belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Bölcsföldiné Türk Emese

Egy szék újjászületése

Hétköznapi példázat

Csak feküdt a fűben, érezte az esőcseppek hűvös csorgását a rozsdás lábain. Régóta hevert így félredobva. Tudta, hogy már hasznavehetetlen, semmire sem jó. Itt felejtették, senkinek nem hiányzott, hiszen a lécei már régen lekoptak, elkorhadtak, kitörtek. Nem lehetett már ráülni. Csak egy rozsdás váz maradt. Mint egy csontváz. Élettelenül a fűben, várva, hogy az időjárás viszontagságai közepette elenyészik. A téli fagyok megint mélyítették a rozsdafoltjait, az utolsó lécdarabon is már moha telepedett meg. Élet az élettelenen. Érezte, ahogy növekszik, zöldül rajta, és örült, hogy legalább a mohának otthona lehet. Ilyenkor, tavasszal, ahogy kizöldellt a természet, kezdte megint körbenőni a fű, eltűnt a téli hideg, madárcsicsergés és emberi hangok töltötték be újra a tábort, eszébe jutott az a sok gyerek, ifjú, felnőtt, akiknek ő adott megpihenést a kertben. Évtizedeken át szolgálta azokat, akik ide érkeztek konferenciázni, lelki épülésre, közösségmegélésre, Isten dicsőítésére. Csoportbeszélgetések, játékok, vidám csevegések, lelkigondozói beszélgetések és istentiszteletek tanúja volt. Mennyit tudott volna mesélni! De már senkit nem érdekelt. Csak feküdt a fűben és az eső könnycseppjei csordogáltak végig rajta. Mosták a rozsdás lábat, de inkább mélyítették a horzsolásokat, mint gyógyították. Feküdt mellőzötten, haszontalanul, hasznavehetetlenül, értéktelenül, kidobottan, és csak a tavaszi nap sugarait várta, hogy felszárítsák a pusztító nedvességet. De azt is minek? Attól, hogy száraz lesz, nem korhad tovább, még nem lesz újra szék. Csak tovább tart az elmúlása…

Ekkor lépteket hallott a nedves fűben közeledni. Ritkán járt a kertnek ebben a távoli zugában valaki. Most mégis csendes, lassú lépések közeledtek. A lépések gazdája meg-megállt, sóhajtott, tovább ment. Suhogott a fű a lába alatt, reccsent egy vékonyka faág. Megint megállt. Megsimított egy bokrot. Hallgatott. Csendben volt. A szél megrebbentett néhány falevelet, az esőcseppek ilyenkor rázúdultak. A férfi megszólalt. Nem is szólt, énekelt. Istent dicsérte. Hangja zengett, de nem volt harsány, szívből jött. Aztán véget ért az ének, pedig a szék milyen szívesen hallgatta volna tovább. Olyan régen volt már, amikor Istent dicsérték az ő jelenlétében. Akkor még hasznos volt, új, csillogó, kényelmes, legalábbis ha párnát tettek rá, és érezte, hogy fontos. Most visszatért valami abból az érzésből, ahogy hallotta a férfit énekelni. Szerette volna ő is újból dicsérni Istent a jelenlétével. De már vége, ő már erre alkalmatlan. A férfi megint elindult. Azt várta, hogy távolodni fog, de a nedves fűben egyre közeledtek a lépései. És egyszer csak egy meleg kéz érintette meg a vázát. Megsimította, körbejárta végül felemelte. A fűben ott maradt a nyoma, de már nem volt fontos, mert vitte a férfi onnan el. Nem tudta, hova kerül. Érezte, hogy nem az ócskavastelepre viszi, pedig arról hallott már régebben, amikor nem volt egyedül, a többiek mesélték neki, hogy előbb-utóbb mindannyian odakerülnek. Egy kicsit azért a félelem összeszorította a még benne lévő rozsdás csavarokat. Mi lesz, ha mégis? Ha ócskavas lesz belőle? Szemétre kerül? Beolvasztják? De a férfi hangjára gondolt, ahogy énekelt, meg a meleg kezére, ami kiemelte a nedves fűből, és reménykedett.

Arra végképp nem számított, ami ezután következett. A férfi egy nagy terembe vitte, ahol sok párnázott, új szék volt. Nem emlékezett erre az épületre. Annak idején, amikor még használták őt, akkor nem állt itt. Azóta épült, mióta ő az életét a kert eldugott zugában tengette, pusztulva, elmúlva. Itt meg élet volt. Kápolna. De mit keres most itt ezek között a párnázott székek között? Csak kinevethetik őt. Nemhogy párnája nincs, de még ülőkéje és támlája sem. Csak az üres váz. Üresség. És ahogy érzi az ürességet látva többiek teljességét, hirtelen spárgát kötnek rá, és elkezdik felemelni. A gerendáról lelógatva, mint egy kiállítási tárgyat húzzák egyre magasabbra. Ott lóg a madzagon, több más haszontalan vagy régi tárgy társaságában. Mellette egy bőrönd, másutt egy gyertyatartó, egy zseblámpa, képkeretek, táskák, kották, mind ott lógnak körülötte. A madzagot nem érzi kötélnek, mert ahogy jönnek be az emberek a kápolnába, nem a többi ép, párnázott székkel foglalkoznak, hanem vele és a többi fellógatott tárggyal. Körbejárják, megnézik, beszélgetnek róla. Kisebb csoportokban osztják meg gondolataikat. Hirtelen a kidobottságból, haszontalanságból a figyelem középpontjában került. Nem tudja, hogy szégyellje az állapotát, vagy csak csendben fogadja el, hogy most így szolgál. De legszívesebben elbújna, vissza a fűbe. Miért neki kell a hasznavehetetlenséget, az elmúlást szimbolizálni? Miért kell így pellengérre állítani? Kavarognak az érzései, miközben kezek érintik meg, simogatják, megpörgetik. Teljes a káosz benne, mégis érzi, jó helyen van.

Véget ér a délelőtt. A kezek, melyek fellógatták, most leszedik. Lehet, hogy visszaviszik a nedves fűbe? A kert sarkába? A magányba? De nem! A férfi megsimítja, miközben beszélget valakivel, mesél. Mesél egy szekrénykéről, amit szintén kidobtak itt a táborban, de ő elvitte, felújította, és most egyik szobájának a dísze. Érzi a székváz, hogy meglódul, viszik ki a kápolnából. És a beszélgetés folytatódik. A férfi elkéri, haza akarja vinni. Nem akarja itt hagyni, meg akarja tisztítani, új ülőkét, támlát szeretne rászerelni, újra használhatóvá akarja tenni a saját kertjében, helye van ott. Viszi a kocsihoz, beemeli a csomagtartóba, óvatosan helyezi el, betakarja, hogy ne sérüljön tovább. A székvázról lepereg egy rozsdadarab, miközben repesni kezd az örömtől, a reménytől. Már látja magát árnyas diófa alatt, színes lécekből készült ülőkével, támlával, hozzá passzoló párnával, ahogy családi beszélgetések, baráti társaságok közepette újból életre kel, hasznos lesz, pihenést nyújt, mert ez a dolga, ezért alkották. Ezzel a reménnyel bújik meg a csomagtartóban, miközben elindul új élete felé.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. június 20., szerda,
Rafael napja van.
Tartalom
Vezércikk

Fábián Tibor
Búcsú a fegyverektől
Céltáblás ország, célbalövős jelen, céltáblára szegezett életek...

Gondolkorzó

Szabóné László Lilla
Céltévesztett céltudatosság
Márták és Máriák célkeresztben

Kihívás

Záborszky Zsófia
A legnagyobb kihívás
valóság vs. képmutatás

Felszín

Thoma László
Élet – keret
Megállás egy festmény előtt

Bölcsföldiné Türk Emese
Egy szék újjászületése
Hétköznapi példázat

Magasság

Bella Péter
Mi szél hozott?
A szél hozott

Farkas Zsuzsanna
A könyv
Porlepte valóság

Mélység

Bagdán Zsuzsanna
Szürke
Embernek lenni

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mi a célom a rám bízottakkal?
Egy lelkész gondolatai

Üzenet

Czapp Enikő
A tekintet iránya
(avagy egy szem cseresznye, és ami erről eszembe jutott)

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Ó, kapitány! Kapitányom!
A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De mi számít az iskolában valódi sikernek?

B. Tóth Klára
Lélekvetületek
(Pirk László kiállításáról)

Kitekintés

Ottucsák Melinda A.
Fészekhagyók és visszatérők
Mi történik, ha a felnőtt gyerek visszatér a szülői házba?

Szabó Julcsi
Már nem ugyanaz
Janne Teller: Semmi – Budapest Bábszínház

Látogatóink száma a mai napon: 5816
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 40857579

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat