belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika

Ó, kapitány! Kapitányom!

A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De vajon mi számít az iskolában valódi sikernek?

Pedagógusnak lenni hivatás. Ez a mondat csak annak frázis, aki soha nem állt még egy osztálynyi gyerek előtt. Valójában mindegy, hogyan néznek rád – csillogó tekintettel vagy halál unottan – így is, úgy is megmér a tekintetük, és jaj neked, pedagógus, ha könnyűnek találtatsz. Mert a pedagógusszakmában a sikert nem mérik könnyen. S valóban nem egyszerű eldönteni, hogy mitől lesz sikeres egy pedagógus vagy a nevelési folyamat.

A pedagógus valójában a személyiségével tanít. A pedagógia egyik alaptétele ugyanis, hogy a nevelési folyamatban a nevelő teljes személyisége hat a gyermek teljes személyiségére. Az ismeretátadás ennek csak töredékrésze, s nem is működik igazán, ha a pedagógus hiteltelen ember. A Holt költők társasága c. film is hangsúlyosan erről a folyamatról szól. Mr. Keating (Robin Williams, akit alakításáért Oscar-díjra jelöltek), a javíthatatlanul romantikus irodalomtanár egy észak-amerikai elit gimnáziumban új tanárként azzal kezdi első óráját, hogy felülírja a tananyagot, a követelményt, az irodalmat statisztikai eszközökkel megközelíteni és megértetni kívánó tudományt. Konkrétan kitépeti a gyerekekkel a tankönyv ostoba oldalait, mert az irodalom nem írható le számokkal, statisztikai adatokkal és képletekkel. Az irodalom az életről szól, a maga gyönyörűségeivel és fájdalmaival, amit nem elemezni és leírni kell elsősorban, hanem élni. Keating az irodalmon keresztül az életre nevel, a gyerekek pedig nemcsak átveszik, hanem élik is a tanár által közvetített normákat, s mindemellett megszeretik az irodalmat és elsajátítják a tananyagot.

Miben áll Keating sikerének titka? Abban, hogy a gyerekek legfontosabb életproblémáira ad választ, sokszor provokatív módon. Nincsenek tabutémák, nincsenek elhallgatások, hiszen az élet nagy kérdéseiről szól a kamaszkor is. A sorsfordító döntésekről, a létkérdésekről, amelyekre nem mindegy, hogy a kamasz hogyan adja meg a választ, mert az meghatározza felnőtt élete alapbeállításait. Ha létezik sikeres pedagógus, akkor Mr. Keating a Holt költők társaságában az. Nincs nagyobb siker egy pedagógus életében ugyanis, mint amikor a tananyag a gyerekek életét formáló erővé válik, amikor a pedagógus maga válik példaképpé. Keating valóban egész személyiségével tanít, s ezt teszi a maga módján A mintatanár c. filmben Henry Barthes (Adrien Brody) is, de egészen másként. A szituáció, a környezet is teljesen más, bár Barthes is irodalomtanár. De ő nem egy elit gimnázium jól nevelt diákjai között tanít teljes státuszban, hanem külvárosi gimik helyettesítő tanára. Aki az egyik hónapban itt, a másik hónapban ott tanít. A film hasonló erővel mutatja be a külvárosi kamaszok zsigeri indulatait, mindennapos, véres agresszióját, mint a rendező (egyébként dokumentumfilmes) Tony Kaye immár kultfilmmé vált másik műve, az Amerikai história X. A tűpontosan dokumentált helyzetek feszültségét, ha lehet, csak fokozza a dokumentumfilmek minimalizmusát idéző képi világ és a megrázó színészi játék. Egy ilyen világban mindenki a túlélésért küzd. A tanárok próbálják túlélni a diákokat, s szó szerint örülnek, ha ép bőrrel kijöhetnek az óráról. Az igazgatónő próbálja túlélni a tanfelügyelettől érkező nyomást, megmenteni saját státuszát és egzisztenciáját, ezzel együtt az egész iskolát. A diákok pedig próbálják túlélni az iskolát. De nem veszik észre, hogy ez csak a felszín: valójában saját sorsukat akarják túlélni, mindazt, ami odahaza, az utcán vagy később a felnőtt életben rájuk vár.

