeket kántáljanak. Valami felcsillan, majd visszahúzódik, mint a tengerár. Még Händel Messiásának diadalmas kórusai is olybá tűnnek, mintha egy maroknyi tücsök cirpelne a holdfényben. Feltámadott. Egy páran látták, beszéltek vele. Ha igaz, nincs mit mondani. Ha nem igaz, akkor sincs mit mondani. Hívőnek vagy hitetlennek az élet nem lehet többé ugyanaz, ami volt. Sokaknak a halál sem. Nem marad más, mint az üresség. És vannak olyanok, mint Mária Magdolna, akik addig keresik-kutatják, amíg szembe nem találkoznak vele.

Fordította: Tóth Sára

[i] Angliában és Amerikában karácsonykor Santa Claus hoz ajándékot, és mint nálunk a csizmát a Mikulásnak, itt a harisnyát-zoknit teszik ki a gyerekek, és reggel fedezik fel az ajándékokat. Az angol karácsony a gyerekek számára tehát a mi mikulásunk és karácsonyunk kombinációja.