belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Réz-Nagy Zoltán

Shackleton – parabolák a jég hátáról

Néha létkérdés, hogy kinél van az irányítás

Milyen a jó vezető és hogyan kell embereket irányítani?
A humor, a nagylelkűség, az intelligencia, a lelkierő és a részvét – ezek a tulajdonságok együttesen jellemzik az igazán jó vezetőt. Miért pont ezek a tulajdonságok és ismérvek? Az elmúlt évtizedekben a vezetéselmélet tudománya felfedezte Ernest Shackletont, mint olyan vezetőt, akitől érdemes elsajátítani vezetési modelljét. 2001-ben Margot Morrell és Stephanie Capparell könyvet írt ezzel a címmel „A Shackleton-modell", és Ernest Shackleton déli-sarki expedícióját úgy elemezték, mint vezetéselméleti paradigmát.

Ernest Shackleton 1914-ben vezetett expedíciót a Déli-sarkvidékre, és az volt a terve, hogy keresztülszeli embereivel kutyaszánokon a déli kontinenst.
Csakhogy a hajójuk zátonyra futott, mivel abban az évben különösen zord és hideg volt az idő. Shackleton 27 emberével a jég fogságába került közel két évre.
Bár az expedíció kudarccal végződött, a maga módján mégis az egyik legnagyobb vezetői siker, hiszen két éven keresztül sikerült Shackletonnak embereit a zord és néha kibírhatatlannak tűnő körülmények ellenére életben tartania és épségben hazahoznia.
A kortárs felfedezők eseteinek ismeretében méginkább figyelemre méltó ennek a ténynek a jelentősége: Az ausztrál felfedező, Douglas Mawson 1912-ben vezetett expedíciót az Antarktiszra. Csapatának két tagja életét vesztette: az egyik balesetet szenvedett, a másik éhen halt. Maga Mawson skorbutos lett és olyan súlyos állapotba került, hogy a leváló talpbőrét fáslival kellett rögzítenie. Még 1871-ben indítottak amerikaiak sarkvidéki expedíciót. A legénység körében sok volt a viszály. Az expedíció vezetőjét végül a saját emberei mérgezték meg. Ezután a hajón eluralkodott a káosz, a legénység rendszeresen leitta magát és lassan megőrült. Egy másik amerikai expedíció legénysége a vezetőjét azzal vádolta meg, hogy „embereivel kegyetlen brutalitással bánt" és őt hibáztatták a legénység két tagjának öngyilkosságáért. A harmadik amerikai expedíció során a 25 emberből 19 veszett oda. A belgák is indítottak egy Antarktisz-expedíciót 1898-ban, már az első két hónap során valamennyi ember, a harminc alattiak is mind megőszültek.

Shackleton expedíciójának emberei sikeresen túlélték az emberfeletti megpróbáltatásokat, lelkesen tértek vissza hazájukba, és az eltelt két évet úgy emlegették, mint életük legnagyszerűbb élményét. Egymás között Shackletont egyszerűen csak úgy hívták: a Főnök.
Mi volt ennek a vezetési modellnek a titka? Ebbe nyújtanak részlegesen bepillantást ezek a parabolák:

A jelentkezők kiválasztása
Hogyan lehet 5000 jelentkezőből kiválasztani 27-et? A Főnök helyettesének volt három fiókja. Ezekbe rakta a jelentkezők táviratait: az egyikre ez volt írva: „őrült", a másikra: „reménytelen" és a harmadikra ez: „esélyes", s csak a harmadik fiókba került táviratokat mutatta meg a Főnöknek.

Egy jelentkező a főnök előtt
A főnök szigorú tekintettel, hidegen mérte végig a jelentkezőt tekintetével. Majd feltett egy sor kérdést: jók-e a fogai, vannak-e visszerei, jó-e a keringése, majd végül megkérdezte:
„Tud énekelni?" Erre a kérdésre a jelölt döbbent képet vághatott, ezért a főnök hozzátette: „Ó, nem arra gondoltam, hogy úgy, mint Caruso. De azért biztos együtt tudna kurjongatni a fiúkkal, nem?" A jelentkező rövid habozás után bólintott.
Ettől kezdve az énektudást firtató kérdés a Főnök szokásos tesztkérdése lett.

