Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

„Csókoljon meg engem szája csókjaival!
Szerelmed jobb a bornál, jó illata van olajodnak, neved, mint a kiöntött olaj:
ezért szeretnek téged a lányok.
Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba királyom!
Ujjongva örüljünk veled, emlegessük bornál is jobb szerelmedet."
Énekek 1. 2-4.

Így kezdődik a szerelem könyve, az Éneke Éneke a Bibliában. A könyv, amely titok. Titok, hogy mit is értsünk rajta: szó szerinti vagy allegorikus értelmet. Titok, hogy milyen irodalmi műfaj van itt jelen, titok, hogy egy írója volt a könyvnek, vagy csak egy redaktort kell keresnünk, aki néhány összekötő gondolattal egy egész énekké formálta a népköltészet gyönyörű alkotásait. Titok a kánaáni közös gyökér egyértelmű bizonyíthatósága, titok, hogy szerelmesek párbeszédét olvassuk, vagy egy régi esküvői procedúra nyomai lelhetők itt fel. Titok, hogy egyáltalán hogyan került ez az egész a Bibliába, s mit is kezdjünk vele. Miféle prédikáció születhet ebből - miféle magyarázat. Elvehető-e vibrálása az allegorikus magyarázattal, felvállalható-e szószerintiségében egy templomban, a szószéken.

Minden titok itt: az egész könyv. A legnagyobb titok azonban maga a téma. Az örök megfejthetetlenség: a szerelem. Aminek ezer arca van. Ami mindig máshogy érkezik. Ami összehasonlíthatatlan. Ami megbolondít. Ami kibeszélhetetlen - mégis beszélni akarunk, beszélni kényszerülünk róla - mert nem fér belénk, mert kicsi a hely ott belül, a szívünk környékén, s túlcsordul, mert észrevétlen árasztja el az egész embert, lelkét és testét, lelkét és testét, lelkét és testét. Mert az „igazi" a szívben születik, de hatalmába keríti a testet, nincs szerelem, nincs, nem létezik vágy test nélkül. És igen, talán igazam van (de semmi nem bizonyos): a szívben születik - de a lélek vágya, a legősibb emberi vágy az, ami egyszer és örökre, vagy ha ez nem sikerül, újra és újra életre kelti. A vágy, hogy hazaérkezzünk. Oda, ahová minket várnak haza. Ahol mindig lobog a tűz. Ahol egyértelműség van. Ahol lehullik, lehullhat minden lepel rólunk. Ahol meztelenek vagyunk, és nem szégyelljük. Ahol önmagunk lehetünk: a másikkal, a másik által, a másikban. Aki más, és mégis ugyanaz. Idegen és azonos. Aki talán ezt sosem tudta, de lelke mélyén rólam hordozott egy álmot, mint ahogy én róla. Mert ott az álom, a paradicsomi, mikor is nem volt jó az embernek egyedül, így segítőtársat szerzett az Isten. Csontjából való csontot, testéből való testet. Régen volt, talán igaz sem volt, mégis belénk ivódott örök emlék ez. Tudva vagy tudattalanul, ezerszer eltévedve, sebek, ütések nyomait hordozva, de ide vágyunk vissza. És őt keressük. Őt. A másik felünket. És nincs, nem volt és sosem lesz az ember lányának, fiának nyugta, amíg meg nem találja a másikat. Aki mégis egy vele.

Mindegy, ki énekli kinek azt az éneket, amit az Énekek Éneke őriz. A legszebb ének ez, ami szívünkben megszülethet. S ha megszületett, dalra zendítünk, táncra perdülünk, repülünk, szállunk. Magától kezd íródni egy dal. A lelkünkből zubog - egymást célozva. Furcsa ez, mert a világ sokat változott. Vagy mégsem? Lehet, hogy semmi nem változott, csak a színpad, a díszlet? A kint világa? Mi (színészek - emberek) ugyanazok maradtunk. S a történet is ugyanaz. Amit írunk. Mi, férfiak és nők. Újra és újra az élet színpadán. Ami éppoly érthetetlen, mint 2500 évvel ezelőtt. Mégis főszereplőkké válunk. S bárhogy végződik is a történet, ha tisztán játszunk, megéri! Mert

a szerelem tavaszt hoz és hívogat:

„Kelj föl, kedvesem,
Szépségem, jöjj már!
Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment.
Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje,
Gerlebúgás hangzik a földünkön.
Érleli első gyümölcsét a fügefa,
És virágzó szőlők illatoznak.
Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!
Galambom a sziklahasadékban, a magas kőszál rejtekében!
Mutasd meg arcodat,
Hallasd a hangodat,
Mert kellemes a hangod,
Bájos az arcod!
Szerelmesem az enyém,
S én az övé vagyok,
Övé, ki liliomok közt legeltet.
Ha hűs szél támad,
És megnyúlnak az árnyak,
Jöjj vissza szerelmesem,
A hegyszakadékokon át,
A gazellához vagy fiatal szarvashoz hasonlóan."
(ÉN. ÉN. 2. 10-17.)

Álom és „keresés" előzi meg:

„Ágyamon éjjelente keresem őt,
Akit lelkemből szeretek,
Keresek, de nem találtam.
Fölkelek azért, és bejárom a várost,
Az utcákat és a tereket:
Megkeresem, akit lelkemből szeretek!"
(ÉN. ÉN. 3. 1-2.)

Idejében érkezik, botorság siettetni:

„Kérve kérlek titeket,
Jeruzsálem lányai,
A gazellákra és a mező szarvasaira:
Ne keltsétek, ne ébresszétek föl
A szerelmet, amíg nem akarja!"
(ÉN. ÉN: 3. 5.)

