Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

"Milyen apás voltál," - emlékeztetett apám egykori önmagamra, amikor éppen mogorva kamaszként állandó konfliktusok között őrlődtünk mi ketten - "még a nagykabátom sarkát is puszilgattad!" - tette még hozzá, és talán ezek az emlékek segítettek neki abban, hogy elviselje kamasz fiának állandó provokációit. Nem vittük kenyértörésig a dolgot, pedig néha elég közel álltunk hozzá, vagy legalábbis úgy tűnt akkor...

Az állandósult konfliktusok elől az ember úgy próbált akkoriban elmenekülni, hogy a lehető legrövidebb időt töltötte otthon, csak annyit, amennyit muszáj volt...
Jean-Paul Sartre egyik színdarabjában, a "Zárt tárgyalásban" a poklot kénköves üstök és vörös, vasvillás ördögök helyett egy empire stílusú otthonos helyiségként írja le, ahol három ember van összezárva. A pokol - e szerint a felfogás szerint - olyan, mint a börtön, mint a karantén: állandó, kényszerű együttlét.
Lehet börtön és pokol az otthon? Ha gúzsba köt, megfojt, ha akadálya és ellentéte mindannak, amit éppen állít magáról, akkor sajnos lehet. A tékozló fiú és azóta sok utódja, egykori és mai tékozló fiúk pedig útra kelnek, ám éppen ezáltal - paradox módon - a szülői ház bebizonyítja, hogy mégsem börtön. Az otthonukat elhagyó tékozló fiúk pedig azzal a gondolattal csitíthatják háborgó szívüket, amit Wim Wenders "Rossz Mozdulat" című filmjének főhőse, Wilhelm Meister modern megfelelője mond: "El kell távolodnom, hogy érezni tudjak." Ettől kezdve valami új születik, és az, ami idővel létrejön, még egy új otthon is lehet, és a tékozló fiú megszűnhet tékozló lenni, talán soha nem is tékozolt, csak gyarapított, javakat szerzett és családot alapított. Ha valaki eljut idáig, akkor választás elé kerül.
Ez azonban már a történet láthatatlan része, hiszen ki szokott beszélni a folytatásról? Ritkán látott ismerőseinkről mi sem tudunk többet, mint azt: hová jutott, mit csinál a férje, vagy a felesége, hány gyerekük van. Vagy ha élete kisiklott: "elvált, iszik, nincs munkája, de valami tanfolyamra jár..." - aki meséli, az sem nagyon hisz abban, hogy ebből még kikerekedhet valami. Ám egy-egy szolid, nem nagyon látványos, de megingathatatlan karriertörténet hallatán megszabadíthatjuk magunkat annak a terhétől, hogy a Biblia legismertebb történetével, a tékozló fiú történetével foglalkozzunk. Fellélegezhetünk - gondoljuk magunkban. Ez a történet mégiscsak másokról szól, nem rólunk. Méghogy a tékozló fiú példázata mondaná el az emberélet, a mi életünknek és az Istennel való kapcsolatunknak a titkát?! Dehogy. A miénket nem, csak a vesztesekét, a kallódókét: akik nem jutottak semmire. Csak azokét...! Pedig az élettörténet igazán fontos része nem az, hogy ki hogyan szerzett, gyarapított és alapított.
Erich Kästner szerint: "A felnőtt így tanítja a gyermekeket: végezzétek el az iskoláitokat, és ha felértek a csúcsra, akkor felejtsétek el, fűrészeljétek le magatokról a múltatokat. Azt, hogy egykor ti is gyermekek voltatok... Pedig az élet lépcsőház: föl és le lehet közlekedni benne, és van pince is, ahol illatos gyümölcsöket tárolnak..." Akik jól megtanulták a leckét, és engedelmesen fűrészelnek, azokat ugyan nem lehet semmivel sem vádolni, de veszélyes emberré válhatnak a maguk és mások számára. Mert veszélybe kerülhet a nosztalgia érzése. A nosztalgia görög szó: a "hazatérni" és a "fájdalmat érezni" szavakból képezték. Így lesz az elsődleges jelentése: honvágy.
Mi lett volna a tékozló fiúval, ha nem érzett volna honvágyat? Ha nem űzi a nosztalgia, nyilván nem is tért volna haza, és akkor nincs hazatérés, nincs megtérés - ami ugyanaz. És nincs öröm sem a mennyben, sem a földön. A gyermekkor, az első, nagyon erős élmények, és az ezt nyújtó szülői ház, annak óvó szeretete utáni nosztalgiánk kapcsolatban lenne üdvösségünkkel? "Ne nyugtalankodjék a Ti szívetek. Higgyetek Istenben, és higgyetek Énbennem. Az Én Atyám házában sok hajlék van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek..." Jézus tudja, hogy az ember megrendültségének oka az otthontalansága. Az az érzés, hogy nincs számára hely, hogy nem lesz számára folytatás, hogy földi élete csak hiú próbálkozás volt arra, hogy az örökkévalóság utánzatát hozza létre saját földi élete keretei között. Jézus tudja, hogy ez az érzés tölti el a legnagyobb megrendüléssel az embert. És erre a lelki nyugtalanságra akar vigasztalást nyújtani: lesz igaz otthonunk az Atya házában. Jut mindenkinek hely. Sőt, még azt is mondja, hogy tudjuk oda az utat, ahová Jézus megy. (Jn 14,2-4)
Ez azt jelenti, hogy annak a helynek valahogy számunkra ismerősnek kell lennie. Hazatérés és üdvözülés ajtói egymásra nyílnak. A "mennyország" nem lehet számunkra teljesen idegen hely. Csak az lehet az üdvösségünk helye, ahová gyökereink nyúlnak, ahová a nosztalgia von és repít minket. H. G. Adler az "Utazás" című elbeszélésében írja: "Szobájában Paul sokat és sokszor tűnődött azon, mennyire hit dolga az ember és a környező világ kapcsolata. Ahol a hitet kikezdik, ott már lemondtak erről a kapcsolatról." Meghatározó élményeink összeszövődtek azokkal a helyszínekkel, ahol átéltük őket, nem választhatóak le róluk. Ezek a helyek térnek vissza álmainkban: házak, utcák, terek, parkok, dűlők. Ha néha elzarándokolunk gyermek- és ifjúkorunk helyszínére, és torokszorítóan feltör a múlt: fáramászások, bújócskák, vasárnapi ebédek, séták, naplementék, disznótorok, hóemberépítések emléke, akkor átélhetjük, milyen fontosak nekünk ezek a régi emlékekkel összekapcsolódott helyek.
"...Ekkor a fiú magába szállt és ezt mondta: ...Útra kelek, elmegyek apámhoz..." (Lk 15,18) Mi, tékozló fiúk és leányok lehetünk tékozlók, vagy spórolósak - a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e meghozni ezt a döntést? Képesek vagyunk-e még a magunkba szállásra, a lépcsőn lefelé indulásra?