Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Régi szép idők... amikor még igaz volt, hogy "I have a dream!", ami ma már nem annyira fedi azért a valóságot... Ha úgy mondanám, hogy "I had a dream!", akkor talán, ám ebben az esetben nem egyes számban, hanem többesben, hiszen álmok sokasága hajtotta a szívem és a lelkem. Mára, azt mondhatom, leszoktam az álmodozásról. Leszoktam arról, hogy álmokat szövögessek a jövőről. Leszoktam, mert nagyon sokszor azt tapasztaltam, hogy minek, hiszen úgysem lesz belőle semmi sem, akkor minek kábítsam magam, hogy mindenkinek lehetnek álmai. Elszomorító... Tudom, nem kell mondani.
Ha így van, akkor mégis miért ezt a címet adtam? Miért nem a múlt idejű alakot használtam? Ennek oka nagyon egyszerű: vannak dolgok, amelyekről nem lehet leszokni. Lehet, hogy az álmodozásról leszoktam, de a tervezésről nem. Aki itt esetleg, több élettapasztalattal, elmosolyodik, és azt mondja, hogy majd erről is le fogok szokni, annak lehet, hogy igaza van. Lehet! De nem biztos. Ha meg igaza van, akkor az még előttem áll... bár nem az a típus vagyok, aki feladja a dolgokat és hagyja, hogy hadd menjen minden a maga útján, mert úgysem érdemes. Az a típus vagyok - és talán mindannyian ilyenek vagyunk (és végül mégiscsak kiderül, hogy vannak álmaim... :), aki nem hisz abban, hogy úgyis a szenvedés és a rossz az emberi élet célja. Az lehet, hogy ez a velejárója, és jó sok ki is jut belőle, de a célja, az nem lehet, hogy ez legyen. No és pont ezért a jelen idejű ige használata a címben.

A rossz, a hibák, bűnök és vétségek, a kikalapálhatatlan csorbák, a kiradírozhatatlan és levakarhatatlan pacák bizonyosan velejárói az életnek. Az is igaz, hogy az élet a veszteségekről szól - egy bizonyos szempontból. Csak az nem mindegy, hogy hogyan... Vannak helyzetek, amelyekben nincs választásunk. Vannak helyzetek, amelyekben van. Melyikből van több? Azt hiszem, hogy a legtöbben azt mondanák, hogy amelyikben nem választhatunk - legalábbis ha már van valamiféle élettapasztalat a hátuk mögött - és (talán) ez így is van. Azonban azt felejtjük el ezekben a helyzetekben, hogy bár lehet, hogy a helyzetet nem választhatjuk meg, de a viszonyulásunkat igen. Azt meg KELL választanunk, hogyan tudjuk integrálni ezeket az életünkbe, és ebben a folyamatban, a helyre-kerülés folyamatában, már mássá lesznek ezek a dolgok. Ahogy egy mondat is mást jelent a Bibliában, egy Agatha Christie, egy Rejtő Jenő könyvben vagy éppen egy Örkény vagy Márai remekműben. Ahogy egy váza is máshogy mutat különböző helyszíneken.
Mit jelent az újév számomra? Most egy kicsit azt, mint amit a filozófusról ír Kant Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből c. írásában. Ebben azzal kezdi fejtegetéseit, hogy az emberi cselekvést ugyanúgy általános természeti törvények határozzák meg, mint minden más természeti eseményt. Ezeknek a cselekedeteknek a sora írja le a történelem ívét, amelyben vagy felfedezünk valami értelmet, vagy nem. Inkább nem. Persze keresni azért lehet. A történész reménye például az, hogy ha az emberi akarat szabadságának játékát nagyban szemléli, képes felfogni annak szabályszerű menetét. Ám ha mégsem látnánk valami nagy, összefüggő egészet az emberi történelemben, a filozófus számára akkor sincs más kiút, minthogy a dolgok ezen menetében megpróbál felételezni egy természeti célt, amiből következően mégiscsak lehetséges a saját terv nélküliségében felfedezni egy meghatározott természeti terv szerint folyó történelmet. Azaz: a filozófus nem tehet mást.
Hasonlóképpen vagyok én is. Az ember nem tehet mást, mint bízik és remél. Más szavakkal, hogy ne csak ezt az elcsépelt közhelyet emlegessem: az embernek hinnie kell, és éppen ezért nyitottnak lennie és maradnia a jövőre. Ez jelent egy olyan fajta alázatot, amit az elfogadás alázatának hívhatunk. Nyitottságot, amely a jövő embereivé tesz bennünket úgy, hogy a veszteségeket integrálni akarjuk, és felfigyelünk mindarra a jóra, ami velünk történt. A jót jónak, a rosszat rossznak látjuk. Nem azért leszünk és vagyunk hálásak, mert hibáztunk, mert az a sok paca ott van az életünk könyvében, hanem azért, mert az Isten ezekben is megtartott bennünket. És ez a látás, amely nem a rosszat igazolja azáltal, hogy azt mondja: ezek kellettek, mert így vagyok az, aki vagyok, és ezek nélkül nem ez lennék, hanem tud alázattal felfelé, az ég felé nézni, hogy elmondja: "Köszönöm, hogy megmaradtam! Köszönöm, hogy megtartottál!", mert tudja, hogy nem a rosszat kell elfogadnia, nem a rosszért kell hálát adnia, hanem arra kell felfigyelnie, amiért életben és megmaradhatott. (Azt ugyanis nem tudhatjuk, hogy tényleg mások lennék-e, hiszen nincs lehetőségünk visszapörgetni az életünk filmjét és másképp eljátszva felvenni...) És aki fölfelé néz, az látja azt is, hogy mi van előtte, és így megy tovább. Mert nem tehet mást, mert ember: nyitott marad a jövőre, nyitott marad az Istenre. Nyitott marad az életre...

Turcsik Ferenc
lelkész