A BAR-KOCHBA SZABADSÁGHARC
LEVERÉSÉTŐL (KR.U. 135) NAPJAINKIG
Írta: Dr. Nagy Antal Mihály teológiai professzor


Jeruzsálem története nem ért véget sem azzal, hogy Titus seregei földig lerombolták (Kr.u. 70), sem azzal, hogy a római seregek hosszú küzdelem után leverték a Bar-Kochba által vezetett szabadságharcot. Jeruzsálem története ment tovább, sőt megy tovább, és sohasem ér véget, mert az idők végén átmegy az örökkévalóságba. Ez a részben belátható, részben beláthatatlan történet kilenc szakaszra tagolható.

1. A Bar-Kochba szabadságharc leverésétől a bizánci korig (Kr.u. 135-395)
Bár Jeruzsálemet Titusz seregei rombolták le, a város, valamint a zsidó nép sorsa a Bar-Kochba szabadságharc leverésével pecsételődött meg évszázadokra, sőt közel kétezer évre. A zsidók többsége elhagyta a Szentföldet. Ezzel kezdetét vette a nagy szétszóratás, az államnélküliség, a hazátlanság, a gálút hosszú, sok szenvedéssel teljes ideje.
Hadrianus császár (Kr.u. 117-138) elhatározta, hogy Jeruzsálemnek még az emlékét is eltörli. Hadrianus Jeruzsálem helyén római kolóniát építtetett, amit családi nevéről (Aelius) és a rómaiak hatalmát jelképező Jupiter Capitoliumról Colonia Aelia Capitolina nak nevezett el. A császár meg akart szabadulni a keresztyén emlékektől is. A Golgota és a Szent sír közötti egyenetlen sziklás talajt feltölttette, fallal körülvétette, ligetesíttette, s templomot építtetett Jupiter és Vénusz tiszteletére. A császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a zsidóknak, hogy belépjenek a városba. Ez Jeruzsálem történetének legtragikusabb s legreménytelenebb ideje.
A keresztyénség terjedése és megerősödése azonban jelentős változást hozott. Nagy Konstantin Kr.u. 313-ban (milánói ediktum) a keresztyén hitet elismert vallásnak, majd Aelia Capitolinát a keresztyének szent helyének nyilvánította. A várost újra Jeruzsálemnek nevezték, bár használták az Aelia Capitolina, vagy röviden az Aelia elnevezés még egyházi körökben is.
Nagy Konstantin 328-ban elrendelte a jeruzsálemi pogány szentélyek lebontását, sőt még a bálványok és démonok által megfertőzött földet is elhordatta. Leástak egészen a régi terepszintig, s ennek során felfedezték a régi szent helyeket. A szent helyek fölé a császár bazilikát építtetett. A bazilika ünnepélyes felszentelése 335. szeptember 14-én volt. Az ünnepségen Nagy Konstantin is megjelent. Ezt követően ez a bazilika volt a keresztyén kultusz szentföldi központja csaknem háromszáz éven át. A császár édesanyja, Helena (Szent Ilona) is buzgó keresztyén volt, s jóvoltukból más templomok is épültek. A pogány Aelia Capitolina ból keresztyén Jeruzsálem lett. Nagy Konstanitin a zsidóknak is megengedte, hogy letelepedjenek a szent városban.
Jeruzsálem keresztyén arculatúvá formálását rövid időre megszakította Julianus császár uralkodása (361-363). Julianust nagyon szigorú keresztyén nevelésben részesítették. Ő maga azonban lélekben sohasem volt keresztyén. Amikor egyeduralkodó lett (361), élesen szembefordult a keresztyénséggel. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy atyját és idősebb testvéreit a "keresztyén- császári ház mészároltatta le, s bőven látott az udvarban és környezetében példát arra, hogy mi minden meghúzódhat a keresztyénség álarca alatt. Julianus helyre akarta állítani a régi pogány istenek tiszteletét. A lerombolt pogány templomokat újjáépíttette. Részint, mert ebből az elgondolásból logikusan következett, részint a keresztyének bosszantására és Jézus szavai (Máté 24:2) megcáfolására elhatározta a jeruzsálemi "harmadik templom vagy szentély- felépítését. Tervét azonban nem valósíthatta meg. Az épülő templom valószínűleg földrengés következtében összeomlott, s a perzsák elleni hadjáratban ő maga is hamarosan elesett (363). A Julianust követő császárok visszatértek elődeik politikájához. Jeruzsálem ismét a keresztyénség szent helye, ami alapvetően meghatározza arculatát és történetét. Nagy Theodosius halála után a római birodalom kétfelé szakadt. Palesztina s vele Jeruzsálem a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, s ezzel elkezdődött Jeruzsálem történetének egy új szakasza.

2. A bizánci korszak (395-638)

A korszak a Keletrómai Birodalom fővárosáról, Bizáncról kapta nevét. A bizánci uralkodók nagy figyelmet szenteltek Jeruzsálemnek. A császár bőkezű támogatása, a megváltás nagy eseményének színhelye, a szent helyek és ereklyék vonzották a tehetős, kegyes családokat. Sokan nem csak elzarándokoltak Jeruzsálembe, hanem le is telepedtek a szent városban. 444 és 460 között II. Theodosius felesége, Eudoxia császárné is Jeruzsálemben élt. Számos templom, kolostor, zárda, kórház és zarándokszállás épült. Justinianus császár (527-565) uralkodása idején épült a templom téren a Mária templom. Nagy Konstantin templomot építtetett a Szent sír fölé. A gótok elől Itáliából is sokan menekültek Jeruzsálembe. Jeruzsálem gazdag keresztyén város lett. Sok díszes palota és előkelő ház jelzi jólétét és biztonságát. II. Theodosius császár 491-ben patriarchátus rangra emelte. Jeruzsálem jelentőségét azonban egyre inkább háttérbe szorította Róma. Jeruzsálem püspöke már a niceai zsinat (325) felsorolásában csak a negyedik helyet kapja.

3. Az arab uralom kora (638-1099)

A "keresztyén Jeruzsálem- egén már a VII. század elején viharfelhők gyülekeznek. A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A keresztyén templomokat és szent helyeket lerombolták és igen sok keresztyént lemészároltak. A perzsa uralom azonban csak hét évig tartott. Hérakleiosz bizánci császárnak (610-641) 621-ben sikerült visszafoglalni Jeruzsálemet. Ekkor viszont a keresztyének álltak kegyetlen bosszút a zsidókon, mivel a perzsák oldalán sok zsidó is harcolt.
Az elgyengült keletrómai császárság azonban nem tudott sokáig ellenállni a győzelmesen előnyomuló iszlámnak. Omar kalifa 637-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A keresztyéneknek engedélyezte vallásuk szabad gyakorlását, a zsidóknak viszont megtiltotta, hogy letelepedjenek a szent városban. Jeruzsálem ismét új arcot ölt: keresztyén Jeruzsálemből iszlám Jeruzsálem lesz.
Az Omajjáda kalifák székhelye Damaszkusz volt, de különös figyelmet szenteltek Jeruzsálemnek, mind vallási, mind politikai okokból.
A Templom hegynek a muzulmánok hitében is fontos szerepe van. A Korán 17. szúrájában olvasható Mohammed csodálatos "éjszakai utazása-. Eszerint Mohammed, felesége (Khadídzsa) és nagybátyja (Abú Tálib) halála után 620-ban Gábriel angyal kíséretében egy Boráq nevű fehér lovon Jeruzsálembe megy. A Templom téren lévő szent sziklából (Mórija sziklája vagy Ábrahám sziklája, amelyen Ábrahám kész volt feláldozni fiát, Izsákot) emelkedett fel Mohammed a hét égbe (ahol találkozott többek között Ádámmal, Jézussal, Mózessel és Ábrahámmal), hogy küldetésében megerősödve térjen vissza Mekkába. E szikla fölé építtette Abd el Malik (685-705) a Sziklamecsetet. A Sziklamecset építését 687-ben kezdték el, és 691 ben fejezték be. Ezt követően Abd el Malik fia, I. Valíd (705-715) a Justinianus által építtetett Mária templomot átalakíttatta mecsetté, ez az el Aqszá mecset. Ezzel Jeruzsálem Mekka és Medína után az iszlám harmadik legszentebb helye lett.
Abd el-Malik kalifát azonban nyilvánvalóan politikai megfontolások is vezették a Sziklamecset építésében, s ezzel Jeruzsálem jelentőségének növelésében. Attól félt ugyanis, hogy a kötelező mekkai zarándoklatok alkalmával nagy ellenfele, Abd Alláh ibn Zubejr visszaél helyzetével, s a Mekkába és Medínába zarándokló szíriaiakat arra fogja kényszeríteni, hogy hűségesküt tegyenek neki. Ennek a veszélynek az elhárítására jó lehetőséget nyújtott a "helyettesítő zarándoklat- tana. Ennek alapján elrendelte, hogy a kötelező "körülfutás- a jeruzsálemi szent helyen is elvégezhető, s azonos értékű a Kába körül való "körülfutással-, amit Mohammed előírt. Ezek szerint a zarándoklatot három mecsetben lehetett elvégezni: a mekkai, a medínai és a jeruzsálemi mecsetben. Később mindezt kiegészítik azzal, hogy "egy ima a jeruzsálemi Bejt el Maqdiszban többet ér, mint ezer ima más helyen-. Így lett Jeruzsálem a muzulmánok számára még Mekkánál és Medínánál is fontosabb, de legalábbis a harmadik legtiszteltebb város el-Qudsz, a Szent s ezzel minden muszlim öröksége.
A muzulmánok általában türelmesek voltak mind a zsidók, mind a keresztyének iránt, illetve lenézték mind a két vallást. Valószínű, hogy a zsidók és keresztyének egyforma megvetése fejeződött ki abban, amikor Hárún ar Rasíd bagdadi kalifa (763-809), az Abbászida dinasztia (750-1258) neves uralkodója a zsidókat és keresztyéneket egyaránt megkülönböztető jel viselésére kötelezte. A különbség csupán annyi volt, hogy a zsidóknak sárga, a keresztyéneknek pedig kék jelet kellett viselniük.
A muzulmán uralkodók általában nem akadályozták a keresztyén zarándoklatokat. Amikor Szíria és Palesztina az egyiptomi Fátimidák uralma alá került, kezdetben, al Azíz uralkodása alatt jólét és biztonság köszöntött Jeruzsálem lakóira, mind zsidókra, mind keresztyénekre. De al Azíz fiának és utódjának, al Hákimnak (996-1021) az idején a helyzet gyökeresen megváltozott. Al Hákim megtiltotta a zarándoklatokat, üldözte mind a zsidókat, mind a keresztyéneket. Elkobozta a kolostorok vagyonát, felgyújttatta a templomokat, A Szentsír bazilika is rommá lett. Al Hákim intézkedései és kegyetlenkedései váltották ki a keresztes hadjáratokat.

