Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Kicsit több mint öt éve hallottam először élőben életem egyik leginkább meghatározó zenekarát, a David Eugene Edwards vezette Wovenhand-et (akkor még Woven Hand néven). Utána fokozatosan beszereztem a lemezeket, és azóta még háromszor hallottam őket. Amellett ugyanis nem lehetett csak úgy elmenni, hogy egy hívő keresztény ember olyan zenét alkot, olyan szövegeket ír, és mindezeket úgy adja elő (zenekarral vagy anélkül), hogy annak semmi köze nincs a kortárs keresztény könnyűzenében megszokottakhoz, mégis teljes mértékben hiteles.

A Wovenhand 2001-ben koncertezéssel, majd egy 2002-es cím nélküli lemezzel indult. Eredetileg Edwards szólóprojektjeként, ugyanis a ’90-es évektől egészen 2005-ig működő Sixteen Horsepower – aminek Edwards hangszeres-énekes frontembere volt – ekkoriban nem volt aktív. Aztán amikor az anyazenekar feloszlott, Edwards teljes erejével a Wovenhand-re fókuszált. Míg a Horsepowert alapvetően az alt-country címkével szokták illetni, addig a Wovenhand nemcsak az amerikai gyökérzenékből, hanem a világon megtalálható számos – újabban inkább közel-keleti – népzenéből merít. E különbség ellenére a két zenekar közös vonása az erőteljes és eksztatikus színpadi jelenlét, a kemény hangzás, valamint Edwards karizmatikus személyisége (ez is sok helyütt alkalmazott jelző az énekesre). A Wovenhand korábbi lemezeinél (egészen a Mosaic-ig) azt a tendenciát érzékelhetjük, hogy a szépen, akusztikusan hangszerelt dalok élőben a zajok és a torzított gitárok használatának hatására teljesen átalakulnak. Az utóbbi években azonban ez megváltozni látszik, és már a stúdióanyagok is a koncertek hangzását idézik (leginkább a Ten Stones és a friss The Laughing Stalk).

A dalok ilyesfajta átalakulásáról, a számos változat szépségéről és érdekességéről ódákat tudnék zengeni – szólóban a több mint száz éves bendzsójával; zongorakísérettel halkan; két gitárral, hangsúlyos dob-basszus lüktetéssel –, ugyanis ezek nem pusztán zeneileg fontosak, hanem azért is, mert halkan és hangosan is ugyanaz a hihetetlen intenzitás árad a színpadról. Azonban ez vélhetőleg túl sok helyet és még több türelmet igényelne az olvasótól, így ettől most eltekintek. A hosszas leírás helyett inkább egy dal bemutatásával szeretném közelebb hozni a zenekart.

A választásom a 2002-es debütalbum utolsó előtti dalára, a Your Russia-ra esett emblematikus volta miatt. Eredeti változatában visszafogottan, de zeneileg is érzékelhető a feszültség, amit a szöveg hoz elénk: a bűn által megbéklyózott ember szabadulási vágya és az erre való képtelenség valóságának súrlódása. Ezt fokozza tovább a dal 2003-as változata, ami a belga Ultima Vez tánccsoport egyik balett-darabjához készült anyagban szerepel.[1] Az itt hallható verzió közelebb áll a koncerteken előadotthoz: megjelenik benne egy újabb gitártéma, és eltűnik, illetve átalakul pár sor.[2]
A lentebb látható 2006-os élő felvétel alapján pedig szinte tökéletes képet kaphatunk a Wovenhand fellépéseinek jellegéről. Jól érzékelhető a leállásokat-kiállásokat sodró lendületű szakaszokkal váltogató dinamikakezelés – a csendesebb részekben a recitálás, az innen-onnan jövő zajok, esetleg a ritmikus alap tartja fönn a feszültséget –, valamint Edwards színpadi jelenlétének minden eleme. Az itt és most totalitása és kizárólagossága érvényesül a fejrázásban, a kezek-lábak már-már dramaturgiai jellegű rángásaiban vagy a pattanásig feszült erekben. Edwards számára a koncert nem pusztán produkció, hanem hite megélésének egy újabb szituációja, ahol a bukásai, bűnei és örömei is teljesen valósak. A különbség csupán annyi, hogy éppen dalokon keresztül beszél róluk, és mindössze a helyzet sajátossága, hogy ezt a lehető legkifejezőbben teszi.

Élet és művészet egybefonódik, és így nehéz menekülni az énekes tekintete és szavai elől. A következőket kapja a hallgató a záró löket előtt: „i must push on/ in prayer and take it by force/ though you say it better/ with more conviction than i”. Valóban, újra és újra imádkozva kell magunkon túljutni, hiába vagyunk képtelenek a tökéletességre. 

[1] Blush – ezen gyakorlatilag a cím nélküli lemez néhány áthangszerelt opusza található néhány újabb szerzeménnyel egyetemben.

[2] Az átköltés nem jelentős; az egyik versszak kihagyása is csak egy sor miatt („do forgive i will forget your name”), ám  igazából az összhatás szempontjából ez is elenyésző.