Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Marslakó ismerősömet nagyon érdekelték a keresztények. Tanácsoltam neki, látogasson el néhány gyülekezetbe, kezébe adtam egy címlistát, térképet. Ha éppen volt időm, én is vele tartottam. Ismerősöm közösségről közösségre járt, részt vett sok misén, istentiszteleten, ifiórán, dicsőítő alkalmon, beszélgetett vezetőkkel, pásztorokkal, lelkészekkel, papokkal. Mielőtt visszautazott a Marsra, hosszasan, nagyokat beszélgettünk: az éjszakába nyúló izgalmas eszmecserékből különösen a keresztény vezetőkre vonatkozó megfigyelései ragadtak meg bennem. Úgy döntöttem, megpróbálom röviden, ám hitelesen összefoglalni a legfontosabb megfigyeléseit, alábbiakban ennek kivonatát közlöm.

Dióhéjban: barátom úgy látta, a keresztények nagyon szeretnek virágnyelven beszélni. A szavak és a valóság között azonban feltűnő eltérés van: nem hazudnak, csak sokszor mást mondanak, mint ami van. Mivel az emberi lélekbe nem lát bele – vallotta –, csak arra hagyatkozhat, amit a saját három szemével lát, a beszédet pedig ennek megfelelően másodlagosnak tekintette. „Ez persze még így sem a teljes igazság", hangsúlyozta mindig. Barátom szerint az általa bibliásnak nevezett keresztények közt a vezetőket természetes szelekció emeli ki és a rájuk háruló felelősség gyakran aránytalanul nagy. Meggyőződése, hogy ebben a hívek legalább annyira ludasak, mint a vezetők.

Az egyetemes papság kitermeli a vezetőket

„Úgy látom, a bibliás keresztények körében különösen nagy felelősség nehezedik a vezetők vállára" – kezdte barátom jellegzetes marsi akcentussal. „Számomra ez kezdetben furcsa volt, hiszen úgy tudtam, a protestánsok a papok közvetítő szerepével szemben az egyetemes papságot, a Bibliához való hozzáférhetőséget hangsúlyozzák. Miért nagyobb itt mégis a vezetők szerepe?" – tette fel ismerősöm a költői kérdést. „A válasz egyszerű. A gyakorlatban ugyanis az egyetemes papság elvéből nem az következik, hogy mindenki ezerrel beleveti magát a Biblia tanulmányozásába. Éppen ellenkezőleg. Felértékelődik annak az egy-két figurának a teljesítménye, akik komolyabban érdeklődnek az írásértelmezés iránt."

„Találtam olyan csoportokat, ahol az úgynevezett bibliaiskolába járás majdnem annyira része a hitgyakorlatnak, mint máshol a konfirmáció vagy a bérmálkozás. Na, akkor itt végre tényleg megvalósul az egyetemes papság elve – gondoltam, ám csalódnom kellett. A bibliaiskolák csak egy általános félműveltséget eredményeznek, ami hovatovább veszélyesebb (és idegesítőbb), mint a teljes bibliai műveletlenség, hiszen a tudás illúziójával és fárasztó komolykodással párosul. Ebből az általános félműveltségből aztán egyébként is ugyanúgy kiemelkednek azok, akik motiváltabbak, okosabbak vagy ügyesebb szónokok: ők lesznek a lelkészek, pásztorok, a hagyományos vonal őrzői, vagy éppen a forradalmárok és szakadárok, a kezdetben tüzes és mindentudó ifivezetők."

A Kijelentés leghitelesebb tolmácsai

„Megfigyeltem, hogy a keresztény vezető helyzete más, mint egy projektmenedzseré vagy cégvezetőjé. Az ő követői ugyanis nem csak egy behatárolt témában várnak eligazítást, hanem gyakorlatilag mindenben. A frissen megtért, tehetséges és égő szívű fiatalból így lehet néhány év gyorstalpaló után komoly hatalommal és felelősséggel felruházott „guru". A keresztény vezetőt definíció szerint az Isten hívta el (közülük sok tucattal beszélgettem, de egy sem volt, aki saját bevallása szerint tök véletlenül vagy kizárólag saját felnőtt elhatározásából lett vezető). Ez, hogy maga az Isten hívta el őket – gondoljunk csak bele! – rettenetes tekintélyt biztosít nekik.

Persze nem eszik olyan forrón a meteoritkását: a tekintély ugyan megnő, de vele együtt az elvárások is megszaporodnak. Azt láttam, hogy a bibliás keresztények közt a vezető egyfajta isteni fordító. Legfőbb feladata a szentírási üzenet mindennapokba való átültese: ha nem is direkte ő mondja meg, hogyan kell élni, de ő a Kijelentés leghitelesebb tolmácsa. A tolmácsolás pedig kemény munka, magam is végeztem már, nem kívánom senkinek.

Mivel azonban az egyetemes papság elve a fejekben mégiscsak él, a frissen megválasztott keresztény vezetőnek a folyton újratermelődő riválisokkal is meg kell küzdenie. A csoport hite szerint végső soron mégsem ő az egyetlen „hitelesített tolmács": rátermettségét ezért intellektuális fölényével, karizmájával vagy a hierarchiában felette állók segítségével kell megerősítenie. Ez tovább nehezíti a keresztény vezető amúgy sem egyszerű helyzetét.

A hatalmi harc kimenetele végül vagy tovább koptatja, vagy éppen ellenkezőleg, megerősíti a vezető – és az egész hierarchikus struktúra – tekintélyét. Úgy láttam, innen fakad a protestáns egyházszakadások jó része is: a kihívó fél vagy meghunyászkodik, vagy pedig – híveivel együtt – otthagyja a közösséget. Ez a fenti mechanizmus egyébként az úgynevezett szabadabb szervezetekben a legszembetűnőbb. A nagyobb hagyományokkal rendelkező egyházakban a hatalmi harcokat csillapítja az évszázadok során felgyülemlett bölcsesség, az intézményes rugalmatlanság vagy a kontraszelekció."

A közösségek két fajtája

„Megfigyeléseim során a közösségek két nagy csoportját tudtam elkülöníteni. Az első fajtában mindenki ugyanúgy beszél, ugyanazokat a szavakat használja és végül nagyjából ugyanarra a véleményre jut. Érdekes módon ezek a fazonok pont a szabadságukra büszkék. Én pedig azt láttam, hogy többségük egyáltalán nem belső meggyőződésből beszél így, hanem vagy a vezető iránti tiszteletből, vagy a többiektől való félelemből – mondjuk ki: igazodásból. Ezt mi a Marson nem szabadságnak nevezzük, de lehet, hogy itt interplanetáris kulturális különbségek vannak, ezt ti jobban látjátok.

Aztán az jutott eszembe, hogy ezek a hívők talán éppen az intézményük bizonytalansága miatt kapaszkodnak a szavakba és a kötelező belső meggyőződések rendszerébe, hiszen a közösségeik gyakran nem túl nagyok, vagy igencsak fiatalok. Egyszer, jól emlékszem, egyik lelkes tagjukkal beszélgettem. Amikor a megtérésére került a szó, feltűnt, hogy olyan kényszeres aprólékossággal válogatta meg a szavait, mintha egy láthatatlan szabálykönyvet követne. Mivel ez a közösség rideg, funkcionális, kivilágított helyiségekben jött össze (mi otthon a repülőcsészealjakat parkoljuk ilyen csarnokokban), arra gondoltam, talán a templom és a liturgia hiányát próbálják a szavak kényszeresen pontos megválogatásával pótolni. Nekik ez (a szavak rendszere) a templomuk és a liturgiájuk. Csakhogy így sokkal nehezebb lehet, mert minden egyes hívőnek saját kis külön bejáratú templomot kell felépítenie. Kérdeztem, hogy van-e saját szótáruk meg szabálykönyvük, hogy mit hogyan kell mondani, de erre kinevettek.

A másik fajta közösségben nem szabják meg oly szigorúan, mire mit kell mondani. Úgy láttam, itt a vezetőnek sincs mindig akkora tekintélye, mert a közösségek nagyobb szervezetbe illeszkednek és gyakran többszáz évesek. Így viszont a vezetőnek sem kell mindent tudnia, mert egy csomó mindent már korábban kitaláltak. Ugyanígy arra sincs szükség, hogy mindent a nulláról építsenek fel. Ám aztán gyanút fogtam, hogy talán nekik is van valami szabálykönyvük.

Az ő szabályzatukban azonban nem az van megírva, hogyan kell beszélni a megtérésről. Ez inkább valami udvariassági kódex lehet: mikor milyen ruhát kell viselni (egyszer egy lelkészüket nagyon megsértettem, amikor összetévesztettem Batman barátommal), hogyan kell köszönni, milyen hanghordozással kell beszélni satöbbi. Összességében úgy láttam, ők inkább a lényegtelen dolgokban szabtak korlátokat, talán hogy a lényegesekben nagyobb lehessen a szabadság. Például konfirmáción nem vájkálnak a fiatalok lelkivilágában, nem alkalmaznak finom lelki zsarolást, viszont nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kenyérdarabokat hány ujjal kell átvenni vagy kit hogyan kell megszólítani. Az ő vezetőik relatíve sok időt töltenek pénzszámolással, udvarias beszélgetésekkel, adminisztrációval. Ők földi megfigyeléseim alapján a leginkább a politikusokhoz meg a köztisztviselőkhöz hasonlítanak."

Ismerősöm ezen a ponton ásított egyet, majd még annyit tett hozzá: „Van egy harmadik csoport is, a katolikusok, de ők elég sokfélék, külön kifejtést igényelnének. A vezetőikről csak annyit mondhatok: amennyire egyszerűek... hiszen náluk a többezer éves hagyomány és a hatalmas egyházi szervezet miatt nyilván még kevesebb dolgot kell egy embernek észben tartania, szóval amennyire egyszerűek és szófukarok tudnak lenni, gyakran annyira figyelmesek – főleg a többiekhez képest. Erejük abban rejlik, hogy képesek csupán hallgatni és figyelni – ha máskor nem, a gyónáskor. Olvastam egy felmérést. Eszerint ha lelki problémákról van szó, a katolikusok nagy része még mindig előbb fordul a lelki vezetőjéhez, mint a pszichológushoz. A protestánsoknál ez éppen fordítva van.

Tudod, egy dolgot még el kell mondanom – mondta már leragadó szemhéjjal –; vicces, hogy csak most jut eszembe, pedig egész kutakodásomnak talán ez a legfigyelemreméltóbb eredménye. Az elmúlt években részt vettem többszáz hitvitában, te is tudod, mennyi időt töltöttem a keresztények között. Próbáltak megtéríteni, megvádoltak mindenféle eretnekséggel, neveztek keményszívűnek, racionálisnak, érzelgősnek, rajongónak. De akadtak, akik vezetőjüknek akartak megtenni, sőt, új egyház alapítására buzdítottak. Találkoztam többezer hívővel és közel száz keresztény vezetővel. Velük ettem, volt, hogy náluk is aludtam, egymás mellett ültünk az istentiszteleten, aztán nagyokat beszélgettünk szeretetvendégségeken, ifiórákon. Beléptem a dicsőítő csoportba is és szolgáltam a takarítócsapatban. Senkinek azonban ez idő alatt (egyetlen alkalommal sem, gondolnád? – leszámítva egy félszemű és süket ferences szerzetest) nem tűnt fel, hogy marslakó vagyok. Ebből arra következtettem, hogy a keresztények nem túl jó megfigyelők. Vagy lehet, hogy nem is engem láttak, csak a hívőt, hitetlent, barátot vagy ellenséget, eretneket vagy jövendő egyházalapítót? Ezen azóta is sokat töprengek."