belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Pete Violetta

Letagadhatjuk az életet?

Védeni a valóságtól – de meddig?

A Kontrasztkiállítás kapcsán újra és újra hallok szülőket, akik azt mondják, nem engedik el rá a gyereküket, mert túl erős, túl sokkoló, ők ettől meg akarják védeni csemetéjüket. Sokan úgy is tartják, hogy az ő gyerekükkel semmi nem fordulhat elő, ami megjelenik a kiállítás anyagában, mi több, nem is akarnak tudomást venni ezek létezéséről.

Ugyanebben az időszakban láttam egy filmet, ami nagyon megfogott és sok gondolata visszatér a fejembe. Már a címe sem éppen happy: Öngyilkos szüzek. A filmben egy csapat fiú próbálja feldolgozni, megemészteni azt a családi tragédiát, amely végül az egész környék elsorvadásához vezetett.

A Lisbon lányok a környék legszebb lányai voltak. Az apjuk matektanár volt a helyi iskolában, ezért mindenki ismerte a lányokat, akik teljes elzártságban éltek a szüleik (elsősorban édesanyjuk) szigorú vallásossága miatt.

Az öt testvér teljesen különbözően alkalmazkodott a morózus viszonyokhoz, a mézédes, ám üres beszélgetésekhez, a látszatélethez. Lux a leglázadóbb, aki titokban cigizik, iszik és a fiúkkal sem túl óvatos. Cecilia a legfiatalabb, mindössze tizenhárom éves, a leggyöngébb láncszem, aki először kísérel meg öngyilkosságot, de még éppen sikerül megmenteni az életét.

Ekkor egy pszichológus próbál a szülők lelkére beszélni, hogy engedjék kicsit hosszabb pórázra a lányokat, hogy beszélgethessenek és szórakozhassanak kortársaikkal. A Lisbon szülők (az anya tiltakozása ellenére) megrendezik a Lisbon lányok első és egyben utolsó bálját, ami olyan erőltetettre és őszintétlenre sikerül, hogy Cecilia ezen az estén végez magával – ezúttal esélyt sem adva, hogy megmentsék. A család kibeszéletlenül, tabuként elhallgatva a tragédiát éli tovább az életét, egészen addig, amíg egy fiú bele nem szeret Luxba. A hőn áhított lány kedvéért a fiatalember meggyőzi a szülőket, hogy elvihesse Luxot az iskolabálba, de ez is csak akkor lehetséges, ha minden lány mellé talál kísérőt. A szülők is bebiztosítják magukat azzal, hogy éppen Lisbon papa lesz a báli felügyelő tanár. „Mindegy volt, milyen szabású ruhát választottak maguknak a lányok, Mrs. Lisbon két centit rátetetett a dekoltázsra és négyet a derékra meg a hosszra. Az eredmény négy egyforma zsák lett.”

Azon az estén Lux nem érkezik haza. Bizony az éjszakát egy fiúval töltötte, és csak reggel ébredt fel, majd taxizott haza. Ezen feldühödve édesanyja az alapos verésen túl kiveszi az összes lányt az iskolából „a saját védelmük érdekében”. Később Lux rocklemezeit dobatja a lánnyal a kandalló tüzébe, azzal sem törődve, hogy a bakelit mérgező füstje a lakásba ömlik. Hát így. Teljes elzártság. Nem csoda, hogyha hónapok múlva egy nap az összes lányt halva találják. „Soha nem derült ki pontosan, milyen sorrendben történtek az események, még mindig vitatkozunk rajta. A legvalószínűbb, hogy Bonnie azalatt halt meg, amíg mi a hallban várakoztunk. Mary nem sokkal ezután dugta be a fejét a sütőbe. Therese begyógyszerezte magát, és akkor halhatott meg, amikor mi odaértünk. Lux ment el utoljára.”

Lisbon anyuka egy későbbi nyilatkozatában hangoztatta: „Egyik lányom sem szenvedett szeretethiányban. Sosem értettem meg, hogy miért…”

Nos, itt a kérdés: meddig és mitől kell megvédeni a kamaszokat és a gyerekeket ahhoz, hogy életképesek maradjak a szónak abban az értelmében is, hogy akarják az életet? Egyértelmű, hogy a féktelenség sem megoldás. Nem érdemes-e olyan védett környezetben, mondhatnánk laboratóriumi körülmények között szembesíteni őket az élettel és annak nehéz oldalaival, ahol még tudunk segíteni, ha megbicsaklanak? Nem érdemes-e ilyenféle lelki védőoltást adni, mielőtt valamilyen éles helyzetbe kerülnek? Meddig lehet visszautasítani a vágyaikat, a terveiket, a felnőtté válásukat, mint inkább segíteni őket a rendelkezésünkre álló eszközökkel?

Erős kérdés a fejemben, hogy mi történt volna, ha a Lisbon lányok tovább élnek. Ha elkerülnek egyetemre, vajon kitombolják-e magukat úgy, mint ahogy a környezetemben élő kamaszok, akik „végre kikerülnek a szülők kezei közül”, vagy maradnak vénkisasszonyok bezárkózva, függővé válva attól az ingerszegénységtől, amelyben nevelték őket.
Van-e ennyi tiltás közül út a normálishoz?

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. április 18., csütörtök,
Andrea , Ilma napja van.
Tartalom
Vezércikk

Tóth Sára
A modern irodalom „NEM”-je
Rituális bűnbak szerep

Felszín

Erbach Viola
Falak, omoljatok!
Csipkerózsika-szindrómás világot építünk

B. Tóth Klára
Nem, ami néha igen
Töredékek a válaszaink mentén

Ligetkuti Amanda
A tékozlóját!
Kudarckerülés

Magasság

Miklya Zsolt
„Eddig jöhetsz, tovább nem!”
Jób és az Iskola netovábbjáról

Mélység

Péter-Szarka Katalin
Dackorszak
Határfeszegetés és idegtépés – ahogy arra csak egy gyerek képes

Adamek Norbert
Ha te balra mész, én jobbra megyek
Amilyen NEM akarok lenni…

Miklya Luzsányi Mónika
Kamaszkor
Lázadnak. De miért?

Szakács Gergely
Elengedés
Kísértő ex-ek és a „mi lett volna, ha…”

Bölcsföldi András
Nincs Egyéb Mentség
A veszteségfolyamat öt fázisa – Stages of the Loss Process

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
Jézus nemet mondásai
Megállni a kísértésben

Koczor Tamás
Jónás: nem – Jézus: igen
Bibliai válaszok küldetésre és halálra

Üzenet

Bella Péter
Tagadásokra épített önkép
Mit is jelent reformátusnak lenni?

Áthallások

Nagy Zsuzsanna
Megalkuvás nélkül
Vaslady

Pete Violetta
Letagadhatjuk az életet?
Védeni a valóságtól – de meddig?

Miklya Luzsányi Mónika
Belső tenger
Film az eutanáziáról. Mellette vagy ellene érvel?

Riport

Hajduk Zsófia
A „boldogító nem”
Együttélés hűségeskü nélkül

Kitekintés

Szakács Gergely
Fegyvertelenül, de nem eszköztelenül
Katonáskodás és háborúság hívőként

Látogatóink száma a mai napon: 9276
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57782004

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat