Túrmezei Erzsébet adventi versei

Túrmezei Erzsébet
KENYÉRNEK JÖTTÉL

Kenyérnek jöttél éhező világba,
világosságnak sötét éjszakába,
fényes hajnalnak, örök ragyogásnak,
vak zűrzavarban bizonyos tanácsnak.
Jöttél útnak, igazságnak, életnek,
s kicsiny gyermekként jászolba fektettek,
Jézus, Jézus!

Mért sínylődnénk hát éhezve, szegényen,
mért tévelyegnénk világtalan éjben
tanácstalanul és halálraváltan
és úttalanul a hazug világban,
amikor benned mindent megnyerhetünk,
kis jászlad elé odatérdelhetünk,
Jézus, Jézus!
***

Túrmezei Erzsébet
Betlehemi kenyércsoda

Letekintett az éhező világra
Ő, aki minket öröktől szeret,
S a betlehemi jászol szalmájára
Odatette ínségünket szánva,
Irgalmasan - a Kenyeret.
Azóta évszázadok telnek,
S az a Kenyér ezernek meg ezernek,
Éhezők millióinak elég...
Neked, nekem!
Mindenkinek, aki a pásztorok nyomában eltalál oda,
Ahogyan ők azon a csendes éjen...
Hogy insége örökre végetérjen,
S másokat is boldogan hivogasson
Osztozni az égi Kenyéren.
Betlehemi kenyércsoda!
***

Túrmezei Erzsébet
Karácsonyi kívánság

Ha én betlehemi
pásztorgyerek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.

Ha volna egy szelíd
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék...
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna...
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek...
mért is nem lehetek
betlehemi nyájat
őrző pásztorgyerek!
Magyar földön járok...
el is múlt az régen,
hogy az a csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
Elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel,
Ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel,
még nem is kell járnom:
Odarepít engem,
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani neki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével,
Megtelik a szívem,
Szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.
***


Túrmezei Erzsébet
Kérdez a gyermek

,,Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?\'\'

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
,,Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?\'\'

Kint csillagfényes hideg este... tél...
Bent apja ölén kis leány beszél.
,,Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?\'\'

Az apa leteszi a gyermeket.
,,Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?\'\'
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
,,Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?\'\'
Túrmezei Erzsébet
Krisztusra várunk
Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...
De elültetjük kis almafánkat,
Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.
Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
Mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.
Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
Munkában leljen, ne resten, tétlen!
Testvérek terhét vállalja vállunk!
Mert tudjuk, ki jön:
Krisztusra várunk.
***

Túrmezei Erzsébet
Találkozó a jászol mellett

Messze vagyunk, s talán magunk vagyunk,
de most találkozót adunk,
és a jászolnál mind-mind ott leszünk.
A Királynak tisztességet teszünk,
a Királynak, aki lejött közénk,
s nem volt, hová fejét lehajtsa.
Mi, boldog népe,
odatérdepelünk elébe,
s meghallgatjuk, mi a parancsa:
Örömhírt vinni szerteszét!
Világosságot, mert nagy a sötét!
Elhirdetni, hogy Ő itt van jelen!
Futni a fénnyel át az éjjelen!
Őrizni reggelig!
Szívünk a szent örömmel megtelik.
Hiszen ha ez a Gyermek a miénk lett,
feledtet minden fájó veszteséget,
minden keserű könnyet letörül.
Karácsonyi béke ölel körül.

Győzve a távolságon, téren,
boldog betlehemi találkozóra
várlak, testvérem.
***


Túrmezei Erzsébet:
ELJÖN

Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.
Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe\' járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!

Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.
Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.
***