„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." (Lukács 2: 14)

Karácsony ünnepén a szerető Isten arra méltatta a bűnös embervilágot, hogy a mennyei dicsőség fényének részese legyen.

Milyen volt az a világ, ahová Jézus érkezett? Felbolydult országot, zaklatott embereket látunk. A népszámlálás parancsa a szállásadókból ravaszkodást váltott ki; a szegény emberek kényszerű elindulását-; a gazdagok kelletlenségét eredményezte. Még az a meglévő kis békesség is odalett, amire pedig ugyanúgy vágyott mindenki, mint ma mi.

József és Mária is útra kelt, és szembesült a kényszer bűnös következményeivel.

A jóakarat hiánya az állatok közé száműzte őket. Nem is történhetett másképp! Mert valódi jóakarat csak ott születik, ahol az emberek Istennek adnak dicsőséget! A népszámlálás azonban egészen másról: a császár hiúságáról szólt. Ez a vágy pedig nem szülhetett mást, mint békétlenséget.

Édesatyánk jól tudta mindezt. És Fia születésével a lehető legérthetőbben kimondta, hogy „MÉGIS"! Mialatt népe gyűlölködött; újra egy hataloméhes emberre figyelt, Ő a karácsony egyetlen ajándékát helyezte el Mária ölében. A várva várt Szabadító megszületett, és a mennyei világ öröme így töltötte be az éjszakát: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat."

Milyen jó, hogy ez a „nagy glóriaként" számon tartott szózat nem egy mennyei magasságban ragadt ének! Békétlenséget oldó, jóakaratra tanító üzenetté vált. Több mint kétezer év múltán újra megtanít arra, hogy dicsőséget adjunk Annak, aki Fiában azok közé jött, akik nem fogadták be Őt. Aki kimondta az életünk fölött azt, hogy „MÉGIS".

A dicsőségadás a templomban - különösen karácsony ünnepén - egészen természetes. Öncélú ünnep azonban nem létezik. Karácsony azért adatik, hogy az utunkat megszentelt szívvel folytassuk! Ne hagyjuk Jézust a jászolbölcsőben! Hanem kérjük, várjuk, hogy a Tőle kapott örömünk tartós maradjon!

Mindez akkor lehetséges, ha az angyaléneket lefordítjuk a hétköznapok nyelvére! Ha egészen személyessé válik, valahogy így: „Dicsőség AZ ÉLETEMBEN Istennek!"

Mi szükséges ehhez? Először is gyermeki bizalom és engedelmesség. Mindkettőre Jézus adott példát nekünk! Mert a Karácsony azzal kezdődött, hogy a Fiú azt mondta a mennyben, hogy „Igen, Atyám, megyek!" Aztán a karácsonyt készítő igen-t a Szentlélek Mária és József szívében is megérlelte. Engedelmességük Isten dicsőségét szolgálta. Eszközökké váltak az Úr kezében.

Abban a pillanatban lesz dicsősége Istennek a mi életünkben is, amikor gyermeki bizalommal és engedelmes szívvel kimondjuk Jézus mondatát: „Igen, Atyám, megyek!"

Ahhoz, hogy dicsősége legyen Istennek az életemben, másodszor gyógyult és hálás szív szükséges. Nagypéntek után a tanítványok Jézus szeretetében gyógyultak meg. Csak így tudták kimondani azt, hogy: „Igen, Uram, megyek!" Ezzel kezdődött el az Isten dicsőségéről szóló örömhír útja.

„És a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." - Édesatyánk karácsonyi örömhíre az, hogy a békesség és a jóakarat következmény! Olyan sokan ünnepelnek ma úgy, hogy átmeneti fegyverszünetet kötnek a másikkal. Hányan vágynak ugyanarra, ami az első karácsonykor is hiánycikk volt: békességre, és befogadó jóakaratra! Elmondhatjuk a legszebb szavakat, gyönyörködhetünk a legtündöklőbb karácsonyfában, ízlelhetjük a legfinomabb falatokat: ám semmi nem fog változni egészen addig, amíg át nem jár-, és el nem indít minket Jézus emberlétet vállaló szeretete: „Igen, Atyám, megyek."

A békesség és a jóakarat annak a gyümölcse, hogy meghajlunk Isten akarata előtt. Tudunk-e így felelni: „Igen, Atyám"? Ha igen, akkor bízhatunk újra egymásban, akkor gyógyulhat a családi életünk, s akkor végre nemcsak szállásunk lesz, hanem otthonunk!

Békesség és jóakarat ott születik, ahol az ember Istennek ad dicsőséget. Hajtsunk hát térdet a megszületett Megtartó előtt. Fogadjuk be Őt, hadd legyen otthon az életünkben: jelenlétével így áldja meg ünneplésünket!

ÁMEN.