Egy ilyen helyzetben szinte kamikaze akciónak tűnik helyettesítő tanárként egy hónapra elvállalni egy osztályt. A fűtött termeken kívül semmilyen feltétele sincs meg a sikeres pedagógiai munkának. Vagy mégis? Hiszen a nevelési folyamatban személyiség hat a személyiségre. És a padokban igen karakteres személyiségek ülnek, velük szemben pedig egy olyan férfi, aki a gyerekekhez hasonlóan sok mindenen keresztülment már. A csoda tehát megtörténik: a tanár személyisége hat a gyerekekre, szinte az első pillanattól kezdve. Persze vannak „bepróbálkozások”, kőkemény provokációk, amelyekre Barthes hasonló keménységgel válaszol. Adrian Brody nyilván nem Schwarzenegger, de minden provokációt keményen lerendez, mégsem férfias kiállásával nyeri meg a gyerekeket, hanem ugyanazzal, amivel Keating a Holt költők társaságában: az irodalommal az életre nevel. S ahogyan az osztály keményfiúi provokálják a tanárt, Barthes a maga hatvan kilójával ugyanúgy provokálja a srácokat. Az első óra első tíz percében olyan létfontosságú kérdéseket tesz fel, amelyekre nem lehet nem odafigyelni. És aki nem akar figyelni, azt az osztály teszi helyre. Barthes nemcsak felteszi a kérdéseket, hanem valóban kíváncsi a gyerekek válaszaira. Nem állítja magáról, hogy ő a mindentudó tanár. Hogy nála van a jó megoldás. Nem mintatanár, ahogyan a magyar filmcím (félre)fordításában olvashatjuk. Mert Barthes éppen hogy távolságot tart. Nem a gyerekektől, hiszen ha kell, még meg is öleli egyik tanítványát, hagyja, hadd zokogjon a vállán, pedig tudja, hogy ez a mozdulat nemcsak az állásába, hanem a diplomájába is kerülhet. Mert Amerikában tilos a tanárnak hozzáérnie a gyerekhez. A távolságot a klasszikus pedagógusszereptől tartja. Attól a pozíciótól, hogy „Majd én megmondom fiam, mi neked a jó”. Barthes, mint a gyerekekért felelősséget vállaló pedagógus, nagyon jól tudja, hogy nem mondhatja meg, mi a jó és mi a rossz. Mert abban a brutális világban, amelyben ezek a külvárosi fiatalok élnek, nagyon hamar felnőtté kell válni. Erre utalhat a film eredeti címe is (Detachment), amely nemcsak leválást, elkülönülést jelent, hanem katonai osztagot is.

Barthes feladata tehát nem az, hogy valamelyik elit egyetemre készítse fel a diákjait, mint Keating, hanem, hogy a túlélés lehetőségeire vezesse rá őket. Még csak utat sem tud mutatni, mert ebben a könyörtelen világban a gyerekeknek maguknak kell megtalálni az utat, hiszen később nem lesz senki mellettük, aki segítsen. A tanár csak kérdéseket tud feltenni, és segítő kezet nyújtani, ha kell. Hogy diákjai megmenekülnek-e a tantárgyi bukástól, nem derül ki a filmből. De a szemléletmódjuk gyökeresen megváltozik, s az új szemlélettel talán több esélyük van a túlélésre. Barthes tehát – Keatinghez hasonlóan – sikeres tanár. Annál többet pedagógus nem érhet el, mint hogy megváltoztatja, alakítja diákjai személetmódját, világnézetét, értékrendjét.

Sikerük mégis tragédiába torkollik. Mindkét filmben a tanár legkedvesebb, legérzékenyebb diákja lesz öngyilkos. Az a diák, aki úgy tűnt, leginkább megértette a tanár ideáit. S nemcsak megértette, hanem át is formálta az életét, aminek a segítségével új, sorsfordító döntéseket képes hozni. Ám ezekre a döntésekre a környezet (mindkét esetben a szülők) értetlenséggel és agresszióval reagál. A gyerek pedig csapdába kerül: immár látja a „jót”, a célt, amit a tanára megmutatott neki, ám kiskorúként még nincs meg a lehetősége és szabadsága arra, hogy meg is valósítsa azt. Amikor erre rájön, a kamaszok radikalizmusával válaszol mindkét tanítvány: inkább az öngyilkosság, mint egy hazug élet. Ha a pedagógusszakma felől közelítjük meg a helyeztet, mindkét tanár ott vétett megbocsáthatatlanul nagyot, hogy a gyereket a családjától függetlenül, individuumként kezelte, így nem mérhette fel nevelői tevékenységének következményeit. Ilyen sarkított helyzet a hétköznapi pedagógiai gyakorlatban ritkán fordul elő, de a filmeknek nem is az a célja, hogy az átlagosat mutassák be. Épp ezért nem mondhatjuk, hogy Keating vagy Barthes pedagógiai sikere végzetes kudarcba fulladt. Mert a film forog tovább, és hamar kiderül, hogy a legkedvesebb tanítvány halálára azért van szükség, hogy a történet eljuthasson a csúcspontra. Hogy az elit iskola diákjai fel merjenek állni a padra, és elkiálthassák a mondatot: „Ó, kapitány! Kapitányom!” És hogy Barthes önmagától elidegenedett életében meg tudja hozni a jó döntést. Mert ahhoz, hogy az élet új medret kapjon, áldozatra van szükség. Olykor a legkedvesebb tanítvány életáldozatára.

 

 

 

Hozzászólások

1. Ágostonné Szőcs Anna - 2015-10-29 14:20:11

Megpróbáltam elképzelni Keating állásinterjúját, amint minden szépet és jót elmond az iskoláról, ahol ő is tanult. Milyen meleg emlékeket őriz, és mennyire szeretné továbbvinni az ottani szemléletet. Másképp ugyanis semmiképpen sem alkalmazzák. Már az első nap egészen más képet mutat. Gátlástalanul, mások érzékenységére fittyet hányjva próbálja keresztül vinni akaratát annak az, azóta túlhaladott nézetnek a bűvköréből,  miszerint a kreativitás megasabb rendű, mint a tudás. Dr.James Dobson ismertet egy ilyen szellemiségű iskolát Fegyelmezz! Megéri! című könyvében. A 60-as években a Homok és Tenger nevű iskolában nem voltak szgorúen vett tantárgyak, mert mindenfajta szervezés elfojtja a kreativitást. Nagy szabadság uralkodott, festegettek, színdarabokat adtak elő spontán stb. Felnőtt korukra többen az elmeosztályon kötöttek ki. Keating diákjai megérkezése előtt boldogok voltak. megvolt a maguk lázadása, de készültek az életre, a főhős orvosnak. Megengedhetetlen módszerek alkalmazásával próbálta meg a tanár kikényszeríteni az alkotói szellemet a diákokból. Egyikük nem akart részt venni ezekben a dolgokban. Vakegérnek csúfolta. Ekkor kibuggyant a fiúból egy néhány soros vers. Súlyos hibát követtek el persze a szülők is, akik nem hagyták, hogy kicsit szabadon szárnyaljon a fiú. Miért ne színészkedhetne szabad idejében? Alkotni jó, de nem mindenek fölött. Én kevés pozitívumát látom a filmnek, a tanárt agresszív, jellemhibás személynek ismertem meg. A fiú öngyilkossága mellett a legnagyobb veszteség az, hogy a tanár távozásával teljesen visszatér a régi, vaskalapos módszer az iskolába, mert így nem lehet jó ügyeket képviselni.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2017. május 27., szombat,
Hella napja van.
Tartalom
Vezércikk

Fábián Tibor
Búcsú a fegyverektől
Céltáblás ország, célbalövős jelen, céltáblára szegezett életek...

Gondolkorzó

Szabóné László Lilla
Céltévesztett céltudatosság
Márták és Máriák célkeresztben

Kihívás

Záborszky Zsófia
A legnagyobb kihívás
valóság vs. képmutatás

Felszín

Thoma László
Élet – keret
Megállás egy festmény előtt

Bölcsföldiné Türk Emese
Egy szék újjászületése
Hétköznapi példázat

Magasság

Bella Péter
Mi szél hozott?
A szél hozott

Farkas Zsuzsanna
A könyv
Porlepte valóság

Mélység

Bagdán Zsuzsanna
Szürke
Embernek lenni

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mi a célom a rám bízottakkal?
Egy lelkész gondolatai

Üzenet

Czapp Enikő
A tekintet iránya
(avagy egy szem cseresznye, és ami erről eszembe jutott)

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Ó, kapitány! Kapitányom!
A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De mi számít az iskolában valódi sikernek?

B. Tóth Klára
Lélekvetületek
(Pirk László kiállításáról)

Kitekintés

Ottucsák Melinda A.
Fészekhagyók és visszatérők
Mi történik, ha a felnőtt gyerek visszatér a szülői házba?

Szabó Julcsi
Már nem ugyanaz
Janne Teller: Semmi – Budapest Bábszínház

Látogatóink száma a mai napon: 9469
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 37417977

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat