Amit mindenki megért
--------------------
(Fil 2,10-11)

Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.
Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.
- Herr... Sie sind Pfarrer, nicht wahr?
Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész... az volt... vagy ezer éve... az Alföldön... Abban a nagy faluban... addig a lidérces éjszakáig... De csak ennyit mondott:
- Jawohl.
- Akkor jöjjön - magyarázta fogolytársa -, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.
A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:
- Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.
Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.
A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is "egyenruhában-. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.
Kezét összekulcsolta:
- Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen..
Mit is mondjon... mit is mondjon? Itt, itt... több száz kilométerre hazájától - itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.
- Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan... nem tudjuk szavakba foglalni... és nem tudjuk talán soha... Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk... Hazatart ez a lélek... bocsásd meg bűneit... és azokét... azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele... velünk...
Fölnézett.
Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!
...Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad... Úr Jézus Krisztus... könyörülj és irgalmazz neki, nekünk...
Úr Jézus Krisztus...
Az arcok megrezzentek...
- Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.
Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.
Úr Jézus Krisztus...
Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.
A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.
A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:
- Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus...
Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.
Jézus Krisztus... Jézus Krisztus...
Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.
- Oh ma mère! - sírt fel egy francia.
Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!
Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.
Jézus... Jézus Krisztus - kongott a pap hangja...
Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.
Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.
Ott is.
Itt is.
Akkor is.
Most is.
Mindörökké.


A LELKÉSZ ÚR BOGARA
--------------------
Szerző: Wilhelm Busch


Egyszer, amint éppen keresztülmegyek Essen városán, két férfi áll a járdán, nyilván bányászok.
Amint közelebb érek, az egyik köszön:
- Jó napot, lelkész úr!
Odalépek hozzá:
- Ismerjük egymást?
Ekkor nevetve odaszól társának:
- Ez Busch lelkész. Egész rendes fiú!
- Köszönöm - mondom.
Így folytatja:
- Csak sajnos, van egy bogara!
Felháborodva csattanok fel:
- Micsoda? Egy bogaram? Miféle bogaram?
Ekkor elismétli:
- Valóban, a lelkész úr egészen rendes fiú! Csak folyton Jézusról beszél!
- Ember! - kiáltom örömmel - ez nem bogár! Száz év múlva maga már az örökkévalóságban lesz, és akkor minden attól függ majd, hogy megismerte-e Jézust. Tőle függ, hogy a pokolban, vagy a mennyben lesz-e. Mondja, ismeri Jézust?
- Látod - fordul nevetve társához -, már megint kezdi...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
(részlet a Jézus a mi sorsunk c. könyvből)


A SZABADÍTÓ
------------
Szerző: Wilhelm Busch

Harlem! New York négernegyede! Annak, aki először jár itt, megdöbbentő benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon.
Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog előadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...
A professzor amerikai faji problémákról beszél... Kicsit nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a körülöttem ülő gazdagok!
Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát. Hogy is történt a változás? Hát igen! Fellépett a neves elnök, Lincoln Ábrahám. Hosszú, borzalmas és véres háborút folytatott az USA déli államai ellen - iszonyú polgárháborút. De az eredmény az államok egysége és a rabszolgák szabadsága lett.
Felriadok. A professzor befejezte a beszédét.
A tömegben lemegyek a lépcsőn a hallba. Ott szemembe ötlik valami: egy márvány emlékmű, szikár ember szobra. Megállok előtte. Vajon ki lehet? Hiszen nem is néger. No, persze, fehér márványból alakítva a színes bőrű is fehér lenne. Az arcvonások viszont félreérthetetlenül fehér embert mutatnak.
Elámulok. Ilyen faji ellentétek mellett a négerek felállítják egy fehér ember szobrát a klubházukban?
Ki lehet ez a személy?
Megragadom az éppen ott haladó fiatal úriember karját, és gyatra angol tudásommal eldadogom neki a kérdést, hogy kinek a szobra ez.
És most valami különös történik, amit soha nem fogok elfelejteni: a fiatalember megáll a szobor előtt, sokáig, szinte átszellemülten nézi, aztán így szól: \'Ez Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.\' Olyan ünnepélyesen ejti a szavakat, hogy mélyen megilletődöm.
Valóságos áhítattal áll az emlékmű előtt. Kezét keresztbe teszi a mellén, és halkan egyre ismételgeti: Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.
Tekintetem a fiatalemberről a szoborra siklik. Milyen különös - gondolom -, valamikor egy férfi véres csatamezőn harcolt. Ez az ifjú nem volt ott jelen, egyáltalán nem is élt még. De: hogy ma mint szabad ember itt állhat felemelt fejjel, azt ennek a véres küzdelemnek és Lincoln Ábrahámnak köszönheti.
Lassan továbbhaladok. Amikor még egyszer visszatekintek, látom, hogy a fiatalember még mindig ott áll elragadtatva Lincoln szobra előtt.

És átjárja bensőmet a gondolat: így, pontosan így állunk mi, keresztények Krisztus keresztje előtt. Nem voltunk ott, amikor Isten Fia a Golgota véres harcmezején küzdött. Egyáltalán, még nem is éltünk akkor. És mégis: hogy arcunkat felemelve az Atya elé léphetünk, hogy megváltásban lehet részünk a világ, sátán és halál rabszolgaságából, azt az Ő küzdelmének köszönhetjük. Igen, Jézus a mi szabadítónk.
Egy ének szavai jutnak eszembe: \'Engem is, engem is megváltott Ő...\'
S mint az a fiatal néger Lincoln szobra előtt, úgy álltam lélekben a Golgota keresztje előtt: Jézus, a mi szabadítónk!
Az éjszakai utcán gyalog mentem vissza a hotelbe. New York nyugtalan forgalma lármásan hullámzott körülöttem. Senki nem vette észre, ahogy csendesen, boldogan dúdoltam:
\'Ha a keresztre néz szemem,
melyen a menny Királya halt,
legdrágább kincsem megvetem,
és gőgöm is, könnyezve rajt...\'

(Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvből)


A BIBLIA
---------
Szerző: Wilhelm Busch


Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinylő megjegyzést tett rá.
- Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdeztem tőle.
- Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges!
Elővettem egy vadonatúj, bőrkötésű Újtestamentumot:
- Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejétől végig elolvassa.
Az ajánlat nagyon csábító volt.
Azután hetekig nem láttam a fiatalembert.
Egyszer csak megint megjelent.
- Nos - kérdeztem -, hogy állunk a Bibliával?
Nagyon komolyan felelt:
- Tudja, különös dolog ez. Elkezdtem olvasni. Sok mindent nem értettem meg. Már abbahagytam volna - de hiszen megígértem, hogy végigolvasom! Azután sok mindent találtam benne, ami szíven talált és nyugtalanított úgy, hogy legszívesebben eldobtam volna a könyvet. De megígértem, és végig kellett olvasnom. Később annyi vigasztalást találtam benne, hogy egész boldog lettem. Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: ha igaz az, amit ez a könyv mond, akkor el vagyok veszve, ha nem változtatok az életemen. Hozzáfogtam, hogy nagytakarítást csináljak a szívemben. És most - a Biblia az élet könyve számomra.

(Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk c. könyvből)


A MÁSIK CSALÓ (RÉSZLET)
-----------------------
Szerző: Móra Ferenc


Móra Ferenc: A másik csaló (részlet)

...Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeltetett és szabatott tudomány.
Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt vörös kis ujjacskák egyszerre fölengednek rajta.
No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett: Pétör, a csaló.
A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba, és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azonközbe egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör elvesz, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja az utolsó csöppeket.
A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.
Végre eljött a nap, amikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.
Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe.
Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, fölül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.
- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.
Pétör - szégyen, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle:
- Marika.
- Húgod?
- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja mög, még hozom a tejet.
Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.
- Hány nap csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.
- Öt - mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.
Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én Isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésben, mint a \'vészteljes és végzetterhes világháború\' összes nagy hadvezéreiben.
Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.



Gyökössy Endre: Recept
-----------------------

- Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

- Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

- A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és - azt hiszem, így hangsúlyozta - gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. - Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon! ?

- Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám "kislánya" legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

- Mit tett eddig?

- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

- Mióta imádkozik ezért?

- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

- Hát, hogy szeretni tudjam.

- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

- Szeretnék valami mást is ajánlani.

- Azért jöttem.

- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

- Igen, körülbelül így.

- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban. ..

- A kereszten?

- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

- De mit tegyek?

- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

- De mondtam, hogy gyűlölöm.

- Meg akar gyógyulni?

- Igen.

- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

- Mit tegyek hát?

- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

- Kiváltanám.

- Bevenné?

- Bevenném.

- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

- Írom.

- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. - Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

- Már évek óta nem zongorázik.

- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont.. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.

- A csókot is kell?

- Igen.

- Jaj!

- Miért, jaj?

- Mert évek óta nem csókoltam meg.

- Vállalja ezt a hetet így?

- Megkísérlem.

- Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: - Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: - De jó vagy mostanában hozzám. - Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: - Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.


Antoine de Saint-Exupéry: Fohász
---------------------------------

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Ámen