Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

„A fiatalság út a gyermekkor függőségéből a felnőttkor függetlenségébe”  (Jancsák Csaba)

Gyanítom, hogy minden kor ifjúsága azt gondolta, hogy csak ők lázadtak, elődeik nem. Pedig tényleg nincs új a nap alatt. Akik ellen ma a fiatalság lázad, azok ugyanúgy lázadtak szüleik ellen. Ez az élet dinamikája. Önmagában nem a lázadással van a baj. A generációváltások mindig nagy potenciált rejtenek magukban arra, hogy megújuljon egy társadalom. Ennek elidegeníthetetlen összetevője a lázadás. Lázadás az előző nemzedék viselkedésével, értékítéleteivel és viszonyulásaival szemben. A lázadás leginkább eltávolodás mindezektől. Az eltávolodás azért fontos, mert a távolból nézve kapok rálátást az összetevők egymáshoz fűződő viszonyára. A nagy összefüggésekre. A lázadás nem jelent szükségszerűen elvetést. A lázadás segít eltávolodnom attól, ami nem az enyém, és a távolság ad lehetőséget arra, hogy szuverén döntésem jogán magamévá tehessem azon értékeket, amelyektől eltávolodtam. Elidegenedve, majd megbékélve. Ez a kiegyensúlyozott felnőtté válás elválaszthatatlan része.

Lázadás-mentesen

Ezek a mai fiatalok nem akarnak felnőni – mondogatják az idősebbek. Részben igazuk van. Másrészt nincsen. Igazuk van, mert tényleg egyre jobban kitolódik a felnőtté válás határa. Olykor úgy érzem, lassan eljutunk az élethosszig tartó ifjúság megvalósulásáig. Tele vagyunk „lélekben fiatalokkal”, akik gyakran nem csak lélekben fiatalok, hanem társadalmi és érzelmi-intellektuális tekintetben is. Fel nem nőtt felnőttek. Ránézésre-felnőtt. Ugyanakkor vitatom az idősebbek panaszát, mert másrészt nincsen igazuk. Két okból sem. Ezek a mai idősebbek nem akarják, hogy felnőjenek a fiatalok. Félreértés ne essék, semmiképpen nem arról beszélek, hogy az idősebbek hibája, hogy a fiatalok nem nőnek fel. Ha egy fiatal fel akar nőni, akkor fel fog nőni. Vállról indítható rakétával sem lehet megfékezni. Ettől függetlenül kétségtelen tény, hogy nagyon sok szülő és a túlkontrolláló, gyámkodó társadalom nem segíti elő a fiatalok felnőtté válását, sőt, erőszakkal fenntartja a gyerek-szerepet. Vegyül példának az oktatási rendszert. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az általános iskolásoktól az egyetemistákkal bezárólag az ifjúság minden korcsoportjával intenzív kapcsolatban vagyok. Felfedeztem, hogy 13-14 éves kamaszok és az egyetemisták önértelmezése nagymértékben hasonló. Szinte alig tér el. Gondolkodtam, majd rájöttem, hogy csoda lenne, ha eltérne, ahogyan csoda is, amikor valaki húszas évei elején elkezd magáról felnőttként gondolkodni. A mai fiatalok a húszas éveiket ugyanolyan oktatási struktúrák között iskolapadban töltik, mint a tizenévesek. És addig, amíg az ember fia vagy lánya diák, addig teljesen mindegy, hogy egyetemista vagy általános iskolás. Gyereknek tekinti őt a társadalom, a család. És természetesen a fiatal is annak tekinti magát, mert talán eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen minden lehetősége megvan rá, hogy ez másként legyen. Az idősebb generáció azt szeretné, hogy az ifjak úgy legyenek felnőttek, hogy közben gyerekek maradnak. Ez így nem megy. Különösen a vallásos-konzervatív attitűdök tekintenek rosszallóan a lázadásra, márpedig lázadás nélkül lehetetlen felnőtté válni. Aki nem lázadás útján vált felnőtté, az csak megtanulta eljátszani a felnőtt szerepét, de nem nőtt fel. Csak látszatra felnőtt.

Szerencse-próbálós uniformis

Honnan tudhatnám, hogy ki vagyok én, ha nem lázadok? Na, de mi a lázadás? Megpróbálom összerakni, hogy szerintem mi: önmagam kiszabadítása szüleim értelmezési keretéből. Ez a szülő-gyerek alapviszonyulásra épített definíció, de érthetjük ezt a társadalomra is: önmagam kiszabadítása az idősebb generáció értelmezési keretéből. A mesék gyakori jelenete, hogy a legény útnak indul, és elmegy távoli vidékre szerencsét próbálni. Azt hiszem, ez a felnőtté válás alapmozzanata. A mesékben persze a lányokra rátalál a szerencse, csak a legények erednek útnak, hogy maguk találjanak rá. A lányok várnak, a fiúk útnak indulnak. A szerepek ma már nem ilyen egyértelműek, így nagyon sok legény arra vár, hogy rátaláljon a szőke hajú királylány a fehér lovon, és kiszabadítsa a vártoronyból, míg sok lány útnak indul, elmegy távoli vidékekre, és megkeresi a maga szerencséjét. Úgy tűnik, a szerepek felcserélődnek, de legalábbis uniformizálódnak. Azt hiszem, a mai legényeknek és leányoknak mind fel kell kerekedniük, hogy megtalálják a maguk szerencséjét. Elhagyja apját és anyját – mondja a Biblia –, majd ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté. Ma az sem biztos, hogy ez ilyen rutinosan egyszerű. Egyik családi fészekből a másikba. Ma előbb fel kell nőni érzelmileg, intellektuálisan és szociálisan is ahhoz, hogy házasságra adjam a fejem. Vagy mégsem?

Jövök, semmit nem hozva

Andorka Rudolf szociológus a felnőttséget a társadalomban betöltött szerephez köti. A felnőtt az, aki anyagilag a saját lábán áll, érzelmileg független és önálló családja van. A szociológia azonban megállapít, és nem azt kutatja, hogyan jutsz el ide. Sok fiatal ma azzal érvel, hogy nem tudja megtenni ezt vagy azt, mert nincs munkája, még tanul, vagy nincs saját lakása. Egészen merészet mondok: nincs más hátra, csak előre. Felnőttnek lenni a legnagyszerűbb dolog, én soha nem lennék újra gyerek. Önállóság, függetlenség – nagyszerű dolog. Nem azt jelenti, hogy probléma-mentes, de nagyszerű élet. Azt állítom, hogy a felnőttségre nem várni kell, hanem meg kell valósítani. Elköltözni a családi házból. Teljesen mindegy, hogy milyen lakásba, de elköltözni. Olyanba, amilyenre van pénzed. Ha kell, kenyéren és szalonnán élni hetekig, ha arra van pénzed. Nem fogadni el pénzt a szüleidtől, a rokonaidtól. Olyan munkát végezni, amilyen van. Addig keresni munkát, amíg nem találsz. Ha ott nem találsz, ahol laksz, akkor máshová költözni. Ha nem tetszik vagy nem elég a fizetés, más munkát keresni. Munka mellett továbbképezni magad. Úgy felfogni ezt az egészet, mint ami élet-halál kérdése, mert tényleg az. Minél hamarabb a saját lábára áll ugyanis valaki, annál nagyobb előnyt szerez azokkal szemben, akik kényelmesen várják, hogy majd a nyakukba hullik a nagy felnőttség és a vele járó jólét. Nem hullik. Biztos vagyok benne, hogy az életszínvonal, amit saját új életed ad, messze el fog maradni attól, amit eddig a szüleid biztosítottak neked. Biztos, hogy többre vágysz majd. Néha nagyon elkeseredsz, és néha előjön belőled a kommunista, amikor egy-egy gazdagabb idős embert meglátsz. Ez mind rendben van. De az életkörülményeid motiválni fognak arra, hogy egyre jobban törekedj elérni a céljaidat. Okos és elérhető célokat tűzöl ki magad elé. Egyre magabiztosabb leszel. Elkezdesz másként kommunikálni. Amikor rád néznek, egy fiatal felnőttet látnak. Valakit, aki megnyerő és hozzáértő. Ha a húszas éveid elején elkötelezed magad saját függetlenséged és felnőttséged mellett, behozhatatlan előnyt nyersz az életedben azokhoz képest, akik arra vártak, hogy majd „kialakuljon”. Benjamin Disraeli brit konzervatív politikus ezt mondta: „Nem a körülmények teremtik az embert; az ember teremti a körülményeket.” Igaza volt.