Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Kaffka Margit prózairodalmának egyik legkiválóbbjaként tartja számon az irodalomtörténet az 1912-ben megjelent  Színek és évek című regényt.
A műben egy ötvenéves, a letűnőben lévő magyarországi dzsentritársadalomban felnőtt asszony, Pórtelky Magda életeseményeit saját visszaemlékezései alapján követhetjük végig.

A regény egyik alappillére egy feloldhatatlannak tűnő probléma, kérdésfelvetés: mit tehet az a fiatalasszony, akit szándéka ellenére visszatartanak az iskolapadból, hogy helyette elsajátítsa az „igazi" asszonytudományt, és akit gyermekkorától kezdve a legfőbb feladatra, a jó beházasodásra tanítanak? Mit tehet akkor, ha az amúgy is kiszolgáltatott helyzetén túl olyan váratlan tragédiákkal kell szembesülnie, mint az özvegység és a hirtelen nincstelenség?

Kaffka Margit egy személyes élettörténeten keresztül leplezi le a századfordulós társadalmi rendszer működésének hiányosságait. Bár a dzsentrivilág zülléséről már korábban is születtek kritikus írások, Kaffka a retrospektív elbeszélésmódnak köszönhetően merőben új megközelítési szempontok átgondolására ad lehetőséget. A nevére mindig is büszke, sokak által irigyelt főhős, Pórtelky Magda húszas éveiben úgy gondolja, élete valóságosan akkor lehet csak teljes, ha férje alispán, ő pedig alispánné lehet. A férje hirtelen halálára azonban senki nem készül. Magda sem készült. Innentől kezdve viszont feladatok olyan sorával kell szembenéznie, amelyek egy mai nő elképzeléseinek talán alapvető részét képezik, az ő (és a saját korában sok más hasonló helyzetben élő nő) számára azonban egyáltalán nem volt természetes.

„Mai eszemmel nem is értem meg tisztán, hogy hogy lehetett az; de bizonyos, hogy még mindig nagyon keveset gondolkoztam vagy aggódtam én akkor a jövőm felől. Úgy lehet, hogy a pénz értékét sem értettem igazán át és az életnek a munkával való összefüggését. Az uram idejében sohasem volt nagyobb összeg a kezemre bízva, de mindennel jól ellátott, nem beszéltünk sokat apró anyagiakról, és a házunk mindenki számára nyitva volt. Nem tudtam egykettőre átalakulni, gondokba borulni azon, hogy a kicsi kis pénzem milyen sebesen olvad, és kétségbeesni a mások kegyére utaltság gondolatán."

Kaffka rendkívül érett, minden szélsőségtől mentes szinten vet fel olyan fajsúlyos kérdéseket, mint a női emancipáció vagy az anyaság ösztönének összefüggése a női identitással. A regény főhőse továbbá nagyon hiteles aspektusok mentén beszél a megöregedés, az elmúlás folyamatáról, ami már csak azért is hátborzongató egy kissé, mert bár az elbeszélés sokszor keltheti az önéletrajz olvasásának benyomását, az írónő valójában sajnos közel sem élhetett annyit, mint az általa megformált karakter. Az egész elbeszélést mélyen átjárja az évek eseményeinek folyamatos átértékelése, újraértékelése, s így az olvasó néha azon kaphatja magát, hogy az egyes jelenetekhez kapcsolódó egymásnak ellentmondó érzésekkel is képes azonosulni. Mondhatnánk tehát, hogy Kaffka Margit művészete egy kissé manipulatív? Talán igen, vagy inkább provokatív, amennyiben olyan kérdések átgondolására készteti olvasóját, amelyeket sok esetben már teljesen egységes „tudássá" formáltak a társadalmi konvenciók. Pórtelky Magda néhány ponton zavarba ejtő őszinteséggel vall önzésről, saját kicsinyes motivációiról, és arról, mennyire képesek vagyunk sokszor a végsőkig keresni az igazoló okokat saját hibás döntéseink után, remélve azt, hogy az önámítással képesek vagyunk eltörölni a saját bűneinket (a lelkiismeretünkkel együtt).

„Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes – minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet – magáért magának játszik."