Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.
Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem, mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott.

Hajlamosak vagyunk úgy értékelni magunkat, ahogy mások látnak minket, vagy sokkal inkább aszerint, amit gondolunk, hogy mások hogyan látnak minket. Él bennünk valamilyen kép arról, hogy mások milyen képet hordoznak rólunk. Ez a kép néha távol van a valóságtól, néha meg nagyon közel hozzá. Az a kérdés, hogy mennyire akarunk azok lenni, akik valójában vagyunk, vagy a másokban élő képnek akarunk megfelelni. Az nem képmutatás, ha az utóbbi valósul meg az életünkben? Vagy csak egyszerűen annak keresése, hogy a körülöttünk lévők úgy fogadnak el minket, ha megfelelünk a bennük lévő képnek? Ha valami nem fér ebbe bele, akkor azzal nem tudnak mit kezdeni, azt figyelmen kívül hagyják, arról úgy gondolják, hogy az nem a kép része. Ezen csak az változtat, ha valami drasztikusan torzul a képben, vagy teljesen összetörik. Pedig a kép soha nem a valóság. A kép csak részletet mutat, még akkor is, ha panorámaobjektívvel készült, a kép torzíthat is. A tükörkép meg a fizika törvényeinek megfelelően éppen ellentétesen mutatja a jobb és baloldalt. És mindig az alkotó szemszögéből láttat valamit, de nem a teljeset, lehet élethű, hasonló az igazihoz is, és lehet elvont, ahogy az interneten keringő karácsonyfa-ábrázolások is mutatják, éppen ezért semmi nem pótolja a találkozást a valósággal.

Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?

De akarunk-e találkozni a valósággal? Akarok-e én is találkozni a valósággal? Ahogy reggelente tükörbe nézek, a valóságot látom vagy nem? Látom a kedvemet, az érzéseimet, a hangulatomat, ami mind megjelenik a felszínen. Egy embert látok, akiről sokaknak van valamilyen képe. Néha tudom, hogy milyen, néha nem. Néha küzdök, hogy „jó képű" legyek, máskor nem érdekel a kép, amit magamról mutatok. A valóság néha olyan belső kép, amit félek megmutatni: rosszkedvemet vidám öltözet mögé rejtem, félelmeimet magabiztosságba bújtatom, kétségbeesésemet mosollyal kendőzöm, keserűségemet kis sminkkel ragyogássá változtatom, aggódásaimat színes táskába süllyesztem, úgy cipelem magammal. A fáradtságomra felvett segítőkészséggel fordulok mások felé, a dühömet szelíd mozdulatokká változtatom, magányom kapcsolatok láncával ékesítem. Így lépek ki mások elé, ezt látják, akik találkoznak velem, ezt mutatom, mert ezt várják tőlem, ezt mutatom, mert ez is bennem van. De nem mindig. És ha egy reggel pont úgy öltöznék, ahogy vagyok? Merem-e vállalni, hogy másokban torzul vagy törik a kép? Amikor megtettem, nem vették észre, nem hitték el. Mert a kialakult kép szerint nekem jól kell lennem, nem lehetek kétségbeesett, elkeseredett, rosszkedvű, fáradt, vagy ha az vagyok, akkor az nem érdekel senkit, vagy nem tudnak mit kezdeni vele. Vagy lehet, hogy egyszerűbb nem észrevenni? Elmenni a változás mellett? Mert más kép él bennük rólam? Képmutató vagyok? Lehet, hogy félek attól, hogy a valóság kevésbé szerethető, mint a kép. Olyan, mint a photoshop, ami átalakít, szebbé tesz.

Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!

A kép, amit mások látnak, amibe beskatulyáznak, azért van, mert nem magam vagyok benne. Az én képem, mégsem az enyém, mert az összes fény, ragyogás, élesség, tisztaság, derű, ami a képről árad, nem magamtól ilyen. Kaptam. És amikor úgy érezném, hogy képmutató vagyok, akkor jövök rá, hogy igen, képmutató lehetek, és ennek örülök. Mert ha csak magamat mutatom, akkor homályos, torz, félelmet keltő, megkeseredett, koszos kép látható. A „jóképűségem" akkor lehet, ha teret engedek az egyetlen igaz, valóságos képnek, az Isten-képűségnek. És ami teher, álca, elvárások teljesítése, az átalakul valósággá. Úgy, hogy belül is tudatossá válik az Isten-képűség, és a rosszkedvemen is úrrá lesz a Filippi levél öröme, félelmeimben bátorítanak Ézsaiás „Ne félj..." mondatai, kétségbeesésemben Pállal együtt Isten rendkívüli erejében bízom, keserűségem édessé változhat, mint Márában a víz, aggódásaimnak már nincs helye, mert hálaadással tárom fel kéréseimet. Nem takargatnivaló a fáradtságom, hanem tudom, hogy Benne mindenre van erőm, dühömben a zsoltárossal együtt éneklem, hogy Perelj, Uram..., magányom közösséggé válik, amit Benne élhetek át. Ha így lépek ki mások elé, akkor reménység szerint a kép mögött látják azt is, akinek a képére formálódni akarok nap mint nap.