Nem befolyásolható:

„Megdobogtattad szívemet,
Húgom, menyasszonyom,
Megdobogtattad szemed
egy pillantásával,
nyakdíszed egy láncocskájával."
(ÉN. ÉN. 4. 9.)

„Ki ez a lány?
Úgy ragyog, mint a hajnal,
Szép, mint a holdsugár,
Tiszta, mint a fénylő nap,
Ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő."
(ÉN. ÉN. 6. 10.)

Kölcsönösen gyönyörködtet, szépnek lát:

„De szép vagy, kedvesem,
De szép vagy!
Szemeid galambok fátyol mögött.
Hajad olyan, mint egy kecskenyáj,
Mely Gileád hegyéről hullámzik alá.
Két fogsorod olyan, mint a megnyírt juhnyáj,
Mely az úsztatóból jött fel:
Mindegyiknek van ikerpárja,
Nincs közöttük hiányos.
Ajkad, mint a karmazsinfonál:
És bájos vagy, ha beszélsz:
Halántékod, mint a gránátalmagerezd
A fátyol mögött.
Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült.
Ezer kerek pajzs függ rajta,
Mint vitézek pajzsa.
Két melled, mint két őzike:
Mint gazellapár,
Mely liliomok közt legel.
Mindened oly szép kedvesem,
Semmi hibád sincsen:"
(ÉN. ÉN. 4. 1-5., 7.)

„Szerelmesem ragyogó és piros,
Tízezer közül is kitűnik.
Feje színtiszta arany,
Hajfürtjei hullámosak és hollófeketék.
Szemei, mint galambok
A folyóvíz mellett,
Tejben fürödnek, bő víz mellett ülnek.
Arca, mint a balzsamillatú virágágy,
melyben illatos növények nőnek.
Ajkai liliomok,
Melyekről csepegő mirha folyik.
Kezei aranyhengerek topázzal borítva,
Dereka elefántcsont-szobor
Zafírokkal rakva.
Combjai márványoszlopok
Színarany talapzaton.
Termete olyan, mint a Libánon,
Pompás, mint a cédrusok.
Ínye csupa édesség,
És rajta minden oly kívánatos."
(ÉN. ÉN: 5. 10 - 16.)

Mitikus világokba visz, ahová nincs másnak bejárása:

„Bezárt kert az én húgom,
menyasszonyom,
Bekerített forrás, lepecsételt kút.
Paradicsomkert nőtt rajtad:
Gránátalmás édes gyümölcsökkel,
Ciprusok, nádrusokkal,
Nádrus és sáfrány,
Illatos nád és fahéj,
Sok tömjénfával,
Mirha és aloé,
Sok drága balzsammal:
Kertekben levő kút, élő víz forrása,
Mely a Libánonról csörgedezik."
„Bejöttem kertembe,
Húgom, menyasszonyom!
Szedem mirhámat és balzsamomat,
Eszem lépes mézemet, színmézemet,
Iszom boromat és tejemet."
(ÉN. ÉN. 4. 12-15., 5. 1.)

Az egymásban meghalás és feltámadás az egyesülés vágyát és egyértelműségét hozza:

„Én a szerelmesemé vagyok,
És ő is utánam vágyódik.
Jöjj hát, szerelmesem,
Menjünk ki a mezőre,
Háljunk a ciprusok közt!
Menjünk korán a szőlőkbe, nézzük meg,
Fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága,
Virágoznak-e a gránátalmafák?
Ott ajándékozlak meg szerelmemmel.
A mandragógák illatoznak,
Ajtónk előtt ott a sok édes gyümölcs,
Van friss, van aszalt is,
Szerelmesem, neked tartogattam!"
(ÉN. ÉN. 7. 11-14.)

Végzetes, megszerezhetetlen, kiolthatatlan:

„Tégy engem mint pecsétet a szívedre,
Mint pecsétet a karodra!
Bizony, erős a szeretet, mint a halál,
Legyőzhetetlen a szenvedély,
Akár a sír.
Úgy lobog, mint a lobogó tűz,
Mint az Úrnak lángja.
Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet,
Folyók sem tudják elsodorni.
De ha valaki háza minden kincsét
Kínálná is a szeretetért,
Csak megvetnék érte."
(ÉN. ÉN: 8. 6-7.)

Mindent átíró, önmagunk túlhaladására, sebezhetőségünk vállalására is elég bátorrá tesz:

„Kőfal vagyok,
Melleim, mint a tornyok:
De előtte olyan leszek,
Mint aki megtalálta boldogságát."
(ÉN. ÉN: 8. 10.)

Csoda-e, hogy vágyunk rá? Csoda-e, hogy megrészegedünk? Hogy dadogni kezdünk, vagy költőkké leszünk, ha ránk talál. Hogy hiányzik, hogy fáj, ha kialszik, hogy ezt keressük, ha még soha sem éreztük. Csoda-e, hogy a színpadra kerülve játszani kezdünk, nem firtatva, nem tudva a véget (de miért is akarjuk ezt előre tudni?).

Bűn ez? Nem hiszem! Sokkal inkább misztérium, szépség, játék és varázslat. Titok, mely a világban van. Abban a világban, amiben élünk. Ahol nem ördögök, hanem angyalok röpködnek. Ahol nemcsak lélek és szellem az ember, de test is. Ahol nem szürke az ég - aranyszínű. S leginkább aranyszínű a színpad is, amely mindig is állt, most is áll az élet színházában.

Felgördül a függöny: áll a férfi és a nő. Még távol egymástól - ég és föld aranya azonban összeér körülöttük. Sokat sejtetően ragyog arcukon. Elkezdődik a történet. Ugyanaz, mint már annyiszor. Mégis egészen más.