4. A jeruzsálemi keresztyén királyság kora (1099-1250)

A keresztesek az első keresztes hadjárat során 1099 ben foglalták el Jeruzsálemet s megalakították a jeruzsálemi királyságot. Első uralkodója Bouillon Gottfried volt. Legnagyobb kiterjedése idején a jeruzsálemi királysághoz tartozott Libanon és Palesztina, egészen a Vörös tengerig. A keresztesek igyekeztek ismét keresztyén arculatúvá tenni Jeruzsálemet: templomokat, palotákat, zarándokházakat építettek. A keresztyén királyság valójában csak a nevében volt keresztyén. A keresztesek uralma mérhetetlen szenvedést zúdított Jeruzsálem és Palesztina zsidó lakosságára. A keresztesek Jeruzsálem zsidó lakosságát a város elfoglalásakor beterelték a zsinagógába és elevenen megégették őket. Palesztinában még a Bar Kochba szabadságharc leverése után is jelentős zsidó lakosság maradt. A keresztesek csaknem minden zsidót kiirtottak. Jeruzsálem és Palesztina zsidó lakosainak a könny, a vér, a mártíromság ideje volt ez a korszak

5. A mamelukok kora (1187-/1250/-1517)

A jeruzsálemi (keresztyén) királyság nem volt hosszú életű: 1187 őszén az egyiptomi Szaladin (Szaláh ed Dín al Ejjúbíj; 1138-1193) Hittínnél legyőzte a kereszteseket, s még ugyanabban az évben elfoglalta Jeruzsálemet is. Zavaros, bizonytalan, háborús idők következtek. Az egész XIII. században Jeruzsálem hol a keresztesek, hol a muzulmánok kezén volt. Végül az egyiptomi mamelukok ragadták magukhoz a hatalmat (1250), s Jeruzsálem két és fél évszázadon át az ő uralmuk alatt volt.
Ebben az időben, tehát a XIII. századtól újra megkezdődött a zsidók letelepedése Jeruzsálemben, de Palesztina különböző részein is. 1267-ben Móse ben Nahman rabbi (RaMBaN, Nachmanidész), aki Spanyolországból érkezett a Szentföldre, felépíttette az Óváros első zsinagógáját, a Ramban zsinagógát. 1488-ban Egyiptomból, 1492-ben pedig Spanyolországból érkeztek jelentős számban zsidók Jeruzsálembe. Ezek a zsidó bevándorlók az ősi cionizmus hordozói, a palesztinai zsidó jogfolytonosság letéteményesei és zsengéi voltak.

6. Az oszmán török uralom kora (1517-1917)

1517-ben az oszmán törökök foglalták el Jeruzsálemet, s néhány év kivételével (1831-1840 Egyiptom) 400 éven át ők birtokolták (1917-ig). Nagy Szulejmán szultán falakkal vetette körül a várost (1536-1539). A mai falak ezeknek a maradványai. 1840 után a város elkezdett terjeszkedni a falakon túl északra, nyugatra és délre. A világ érdeklődése ismét elébredt Jeruzsálem iránt: zarándokok, turisták, missziói és ökumenikus törekvések célpontja lett.
Az oszmán török uralom idején nem volt könnyű az alattvalók élete. A sokféle szolgáltatás és illeték szinte elhordozhatatlan terhet jelentett. A nem muzulmán vallásúak sorsa még nehezebb volt: fejadót, türelmi adót vetettek ki rájuk, külön törvények szabályozták a zsidó és keresztyén templomok, épületek és birtokok használatát, bérlését, sőt a templomok és épületek javítását is. A templomok, sírok, emlékhelyek engedélyeztetése rengeteg pénzbe és ajándékba került, hiszen az okmányoknak hosszú utat kellett bejárni, míg az utolsó pecsétet is rájuk ütötték. Néhány év után pedig rendszerint meg kellett újítani az engedélyeket.
Sajátos vonása a hosszú arab és oszmán török uralomnak, hogy nem veszett ki a hódítók tudatából egészen, hogy Palesztina a zsidóság hazája, Jeruzsélem pedig a legszentebb helyük, mert Allah nekik adta ezt a földet. A Korán így szól erről: "És Izrael fiainak alkalmas helyet jelöltünk ki és jó dolgokkal láttuk el őket.- (10. szúra:93) "Ó népem! Lépjetek le a Szent Földre, amit Allah nektek rendelt.- (5:21) A XII. század fordulóján a híres Korán magyarázó és nyelvtudós Az Zamakhsarí (1075-1144) még meggyőződéssel vallotta, hogy Palesztina és Jeruzsálem jog szerint a zsidóké: "Isten nektek adta ezt a földet: Az Úr megígérte és megesküdött, s felírta a táblákra, hogy ez a ti földetek-. 1861 ből is van egy történet, ami szintén erről a tudatról tanúskodik. Ezt Ernetti Pierotti jegyezte fel, aki éveken át a jeruzsálemi pasa főépítésze volt. A történet szerint egy trónváltozás alkalmával Jeruzsálem kulcsait a zsidóknak adták át, annak jeleként, hogy ők az ország jog szerinti birtokosai. Pierotti a kulcsátadási szertartáshoz hozzáfűzi: "Mindnyájan tudjuk s ennek az arabok is tudatában vannak , hogy Isten ezt mondta Ábrahámnak: A te magodnak adom ezt a földet, s ezt az ígéretet többször is megismételte neki, valamint Izsáknak és Jákobnak is. A mohamedánok ezt tökéletesen hiszik.- Mindezt azért szükséges emlékezetbe idézni. mert az oszmán török uralom utolsó századától egészen napjainkig, sőt az emberileg beláthatatlan jövőben is ez a kérdés határozza meg alapvetően Jeruzsálem történetét. A továbbiak megértése érdekében nézzük meg röviden, milyen eszmék és erők mozgatják, határozzák meg Jeruzsálem történetét!
A XIX. század második fele a térséget illetően három nagy eszme fellángolásának az ideje. Ez a három eszme: a cionizmus, a pániszlámizmus és a pánarabizmus.
A cionizmusnak mély, bibliai gyökerei vannak. Mind a vallási, mind a szekuláris vagy politikai cionizmus ezekből a gyökerekből táplálkozik függetlenül attól, hogy ez mennyire tudatos mert Isten akarata, terve, célja rejtőzik mögötte. Cjjonnak (Sionnak) eredetileg Jeruzsálem délkeleti dombját nevezték. Ezen volt a jebúsziak sziklavára, amit Dávid foglalt el. Közelében épült fel a Templom. Így lett Cijjon az egész Jeruzsálem, sőt Izrael hazájának a szimbóluma. A cionizmus célkitűzése az, hogy a zsidóság térjen vissza a szűkebb (Jeruzsálem) és tágabb (Palesztina) értelemben vett Cijjonra. A cionizmus alapja Isten ígérete, hogy szétszórt népét összegyűjti az ígéret földjén (5 Móz 30:1-6; v.ö. 3 Móz 26:14 26). A visszatérés gondolata és vágya a szétszóratás pillanatától él a zsidóság szívében. A történelem során mindig tértek haza zsidók a Szentföldre. A XIX. század második felétől részben a fokozódó antiszemitizmus és az ismétlődő zsidóüldözések, az oroszországi pogromok következtében (1821; 1859; 1871; 1881; 1882; 1883;1903) fölerősödtek a cionista törekvések. A hazatérők száma egyre növekedett. 1854-ben létrehozták az első zsidó kórházat Jeruzsálemben. 1855-ben Sir Moses Montefiore lerakta az első zsidó település alapjait az Óvároson kívül. (Ez a hely szélmalmáról ma is közismert.) Az Észak Afrikából hazatérő zsidók 1868-ban a Dávid király és az Agron utca sarkán felépítették a Makhana Israelt. 1875-ben létrejön a második zsidó település az Óvároson kívül, a Mea Shearim. (A Mea Shearim név Izsák "százszoros- aratására utal (1Móz 26:12), de jelent "száz kaput- is.) 1896-ban megjelent Theodor Herzl történetteremtő könyve: "A zsidó állam- (Der Judenstaat). 1897-ben megvolt az első cionista kongresszus Bázelban. A kongresszus határozottan kimondja, hogy a zsidóságnak hazára, otthonra van szüksége, s ez az otthon csak az atyák földje lehet, a hazatérés a Sionra a Tóra parancsa.
A pániszlámizmus gondolata a török szultánoktól indult ki, akik elkezdték minden muzulmánok kalifájának és uralkodójának nevezni és neveztetni magukat. Lényegében tehát a pániszlám mozgalom a török nagyhatalmi törekvések szolgálatában állt. Az arab értelmiségiek az "eltörökösítéssel- szemben létrehozták a pánarab mozgalmat 1880-ban, ami az arabul beszélő népek föderációját tűzte ki célul.
A három eszmének volt egy közös vonása: mindegyik igényt tartott Palesztinára s mindegyiknek különösem szent hely volt Jeruzsálem. Nyilvánvaló, hogy az érdekeknek ez az egybeesése nagy veszély rejtett magában.
A XIX. századtól a nagyhatalmak is egyre inkább érdeklődtek Palesztina s a szent város, Jeruzsálem iránt. Európa keresztyén országai a török szultán mellé álltak az egyiptomi Ibrahim pasával szemben. A szultán több kedvezmény és lehetőség nyújtásával hálálta meg a támogatást, aminek következtében templomok, iskolák, kórházak és árvaházak épültek. A pápa visszaállította az 1099-ben alapított, majd 1291-ben megszüntetett latin patriarchátust. 1845-ben angol porosz püspökség jött létre. 1873-ban a német templomosok alapítottak kolóniát. 1881-ben egy amerikai svéd vallási közösség tagjai létrehozták az amerikai kolóniát a Damaszkuszi kaputól északra.
Először Anglia nyitott konzulátust Jeruzsálemben, 1838-ban. A német császárság Jaffában már 1763-ban alkonzulátust létesített. 1859-től 1914. szeptember 30-ig osztrák magyar postahivatal működött Jeruzsálemben, ami jelzi, hogy sok osztrák magyar állampolgár és számos e térségből jött zsidó élt Jeruzsálemben.
A megélénkülő politikai érdeklődést jelzik az uralkodók szentföldi zarándoklatai és jeruzsálemi látogatásai is. 1898 őszén törökországi útja során II. Vilmos német császár feleségével együtt ellátogatott a Szentföldre is. A vallási érzelmek mellett nyilvánvaló a látogatás politikai háttere is. "Az új Palesztina- már a császár elindulása előtt méltatja a németek érdemeit: "A kultúrát Palesztinában a német missziós telepek honosították meg, s oly rohamosan terjesztették a civilizációt, hogy ma már rendes iskolák vannak, amelyekben a német szellem diadalát hirdetik, arab és német nyelven. Kétségtelen, hogy a német császár mostani utazása csak fokozni fogja a német missziók eddigi hódításait.- (Rapcsányi László: Jeruzsálem Budapest, 1984., 207. lap). A tét a latin szertartású keleti keresztyének protektorátusa volt, azaz: kinek a joga védeni ezeket a keresztyéneket. A franciák maguknak követelték ezt a jogot. II. Vilmos császár a Szentföldre lépve rögtön elvágta a vitát. Biztosította a Szentföldön élő katolikus alattvalóit császári védelméről. Ezzel a protektorátus kérdése eldőlt, a mögötte lévő kérdés azonban csak kiéleződött. II. Vilmos császár természetesen Jeruzsálembe is ellátogatott. A törökök, annak érdekében, hogy császári őfelsége méltóan vonulhasson be a szent városba, a Jaffai kapu mellett kibontották a falat. Ez a "császári kapu- ma is megvan, teherautók is áthaladhatnak rajta. Ferenc József (1869), Rudolf trónörökös (1881) és Ferenc Ferdinánd főherceg (1885) is járt Jeruzsálemben. A Monarchia súlya azonban olyan jelentéktelen volt ebben a térségben, hogy ezek a látogatások nem keltettek aggodalmat a keleti érdekeikre érzékeny hatalmak köreiben. Mindezek az események jelzik, hogy a XIX. század végén egyre jobban sűrűsödtek és éleződtek a kérdések Palesztina és Jeruzsálem körül.

7. Az angol mandátum korszaka (1917-1948)

Az első világháború jelentős változást hozott Palesztina, s ezzel Jeruzsálem történetében. Törökország a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, így az antant hatalmakkal, közelebbről az angol haderővel találta szemben magát a Közel Keleten. A törökök nem tudtak ellenállni a Mezopotámia felől előrenyomuló angol seregeknek. Az angolok 1917. december 11-én, Allenby tábornok vezetésével bevonultak Jeruzsálembe. Palesztinában ezzel véget ért a négyszáz évig tartó oszmán török uralom. Mivel Nagy Britannia a törökök legyőzése után "birtokon belül- volt Palesztinában, 1920-ban a san remói konferencia, majd 1922-ben a Népszövetség Brit mandátumnak nyilvánította Palesztinát. 1920. július 1-től Jeruzsálem a brit főmegbízott székhelye lett.
A Népszövetség Nagy Britannia feladatává tette a zsidók bevándorlásának a megkönnyítését. Nagy Britannia ennek a kötelezettségnek nem tett eleget. A kérdés gyökerei oda nyúlnak vissza, hogy az első világháború idején az angolok Palesztinát mind a zsidóknak, mind az araboknak odaígérték. Világosan azonban nem mondták ki, hogy mit jelent az ígéretük. Mind a zsidók, mind az arabok úgy értelmezhették az angolok ígéretét, ahogyan akarták. A zsidóknak tett ígéret dokumentuma az úgynevezett Balfour nyilatkozat, amit a brit kormány 1917. november 2-án hozott nyilvánosságra, nem sokkal Jeruzsálem elfoglalása előtt. A nyilatkozat Arthur J. Balfour brit külügyminiszterről kapta nevét, aki Lionel W. Rotschild bárónak küldött levelében a következőket írta: "Őfelsége kormánya jóakarattal szemléli egy nemzeti otthon megteremtését a zsidó nép számára Palesztinában, s megteszi a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy megkönnyítse ennek a célnak az elérését, aminek során magától értetődően semmi olyat nem szabad tenni, ami a fennálló palesztinai nemzsidó közösségek polgári és vallási jogait, vagy valamely más országban élő zsidók állampolgári jogállását megcsorbítaná."
Palesztina első felosztási terve amit Churchill, akkori gyarmatügyi miniszterként készített a Balfour nyilatkozat és a Népszövetség határozata szellemében született 1922 ben. Ez a felosztási terv "zsidó nemzeti otthonnak- a Jordántól nyugatra eső területet (Kánaán földjét), a palesztin nemzeti állam területét pedig a Jordántól keletre (Transzjordánia) jelölte ki. Kétségtelen, hogy Palesztina felosztásának ez volt a legegyszerűbb, legreálisabb terve, ami megfelelt a Fejszal Weizmann megállapodásnak, amit nevezettek 1919. január 3-án írtak alá Londonban. A megállapodás szerint a cionista mozgalom támogatja az arab követeléseket a párizsi konferencián, és minden lehetséges segítséget megad az arab országok gazdasági fejlődéséhez. E feltételek mellett az arabok nem támasztanak igényt arra, hogy Palesztina a jövőben arab állam része legyen, és egyetértenek a zsidó nemzeti otthon létrehozásával. Ez a felosztási terv azonban hamar lekerült az asztalról. Az angolok ugyanis az arabokra szándékozták építeni távlati közel keleti politikájukat. Amikor aztán az arabok kezdtek nyugtalankodni a fokozódó zsidó bevándorlás és Jeruzsálem sorsa miatt, az illetékes angol szervek a Népszövetség határozatával ellentétben egymás után hozták meg a zsidók bevándorlását korlátozó rendeleteket. Az 1939 ben kiadott "Fehér könyv- éppen akkor korlátozta a legdrasztikusabban a zsidók bevándorlását, amikor ezzel a biztos halál előli menekülés útját zárták el.
A második világháború befejeződésével felgyorsultak az események. A palesztina kédés az ENSZ közgyűlése elé került, amely külön bizottságot nevezett ki a kérdés tanulmányozására. A bizottság javaslata szerint Palesztinát csak a Jordántól nyugatra eső területet értve alatta három zsidó és három arab egységre osztották, amiket keskeny folyosók kötöttek össze egymással. A zsidóknak szánták Kelet Galileát a Bétseán és a Jezréel síksággal, a tengerparti sáv középső részét és az egész Negevet. Palesztina többi részét az araboknak ítélték. A terv szerint Jeruzsálem nemzetközi státust kapott volna.
A felosztási terv 1947. november 29 én került az ENSZ közgyűlése elé. A közgyűlés a javaslatot s ezzel egy zsidó és egy arab állam létrehozását Palesztinában a szükséges kétharmados többséggel megszavazta. Ezek után a brit kormány bejelentette, hogy mandátumát 1948. május 15-től megszűntnek tekinti. 1948. május 14-én az utolsó brit katona is elhagyta Palesztinát. Ezzel véget ért a brit mandátum korszaka.

8. Izrael megalakulásától (1948. május 14-től) napjainkig

Ugyanazon a napon, amelyen az utolsó angol katona is elhagyta Palesztinát, tehát a zsidó időszámítás szerinti 5708. esztendő Ijjár havának 5. napján, sabbat előestéjén, azaz 1948. május 14-én megtörtént Izrael állam kikiáltása. Izrael a Függetlenségi Nyilatkozatban békejobbot nyújtott mind az Izraelben élő araboknak, mind a szomszédos államoknak. A békejobbot az arabok nem fogadták el. Már május 15-én hat arab állam (Szíria, Libanon, Jordánia, Irak, Szaúd Arábia és Egyiptom) megtámadta Izraelt. Ezzel elkezdődött Izrael élet halál harca, a függetlenségi háború. Az egyenlőtlen küzdelemből Izrael került ki győztesen. Általában megvédte az ENSZ által neki adott területeket, sőt némileg meg is növelte azt. A fegyverszüneti tárgyalások 1949 júliusában fejeződtek be. Ezek eredményeként Izraelé lett az egész Galilea, a tengerparti síkság, egy bejárat Jeruzsálem felé, valamint a Negev puszta a gázai sáv kivételével. Lényegében a frontvonal lett Izrael ideiglenes államhatára. A fegyverszüneti megállapodás idején Jeruzsálem közepén húzódott a frontvonal, kettéválasztva a várost. Az Óváros, az ottani zsidónegyeddel együtt Jordániáé lett. A határ mentén 8 km hosszú "senki földjét- létesítettek. A Mandelbaum kapu volt az egyetlen kijelölt átjáróhely, gyakorlatilag azonban megszűnt a közlekedés a két városrész között. Jordánia 1950-ben annektálta Cisz-Jordániát, beleértve Jeruzsálemet is. A jordániai uralom ideje alatt "külföldi- zsidó nem mehetett Jeruzsálem óvárosába, s a Siratófalnak a helybeli zsidók sem mehettek még csak a közelébe sem.
A jordániai uralom 19 évig tartott Kelet Jeruzsálem felett. A hat napos háború (1967. június 5-10) második napjának reggelére az izraeliek elfoglalták a Siratófalat. Slomo Goren tábornok, a hadsereg főrabbija, kezében a Tóra tekerccsel futott a Siratófalhoz, elmondta az első fohászt. S a második szentély lerombolását követően 1897. év után ismét a főrabbi által megfújt sófár hangja köszöntötte a felkelő napot. A háború harmadik napján Jeruzsálemben megszűnt minden harci cselekmény. 1980-ban az akkori izraeli kormány Izrael örök fővárosának nyilvánította Jeruzsálemet. Az UNESCO 1981-ben Jeruzsálem óvárosát felvette az emberiség "védett kultúrkincsei- közé.
Jeruzsálem azonban még mindig csak nevében a "béke városa-. Fejszal emír 1981-ben mondott szavai még mindig igazak és megvalósulásra várnak: "...ármánykodások viszályt szítottak zsidó telepesek és arab felláhok között, de az arabok és a zsidók céljainak kölcsönös megértése a korábbi keserűségnek utolsó nyomait is eltüntetik...-.

