Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Nemrég az orvostudomány legújabb „diadaláról" számolt be a Time magazin. Egy meg nem született gyermekről amniocentézissel (azaz magzatvízvétellel) megállapították, hogy Down-kóros, és megszakították a terhességet. (Vagy inkább „kiselejtezték"? „Csendben eltették láb alól"? „Meggyilkolták"?) Biztonságos, tudományos, steril eljárás. Nemcsak az anya számára járt csekély kockázattal, az ikerpár másik tagja is sértetlen maradt. Az „érintett" gyermeket (Vagy inkább balsorsú gyermeket? Aki feleslegessé vált? Eldobható? Nemkívánatos?) úgy fosztották meg életétől, hogy egy hosszú tűvel, amelyet még dobogó szívébe szúrtak, lassan leszívták a vérét. És ezt „gyógyászati" (vagy „terápiás") abortusznak nevezik. A „terápia" jelentése: gyógyítás! Ebben csak az a furcsa, hogy az elhajtott gyermeket kivéve senki nem volt beteg. Akkor kit gyógyítottak meg?

Roppant ironikus, hogy pár héttel később ugyanaz a lap egy másik orvosi áttörést köszöntött.
Az új sebészeti eljárás a veseelégtelenség egy formáját, a hidronefrózist (vesemedence-tágulatot) szüntette meg.
Döbbenetes módon a páciens ezúttal is meg nem született gyermek volt, ugyancsak egy iker. Az orvosok ugyanúgy tűt használtak: átszúrták az anya hasfalát és méhét, hogy a magzat hasfalán keresztül elérjék a parányi húgyhólyagot. Ám a tűvel ezúttal nem a magzat vérét csapolták le, hanem beültettek egy katétert, hogy elvezessék a vizeletet, s ezzel megmentették a kis Michael életét.

Az ígéretes eredmények ellenére - fűzi hozzá a Time - a magzati operációk bonyolult etikai kérdéseket vetnek fel. Pedig csak akkor „bonyolult" kérdések ezek, ha nem vagyunk hajlandóak a műtétek alanyát annak nevezni, ami: gyermeknek.

Az első esetben az anya nem akarta megtartani. Akárhogyan nevezte is, ennek a valaminek megvolt minden esélye arra, hogy emberi személlyé váljon. És csak emberi személyként volt fenyegető az anyára nézve. Miután ártalmatlanították, mihelyt a szíve nem vert többé, vagyis meghalt, az anyja kihordta a magzatot, és ikertestvérével együtt megszülte. Kezdetben semmi különbség nem volt kettejük között. Ma azonban testvérére egész máshogy tekintenek: őt akarják, ő „hasznos" - és életben van.

A második esetben az anya mindkét gyermekét meg akarta tartani, az egészségeset is és a beteget is, duzzadt húgyhólyagjával és veséjével együtt. Mindkét méhében hordott magzatot gyermekének tekintette. „Meg lehet a kicsit menteni? - tépelődött. - Tehetnek valamit az orvosok a babáért?" Hiszen gyermek. Édesanyjának meg sem fordult a fejében, hogy ne lenne az.

„Ha egy magzatot meg lehet műteni, akkor az tulajdonképpen gyermek" - nyilatkozta Dr. Leonie Watson.

Érdemes elgondolkodni, hol vagyunk már attól, amit a természet mindig is sugallt a leendő anyának! Ott tartunk, hogy érveket kell felhozni - akár olyan technikai eljárásokra hivatkozva, mint a magzati műtét - annak bizonyítására, hogy az az élő, mozgó teremtmény, aki készül világra jönni, emberi lény, egy gyermek. Ha lehetséges a műtét, akkor gyermek.

Ezen áll vagy bukik minden. Gyermek vagy nem? Minek hívjuk azt a valamit, amit elvetünk? Mi az, amit világra hozunk? Mi az, amin műtéti beavatkozást hajtottak végre? Ha magzatnak hívjuk, ettől vajon megoldódik az etikai dilemma?

Dr. Phillip Stubblefield, a Boston Massachusetts General Hospital nőgyógyásza szerint a magzat csak akkor tekinthető gyermeknek, ha képes a méhen kívüli életre. Ebből az érvelésből többek között az következik, hogy a kórházi beteg is csak akkor tekinthető emberi személynek, ha képes dialízis vagy műszív nélkül élni. Gépre kapcsolva inkább vagyunk emberek, mint az anyaméhben? Valóban azt kellene gondolnunk, hogy azt, amit egyébként eldobható szövetmasszának tekintünk, az anyáról való eredményes leválás pillanatától kezdve egy csapásra jogosan nevezhetjük gyermeknek?

A múlt héten egy másfajta botrány tört ki. Egy nő öregotthonokat tartott fenn, amelyekben - mint a nyomozás kiderítette - olyan állapotok uralkodtak, hogy az egyik nyomozó „humán szeméttelepeknek" titulálta őket. A hölgy valójában védtelen emberi lények egy másik csoportját kihasználva tett szert nagy vagyonra. Ezek az idős emberek annyiban hasonlítanak a magzatokhoz, hogy rejtve élnek, védtelenül, kiszolgáltatva azoknak, akikre az életük bízatott. Kitört a közfelháborodás. Hogy lehet így sárba tiporni az emberi méltóságot?

De hát mi ez a nagy cécó? Elvileg az abortusz mellett felhozott érveket alkalmazhatjuk rászoruló, magányos, szenilis embertársaink esetén is.

Az agykárosult magzat (szenilis vagy nyomorék ember) likvidálható. Ha a tizenhat éves középiskolás lány biztonságos családi háttér nélkül teherbe esik, azt tanácsoljuk neki, hogy vetesse el a gyermeket, hiszen jelentősen csökkennek az esélyei tanulmányainak befejezésére. Mit mondunk akkor egy ötvennyolc éves elvált férfinak, viseljen-e gondot magatehetetlen édesanyjáról? Az élet számos területén jelentősen csökkenni fognak az esélyei, ha így tesz.

A kérdés nem változik. Mit kezdünk az élet ajándékával? Elismerjük-e az élet Teremtőjét, elismerjük-e, hogy szent az, ami az ő képmására teremtetett? Vajon tápláljuk-e, gondozzuk-e a ránk bízott emberi életet, még akkor is, ha gyönge és képtelen az önvédelemre? Vagy rettentően civilizált és kiművelt önigazolásba fogunk, meggyőzve magunkat arról, hogy a magzat nem ember? Vagy arról, hogy bár ember, nem érdemes az életre, következésképp kizárólag egyéni döntésen múlik, hogy mit teszünk vele.

Személy vagy dolog?

Ez itt a kérdés. Tárgyról van szó, vagy emberi személyről? Ha valaki nem biztos a válaszban, eligazításul szolgálhat az Úr Jeremiáshoz intézett szava: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek." Isten szemlátomást már a méhben emberi személynek tekintette Jeremiást. Ami engem illet, arra törekszem, hogy Isten tulajdonának, és ne a magaménak tekintsem mindazt, ami az emberség jegyét viseli.

Fordította Tóth Sára a Károli Gáspár Református Egyetem angol szakos hallgatóinak közreműködésével.

(Megjelent „Person or thing?" címmel az On Asking God Why című tanulmánykötetben, Old Tappan, New Jersey: Fleming H. Revell Company, 1989.)