2014. november
77. szám
Őszi töredék
Épp faleveleket szedtem a földről, amikor elkezdett esni. Ahogy felnéztem az égre, mélyülő szürkeség nyúlt végig el a hegyek felé. Vajon szépen halunk meg? Futott át a fejemen. Még van időm. Hát folytattam. Mit tehettem volna, ha azok a levelek ott voltak a kertemben már az ősz elején? Magam sem értem, mi történhetett. Három hónapja kezdődött, egy reggel felkeltem és a levelek már ott nyugodtak a kertben. Még frissen elmúló színben ragyogtak, utolsó felvillanása szendergésüknek. Örültem, hogy valami szép tud lenni múlásában. Most gyöngéd mozdulatokkal simítottam végig a kezem rajtuk, közben figyeltem melyikre csöppen az eső és azt választottam. A kezem lassan-lassan megtelt lázálmától lüktető csokrommal. Mostanában erős szélfúvások érkeztek az erdő felől éjjelente. A levegő mozgására gesztenyék koppantak a tetőn. A zsebemben is van egy. A temetőben szedtem múltkor. Emlékeztet valamire. Biztos az éjjeli szelek hordják ide a sötétben a leveleket. Nekem még van időm. Hát folytatom.
Árnyékon innen
Kimentem reggel a kertbe. A nap már felkelt, de még a simogató fényét szórta rám. Kezemben az ágyneművel sétáltam egészen a napfény vonaláig, ahol elhatárolódott az árnyéktól. Én még innen álltam. Elkezdtem rázni a takarót, hogy majd mikor este lesz és fázom – mert egyedül vagyok –, tiszta legyen. Erősen ráztam, mintha újjá akartam volna varázsolni. Tele volt apró pihékkel, holt porszemekkel, amik a napfényben csillogva körbetáncoltak engem, keringtek még picit a levegőben, majd lehulltak a fűbe, talán bele is ivódtak a nyirkos, árnyékos földbe örökre. Mihelyt olyan tisztának éreztem fehér takarómat, akár magamat, kiterítettem a szárítókötélre, hadd süsse kicsit a nap, amíg tart még. Csodálatosan fehér volt, mint egy papírlap, mint egy festővászon. kedvem lett volna egész nap elnézni. Múltak az órák és a nap fénye. Már egészen lemenőben volt, piros-rózsaszín arcot festett takarómnak, amikor kimentem ismét. Az árnyék most a másik oldalról közelítette a kötelet, hát kikerültem. Még mindig innen álltam tőle. Egyre sötétült, ahogy sorra szedtem le a csipeszeket nyugodt lassúsággal. Már csak a Hold fénye súrolta a fűszálakat, és a nyirkos, sötét földet, amikor végeztem. Lefeküdtem hát és magamra húztam a takarót. A fűszálak kezdtek kihűlni, de még kedvesen puhák voltak, játszottak az arcommal kicsit. Már majdnem elaludtam, mikor felgyújtották a villanyt.
– Gyere be a melegbe.
A szavak kizökkentettek, az árnyék ismét mögöttem volt. Ennyire egyedül nem lehet lenni. És talán nem is vagyok soha.
Bölcsföldiné Türk Emese
Csak egy hajótörés az úton
Hova sodor a víz?
Bella Violetta
Digitális misszionárius kerestetik
Web2-es örömhír
Záborszky Zsófia
Egymás terhét hordozva
Legion run
B. Tóth Klára
Isten tenyerén
„Sem magasság, sem mélység nem választhat el”
Sebesi Viktória
Elhullás
Őszi töredék
Szikszai Szabolcs
Jegyzetfüzet
A szenvedésről
Szabó Dóra
Tükörfordítás
Valójában közelebb...
Szikszai-Dajka Emőke
Tudás és tagadás
Önmagam szétosztása
Szabóné László Lilla
Vet.Él.És…
Kimegy a magvető vetni.
Záborszky Zsófia
Függ-ő
Vezet út a gyógyuláshoz?
Szikszai Szabolcs
Zuhanás a magasba
Isten jön felém vagy én megyek Isten felé?
Horváth Zsuzsanna
Tégy egy lépést előre
Sárbaragadt életek
Jezsoviczki Noémi
A pusztában negyven éven át
Visszanézni Kánaánból
Miklya Luzsányi Mónika
A Gyűrűhordozó útja
Ki juthat el a Végzet hegyéhez?
Bella Violetta
Bőrbe vésett élet
A beavatott
Szoták Orsolya
Úton hazafelé
Mit adhat egy átmeneti otthon?
Látogatóink száma a mai napon: 8805
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57856014
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
Jelenleg nincsenek hozzászólások.