„A reménységben örvendezzetek,a nyomorúságban legyetek kitartók,
az imádkozásban állhatatosak.” (Róm 12:12)

Tisztelettel és szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, Kedves Testvéreim!
Ünnepi igénkben háromszoros bíztatással erősít mindnyájunkat Mennyei Édesatyánk. A szívünket átjáró hála érzésével - emlékezésre, és előretekintésre indít. A hívő keresztyén ugyanis olyan ember kell, hogy legyen, akinek megvallott múltja, hittel vállalt jelene, és reménységgel várt jövője van.
Emlékezzünk hát: mit végzett el bennünk az Úr a múlt eseményei által?
A közelmúltban az itt élő nyáj az élet árnyékos részén sajnos, többet tartózkodott, mint a napfényes oldalon. Mégis, most már arra emlékezhetünk, hogy a nyomorúságban az Úr úgy tisztogatta és úgy nevelte a Zuglói gyülekezetet, hogy közben imádkozó és reménykedő közösséggé formálta.
Döbbenetes, de az én életemben is – a múlt nyomorúságai által – érlelte meg tervét az Úr Isten. Az utamat, a sorsomat úgy intézte, hogy én vidéki gyerek legyek. Sohasem vonzott a városi élet. Az eltelt hónapok során azonban mégsem éreztem magam idegennek. Talán azért, mert a vidékre vezető szolgálati út hatvan egynéhány éve itt kezdődött el. Lelkipásztor nagyapámat a második világháborút követő hangulat Budapestről egy parányi szatmári faluba, Szamoskérre kényszerítette. Haláláig hűséggel szolgált, és a kis gyülekezet templomépítő lelkipásztora lett.
Milyen megdöbbentő Isten végzése: a szolgálat útja, amelynek az állomásait Ő maga jelölte ki, körbe ért; és most ismét itt lehetünk, Budapesten. Felvidéki szolgálatunk után Szatmárba nyúlt utánunk, és egy másik szép kis faluból, Szamosújlakról szólított Zuglóba. Nemcsak engem, hanem hitvestársamat is. Hiszen ez a gyülekezet minket együtt várt és együtt fogadott be. Hónapokig érlelődő, nehéz döntést hoztunk. És minden csalódásunk, nehézségünk, s az eljövetelünkkel okozott fájdalmak közepette folyamatos megerősítést kaptunk Tőle.
Hálás szívvel teszek bizonyságot arról, hogy az elmúlt kilenc hónap során – szó szerint - áldott állapotban élhettünk. Mert az Úr újra és újra csodát tett velünk! Minél több keresztet adott, annál inkább megsokszorozta az erőnket. Bármibe is kezdtünk, sohasem hagyott magunkra.
Hiszem és vallom, hogy az Úr újjáteremtő, gyógyító szeretetét nem vonja meg tőlünk a holnapokban sem. Az együtt megtehető út e mai állomásán Igéjével nemcsak emlékeztet, hanem iránytűt ad a kezünkbe. Mert ezzel az útmutatással gazdagít: „A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.”
Szeretett Gyülekezet! Milyen áldott bíztatás abban erősödnünk, hogy az Ő szeretetétől semmi és senki el nem szakíthat minket. Az imádság lehetősége örök KAPOCS marad a számunkra, mert Ő az imádságokat meghallgató Istenünk kíván lenni ezután is.
Ő nem áltat! Világossá teszi, hogy a nehézségek alól nem mentesít. Mégis, bármi is érjen minket, emlékezzünk arra, hogy igénkben a nyomorúság KÖZÉPEN található.
A reménység és az imádság öleli körül. Amíg a nyomorúság lehúz, addig a reménység mindig előre tekint, szüntelen fölfelé néz. Az imádság pedig az az erő, ami e kettőt képes összekapcsolni. A lehúzó, földi gondjaink így kerülhetnek Isten elé. A hívő ezért nem pesszimista, nem optimista, hanem reménykedő ember kell, hogy legyen.
„A reménységben örvendezzetek.” – nem akármilyen reménységről beszél az Úr! Nem az apró, hétköznapi reménységek összességéről, hanem éppen ellenkezőleg!
A Krisztusban már nekünk ajándékozott bizonyosságról. Az üdvösség reménységéről, ami olyan, mint a sisak; a lelkünk számára olyan, mint a szilárd, tartós horgony, tehát biztonságot, tartást, és erőt ad. A Szentlélek azt az áldott reménységet akarja munkálni bennünk, ami a hétköznapok apró reménység-morzsáit is örömtelivé teszi.
Mai hármas bíztatásunk először egy külső és belső rombolást túlélő, megpróbált fővárosi gyülekezetet erősített. Emlékezzünk most az első, együtt kapott Igére. Arra az üzenetre, hogy minden baj ellenére Rómában egy olyan közösséget formált, amelynek a levél üzenete alapján ezt a nevet adhatjuk, hogy „Mégis”. Az Úr kezében a maroknyi közösség a mustármagnyi kezdet lett, az evangélium nyugat felé kitárt kapujává vált. Olyan gyülekezetté érett, amelynek ez a neve, hogy „Mégis”. IGEN, ma is átélhető csoda az, hogy Megtartó Istenünk a legnagyobb rosszból is tud jót előhozni. Ő a mustármagnyi kezdetet is meg akarja áldani!
Számunkra is lehetséges a „Mégis”! Nem a magunk erejéből, hanem azért mert a mi elrontott, nyomorúságokban égő, bűnös életünk fölött Édesatyánk a keresztfán Fiában ezt a legszebb üzenetet mondta el, hogy „MÉGIS.” Benne élve, és általa munkálkodva van tovább, van reménység, mert van megtartatás!

Március 15-ére készülve, hadd zárjam bizonyságtételemet Vörösmarty Mihály gondolatával, ami Isten kegyelméből a szószékünk oldalára e mai alkalomból került föl. Imádkozom azért, hogy e gondolat a zsoltárok könyve megtartó Igéivel együtt, sok-sok év múltán az utódaink számára is áldott ébresztés maradjon:

Nem harc s ellenség, fajulás dönt nemzetet és hont.
Ébren légy magyar: őrt ki fog állni, ha nem TE, hazádért?
Múltra, jövőre tekints, s mely még tied: élj az idővel.
Tégy és tűrj: E KETTŐ fog célodhoz emelni.

A kegyelmes Isten segítsen mindnyájunkat, hogy a reménységben örvendezhessünk, a nyomorúságban kitartóak-, az imádkozásban pedig állhatatosak maradjunk. Minden időben.

Ámen.