Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Ki ne szeretne időnként más lenni, belelépni a másik cipőjébe, ahogy az ausztrál bennszülöttek tartják? Kikukkantani saját magából, befészkelődni, elterpeszkedni egy másik személyiségben? Birtokba venni, belakni egy ismeretlen, izgalmas, új világot?

A mesék előedzenek mindenkit, akinek még volt szerencséje hozzájuk, a képzelet világában hol a békával, hol az el-, majd visszavarázsolt királyfival, királylánnyal, vagy az épp aktuális, kortárs mesehőssel kell azonosulni, belebújni a másik bőrébe, felvenni az álarcot, jelmezt, kicsit megszabadulni a mindennapok realitásától. Ugyanígy van a szerepjátékkal: olyan felszabadító kicsit mássá válni! A játék vagy a mese után a gyerek visszazökken a valóságba, felhasználva a szerep tanulságait. Beépül az ismereteibe. Nem ragad bele a mesébe, legközelebb is kész az új történet befogadására, amiből megint tanulsággal jön ki, ez persze rögtön lemérhető, amikor eljátssza a babáival.

A kamasz, ha elveszítette gyermeki mivoltát, keresi önmagát, és különböző érzelmi és/vagy intellektuális útvesztőkön át végigjárja a maga sajátos, személyre szabott felnőtté válásának az útját, mint Thészeusz a labirintust. Ilyenkor mindent kipróbál, hogy felismerje és megtalálja a saját irányát.

A nyári festőtáborainkba időnként egy-egy szülő, nagyszülő is eljön, legalább néhány napra, hogy kipróbálja magát a festészet, szobrászat, kerámia vagy éppen az animáció területén. Amikor egy új technikával találkozik, ugyanolyan lelkes, mint a 10-12 éves kisdiákok. Az ilyen érdeklődő felnőttben megmaradt a kíváncsi gyermek, nem öregszik, az idő csak a külsőt tépázza meg, a belső kortalan.

A gyerekeink sokszor bújtak jelmezbe, készítettek maszkot, álarcot, nagyobb korukban saját filmet, amiben a barátaikkal szerepeltek. Minden évben nekiültek az ifisekkel, és a fiam vezetésével forgatókönyvet írtak, díszleteket, jelmezeket készítettek, és előadták a hittanos karácsonyi ünnepségen a templomban. Mert mindig olyan izgalmas más bőrébe bújni!
A szerep lehet menekülés is az előző állapotból, amit megelőz a kiüresedés, amikor az „új bőr" felöltésével új hatásokat lehet befogadni, felemelkedni, felnőni az azonosuláshoz.

Gond csak akkor van, ha valaki nem tud kilépni a szerepből. Beleragad, mint légy a légypapírba. Színészeknél, íróknál, költőknél gyakori az ilyen identitászavar, az állandó szerepbe bújás során nagy a veszélye, hogy elvész a saját személyiség, mert mindig bele kell olvadnia valami általa, belőle született jellegzetes karakterbe. Állandóan újraszüli önmagát, sose tudja, hol bukkan ki magából, nincs ideje, energiája a korábbi állapotokat konzerválni.
A szerep mögé bújás, álarcviselés persze már sokkal veszélyesebb, ha mindig másoknak akarunk látszani, mint amik valójában vagyunk. Ha nincs hova visszalépni a tanulsággal. Ugyanakkor a példa hatalmas segítség, támpont, belenőni a szülő foglalkozásába, mert ha hiteles a munkája, sokszor a gyermeke irányadónak tartja. A mintára nagy szükség van, még akkor is, ha nem egy az egyben akarjuk másolni.

A közösségi oldalakon veszélyes játékokat lehet űzni a személyiséggel. Sok fórum direkt felkínálja a nicknév használatát: itt nyugodtan legyél más, mint aki vagy, megteheted. Annyi álarcot teszel fel, amennyit az időd enged. Öregek fiatal képeket tesznek fel magukról, és megfelelve az elvárásnak fiatalos hangot is ütnek meg. Élvezetes időutazás. A napokban elém került egy teszt, amit kitöltöttem, aztán kidobta az eredményt, hogy 16 éves vagyok...
Bárki bárkinek kiadhatja magát, nem beszélve a szándékos megtévesztésről, az internetes bűnözés komoly veszélyéről.

Borda Mátyás: Ál(l)arcok

A középkorban is voltak „közösségi oldalak", ilyen volt pl. a wittenbergi templom kapuja, ahol Luther kitűzte a téziseit, és ezzel elindította a reformációt. A közösség igényt tartott rá, hogy a központi tereken begyűjtse a híreket és megtárgyalja a mindenkit érintő eseményeket.
Gyerekkoromban a falusi kisbíró dobolta ki a híreket, ami a hosszú dobszó után a „Közhírré tétetik" felkiáltással kezdődött. A falu apraja-nagyja kitódult az utcára, és hallgatta a közösséget érintő híreket, utána ott, helyben meg is tárgyalták, „feldolgozták".

Ma már a tömegkommunikáció különböző eszközeinek segítségével a legváltozatosabb módon szerezhetjük be az információkat, persze, hogy melyik mennyire hiteles, arról lehetne beszélni.
A társadalom „online" és „offline" személyiségekre oszlik, bár az utóbbi inkább az idős korosztály jellemzője, tisztelet a kivételnek, akik így egy csomó információról lemaradnak, mintha két fél országban élnénk. Igaz, marad idejük hallgatni a kertben a rigókat, sétálni, kirándulni, koncertekre járni, barátokkal beszélgetni.

Megfigyelhetjük, hogy alig vannak gyerekek a játszótereken, parkokban, nem játszanak már együtt szabadtéri játékokat, az Adj, király, katonát, Nyuszi ül a fűben, Lánc,lánc, eszterlánc, Árokugrás, Ugróiskola és társai, nem is beszélve a labdajátékokról – ma már egyre inkább ismeretlen fogalmak.

Ma már nemcsak közösségek, de a barátok is szívesebben kommunikálnak a neten, mint a valóságban. Sőt vannak olyan családok, amelyek annyira az interneten élik az életüket, hogy a szomszéd szobában ülve sem veszik a fáradságot, hogy átsétáljanak elmondani a másiknak, mit akarnak, hanem a facebookon vagy más közösségi oldalakon beszélgetnek, több ezer virtuális fül hallatára, hadd olvasson bele ország-világ a legintimebb magánéletükbe. Sokan még sportot is űznek belőle. A legszélesebb nyilvánosság szűrőjén eresztik, passzírozzák át a saját bonyolult családi kapcsolataikat. Ez is egyfajta segélykiáltás, hogy valami nem működik a családi kommunikációban, még ha sokszor a viccelődés, csipkelődés álarca mögé van is rejtve.

Van, aki a levelezés során kialakít egy személyiséget, akár többet is, igen tetszetős maszkot öltve, aztán, amikor konfliktusa támad vagy bármilyen okból meg akarja szüntetni a túl őszintére sikeredett kapcsolatot, épít magának egy másik személyiséget és egyszerűen átlép. Kikapcsolja a gépet, vagy átmegy egy másik fórumra, a hetek, hónapok, akár évek alatt szorosra fűzött „baráti" szálat egyetlen nyisszantással elvágja, és máris nekifog egy új kapcsolat kiépítésének. Ez akár tudathasadásos viselkedéshez is vezethet, még rosszabb esetben multiplex személyiségzavarhoz. Az ilyen levelezés mögött nem valódi kapcsolat áll, csak virtuális, ahol nem kell a másik szemébe nézni. Nincs szemkontaktus. Tárgyiasított, nem a személyre, hanem a leírt szövegre fókuszált kapcsolat. A „lélektől lélekig" való hatás álarc mögött nem működik. A szó is maszk. Van, aki szavakból építi fel magát, határozott körvonalakkal, véleménnyel, aztán egyszer csak eloszlik, nincs tovább. Elpattan, mint a buborék. Nem volt senki a maszk mögött. Legalábbis nem az, akinek kellett volna lennie. A virtuális kapcsolatban a szavak építik föl az embert, így a partnerek, ha néha találkoznak is a valóságban, alig várják, hogy a másik visszabújjon a klaviatúrája mögé, hogy újra azonos legyen önmagával, a szövegemberrel, akit a képzelet szőtt, aki sose lesz azonos a hús-vér változatával.

A ma emberének, aki a „Valósítsd meg magad" „Élj a mának!" „Mit ad nekem a világ?"-jelszavakat tűzi a zászlajára, talán furcsán hat első olvasásra, amit Eliade, a vallástörténészek XX. századi klasszikusa ír az Örök visszatérés mítosza c. alapművében: „Egy tárgy vagy cselekvés csak akkor válik valóságossá, ha archetípusát utánozza vagy ismétli... A hagyományos kultúrában élő ember akkor látja önmagát valóságosnak, ha megszűnik önmaga lenni." Vagyis az első példa ismétlése – legyen az totemállat, mitikus hős, olümposzi isten cselekedete – kötelez arra, hogy megismételjük, mert csak azáltal válik valósággá. Lényegében az eredeti rítus megidézése, újraérvényesítése jön létre.

A keresztyén ember a krisztusi norma szerint próbál élni. A mindennapok gyűrődései közt, különösen konfliktushelyzetben újra és újra megszólal a belső hang: „Mit tenne Jézus?" Nem az „önmegvalósítás" a cél, hanem a képességeink, tehetségünk alárendelése a ránk bízott feladatnak, és keresni azt az utat, ami személyre szabva nekünk van előkészítve.

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtvén a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. Efézus 2: 10