9. Jeruzsálem végtelen korszaka

Teljes bizonyossággal mondhatjuk: Jeruzsálem olyan város, amelynek a története nem ér véget: a szó legteljesebb értelmében "örök város-. Ennek a bizonyosságnak megrendíthetetlen alapja Isten kijelentése, a Szentírás. Jeruzsálem végtelen története nagyvonalakban meg van írva a Bibliában. Eddig is az történt, ami megíratott felőle, ezután is az történik majd, amit Isten gondolt felőle. Sok mindent homály fedett és fed, de a legfontosabb dolgok kristálytisztán ragyognak.
A bibliai kijelentések szerint Jeruzsálemet Isten választotta ki, hogy ott lakozzon a neve. Jeruzsálem ezért mindenekelőtt az Isten, a nagy király városa. A kiválasztásban elválaszthatatlanul összetartozik a nép (Izrael), a föld (Kánaán) és a város (Jeruzsálem). Ez Jeruzsálem titka, ezért áll látható és láthatatlan, történelmi és démoni erők támadásának a kereszttüzében. Változó időkben, jó és balsorsban változatlanul megáll Isten kijelentése: "Szeretem Jeruzsálemet és a Siont nagy szeretettel... megvigasztalja még az ÚR Siont és magáévá fogadja Jeruzsálemet.- (Zakariás 1:14, 17) Meg van írva, hogy népe bűnei miatt rommá és pusztasággá lesz, de az is, hogy Isten a világ minden tájáról egybegyűjti és visszaviszi fiait. Századunk és nemzedékünk ennek az egybegyűjtésnek a tanúja.
Jeruzsálem áttekintett története Isten szentségének, igazságának, szava megbízhatóságának a bizonysága. Ezért mondhatjuk, hogy ezután is úgy lesz minden, amint kijelentette és elénk tárja a Szentírásban.
Hogyan vázolja fel a Biblia Jeruzsálem további, vég nélküli történetét? Az utolsó időkben Isten részegítő pohárrá és súlyos kővé teszi Jeruzsálemet a körülötte levő népek számára: "Aki föl akarja emelni, mind megszakad bele, még ha összefog is ellene a föld minden népe.- (Zakariás 12:2) Dávid házára és Jeruzsálem lakóira Isten kiárasztja "a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak- (Zakariás 12:10). "Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy lemossa a vétket és a szennyet.- (Zak 13:1) Az ÚR pedig összegyűjt minden népet, hogy "harcoljanak Jeruzsálem ellen... de az ÚR harcba száll majd azokkal a népekkel... Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad... az egész ország síksággá változik Gebától Rimmónig, Jeruzsálemtől délre. Jeruzsálem pedig kimagasodik, és a régi helyén marad.- (Zak 14:2-4, 10)
"Az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten és neve az egyetlen név.- (Zak 14:9) Az ÚR házának hegye minden hegy fölé emelkedik, és "özönlik hozzá valamennyi nép... nép népre többé kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul- (Ézsaiás 2:2, 4). S "készít majd a Seregeknek URa ezen a hegyen minden népnek lakomát... Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre... letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön.- (Ézs 25:6 8) És lesz új ég és új föld (Ézs 65:17; 66:22; Jelenések 21:1). Az új Jeruzsálem "alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki a férje számára van felékesítve- (Jel 21:2). Templom nem lesz benne, mert "az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma... a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik dicsőségüket- (Jel 21:22, 24). Ott lesz az élet vizének folyója és az életnek fája (Jel 22:1 2). Jeruzsálem véges története így torkollik bele a végtelenbe.
Mi a mi dolgunk, mit tehetünk mindezért? Azt, ami meg van írva: "Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az URat emlékeztetitek, ne legyetek némák! Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön (Ézs 62:6-7). "Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért; legyenek boldogok a téged szeretők- (Zsoltárok 122:6)!