Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Egy izraeli zarándokút széljegyzetei

Tíz nappal ezelőtt elindultam Izraelbe, remélve, hogy az elmúlt hónapok lelki szárazsága után ott élő vízre találok (ilyen az ember: a sivatagba megy vízért).

Megérkezésünk napján Peter Loth Holokauszt-túlélő nekünk szegezte a kérdést: lehetséges megbocsátani mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek emberek ezrei a koncentrációs táborokban? Nem. Nekünk nem. De Istennek minden lehetséges.

Ez volt az üzenet első rétege: felszólítás a harag és a régi sérelmek elengedésére. Azonban a kegyelem nem elégszik meg csupán ennyivel. Többrétegű, mint a hagyma (ahogy Shrek mondta saját magáról), és egyedül rajtunk áll, mennyit vagyunk hajlandóak meglátni és befogadni belőle. Ahogyan Victor János is megfogalmazta: „a kegyelemben is vannak, minél beljebb, annál csodálatosabb birodalmak". Gyerünk, fedezzük fel őket!

A Holt-tenger felé vezető út végtelennek tűnő sivatagát elnézve eszembe ötlött a kérdés: Mi hajtotta Jézust és a tanítványait? Hogyan voltak képesek itt gyalogolni egyik helyről a másikra? Nekem még autóval is fárasztó... talán mégsem annyira egyszerű elmerülni Istenben, hiszen a sivatagon keresztül kell mennem.

Hamarosan ismét rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A kegyelem olyan, mint a Holt-tengerben fürödni. Képtelenség elsüllyedni. De úszni is. Csak lebegni lehet, rábízva magam a vízre.

En Gedi felől megközelítve a kegyelem valóban sivatag. 
Azaz inkább vízesések és források egymásutánja, amiket sivatagok választanak el egymástól.
Minden forrásnál pontosan annyi időre tudok feltankolni, míg el nem érem a következőt.
Nem hagyhatok ki egyet sem, hiszen én nem vagyok teve.
Lelki értelemben sem.
Minden egyes nap oda kell mennem a forráshoz, minden lépésem előtt tankolnom kell. Különben azt veszem észre hirtelen, hogy a sivatag közepén állok víz és üzemanyag nélkül. Ahhoz pedig nem vagyok elég nagy és erős, hogy ezt a problémát egyedül megoldjam.

A Siratófalnál imádkozó emberek szintén ezt jelképezték számomra: az Istenhez való odafordulást minden egyes nap, a kérések, hálaadások, terhek, imádságok letételét (ennek látható jele a fal réseibe tett papírcetlik tömkelege).

Kétségtelen, hogy ott nem esik az embernek nehezére imádkozni..de mi lesz, ha hazamegyünk? Hol vannak Jézus lábnyomai Magyarországon? Miért nehezebb egyik helyen imádkozni és Istenre figyelni, mint a másikon? Isten mindenhol jelen van. Legfeljebb én nem vagyok ott. De ha képes vagyok jelen lenni az adott pillanatban és helyen, akkor „minden föld lehet szent föld" (Pál Feri atya). Ugyanígy hiába utazom a Szentföldre, ha ténylegesen nem érkezem meg oda. Megint. A kegyelem. Hogy mindig van lehetőség megérkezni az Atya karjaiba.

Különleges feltöltődés Jeruzsálem utcáin sétálni. A Siratófalnál imádkozni. A Holt-tenger vízén lebegni. En Gedi vízesései alatt állni. Sétálni a sivatagban. Egy ház tetejéről nézni az éjjeli várost. A Galileai-tengerben úszni, a partján napozni. Végigjárni az Izraeli Múzeumot. Az Óvárosban alkudozni az árusokkal. Minden reggel közösen kezdeni a napot. Németek, amerikaiak, magyarok. Együtt imádkozni, énekelni. Izrael különleges hely. Azért különleges, mert nekünk szükségünk van különleges helyekre, ahol azt gondoljuk, közelebb van az Isten, és jobban hallható a hangja. Ahol szerintünk könnyebb megtalálni a vizet. Az Isten pedig mosolyog, és azt mondja: „Jól van, gyermekem, menj csak Izraelbe, ha neked ez kell ahhoz, hogy észrevedd végre: itt vagyok melletted." Aztán megérkezem Izraelbe, és tényleg ott van az Isten. Aki mindig itt van.
Az Izraelben töltött 10 nap mintegy előképe volt a szeptemberben kezdődő 10 hónapnak, amit Kolozsváron fogok eltölteni. Izrael, Magyarország, Erdély. Mindenhol ugyanaz van elkészítve: a Jézussal való találkozás. Ő ott van. Nekem kell megérkeznem. És ha megérkeztem, életre szóló találkozásokban lesz részem. Jézussal. A körülöttem lévő emberekkel. Saját magammal.