Aki a legjobban akarja
Aznap a Főnököt elkapta egy felhőszakadás, az iroda ajtaján pedig egy üzenet várta az egyik jelölttől: „El kell mennem a városból, kérem, tegyék át a találkozót hétfőre! A másik jelölt üzenetet küldött, hogy csak akkor teszi meg a négyórás utat, ha biztosan felveszik. A harmadik jelölt felől semmi hír nem érkezett. A Főnök már menni készült az irodából, amikor ziláltan, bőrig ázva beesett hozzá egy fickó: „Épp gyalogtúrán vettem részt, amikor a távirat megérkezett a szállásra. Azonnal vonatra szálltam és a főváros felé vettem az irányt, többször át kellett szállnom, de most végre ideértem." – mondta. Erre a Főnök így szólt: „Ha valaki így tud sietni, hogy megkapjon egy munkát, akkor csak ő lehet az én emberem."

A potyautas
Már két napja voltak a tengeren, amikor előkerült egy potyautas. A hajófenék egyik kamrájában rejtőzött el. Egy tizenkilenc éves fiú volt. Amikor a főnök megtudta, így szólt: „Micsoda ötlet!" Majd később hozzátette: „Akinek van mersze potyautasként felszökni egy hajóra, az értékes fickó lehet!"

A karácsonyi ajándék
A hajó a Déli-sark felé tartott. A hajószakács azt ígérte, hogy duplán kapnak az egyébként igen szűkös porciójukból. Ahogy vacsorához készülődtek, Shackleton a csomagjából előhúzott egy fél pár zoknit és előbányászott belőle egy karácsonyi kuglófot. Majd a táskájában kezdett kotorászni, és abból pedig egy mű-magyal került elő: ezt dekorációnak szánta. Bármilyen éhes és legyengült volt is, ezeket megőrizte karácsony ünnepére.

A biztonság az első
Amikor a hajó a jég fogságába került, és az emberek fociztak, hokiztak és megfuttatták kutyáikat, az egyik tag – Orde-Lees – elővette a biciklijét, hogy menjen egyet vele, ha már egyszer magával hozta az expedícióra. Egyszer túl messzire kerekezett és nem talált vissza a téli éjszakában. Ezért a Főnök megtiltotta neki, hogy még egyszer biciklire üljön. A döntés nagyon rosszulesett Orde-Lees-nek. De a főnök hajthatatlan volt. Amikor aztán az egyik gyakorlott matróz eltévedt, könyörgött megtalálóinak, hogy az esetet ne mondják el a Főnöknek, mert tudta, hogy ez a végét jelentené hosszú, magányos sétáinak. Jéghoki során aztán egy matrózt úgy arcon talált a korong, hogy felrepedt a szája és össze kellett varrni. Aki csak részese volt a dolognak, az mind tudta, hogyan kell ezt az ügyet elintézniük, és ezt mondták: „Csak meg ne lássa, mert mindig nagy hűhót csap, ha valakit olyan sérülés ér, ami elkerülhető lett volna."

Hogyan etessünk fókát és pingvint a legénységgel – hogy ne kapjanak skorbutot?
Bár a hajón bőséggel volt élelmiszer, az embereknek friss húsra is szükségük volt, hogy ne kapjanak skorbutot. De a tengerészek nem akartak fókát és pingvint enni, amikor tele volt a hajó drága konzervekkel. Amikor aztán a legénység egyik tagja lelőtte az első fókát, a Főnök felment a fedélzetre, hogy megcsodálja a zsákmányt, majd így szólt: „Csak annyi hús van, amennyi a tiszti étkezdében vacsorázó tiszteknek és a tudósoknak elegendő. Az altiszti és legénységi állománynak várnia kell a következő sikeres vadászatig. Kisvártatva megjelent a matrózok küldötte: „Követeljük a minden élelemből nekünk járó 25%-ot, így a mostani zsákmányból is!" – mondták. „Rendben van" – válaszolta a Főnök. –„Megkapják a részüket." Az altisztek és a legénységi állomány soha többé nem utasították vissza a fóka- és pingvinadagjukat.

Négyszemközti beszélgetések
A Főnök vagy a kora reggeli, vagy a késő esti órákban szeretett beszélgetni az embereivel. Többnyire azt csinálta, hogy kiment az őrökhöz és elszívott velük közösen egy-egy cigarettát. Mivel váltásban őrködtek, így idővel mindenkire rákerült a sor. A legénység egyik tagja emlékszik rá, hogy egy alkalommal hajnali négykor jelent meg a Főnök, csak azért, hogy oldja éjszakai magányát az őrségben. Forró kakaóval és egy verseskötettel felfegyverkezve és nekiállt „végtelen verseket" felolvasni.

Gyűjtögetőből raktárost
Orde-Lees-t a Főnök eredetileg motorszakértőnek vette fel. De hamar kiütközött, hogy Orde-Lees a legjobban attól retteg, hogy kifogynak valamiből. A legénység tudta, hogy ha valamit nem találnak, akkor az egészen biztosan Orde-Lees ágya alá került. Ezért aztán az egyik nap a Főnök odalépett Orde-Lees elé és így szólt: „Mostantól te vagy a raktáros." Orde-Lees állandó aggodalmaira megnyugtatólag hatott a döntés, és az út során már nemigen foglalkozott más problémákkal.

Az eloldott hordó
A legfiatalabb matróz eloldott egy hordót a hajó fedélzetén. Épp kinyitotta, amikor a Főnök odalépett hozzá, majd így szólt: „Ne akarj túl sok mindent egyedül csinálni addig, amíg ki nem tapasztalod annak minden csínját-bínját. Ha baleset történne, mert a hordó lesodródna a fedélzetről, a vitorlamestert hibáztatnák érte, mert a biztonságos tárolás az ő felelőssége. Ha beavatkozol egy másik ember munkájába, mindig jusson eszedbe, hogy ő viszi el a balhét, amit igazság szerint neked kéne." Aztán visszaerősítette a helyére a hordót, miközben ezt mondta: „Te csúszócsómót tettél rá, de nem ez a jó megoldás. A tengeren csak jó megoldásnak van helye."

Ki aludjon hálózsákban?
Amikor a süllyedő hajót el kellett hagyniuk, és nekivágtak, hogy szánokkal átkeljenek a jégen, viszonylagos kényelmüket is maguk mögött kellett hagyniuk. A csapat 28 tagból állt, de csak 18 hálózsákjuk volt. Ekkor a Főnök utasítására mind a huszonnyolcan sorsot húztak, hogy ki legyen az a 18, aki a meleg hálózsákban alhat. Akik a rövidebbet húzták, takaróból készített hálózsákot kaptak, de kaptak mellé egy-egy szarvasbőrt, amit maguk alá teríthettek.

Csak 1 kg holmi
A hajó végleges elhagyása előtt a Főnök kiadta a parancsot: mindenki legfeljebb egy kiló holmit vihet magával. És ebben legyen benne hat pár zokni, egy pár tartalék csizma, egy pár szőrmekesztyű és 0,5 kg kakaó vagy dohány. Mindenki kapott egy tekercs WC-papírt. Csak nagyon kevés hely maradt személyes holmiknak. A főnök a hóba dobta az aranyóráját, 50 font aranyat, az ezüstnyelű keféjét, a Bibliát, amit Alexandra királynőtől kapott, de előtte kitépte belőle azt a lapot, amelyen a királynő ajánlása állt, meg egy szakaszt Jób könyvéből. Aztán sorra mindenki követte a példáját.
Miközben a többiek pakoltak, a Főnök félrehívta Hussey-t és így szólt hozzá: „Visszamentem a hajóra és az étkezdében találtam valamit, ami a tiéd, kihoztam az élelmiszercsomagokkal együtt." Hussey nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a bendzsójáról van szó. Ezért ezt kérdezte: „Elég nehéz, gondolod, hogy el kéne vinnünk?" Mire így szólt a válasz: „Igen, mindenképp. Létfontosságú szellemi gyógyír, szükségünk lesz rá."

Partot érés
A Főnök, hogy javítson a legénység hangulatán, az egyik mentőcsónakból átkiabált a másikba, hogy holnap partot érnek. A kapitány erre visszakiabált, hogy az lehetetlen. A Főnök ekkor – először és utoljára – rárivallt a kapitányra, mert attól tartott, hogy ezzel elcsüggeszti a legénységet.

Az amputált lábujjak
Egyetlen embere szenvedett maradandó károsodást az expedíció során, az a fiatal fiú, aki potyautasként csatlakozott az expedícióhoz. És mindössze amiatt az ostobasága miatt kellett amputálni a bal lábának lábujjait, mert makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb csizmáját megkímélje.

A negyedik lélek
Amikor a Főnök két másik társával elindult, hogy megtalálja az Elefánt-sziget egyik települését, hogy onnan segítséget hozzon és megmenthesse legénységét, a 36 órás menetelés során a gleccserek között a Főnöknek az az érzése támadt, hogy nem hárman vannak, hanem négyen. Nem beszélt a többieknek erről az érzéséről, de ekkor a kapitány megszólalt: „Főnök, a menetelés alatt az a különös érzésem támadt, hogy velünk van még valaki." A harmadik társuk is megerősítette, hogy hasonlóan érez.

Ez a történet 1919 után számtalan vasárnapi prédikációban elhangzott.
A Főnököt feltehetően az tette a legboldogabbá, hogy ez az eset ihlette T. S. Eliot „Átokföldje" című versének egy részét:

„Ki megy melletted mindig harmadiknak?
Ha számolom, csak te meg én vagyunk, mi ketten
De ha fölfelé nézek a fehér úton
Melletted mindig ott megy valaki más is..."

A megtagadott érdemérem
A Főnök legénységének csak néhány tagjától tagadta meg a sarkvidéken nyújtott kiemelkedő szolgálatért járó érdemérmet: az ácstól, mert küzdelmeik egyik fontos pillanatában szembeszegült a kapitánnyal; az egyik matróztól, mert zsebre tett néhány olyan értéktárgyat, amelyektől – a parancs értelmében – a többieknek meg kellett szabadulnia. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 29., péntek,
Auguszta napja van.
Tartalom
Vezércikk

Rácz Róbert
A (vak)vezetőkről
Serpa kerestetik Isten-országa expedícióra

Gondolkorzó

Szabados Tamás
Egy marslakó a keresztény vezetőkről
Így néz ki az akváriumon kívülről

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Nagytiszteletűek
Gyülekezetvezetői karakterológia kánikulai napokra.

Géczy Ráhel
Fiatalkori tapogatózások és túlkapások
Jézus követése ésszel és ész nélkül

Magasság

Tóth Sára
Isten vezetése és az önrendelkezés
Átadni az irányítást – megy ez nekünk?

B. Tóth Klára
A tanárság nem múló állapot
Van, amit nem tanít meg az internet?

Mélység

Nagy László
Kettő az egyben: vezető és vezetett
Tudsz-e kicsiből naggyá lenni, vagy nagyból kicsivé ha kell?

Szakács Gergely
Ki a főnök?
Családi kötélhúzósdi

Teljesség

Czapp Enikő
NapKrisztus
M. S. mester és Isten közös alkotása

Nagy Dávid
Érdemes követni a „nagy mókamestert”?
Nem ver, nem rugdal, nem gúnyol – előtted megy

Üzenet

Turcsik Ferenc
(Ko)ordináció
Az ismeretlenek barátok és a pohár félig tele van…

Miklya Zsolt
Sziget ünnepi díszben
Molnár Mária emlékére

Réz-Nagy Zoltán
Shackleton – parabolák a jég hátáról
Néha létkérdés, hogy kinél van az irányítás

Áthallások

Géczy Katalin
Melyik dallam vezet hozzá?
A Kékszakállú-elemzések margójára

Miklya Zsolt
Ha lépések neszét hallod...
A sztalker, a király és a költő

Hancsók Barnabás
„Ha hibáznék, Önök majd kijavítanak!”
Két film a világ egyik legnagyobb vezetőjéről

Bölcsföldi András
Rutin
Szokások, melyek átveszik a hatalmat a gondolkodásunk felett

Riport

Pete Violetta
A hangember (2) – ahogy szavakból híd épül
Horváth Gergely a rádió missziós lehetőségeiről

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Byte-agyú gyerekek
Otthon, az iskolában, a templomban. Like-oljuk őket vagy sem?

Látogatóink száma a mai napon: 1501
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57520606

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat