(Gaál János vallomása, 2010. március 21.)

Közel négy évtizede otthonunk a szoba-hallos zuglói kis lakás. Életünk nagyobbik felét itt éltük meg, ide született második gyermekünk, sok küzdelem, sok emlék köt ehhez a városrészhez.

A Budapest-Zuglói Református Egyházközség gyülekezetével a kapcsolatom jóval későbbre datálható. Számos helyen megfordultam vasárnaponként, ám 1987-ben történt valami, ami ezen a „vándoréleten” gyökeresen változtatott. Műtét után néhány nappal az Uzsoki utcai kórház emeleti folyosóján álldogáltam és az ablakon bámultam kifelé. A félelmetes kór tudata, a jövő bizonytalansága félelemmel töltött el. Vasárnap délelőtt volt, és megszólalt a harang hívó szava. Ez a csengő hang szíven talált. Könnyes szemmel néztem a sisak nélküli tornyot és hallgattam a zengő érchangot és valami csodálatos nyugalom töltött el. A kórházból távozásom után röviddel felkerestem Kovács Mihály lelkipásztort, vele hosszan beszélgettünk és azóta vagyok zuglói református.

Ami azután történt, egyszerű és számomra természetes események sora. Előbb pótpresbiteri, majd két cikluson át presbiteri szolgálat. Ám az igazi szolgálatot egyházam irányában számomra szakmám, vagy hivatásom nyújtotta: mint múzeumi restaurátor naponta találkoztam a múlt emlékeivel, történelmünk tanújeleivel, s e találkozások bennem egy különös érzést keltettek életre, a tárgyakat már társnak éreztem, nekem beszéltek e tárgyak. Beszéltek régmúlt időkről, elporladt emberekről, történelemről, kicsi és nagy dolgokról, bánatról és örömökről, hétköznapokról, ünnepekről. A Néprajzi Múzeum Egyház-gyűjteményének és Bútor-gyűjteményének csodálatos tárgyai csodálattal töltöttek el és felébresztették bennem a múzeumi tárgyak ihlette saját alkotások megteremtésének vágyát, szenvedélyét. Alkotásaim sorában kiemelt helyet foglaltak el a festett templomi táblák; festettem családomnak, később mindkét lányomnak „kalotaszegi ihletésű” mennyezetet.
Már csak egy lépés és a templomnál, a templomban voltam.

Jött a millenniumi ünnepség időszaka, a 2000-2001-es esztendő. Három református templom karzatát díszíti kezem munkája, három adomány, három főhajtás: Sukoró 1999, Leányfalu 2000, Zugló 2001.
A millenniumi 45 táblás festett mennyezetem, amelyet a magyar történelem tablójának terveztem, ma szintén adományomként a kárpátaljai, tiszaújlaki magyar iskola nagytermének mennyezetét díszíti.

A felsorolt alkotások csak egy kis részét képezik munkáimnak, de ezeket azért említettem, mert megszületésük körülménye és ténye egy nagyon fontos dologra irányítja a még gondolkodni képes ember figyelmét. Értékrend, értékítélet, erkölcs, elkötelezettség, áldozatvállalás, hazaszeretet és nemzetféltés, nemzeti felelősség, történelmi öntudat hiányában válságban vergődő magyar világunk a szakadék szélén táncol. „Nem harc s ellenség, fajulás dönt nemzetet és hont.” Mily igaz mindez, de mást is ír Vörösmarty: „Tégy és tűrj: e kettő fog célodhoz emelni.” Nos, én ebben az ünnepi időszakban, előtte is és azt követően is, mert még mindig hiszek a példamutatás erejében, 13 kiállítással, 8 zenés irodalmi esttel és négy adománnyal kívántam sajátos módon ünnepelni. De nem csak ünnepelni, hanem lelkünk őrhelyein meggyújtani a lármafákat, hogy a fellobbanó tüzek jelezzék a veszélyt és továbbítsák az üzenetet: talpon vagyunk!
Példának szánt tetteimet olyan fogalmak határozták meg, mint a közösség, elkötelezettség és főhajtás. Számomra a közösséghez tartozás a közösségnek tartozást jelenti. Egy közösségtől nem csak kapni, de annak adni, visszaadni is kötelességünk. De ez csak elkötelezetten lehetséges. S ha ezt megcselekedtük, akkor a főhajtásnak is eleget tettünk. Én adtam, amit adhattam, visszaadtam, amit visszaadhattam a magam módján, mert vallom: mindannyiunk kötelessége ez, kinek-kinek a maga helyén, a maga lehetőségei és tehetsége szerint!

E mostani, zuglói adomány különös jelentőséggel bír, hiszen hosszú, válságos időszak után a gyülekezet megújul. Nos, akkor ideje, hogy a templom is újuljon. Ezért készítettem a templom piacterének díszítését, ezért „virágoztam” a szószéket, Mózes-széket, az orgona-játszóasztalt és a padelőket a révkomáromi és hódmezővásárhelyi asztaloscéh mintakincséből megálmodott virágaimmal, hogy szép legyen. Mert Istennek adtam és magunknak. És mert 2010. március 14-én beiktatott lelkipásztoraink azért jöttek, hogy szeressék a zuglói gyülekezetet. Én hiszem, hogy a gyülekezet irányukba megnyilvánuló szeretetét is jelképezi az évszázados református hagyományokat követő festett díszítés.

Hála Istennek, hogy adott erőt e munka elvégzéséhez és köszönet a főgondnok úrnak az önzetlen támogatásért, nt. Kovács Mihály ny. esperes úrnak és új lelkipásztorainknak az őszinte, feltétlen bizalomért.