Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Sztalkeri helyzet, mondom, ismétlem, már három évtizede, visszatérőn, egy-egy döntés-szituációban, amikor végül is nem én döntök, hanem teszem a következő lépéseket...
Peremvidék. Lepusztult külvárosi lakás. Börtönviselt, a társadalomból kitaszított kopasz fej, gondolnád, konok, de nem, kiszolgáltatott inkább. Nem igazság(boldogság)kereső, még kevésbé -csináló. Csak egy kiszolgáltatott lény, akit a Zóna vonz (és taszít), aki nem tehet másként, léte csak a Zóna erőterében érvényes, minden más konszolidáló kísérlet, polgári létforma nevetséges hozzá képest. Léte a Zónáé, „halálraítélt, örök fogoly". A Zóna a van.

A mesei sci-fi helyzet, a „hol volt, hol nem volt" egy meteor-becsapódás következménye, vagy egy idegen civilizáció által a Földre küldött – büntetés/ajándék? – területről és térerőről van szó, aminek belső szobájába lépve teljesülnek a legtitkosabb vágyak, megtalálhatja az ember a boldogságot. Ám ez az ember számára egyenesen élet- és közveszélyes, társadalomellenes, így a Zónát, ezt az idegen erőteret a hatalom tiltott területté nyilvánítja, szögesdrótkerítéssel és rendőrkordonnal veszi körül. Bejutni szinte lehetetlen. Mégis lehetséges. A Sztalker (= vezető, átvivő, kísérő) képes erre egyedül, aki a Zónával különleges kapcsolatban áll, mondhatni erőterében él, ő válik igazán élővé, közvetítő személlyé a Zóna és a külvilág között.
A Zónába lépni büntetendő cselekmény. Mégis időről időre elindul valaki a boldogság felé, és a Sztalker – jó pénzért persze, hiszen ebből próbálja a családját eltartani – vállalja a vezetést, kísérést pontosabban, át a hatalom tiltó akadályain és a Zóna erőterén.
Akit Andrej Tarkovszkij 1979-ben bemutatott filmje megragad, bevon a világába, annak számára rövidesen félelmesebb és hatalmasabb lesz ez az erőtér az őrség harci erejénél, az akciófilmbe illő jeleneteknél, holott a film nagy részében szinte nem történik semmi. Lepusztult vidéken vagyunk, ahol még látszanak egy valamikori katonai támadás nyomai, de már inkább a kultúra, az emberi lét leépülésének a nyomait pásztázhatja a kamera által a szem, vizenyős romvidék, majd egy bunkerféle alagút – a „húsdaráló" –, ajtó, belső terek, szobák. Ezen kell a Sztalkernek és utasainak végighaladni, de nem akárhogy, és főleg nem toronyirányt, mivel itt nem az egyenes út a legrövidebb. Minden lépésnek jelentősége van, és minden lépés máshová esik, mint az előző úton. A Zóna „csapdák bonyolult rendszere", ami szüntelen változik, mozgásban van. A Zóna nem ismétli magát, de Sztalkerének, ha éberen figyel, megmutatja a megfelelő irányt. Egy anyacsavart dob pár lépéssel maga elé, újra meg újra, s ha jó irányt választott, a Zóna engedi őket tovább. De a lépéseket, az utat az utasoknak kell megtennie, ők mennek elöl, az ő útjuk ez, a Sztalker csak irányt mutat. A Zóna pedig az egymáshoz kapcsolt, együtt lépdelő személyek állapota szerint változik, mondhatni, lelki valóságuk dinamikus erőtere vetül ki parabola-értékű környezetté.
Nem mesélem el a filmet, aki képes végignézni lassú jeleneteit, ráhangolódni a csend képi nyelvére, megtudja, pontosabban megsejtheti, mit rejt a Zóna belső szobája, ahová a Sztalker soha be nem lép, be nem léphet. Nem boldog akar lenni, és főleg nem erős. Az ő boldogsága, szabadsága és méltósága a Zóna, a Zónában-lét. Hogy ide vezethet olyan szerencsétleneket és elkínzottakat, mint ő maga, akik már semmiben sem reménykednek, mégis, a belső szoba jelenti számukra az utolsó reményt. A Sztalker a Zónában van otthon, a Zónában van az ereje. Peremeken lépdel, mint a kötéltáncos, teljes ráhangolódással a következő lépésekre. Az utasok, jelen esetben a kiábrándult Író és a tudományában bízó Professzor nem ismerik ezt a ráhangolódást, a boldogság felé vezető lépések boldogságát, a hit kiszolgáltatottságát. Ők csak a tutit akarják, a szobába lépés/nemlépés biztonságát, a szobáig jutás bizonytalansága helyett. Az út kockázatával nem számolnak. Nem hisznek.
Sztalker hisz. Hite az út. Hogy minden lépés más, és minden lépésnek jelentősége van. Dávidi alkat. Uram, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg. Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza. Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. (Zsoltárok 25)
Ismerős Dávid peremvidéke is, a hatalom által kitaszított, Istennek mégis kiszolgáltatott, az Ő erejére és akaratára hangolt léte, az istenfélelem erőtere. Ami mindig peremvidék, sohasem tuti-vidék. Még a hatalom csúcsára kerülő királynak sem. Miután Dávidot királlyá kenték, a filiszteusok fölvonulnak ellene nagy hadsereggel. Dávid akkor megkérdezi az Urat: „Fölvonuljak-e a filiszteusok ellen? Kezembe adod-e őket?" Az Úr azt feleli, igen. És győzelmet ad Dávidnak. Később ugyanott, ugyanúgy felvonulnak megint a filiszteusok. Dávid ismét megkérdezi az Urat, de Ő most mást mond, nem ismétli magát: „Ne szembe vonulj ellenük, hanem kerülj a hátuk mögé, és a szederfák felől vonulj ellenük. Majd ha lépések neszét hallod a szederfák teteje felől, akkor törj rájuk, mert akkor előtted megy az Úr, hogy megverje a filiszteusok táborát." Dávid hallgat az Úrra, és ismét győz a filiszteusok ellen. (2Sámuel 5,17–25)
Sztalkeri helyzet, hümmögöm azóta is, hogy felfedeztem ezt az igeszakaszt a Bibliában. S hogy felfedeztem az igei képet Kányádi Sándor kötetcímadó versében: Valaki jár a fák hegyén. Nemcsak a képet, hanem zsoltáros hangvételét, a Valaki erőterében élő ember – Kísérő, Költő – ráhangolódását egy nála nagyobb és érvényesebb erőtérre.

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

És működik – valaki jár a fák hegyén – cinizmus, tagadás, tuti tudás ellenére is – mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem. Bizonytalan, kiszolgáltatott utat ígér ugyan a belső szoba felé, peremen haladó lépéseket, mégis belső bizonyossággá válik, ha megteszi az ember a Zóna, a Valaki erőterében. Ha maradt még hite elveszíteni önerejét, sztalkeri módon: „És legyenek gyámoltalanok, akár a gyermekek, mivel a gyengeség nagy, az erő pedig hitvány. Mikor az ember születik, gyenge és rugalmas, mikor haldoklik, erős és kemény. Mikor a fa nő, zsenge és rugalmas, mikor száraz és merev, haldoklik. A keménység és az erő a halál kísérői, a rugalmasság és a gyengeség a lét frissességét fejezik ki, ezért nem győzhet az, ami megszilárdult."