Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Sok-sok évvel ezelőtt, éppen június hónap 15. napjának estéjén elköltöttek egy egészen különleges vacsorát. Egy angol felfedezőhajó pár nappal korábban vetett horgonyt egy csendes-óceáni kis szigeten, Tongataboo-n, ahol a helyiek nagyon barátságosan fogadták az idegeneket. Különböző kultúrák, különböző nyelvek találkozásának pillanata volt ez, óvatosan ismerkedtek egymással. Kölcsönös ajándékcserék és rituálék, francia kürtön játszott az egyik fél, tánccal kedveskedett a másik, az emberi természetben jelen lévő érzelmek szédítően széles skálája ott volt abban a találkozásban: tekintélyharcok, kíváncsiság, őszinte hódolat, irigység, félelem… Pár nap után a felfedezők már arra is méltónak találtattak, hogy találkozhattak a sziget legelőkelőbbjeivel. A parton elfogyasztott ebéd után úgy volt illendő, hogy a vacsorát a hajón költsék el, viszonozva a vendéglátást. 1777. június 15-én este Cook kapitány és matrózai terített asztallal várták Tongataboo legelőkelőbbjeit a Resolution nevű hajó fedélzetén. Az estét így meséli el a kapitány:

 „Amikor a vacsorát felszolgálták, egyikük sem volt hajlandó leülni és enni akár egy falatot is. Mikor kifejeztem döbbenetemet, azt válaszolták, hogy ezek taboo-k, amely szónak nagyon összetett jelentése van, de általában azt jelzi, ha valami tiltott. Hogy miért voltak ilyen erős tilalom alá vetve, nem magyarázták el. Hogy a vacsora így véget ért, és kíváncsiságukat is kielégítettük azzal, hogy végigkísértük őket a hajón, visszavittük őket a partra.”

(James Cook: The Three Voyages of Captain James Cook round the World, Vol. V., London, 1821.)

Ó, jellemző. A felvilágosult európai ember először találkozik ezzel a szóval: tabu, és annyit ért belőle, hogy valami olyasmi, ami tiltott. Ennél többet nem lát és nem is ért belőle, még az a Cook kapitány se, aki pedig kitanulta egynéhány nép városait s „eszejárását”, Európán kívül is.

Pedig tudhatta volna, hiszen tőlünk sem idegen ez, csupán magát a szót vettük át a Tongataboo-któl, a jelenséget jól ismertük Európában is. Az Ószövetségben többször találkozunk ezzel, de a görög mitológia számára éppúgy nem ismeretlen, mint a germánnak, etruszknak: tabuk mindenütt vannak. Vallásos jelenség ez, amikor egy tárgy, egy személy vagy hely egészen különleges hatalommal bír, és az ember nem közelíthet hozzá, nem beszélhet róla, ha életben akar maradni. Félelem, hatalom, a szent megnyilatkozik – nem egyszerű tiltásról van szó, hanem valami sokkal többről. Számunkra viszont a tabu egyszerűen negatív fogalommá vált, amely azt jelenti, hogy valamit nem szabad. S mivel abszurd módon racionális világunkban mindent negatívnak minősítünk, amit nem szabad, a tabu is csak amolyan ledöntendő fallá, rossz dologgá vált. A tabu teljesen elveszítette a vallásos rétegét, amely nem jó vagy rossz volt az ember számára, hanem egyszerűen létezett, és ezzel keretet adott. A tabu ezt üzente: ember, eddig és ne tovább, mert itt már nincs keresnivalód. Eddig, mert itt már olyan hatalmak vannak, hogy senki sem garantálja az életedet, a lelkedet.

Persze, itt ujjal mutogathatunk a jó öreg Pál apostolra, hiszen ő a felelős mindezért, ő mondta, hogy az Istennel való kapcsolatunk nem múlik azon, ha ledöntjük a tabuinkat. Az első századi korinthoszi gyülekezet tagjai rendszeresen találták hasonló helyzetben magukat, mint Tongataboo vénei. Vacsorára hívták őket, amelyen tudták, hogy idegen istenek áldozati húsát szolgálják fel nekik. Ehet-e egy keresztyén ember olyan húsból, amelyet pogány istennek készítettek? Leülhet-e ehhez az asztalhoz a krisztushívő? Hát nem tabu ez? A válasz tulajdonképpen az, hogy nem. „Ami tehát a bálványáldozati hús kérdését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. … Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk.” 1Kor. 8. Sőt! A kérdésben nagyon liberális Pál két fejezettel korábban egyenesen azt is kimondja, hogy „Mindent szabad nekem.”

Ennél azonban bölcsebb volt az apostol. Az Istennel való kapcsolat nem múlik ilyesmiken, de más igen. A fenti mondat nem önmagában áll, hanem így szól: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” Már ő is tudta: ledönthetjük a tabuinkat. Ledönthetünk olyan korlátokat, amelyek szabályozzák az életünket. Beszélhetünk mindarról, amiről egészséges közegben nem beszélnek, és nem rontjuk el a gyomrunkat, ha bálványáldozati húst eszünk. De ennél nagyobb tabukat is ledönthetünk: például az emberi élet védelmének tabuját. Meggyilkolhatunk egy gazdag öregasszonyt, hogy aztán a vagyonát szétosszuk a szegény pétervári diákok között. De azt is tudjuk, ez a történet hogyan végződött.

Valahogy mégsem tesz jót a lelkünknek ez a tabuk nélküli élet. Nagyon prózai, ahogyan Pál ezt megfogalmazza, hogy haszna nincsen annak, ha ész nélkül döntögetjük a tabuinkat. Raszkolnyikov tragédiája is világosan vall arról, hogy sokkal, de sokkal nagyobb dolgok vannak a háttérben, mint amit az ember meg tud fogalmazni. A logikában, hogy miért szükséges és pozitív az egész társadalom számára megölni azt az öregasszonyt, nincs semmi hiba. És mégsem lett boldog tőle. Sokkal kevésbé véres, de talán nem kevésbé destruktív példa maga a bulvársajtó léte. Európai demokráciában az ember alapvető méltóságához hozzátartozik, hogy legyen privát szférája, legyen az életének olyan része, ahova más nem megy be. A hálószobánk legyen tabu egy idegennek, oda csak az lásson be, akit mi magunk beengedünk. Ennek ellenére egész iparág épül arra, hogy celebek magánéletén csámcsogunk: ki éppen kit vitt ágyba és annak az ajkaiban is szilikon volt-e vagy csak a melleiben. Primitív szövegeket olvasunk primitív írók tollaiból emberek életének egy olyan részéről, amihez alapvetően semmi közünk, ami tabu kellene hogy legyen. Tegyük hozzá, celebbé is általában azok válnak, akik kellően primitívek ahhoz, hogy elvállalják ezt a szerepet. Könnyedén megtehetjük ezt, de semmiképpen sem következmények nélkül. Az eredmény egyszerű: primitívebbek leszünk. A bulvársajtó arra épül, hogy a celebek magánszférájának tabuját dönti le. Ezt megtenni szabad. Mert mindent szabad nekünk, de…

Számomra ezért annyira szimbolikus az a vacsora a Resolution fedélzetén, ahol a 18. századi Európa találkozik valami egészen mással. Él egy tabu, keretet ad és meghatároz egy közösséget. Tabuk márpedig kellenek. Talán semmi nem mond el többet egy társadalomról, mint hogy milyen tabuit irtotta ki. Ennek lehet olyan része, ami felszabadító, de bizony van olyan része, amivel a saját lelkünket pusztítjuk. Tabukra alapvetően szükségünk van. Ne döntögessük őket vaktában, alázat nélkül: így szól a könyörgés a tabuért.